Könyvszemle
Surányi Dezső: Gyümölcsöző sokféleség
A sokféleség az élő természet eredendő megnyilvánulása. A növények, állatok, mikroorganizmusok genetikai-taxonómiai sokféleségében éppúgy megmutatkozik, mint az életközösségek változatosságában. Ennek a sokféleségnek (tömören: a biodiverzitásnak) feltárása, kutatása napjainkban a biológia egyik legfontosabb (és legsürgetőbb) feladata. Fenntartása, megőrzése pedig egyre nyilvánvalóbb társadalmi érdek, hiszen biológiai erőforrásaink léte, a természet normális működése függ tőle.
A biodiverzitás kutatásának hagyományos - és csaknem kizárólagos - objektumai a természetben "vadon" előforduló fajok illetve természetes életközösségek. Hozzájuk képest jóval elhanyagoltabb a használatba vett fajok köre, pedig a többezer éves emberi civilizáció az állatok tenyésztésével és növények termesztésbe vonásával megszabta azok evolúciós irányait, és nagyszámú kultúrfajtát hozott létre. Itt tehát tagadhatatlanul egy gazdagítási folyamattal állunk szemben. Némi kárpótlás ez azért a sok bajért, rombolásért (élőhelyek százainak, fajok ezreinek kipusztításáért) amit az ember a másik kezével a Természet ellen elkövetett.
Kultúrnövényeink egyik nagy csoportja a gyümölcstermő növények köre. Akár csak a piaci kínálat utóbbi harminc-negyven éves változásait látva feltehető a kérdés: hol vannak a régi megszokott és kedvelt szilva, alma- vagy körtefajtáink? Mi lett velük? Nem évtizedes, hanem évszázados, évezredes időléptékben tesz fel rokon kérdéseket (és ad is rá válaszokat) Surányi Dezső. Ősi gyümölcsfajtáink tételes áttekintésének, eredetének, történetének, elterjedésének leírása, jellemzése és nagyszámú egyéb szempont szerinti tárgyalása található meg ebben az élvezetesen olvasható könyvecskében.
A könyv címe rímel a fájdalmasan korán elhunyt Juhász-Nagy Pál nagyhatású munkájának - Eltűnő sokféleség - címére. Ami még fontosabb, e két mű "szellemigondolati orientációja" is nagyon hasonló. Alapállásuk: a természet feltétlen tisztelete, az egyszer már létrejött, életképesnek bizonyult formák, szervezetek respektálása. Ha úgy tetszik, ez konzervatizmus, de nemes és teremtő konzervatizmus. Miként Surányinál a hagyomány tisztelete is az, mert, mint írja: a hagyomány a korszerűség alapja. A könyv szerzője nemcsak képzett kertész, de ökológiailag is jól tájékozott kiváló botanikus. Méltó követője a nagy eltávozott elődöknek, Rapaics Rajmundnak, Kárpáti Zoltánnak, Domokos Jánosnak, akiknek szaktudományos jártassága a növénytan mellett a pomológiára, a gyümölcsfajok eredetének ismeretére is kiterjedt. Ennek köszönhető, hogy a régi gyümölcsfajtákat, tájfajtákat Surányi nemcsak a termesztés oldaláról értékeli, de azon túlmutató szempontokra is figyelemmel van. A természetes vegetáció és a gyümölcstermő növények, a gyümölcskultúra ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz. Nézzük a forrásokat. Azt találjuk, hogy a természetes vegetáció növénytársulásai vegetációzónánként, illetve magassági övenként (gondoljunk csak az erdőssztyeppzónára, a zárt tölgyesek zónájára vagy a bükkösök övére) nagyszámú, sokféle vadgyümölcsöt rejtegetnek. De ugyanezek a klímazónák illetve övezetek szabják meg a kinemesített fajták termesztői körzeteit is. Egy-egy táj gyümölcsfajtáinak diverzitása a különböző tulajdonságoknak, potenciálnak egyfajta összletét jelenti. A tájfajtáknak ez a potenciálja a területenként változó klímájú, talajú tájak adottságainak a jobb kihasználására alkalmas. Már az ökológus teszi hozzá, hogy ezáltal pozitív a szerepük a másodlagos vegetáció, a táj élőhelyeinek formálásban is. Ne feledjük, hogy az élőhelyek táji mozaikját az extenzív művelésű gyümölcsösök (például ártéri gyümölcsösök), középhegységlábi szőlők is színesítik, gazdagítják, sőt, még a művelésükben felhagyott szőlők is mindmáig refúgiumai a visszatelepedett ősi növényvilágnak. Így végül is - ahogyan azt a bevezetőben is érintettük - a létrejött sokszínűség kettős, mivel közösségi szinten is jelentkezik, nemcsak a fajták szintjén.
Surányi után elfogadhatjuk, hogy a magyar nép vándorlásai során megszerzett és a Kárpát-medencében élő másfajta népcsoportoktól örökölt természetismereti, gazdasági és így kertészeti termesztési tapasztalatok meghatározóak voltak. A honfoglalást követően a kezdetben erős bajor, balkáni, bizánci, francia és itáliai, németalföldi és spanyol egyházi és világi kapcsolatok révén már a korai Árpád-korban színvonalas kertkultúra jött létre a Kárpát-medencében. Kimutatható, hogy egykoron lényegesen többféle gyümölcsfajt termesztettek, mint mostanában. A kultúrába vett fajok száma ugyanis megközelítette a negyvenet, ez a szám a jelenleginek nagyjából a kétszerese. Még a török uralom idején is történt gazdagodás, mivel a meghódított területekre sok növényfajt telepítettek be. A későbbiekben a termelés intenzitását, a hozamok növelését egyre érzékenyebb fajtákkal tudták csak biztosítani. Ez az oka annak, hogy a elmúlt századok, de különösen a 20. század folyamán sok gyümölcs- és szőlőfajta merült feledésbe. A fajtaváltások további okai: a modernebb termesztéstechnika, a változó piaci igények, különböző növényegészségügyi problémák. Surányi mindenesetre úgy véli, hogy a kártevők összességükben sem tudtak akkora változásokat előidézni a gyümölcskultúrákban, mint a birtokviszonyok átalakulása vagy egyes politikai döntések meghozatala. A számok meggyőző erejével szemlélteti a fajtaválasztékban az utóbbi húsz évben beállott szegényedést. Kimutatja, hogy 1978-tól 15 gyümölcsfaj választéka szűkült be - némelyiké tekintélyes mértékben-, és egyedül a meggy az, ahol 1998-ra a fajták számának növekedéséről beszélhetünk.
A mondanivaló gerincét a fajtákváltozatok leírása alkotja. Termesztésük legalább másfélkét évszázados múltra tekint vissza, de egyeseket már a középkorban is ismertek. A leírások kiterjednek a fajta bevezetésének idejére (ha az egyáltalán ismeretes), az eredetre, megadva a(z egykori) termesztés körzetét, a fajta durva morfológiai leírását, jellemezve a termés minőségét, ízét, az érés időpontját, a felhasználás módját, a betegségek iránti érzékenységet. Sorra szabatos leírását nyújtja az almatermésűeknek (alma-, körte-, birs- és naspolyafajták), a csonthéjasoknak (cseresznye-, meggy-, szilva-, sárgabarack- és őszibarackfajták), a héjasgyümölcsűeknek (dió-, gesztenye-, mandula-, mogyorófajták), a bogyósoknak és fügefajtáknak (egres-, ribiszke-, szeder-, málna-, szamóca- és fügefajták), és az ismert régi szőlőfajtáknak.
A régi fajtáknak, helyi változatoknak vannak előnyeik, de hátrányokat is hordoznak. Úgy tűnik azonban, hogy az előnyök számottevőbbek, mint a hátrányok. Előny az, hogy génforrásokként használhatóak, rezisztencianemesítések alapanyagai. A magas beltartalmi érték, alkalmanként a termékenység, termőképesség, az ökológiai és egészségbeli tűrőképesség, más esetekben a fagytűrés indok lehet arra, hogy ne csak nemesítési alapanyagnak, de termesztési értéknek tekintsünk egyes fajtákat. A legkülönbözőbb rezisztenciák kimerítő felsorolása alapján kibontakozó kép igen meggyőző. A fajták, helyi változatok különféle egyéb terheléseket is sokszor elviselhetnek. Alkalmazhatóak a táji-térségi rehabilitációban. Különleges termékek, biotermékek alapanyagai lehetnek, így szélesítik a piaci áruválasztékot. Segíthetik az egészségesebb táplálkozást, az egészségesebb életvitelt. Nem megvetendők a társadalmi-kulturális szempontok sem: történelmi értékeket képviselnek, bennük termesztési hagyományok testesülhetnek meg. De hozzájárulhatnak az idegenforgalmi lehetőségek bővüléséhez is, gondoljunk itt a történelmi kertekre, bemutató kertekre. A kultúrfajták diverzitása hatékony eszköz lehet a termelők kezében a növényvédelmi kezelések mértékének csökkentéséhez.
A mű talán leginkább operatív fejezete a gyümölcsfajták kiválasztásával és ültetvénybe helyezésével foglalkozik. Alapvető lépések: a kiváló tulajdonságú egyedek kiválasztása, az anyafák kijelölése, pomológiai értékelése, a helyi fajtaelnevezések feljegyzése, a fajták meghatározása. Javaslatot tesz a tájfajta- és történelmi fajtagyűjtemények létrehozandó körzeteire (szám szerint ötvenre). Megismertet a fajtakijelölés és szaporítás folyamatával, a régi művelési módszerekkel és eszközökkel. Végül külön fejezetet szentel a "matuzsálemi korú" gyümölcsfák és cserjék bemutatásának.
A történelmi illetve kultúrtörténeti utalásokkal gazdagon átszőtt szöveghez változatos ábraanyag csatlakozik.
Néhány kisebb szerkesztésbeli hiányosság sem változtat azon a tényen, hogy Surányi Dezső érdekes és értékes művel ajándékozott meg bennünket. Azt várjuk tőle, hogy hatására megélénküljenek és valamelyest egységesüljenek azok a feltáró terepkutatások, amelyek az ország egynémely pontján, helyi kezdeményezésképpen már elkezdődtek. És ne feledjük: egy koherens hazai biodiverzitás-stratégia sem nélkülözheti azokat a szempontokat és megoldásokat, amelyeket e könyv sugall. (Surányi Dezső: Gyümölcsöző sokféleség. Akcident Nyomdaipari Kft., Cegléd, 2002, 140 p., 50 p. ábra)
Fekete Gábor
kutatóprofesszor, az MTA rendes tagja