GRÜLL TIBOR
A karizmák és az egyház

Az Újszövetség által a „Szentlélek ajándékainak”, „karizmáknak” („khariszma”: „jókedvből vagy könyörületből adott ajándék”) nevezett isteni, természetfeletti megnyilvánulások működéséről még az I-II. századból is bőséges adatokkal rendelkezünk. Ezek közé tartozott többek között a prófétálás, a gyógyítás ajándékai, a csodatevő erők működése, a gonosz és tisztátalan szellemek felismerésének, megkülönböztetésének és kiűzésének ajándéka, vagy a nyelvekenszólás. A keresztények közismertek voltak arról, amit Márk evangéliuma szerint Jézus határozott meg ismertetőjegyükként: „Akik hisznek, az én nevemben démonokat űznek, új nyelveken szólnak, (…) betegekre vetik kezeiket és meggyógyulnak.” (Mk 16,17-18)

A bibliai héber és görög nyelv és gondolkodásmód élesen megkülönbözteti a „szellemet” („ruach”, „pneuma”) a „lélektől” („nefes”, „pszükhé”): míg a lélek az ember természetes módon örökölt, illetve neveltetése folytán kialakult intellektuális, érzelmi és akarati lényének teljessége, addig a természetfeletti jellegű szellemet mai gondolkodásunkban úgy határozhatnánk meg: „lényünk legmélye”, „igazi énünk”, „legbensőbb, igazi önmagunk”. Az Újszövetség tanai szerint a két valóság nemcsak különbözik, de az emberi élet során a leggyakrabban szemben is állnak egymással, mivel a lélek hajlamos a világhoz tapadni, ezzel szemben a szellem figyelmezteti az embert lelke, azaz intellektusa, érzelmei, akarata csalárd voltára, bűneire (voltaképpen ez a lelkiismeret hangja is, de ennél több is…). A Biblia szerint Isten is Szellem - és nem lélek -, ezért csak szellemmel lehet megismerni, intellektuális, érzelmi vagy akarati alapon nem. A Szentlélek eredeti görög neve - pneuma hagion - is valójában Szent Szellemet jelent.

A „szellemi” és a „lelki” egyház

Számos egyháztörténész véleménye szerint a valódi egyházszakadás nem akkor történt, mikor a nyugati és keleti kereszténység elkülönült egymástól, hanem amikor az egyház egy része lemondott a szellemi ajándékok használatáról, s azok helyébe formális, rituális cselekedeteket helyezett. A „pszichikus” és „pneumatikus” (lelki, illetve szellemi) egyházat már a III. század elején olyan nagy tekintélyű egyházi írók, mint Tertullianus is megkülönböztették egymástól: „minket pedig a Paraklétosz („Vigasztaló”, a Szentlélek egyik megnevezése) elfogadása és védelmezése választott el a pszichikusoktól” - írta Praxeas ellen című vitairatában.
A Szent Szellem megnyilvánulásai (démonűzés, nyelvekenszólás, látomások, kijelentések stb.) először értetlenséget, majd irigységet és gyűlöletet keltettek a pszichikus egyház vezetőiben: sommásan azzal vádolták a „pneumatikusokat”, hogy „az ördöggel cimborálnak”. Tertullianus azonban frappáns választ adott vádjaikra: ha ők az ördögöt szolgálják, akkor az ördög együttműködik Istennel, mivel a Szellem minden megnyilvánulása egyedül
Istent dicsőíti! Az elragadtatást, vagyis az eksztázist, amely gyakran előfordult köreikben, ezekkel a szavakkal
védelmezte: „A szellemben elragadtatott ember, különösen mikor meglátja Isten dicsőségét, vagy mikor általa Isten szól, szükségszerűen nem gondol magára, mert beárnyékolta az isteni erő.” A szellemi keresztények élesen
elítélték a pszichikus keresztények sokszor igencsak világias életvitelét, amit szerintük elsősorban a Szent Szellemmel való kapcsolat hiánya okozott.

Erő helyett is erény?

Számos egyháztörténész szerint a korai kereszténység akkor veszítette el szellemi erejének jelentős részét, amikor - a szüntelen hitviták következtében - a hívők Szent Szellemmel való élő, személyes kapcsolata helyett saját teológiai-dogmatikai rendszerének intellektuális kidolgozása került figyelmének középpontjába. A korai keresztény teológiába óhatatlanul beszüremlett a görög filozófia is, amely a szellemi erő tényével nemigen tudott mit kezdeni. A későbbi nyugati teológiában ebből következően Isten erejének fogalmát annyira elhanyagolták, hogy egyes helyeken - például a Lukács 6,19 King James-féle angol fordításában - az erőt az erény kifejezéssel helyettesítették. Úgy érezték, illetlen és közönséges dolog lenne azt állítani, hogy Jézus a vérfolyásos asszony meggyógyulásakor erőt érzett kiáradni testéből, tehát az erőnek erkölcsi értelmezést adva inkább erényt mondtak helyette.
Az egyház ritualizálódásával együtt járt a pünkösd eredeti biblikus tartalmának elveszítése is. Mint egyházi ünnepet már a II. században említette Órigenész, anélkül, hogy annak szellemi tartalmával foglalkozott volna. A középkorban már üres szimbólummá vált: a szélzúgás jelképezésére kürtöket, harsonákat fújtak a templomokban, a tüzes nyelveket égő kóccal jelképezték, később rózsákat és ostyákat hullattak a nép közé, néhol pedig fehér galambokat eresztettek el mise közben. A Szent Szellemben való keresztség eközben átalakult „bérmálássá”, amelynek során a püspök kézrátételével áldja meg a megfelelően előkészített hívőket. Ezt azonban semmiféle természetfeletti megnyilvánulás nem kísérte, mint azt a reformátorok is keményen szóvá tették: „Mi végre mondják azok a színészek (tudniillik a katolikus püspökök), hogy ők az apostolok követői? Ezt kézrátételükkel kellene megmutatniuk, hogy lássuk: a Szent Szellem nyilvánvaló ereje azonnal működni kezd. Ám az ő esetükben semmi ilyen nem történik.” A katolikus „Szellem-keresztség” gyakorlati működésképtelensége arra vezette Kálvint, hogy a kézrátételt mint idejétmúlt egyházi gyakorlatot mutassa be - ami hibás logikán alapuló, téves következtetésnek bizonyult, amely megvetette a szesszacionizmus (a Szent Szellem ajándékainak megszűnéséről vallott elmélet) alapjait.

Hová tűntek az ajándékok?

A Szentlélek karizmáinak működése kezdetben csak alábbhagyott, majd perifériára szorult, s végül nemcsak hogy eltűnt az egyházból, hanem liturgikus gyakorlatokkal helyettesítődött. Pedig a karizmák a korai egyházban is rendszeresen megnyilvánultak. Irenaeus, Lyon püspöke írta a II. században: „Az egyház számos tagjáról hallottuk, hogy profetikus ajándékuk van, és a Szellem által sokféle nyelven szólnak, s az emberek szívének rejtett gondolatait napvilágra hozzák az ő érdekükben, és kijelentik Istennek titkait.” Hangsúlyozta, hogy ezek az ajándékok nem korlátozódtak egyes helyi gyülekezetekre, hanem az egyetemes egyházban mindenütt jelen voltak.
Az egyház első századában még jelentős (sőt a Barnabás-levél szerzője szerint irányadó) volt a prófétai szolgálat. Az apostoli atyák is fontosnak tartották az igaz és hamis próféták megkülönböztetését. Az utóbbiakat a Didakhé úgy határozza meg, mint „akik pénzt kérnek szolgálatukért, üres, semmitmondó válaszokat adnak, világias a szellemük és pozícióhajhászok”. A II. század közepén íródott Hermász pásztora című munka - amely maga is egy kiterjedt prófécia -, utalt rá, hogy az akkori egyház prófétái hogyan teltek be Szent Szellemmel és szóltak ihletett módon. Az írást a korai kereszténység körében oly nagy tisztelet övezte, hogy sokan a kanonikus könyvek közé akarták sorolni. Római Kelemen és antiokhiai Ignác is azt állították, hogy a Szellem által inspirált apostoli leveleket írnak a gyülekezeteknek. Ignác a filadelfiai gyülekezethez írt levelében felidézte, hogyan használta a prófétálás ajándékát egyszer a közösségében kitört vita eldöntésére. Bár erre a célra használhatta volna kormányzási tekintélyét is, ehelyett az Ige profetikus tekintélyével lépett közbe.
A prófétálás és az egyházi hivatal összeolvadása Cyprianus karthágói püspök alatt vált teljessé a III. század közepén. Igaz, ebben egy körülbelül száz évvel korábban elterjedt „ókarizmatikus” mozgalom, a montanizmus is szerepet játszott, amely nagy hangsúlyt tett ugyan a Szent Szellem működésére, de minthogy vezetői nem követték a bibliai utasítást, amely szerint a próféciákat minden esetben meg kell vizsgálni az Ige fényében, egyre furcsább dolgokat kezdtek el hirdetni: például hogy Jézus második visszajövetele a frígiai Pepuszában (a mozgalom névadójának, Montanusnak szülőhelyén) fog megtörténni. Az ő túlkapásaik elleni védekezés során azonban az egyház sokak szerint átesett a ló túlsó oldalára.
A feljegyzések szerint az első századokban erőteljesen működött a gyógyítás szolgálata - s az egyháztörténelem során sohasem szűnt meg teljesen. „Az egész világon, és a ti városotokban (Rómában) is keresztény testvéreink közül sokan meggyógyultak és gyógyítanak, az embereken uralkodó démonokon hatalmat vesznek és kiűzik őket” - írta Justinus mártír a II. században a római szenátushoz címzett védekező iratában. A ritualizálódó egyház azonban később kivette a hívők kezéből az ajándék használatát, és intézményesítette azt. Ami egykor még minden hívő számára isteni parancs volt, most már kizárólag a klérus hatáskörébe tartozó feladattá vált. A megváltáshoz vezető utat a test szélsőséges sanyargatásában (aszkétizmusban) megtaláló szerzetesség e helytelen gyakorlat ideológiai alapját is megteremtette: ők ugyanis egyenlőségjelet tettek a betegségek okozta szenvedés és a Krisztus szenvedéseiben való részesülés között. Azok a keresztény közösségek, amelyek elveszítették bizalmukat a gyógyulásért mondott imákban, most már tökéletesen igazolva látták hitetlenségüket - hiszen a betegségről azt állíthatták, hogy az Úr adta megváltó szenvedés céljából.
A gyógyító erő megszűnését hirdető tanok megfogalmazásában Szent Ágoston, az észak-afrikai Hippo püspöke játszotta a fő szerepet, akinek tanait a katolikus és később a protestáns teológusok egyaránt elfogadták. Korai munkáiban kifejtette, hogy szerinte Jézus és az apostolok azért tettek csodákat az evangéliumokban, hogy megszerezzék tömegbefolyásukat. A csodák megszűnésének elméletéhez még az az elgondolás is társult, hogy Isten csak időlegesen avatkozott be a világ normális folyásába csodákkal. „Isten nem engedte meg, hogy egészen a mai időkig fennmaradjanak ilyen csodák, nehogy a hívő lelke mindig csak látható dolgok után kutasson…” - írta Az igaz vallásról című munkájában. Kevéssé ismert tény azonban, hogy Ágoston hat évvel halála előtt felülbírálta korábbi szesszacionista teológiáját. Saját gyülekezetében a húsvéti istentisztelet elején egy epilepsziás fiatalember gyógyult meg a szeme láttára. Ez arra ösztönözte Ágostont, hogy utánajárjon más hasonló eseteknek. A fő művének tartott Isten városában (De civitate Dei) azt írja, hogy miután elfogadta a betegekért való imádkozás létjogosultságát, a gyógyító szolgálat virágzásnak indult egyházkörzetében, és két év alatt hetven, orvosilag is igazolt csodálatos gyógyulást tudott feljegyezni!
A VIII-IX. században a betegeket már nem a gyógyulásukért kenték meg olajjal, hanem a pap a haldoklót halála előtt röviddel, az „utolsó kenetnek” nevezett szakramentum során abból a célból kente meg, hogy ne kelljen szenvednie a tisztítótűzben, hanem - miután bűneiről vallást tett - közvetlenül a mennybe jusson. Ekként az egyház hatálytalanította az olaj használatának biblikus célját, a fizikai gyógyulást, és azt, hogy Isten megbocsássa a bűnöket, amelyek a betegséget okozhatták (Jak 5,15). Az utolsó kenet a Katolikus lexikon szerint: „Újszövetségi szentség, amelyet Krisztus a nagybetegek számára rendelt, hogy az olajjal való megkenés és a pap imádsága által állapotuknak megfelelő kegyelmet nyerjenek.” Hatása: „Megkönnyebbíti az Úr (a beteget), bűnökből származó aléltságból megszabadítja, hogy a haláltusát győztesen vívja meg.”
Jézus Krisztus evangéliumokban rögzített csodáinak több mint egyharmada gonosz és tisztátalan szellemek (démonok) kiűzéséből állt. Jézus ezeket a csodákat is „Isten ujjának”, vagyis a Szentlélek működésének tulajdonította. Az Apostolok cselekedetei szerint tanítványai ennek gyakorlásában is hűségesnek bizonyultak Mesterükhöz. A démonűzés a katolikus teológiában a gyógyítás egy speciális válfaja. Ez a „szentelmény” gonosz lélektől megszállt személy esetében is csak püspök írásos felhatalmazásával végezhető, komoly vizsgálat után. Az exorcizmus ünnepélyes szertartása jelképes cselekedetekből (rálehelés, kézrátevés) és szavakból (Jézus nevének segítségül hívása) áll. E katolikus gyakorlat meddőségét látva a kálvinista teológusok addig finomították a megszűnéselméletet, míg végül néhány igen meglepő következtetést is levontak. Az egyik ezek közül az volt, hogy Jézus feltámadása után kitiltotta a démonokat a földről. Az exorcizmus tehát - vallja a protestánsok egy része - csupán pápista babonaság, amelyre a jelenkorban semmi szükség nincsen.