Könyvszemle
A társadalomtudományok múltja és jövője
Meglepőnek tűnhet, hogy egy, a társadalomtudományok jövőjéről szóló könyvet egy természettudománnyal foglalkozó kutató ismertet. Pedig az ok egyszerű. A szóban forgó könyvben nem valamilyen szűk látókörű, belterjes vizsgálódásról van szó, hanem nagyon is helyet kap a tudomány egészének problematikája, a tudományágak egymáshoz való viszonya, a "két kultúra" és más, ehhez hasonló kérdések. Az előszó ezt a következőképpen fogalmazza meg: "helyénvalónak látszott a társadalomtudományoknak és azok szerepének vizsgálata mind a társadalomtudományokon belüli egyes tudományágak viszonyát, mind pedig a humán tudományokkal és a természettudományokkal való kapcsolatukat illetően".
Ez a társadalomtudományok helyzetével, kialakulásával és jövőjével foglalkozó könyv abban sem mindennapi, hogy nem egy vagy esetleg két szerzője van, hanem tíz (Calestous Juma, Evelyn Fox Keller, Jürgen Kocka, Dominique Lecourt, Valentin Y. Mudimbe, Kinhide Mushakoji, Ilya Prigogine, Peter J. Taylor, Michel-Rolph Trouillot, Immanuel Wallerstein). Arról van szó ugyanis, hogy a Gulbenkian Alapítvány támogatásával, Immanuel Wallerstein professzor javaslatára egy elismert tudósokból - a társadalomtudományok hat, a természettudományok és a humán tudományok két-két képviselőjéből - álló nemzetközi munkacsoport jött létre 1993-ban, akik vállalták az együttgondolkodást a jelenlegi társadalomtudományokról és ezek jövőjéről. Ennek a munkának az eredménye az ismertetendő könyv. A szerzők között különben van egy fizikus és egy kémikus is, akik a fent említettek szerint a természettudományok képviselői.
A négy rész közül az első, a leghosszabb foglalkozik a társadalomtudományok kialakulásával és történetével 1945-ig. Bölcsőjük valahol ott ringott a 16. században, amikor a "világi" tudás kezdett önállósodni, elválni a teológiától. Ez az az időszak, ahonnan a tulajdonképpeni természettudományt is eredeztetjük. A természettudományok azonban annyira előretörtek, hogy a 19. század végére a tudomány szó elsősorban a természettudományt jelentette, amely a kísérleti, empirikus tapasztalatokon nyugodott.
Míg a természettudomány értelme meghatározott, addig - állapítja meg a könyv - a nem természettudományok esetében szinte a mai napig, hol bölcsészettudományokról, hol szellemtudományokról, sőt belles-lettres-ről, arts-ról, stb. beszélnek. Hadd jegyezzük meg ezzel kapcsolatban, hogy a helyzet e tekintetben a természettudományokban sem teljesen tisztázott. A különböző országokban, a különböző intézményekben más és más megjelöléseket, osztályozásokat használnak. Van, ahol orvos-biológiai tudományokat és külön természettudományokat különböztetnek meg, máshol a fizikai tudományokat tekintik egy csoportnak, és külön sorolják a geo- és bioszférával foglalkozó, illetve az orvosi tudományokat. A további változatok közt megemlítjük a sehol máshol nem használt és mind nyelvtanilag, mind szakmailag helytelen magyar gyakorlatot, amelyik az élettelen és az élő természettudomány megjelölést használja.
1945 kétségtelenül cezúra a történelemben, de a társadalomtudományok vonatkozásában is. Ahogy a gyarmatbirodalmak felbomlottak, úgy oldódik a társadalomtudomány Európa (észak-atlanti)-centrikussága. Ez azonban már inkább a következő fejezet tárgya. Az 1945 előtti helyzetet talán legjobban az olyan összefoglaló névvel illetett tudományok jellemzik, mint az "orientalisztika" vagy az "elmaradott népekkel" foglalkozó antropológia. A 19. századra visszatérve, a társadalomtudományokban is a newtoni fizikát igyekeztek utánozni, egyenesen "társadalomfizikáról" beszéltek. A dolog bizonyos értelemben nyilvánvaló képtelensége mellett kétségtelenül járt annyi pozitívummal, hogy például a történelmi kutatásokban előtérbe helyezte a konkrét adatok felderítését a levéltárakban vagy a történelmi emlékek vonatkozásában. 1945 előtt tulajdonképpen egy tudományág volt globális szemléletű: a földrajztudomány, amely viszont akkor meglehetősen periferiális helyzetben volt.
A második fejezet a tudomány 1945 utáni fejlődésével foglalkozik. Már utaltunk rá, hogy ekkor minden tekintetben nagy átalakulás kezdődött a világban. A társadalomtudományon belül, de az egész tudományban a merev határok kezdenek elmosódni, és ekkor kezdik nagyobb számban megalapítani a kutatóközpontokat. Az Európa-centrikusság fokozatosan megszűnőben van, és megindul az úgynevezett regionális kutatás, amelyben szinte minden tudományágnak szerep jut, még a természettudományoknak is. A régió itt kulturális, történelmi vagy nyelvi tekintetben valamiképpen összetartozó, igen változó nagyságú területet jelent, amelyik lehet egy országon belüli egység, de lehet akár Közép-Európa, Afrika vagy a Szovjetunió is. A 60-as, 70-es évektől kezdve egyre jobban megkérdőjelezik a világon a "nyugati eszmék" egyetemes érvényét. Ugyancsak megkérdőjelezik a "két kultúra" szigorú megkülönböztetését is, hiszen már a természettudományokban sem kizárólagos a newtoni szemlélet, komplex jelenségek, valószínűségek, az önszerveződés, az egyensúlyi helyzettől távoli rendszerek kerülnek előtérbe. A társadalom- és természettudományok közötti szigorú válaszfalak lebontásához hozzájárult az úgynevezett kultúrakutatás is, amely gyakorlatilag az egész tudományosság erőfeszítését igényelte.
A harmadik részt a kötet a jövőnek szenteli. Az első kérdés a társadalomtudományok intézményrendszere. A kutatások egyre jobban elkülönülnek a felsőoktatástól, nem lehet azonban tudni, hogy ez a folyamat meddig megy tovább. Ehhez kapcsolódik a legmodernebb technika által nyújtott lehetőségek segítségével formálódó, egymástól térben távol dolgozó kutatók csoportosulásainak létrejötte. Tovább erősödik a tudományágakat elválasztó határok elmosódása, beleértve a társadalomtudományok és a természettudományok közötti választóvonalat is. A határ ma és a jövőben sem a társadalmat és a természetet kutatók, hanem a "tudók" és a "nem tudók", vagyis a korszerű műveltség és a műveletlenség között húzódik, és ennek a kérdésnek a megoldása a bármely tudományágban dolgozó kutatók közös felelőssége.
A 20. század második felében több tudományágban is a kutatások "természetes" keretét az államok, az országhatárok jelentették. Az ezzel kapcsolatos viták a regionális, illetve globális keretek előtérbe helyezéséhez vezettek. Érdekes vonás a tudományban a többnyelvűség igénye. Arról van ugyanis szó, hogy például a "middle class", a "bourgeoisie" és a "Bürgertum" valójában nem ugyanazt jelenti. További fontos kérdés a tudomány objektivitása. Tudjuk, hogy "semleges" tudomány nem létezik, de ez nem azt jelenti, hogy a társadalomtudomány "egyéni nézetek egyvelege". Az a tény, hogy aki egy témával foglalkozik, az kiteszi magát az ugyanazon témával foglalkozók nyilvános bírálatának, az objektivitást segíti elő.
Az utolsó rövid fejezet valamiféle konklúzióra törekszik. Bármennyire is elmosódnak az egyes tudományágak közötti határok, mégis fontos kérdés az osztályozásuk. Kétségtelennek látszik, hogy vannak úgynevezett humán tudományok és társadalomtudományok, de ez utóbbiakon belül is különböző csoportosítások lehetségesek, amelyek bizonyos mértékben országonként, sőt intézményenként is változhatnak.
Strukturálisan a következő lépéseket javasolják. Az egyik, hogy az ideiglenesen, rövid távon - mondjuk egy évig - adott témán együtt dolgozó interdiszciplináris csoportok létesüljenek, a másik az ilyen csoportok hosszabb távú, akár öt évre történő megalakulása. Egy további érdekes javaslat, hogy akár a fokozatok megszerzésénél, a továbbképzésnél, akár a professzori kinevezésnél legalább két szakmának "legyen szava, szerepe".
A könyv a bizottság munkájában részt vevők rövid életrajzával zárul. (A társadalomtudományok jövőjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizottság jelentése. Napvilág Kiadó, Bp., 2002. 109 p.)
Berényi Dénes
az MTA rendes tagja, igazgató
az MTA rendes tagja