Valami bűzlik, ezúttal nem Dániában, hanem a Kárpát-medencében. Valami rohad az
államgépezetben is, de most nem arra gondolok. A történelemben bűzlik valami.
Magyar földről már kétszer, két igazságtalan imperialista rablóháborúban is
indult támadás Szerbia ellen. Tudom, ez most más, Milosevicset kell térdre kényszeríteni;
a harmadik évezred küszöbén nem maradhat megtorlatlan a népirtás. De magyar földről
Szerbia ellen akkor sem indulhat harmadszor is támadás. Nem azért, mert a szerb légierő
bombázhatja Budapestet. Szerb légierő már nincs. Szerbek vannak. Szerb emberek,
akikben, ha hívei Milosevicsnek, ha nem, nem szíthatjuk föl újra a magyargyűlöletet,
mert akkor soha sem lesz vége ennek a történelmi vendettának, amitől százötven éve
bűzlik már a hullaszag itt a Kárpát-medencében. A szabadságharcban mi csak föl
akartuk szabadítani az országot a Habsburg-elnyomás alól, de Bécs a szomszédainkat
uszította ellenünk; a Világszabadság gyönyörű jelszó volt gyönyörű Petőfi-versekben,
de a valóságban is csak jelszó maradt: egyedül a lengyelek harcoltak mellettünk, akik
nem a szomszédaink. Ők Lengyelországért harcoltak velünk, a szomszédainkig viszont
nem jutott el a Világszabadság szent jelszava.
S a kiegyezés ára az volt, hogy Bécs a magyarokra testálta a „Monarchia csendőre”
szerepét. Meg is kaptuk érte Trianont. Még Ausztria is haraphatott a történelmi
Magyarország testéből. Vulgárisabban: mi vittük el a balhét egyedül. És Trianon
nem a Horthy-féle félfasiszta, feudálkapitalista Magyarországot sújtotta, hanem a Károlyi-demokráciát
döfte hátba. A „Nyugat”: Clemanceau és Wilson, az USA elnöke akkor jelest kapott
győztes pöffeszkedésből, ostoba és féktelen önzésből, harácsolásból, a
helyismeret teljes hiányából (ez leginkább Wilsonra vonatkozik), és a történelem iránti
totális érzéketlenségből. A második világháború alapjait Versailles-ban és
Trianonban rakták le.
Hogy a náci Németország magával ránthatta a revansista Horthy-rezsimet a Jugoszlávia
elleni háborúba, azt is Clemanceau úréknak köszönhetjük.
Mindig az üt nagyobbat, aki viszszaüt - ezt nyugodtan tekinthetjük a történelem, a
szociológia és a politológia a priori tételének. Még ha a jog aszerint ítél is,
hogy a védekezés adekvát volt-e a támadással. Ha agyonlövöd azt, aki csak beléd rúgott,
nem védekezhetsz azzal, hogy önvédelemből tetted: bűnösnek nyilvánítanak mint
gyilkost. Mert a reagálásod inadekvát volt. Csakhogy a politikában minden reakció
inadekvát. Trianon után jogosnak éreztük, hogy német szövetségesünkkel együtt
lerohanjuk a Délvidék visszacsatolása reményében Szerbiát, noha alig két hete írtunk
alá Jugoszláviával kölcsönös baráti és megnemtámadási szerződést. Teleki Pál
nem azért lett öngyilkos, mert meggyőződéses antifasiszta volt. Nem. Teleki egy
magyar úr volt. Gróf. Főcserkész. És gentleman. És egy magyar úrnak az adott szava
szent. Az valószínűtlen, hogy megölték volna, nehogy megakadályozza a hadba lépést;
annakidején lábrakaptak ilyen mende-mondák, emlékszem rá, hallottam ilyet én is. De
azóta majdnem hatvan év telt el, ha úgy lett volna, rég kiásták volna a történészek
a cáfolhatatlan forrás-értékű bizonyítékokat.
A szerb hazafiak, a mesterlövészek, természetesen le-leszedtek a bevonuló hadseregből
néhány magyar katonát. A hazájukat védték, az otthonukat, a családjukat. A bosszú
szörnyű volt: az „Újvidéki Nagyrazzia”, ami - ha jól tudom - kétezer ártatlan
áldozatot követelt. Szerbeket, zsidókat, de magyarokat is. Éjszaka volt, sötét volt,
nehéz volt válogatni. Cseres Tibornak és Kovács Andrásnak köszönhetően mi szembe
mertünk nézni a múltunkkal, a Hideg Napokkal. De az máig sem publikus, hogy a szerb
bosszú hány ártatlan magyar áldozatot követelt; én úgy tudom, körülbelül
harmincezret. Inadekvát volt ez a visszavágás is, mint minden visszavágás.
Lehet siratni a bombázások civil áldozatait, lehet siratni magát Szerbiát, melyet
lassan porig rombolnak a légicsapások, szemet lehet hunyni a szerbek koszovói mészárlásai
fölött. Ez nyavalygás. De hogy nekünk a jövőben is együtt kell élnünk a
szerbekkel, bármennyire is NATO-tagok vagyunk, az nem szépelgés, az faktum. Tény.
Egzakt tény. És hogy már több pengeváltás történt az évszázadok során ide meg
oda, és a reakciók egyre nagyobbak, pusztítóbbak, gyilkosabbak lettek, az is tény. És
a vajdasági magyarok jelenleg túszok Milosevics kezében. És a szerbek újra
megvadulhatnak; hajlamosak rá, és akkor megvadulhatunk mi is. Kell ez? Ezt akarjuk? És
milyen sanda megjegyzések hangzanak itt el a Vajdaság autonómiájáról? A Vajdaság
szerb többségű országrész, egy autonóm Vajdaságban is kisebbségben lennének a
magyarok. Végiggondolták ezt az urak?!
Nos, ez az az ördögi kör, amiből egyszer már ki kellene törni. A magyar föld ezért
nem lehet többé semmiféle Szerbia elleni akció fölvonulási terepe. Az nem igaz, hogy
ezt a NATO főhadiszállásán ne értenék meg, ha a kormány világosan beszél. De nem
beszél világosan, viszont jó magyar szokás szerint megint túllihegi a „nátóhűséget”,
ahogy annakidején Rákosi is Sztálinabb akart lenni Sztálinnál: és stréberül túlteljesítette
a normát.
Most a miniszterelnök stréberkedik, és cserébe - gondolom - a nyugati tőke
nagyobb bizalmára számít, de hát rosszul számít. Mert a tőke apolitikus és amorális.
Fütyül a koszovói albánokra, de egy frontországban nem érzi biztonságban magát,
onnan előbb-utóbb kimenekül.
Azonkívül tudvalevő, hogy az etnikai acsarkodás Koszovóban sem mai keletű. Ott is
adok-kapok játék folyik már századok óta: magyarul az albánok sem angyalok. Nem
tudom kik kezdték, ahogy azt sem tudom, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Most a
szerbek persze nagyobbat ütnek, mint amekkorát kaptak, de fönt talán világosan
elmondtam már, hogy mindig az üt nagyobbat, aki visszaüt. A reakció mindig inadekvát,
és indokolatlanul keményebb, mint az akció volt.
Vagyis nekünk, magyaroknak nem a Milosevics vérengzését megtorló háborúban kellene
jeleskednünk, hanem a majdani békében, úgy is mint közvetlen szomszédoknak, akik
sokkal jobban ismerjük a dörgést Jugoszláviában, mint Brüsszelben bárki más. Mert
ha a „NYUGAT” fölfogta volna, mi készül a Balkánon, már a nyolcvanas évek végén
itt lett volna, de nem bombázókkal, hanem tőkével! De a NYUGAT sohasem akarta megérteni,
hogy a gazdagságát nem védik meg a határok: a pestis, ha egyszer kitör, nem ismer határokat.
Nekik Hitler is kevés volt bizonyítéknak!
Mindenkitől lehet tanulni, aki valamit ügyesen csinál. Az oroszok először hőbörögtek
Milosevics mellett és fenyegetőztek. Aztán hamar belátták, hogy atomütőerő ide
vagy oda: katonai, gazdasági erejük, ebből eredően politikai súlyuk majdnem nulla, bármilyen
fájdalmas is ez egy valamikori nagyhatalom számára. Egy ponton van még presztizsük:
az ENSZ Biztonsági Tanácsában vétójoguk van, ezért kellett a NATO-nak az ENSZ-t
megkerülnie. De ha az oroszoknak sikerül közvetíteniük, ha a Nyugat álláspontjának
elfogadásával sikerül a konfliktust a Biztonsági Tanácsba átpasszírozniuk, ahol már
az orosz vétójog is tényező, akkor meg van mentve az orosz nemzeti lobogó becsülete,
mert kiderül, hogy Oroszországot nem lehet egy európai rendezésből kihagyni. (Sőt, még
jópontot is lehet szerezni az IMF-nél, ami most Oroszország számára létkérdés.)
Ravasz, de elegáns! Tanulhatnánk tőlük!
„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég” - idézhetném most Vörösmartyt. Azóta a
magyar földről induló légicsapás már nem kérdéses többé. Eldőlt. Az orosz
diplomácia ügyessége meg már múlt időben sem létezik. Az eltévedt NATO-rakéta,
mely a kínai követség épületét érte, kirobbantotta Kínában a Mao-időkre emlékeztető
NATO-ellenes hisztériát, és ez a béke lehetőségét beláthatatlan messzeségbe
tolta, hiszen Kína is tagja a ENSZ Biztonsági Tanácsának.
De miért? Csak sejtéseim vannak. Közeledik a Tienanmen téri vérengzés évfordulója?
Valószínűbb, hogy a távolkeleti csődhullám elérte a kínai gazdaságot is. És a csőd
kézenfekvő ellenszere mindig a diktatúra. A diktatúrához pedig ellenségkép kell,
ahhoz meg el kell hitetni a fenyegetettség állapotát.
Illetve nem tudom - ezek csak sejtések. Azt sem tudom, csak érzem, hogy nem is a Kárpát-medence
bűzlik itt. Úgy rémlik, az egész földkerekség…
(A szerző író)