KARL PFEIFER
Mi várható a baloldal győzelmétől

Izraelben egészen 1977-ig baloldali hegemónia volt, amelyet Menáhem Begin, a jobboldal vezére tört meg hosszú évek után. Persze a demokráciában ritkán tesz jót egy államnak, ha a hatalom 29 évig egy párt kezében van, még akkor sem, ha ez a párt semmiképp sem hasonlítható a már nem létező szocializmus uralkodó pártjaihoz. Bécsi tudósítónk írásában most egy baloldali fordulat szükségessége mellett érvel.

El kell ismerni, hogy Menáhem Begin megpróbált egész Izrael miniszterelnöke lenni, természetesen saját fogalmai szerint. Ő volt az első izraeli miniszterelnök, aki egy arab állammal békét kötött. A Munkapárt, amelyet általában baloldalinak tartanak, jóllehet nyugat-európai értelemben néppárt, az 1992-es választásokon győzött. Miután Begin már Camp Davidben elfogadta a palesztin autonómia lehetőségét, Rabin is elindult ezen az úton, és ezért 1995-ben életével fizetett. Peresz nem tudta betölteni azt az űrt, amelyet elődje maga után hagyott. Belement egy olyan tévévitába a fiatalabb Netanjahuval, amelyet el kellett vesztenie. És mégis csak pár ezer szavazaton múlt, hogy elvesztette az 1996-os választást is.
Azóta három év telt el, és annak ellenére, hogy Izraelben a törvény szerint csak minden negyedik évben van választás, május 17-én megint urnához járulnak a polgárok. Netanjahu népszerűsége kétségkívül rendkívüli mértékben csökkent. Nyugat-Európában egy kormány sem tudna hatalmon maradni ilyen eredményekkel; Japánban az ilyen miniszterek általában harakirit követnek el. Az izraeli választópolgárok zöme - inkább mint másutt - érzelmei, és nem értelme szerint választ. Nemrég a Likud egy hű választója úgy nyilatkozott, hogy ő „akkor is a Likudot választaná, ha azt Jasszer Arafat vezetné”. Elképzelhető, mit művelt volna a jobboldal, ha ez a mondat baloldalról hangzott volna el.
Amikor aztán a Munkapárt egy zárt ülésén egy szefárd művésznő a piacokon hangoskodókat gúnyosan „csőcselékként” emlegette, és ez kitudódott, a Likud és Netanjahu úgy hitte, hogy választási propagandája mannát kapott az égből, pedig a művésznő nyilvánosan bocsánatot kért. Netanjahu elment a piacra híveket toborozni. Furcsa volt látni és hallani egy miniszterelnököt, aki mint a „csőcselék tagja” - ezt magáról mondta a kormányfő - lép fel. És még furcsább volt, amikor a miniszterelnök „az elit” ellen agitált, amely szerinte askenázi és baloldali.
Az izraeli választópolgár általában a kisebbik rosszat választja. Barak esélyei ezért nem is olyan rosszak. Mégsem valószínű, hogy a baloldal egymagában szilárd többséget tud elérni a knesszetben.
Netanjahu mindenben engedett az ultraortodox pártoknak, amelyek messze a választási eredményeiken túli befolyást gyakoroltak az államra, és kihasználták az államkasszát. Ezt a tényt senki sem tudja tagadni. A mostani kormány csúsztat, amikor azt állítja, hogy egy rossz állapotban lévő gazdaságot, valamint egy borzalmas békeszerződést örökölt, és azt rendbehozta. A valóság másképp fest.
Mit jelenthet a külpolitikában Barak győzelme? Úgy, ahogy azt Netanjahu is tette, ő is tovább fog tárgyalni Arafattal. Nem várható, hogy sietni fog lemondani a Golán-fennsíkról. Izrael kapcsolatai az USA-val és az európai közösséggel alighanem javulni fognak.
És mire lehet számítani a belpolitikában? Remélhetőleg az új kormány nem hagyja magát annyira megzsarolni az ultraortodoxoktól, mint a mostani. Biztosan több jut majd az államkasszából a közoktatás, az egészségügy és a szociális ügyek céljaira. A politika hangneme vélhetően javulni fog, hiszen a baloldal nem engedheti meg magának, hogy olyan uszítást vigyen végbe, mint a jobboldal és ultraortodox szövetségesei.
A baloldal valószínűleg keresni fogja a párbeszédet minden tisztességes jobboldalival, aki a jogállamot és a demokráciát elfogadja, és nem fogja felkorbácsolni a nacionalista érzelmeket. Már csak ezért is a baloldal győzelmét kívánom.