Könyvszemle
Küzdelem az igazságért
Emlékkönyv a nyolcvanéves Randolph L. Braham tiszteletére
Randolph L. Braham amerikai professzor neve nemcsak a magyar történészek körében ismert, a tiszteletére kiadott vaskos emlékkönyvbe hazai és külföldi szerzők egyaránt írtak. A kötet maga a szerzők betűrendjében közli az egyes tanulmányokat, de talán érdemes bizonyos tárgyi rendbe foglalni ezeket. A kötethez az egyik előszót Göncz Árpád írta magáról Brahamről, a másikat Iványi Gábor, aki a magyarországi evangéliumi testvérközösség nevében kér bocsánatot a holokauszt áldozataitól.
A legtöbb tanulmány persze a magyarországi holokauszttal és annak előzményeivel foglalkozik. Yehuda Don és Varga László a deportáció előtti magyarországi zsidó vagyon felbecsülésére tesznek kísérletet a megszálló német hatóságok által kiadott kérdőív alapján. Régiók és lakosok száma szerint elemzik az adatokat, külön az ortodox és a neológ hitközségekét. A becsült érték 985 millió 1943-as pengő. Ez 43 ezer család vagyona volt. A vissza nem adott vagyon értéke 1994-es forintértékben több mint 26 milliárd. Erős Ferenc pszichológus az utóbbi húsz évben folytatott interjúk alapján a túlélők második nemzedékét vizsgálta, hogyan élik meg ennyi idő után zsidó identitásukat. Frojimovics Kinga egy 1938-ban létrehozott intézmény, a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának történetét mutatja be, ez szervezte meg az Országos Magyar Zsidó Segítő Akciót. A segítség jogi segély volt: kivándorlók támogatása vagy átképzés az állásukat vesztettek számára. Gergely Jenő tíz katolikus konvertita Serédi Jusztiniánhoz írt segélykérő levelét közli (összesen 148 ilyen kérelem érkezett, a konvertiták száma ekkor 50 ezer körül járt). Grüll Tibor a középkor óta vizsgálja a zsidó emlékezetet, amely a holokauszt vonatkozásában már nem csupán vallási jellegű, de vallási értelmezése is fontos. Heller Ágnes példákkal bizonyítja, hogy a magyarországi zsidók milyen sokféleképpen olvashatják Braham könyveit. Hernádi Miklós a holokauszt politikai szociológiájához gyűjt adatokat. A zsidóüldözésnek gazdasági okai, de politikai megfontolásai is voltak. A zsidótörvényeket a zsidók a "kisebbik rossz" elve alapján fogadták el. A zsidó ellenállás hiányzott, mert bíztak Horthyban. Horváth Rita azt elemzi, hogyan szerepel a soá a zsidó családregényekben (például Nádas Péter és Vámos Miklós munkáiban). Iványi Gábor Fein Sámuel munkaszolgálatos 1945. április 2-tól írt naplóját mutatja be, az állandó reménykedést és félelmet az elhurcolt család miatt. Kádár Gábor és Vágó Zoltán a zsidó tulajdonban lévő műkincsek sorsát kutatja. Kormánybiztosságot hoztak létre az elkobzott műkincsek megőrzésére, de a hatásköri vitákon túl a munkát nehezítette, hogy sok gyűjtemény egyből német kézbe került. A keleti területekről (Erdély) alig sikerült valamit összeszedni. A legtöbb anyag Budapesten gyűlt össze, ezt előbb Pannonhalmára, azután Zircre szállították. Egy vonatszerelvényt állítottak össze (2701 műtárggyal), amely 1945 májusában amerikai kézre került. A szovjetek 517 letétet vittek el. Karády Viktor az 1938 -1945 közti mobilitást vizsgálja. A gyerekhalandóság csekély, mert eleve kevés gyerek született. Sok volt az öngyilkosság. Mindez egyfajta ellenállást is jelentett. Karsai László a 2001-ben feltárt váci rabtemető halottai közül huszonöt fő adatait tudta kikutatni. Kovács Éva és Vajda Júlia úgy látja, hogy 1945 előtt még járható út volt az elkülönülés vagy a beolvadás, a soá sebe viszont gyógyíthatatlan. A vegyes házasság kérdését is felveti a tanulmány. Molnár Judit Komoly Ottó 1944-es naplóját elemzi. Komoly Ottó a Magyar Cionista Szövetség elnöke volt. A nyilas terror időszakáig jelentős segítséget tudott nyújtani, de a hatalomátvétel után hamarosan meggyilkolták. Nagy Varga Rita az antijudaizmus kialakulásának szociálpszichológiáját vizsgálja. A kiindulópont a Krisztus-gyilkosság témája, később az, hogy Isten elfordult a zsidóktól, mert köztük egyre több a hitetlen, pogány. Novák Attila a magyarországi cionizmus alakulását mutatja be. A harmincas évek végén a mozgalom a fokozódó fenyegetettség és a területgyarapodások miatt erősödött, de belül megosztott volt (ellentétek a vallásos zsidókkal). 1940 júliusában a helyi szervezeteket feloszlatták. Reuveni Sári arra a kérdésre keres választ, hogy voltak-e "Igaz Emberek" (ebben a vonatkozásban) a magyarok közt, de úgy látja, hogy a szűk segítségnyújtási lehetőségek miatt ezek száma igen csekély.
A tanulmányok másik nagyobb csoportja szélesebben magyar vonatkozásokat tár fel. A. Sajti Enikő az 1944-45-ös jugoszláviai magyarellenes pogromok kérdését veti fel. Hivatalosan 5 ezer kivégzésről lehet tudni, az áldozatok pontos száma azonban adatok híján ismeretlen. A kivégzéseken túlmenően itt számba kell venni a délvidékről 1945-ben vagy ezután kiutasított magyarok esetét is, 1946-ig 84 800 főről van szó. Mindszenty 40 000 főre becsülte a meggyilkoltak számát. Berend T. Iván egy részletet közöl a 19. századot tárgyaló könyvéből, melyben összeveti a századforduló lengyelországi, magyarországi és romániai antiszemitizmusát. Román vonatkozásban arra utal, hogy a zsidók nem is lehettek állampolgárok, és az 1907-es nagy parasztfelkelés jórészt zsidók ellen irányult. A lengyeleknél a nemzeti demokrata párt képviselt antiszemita velleitásokat. Magyarországon Istóczy antiszemita pártját említi. A századfordulóig az antiszemitizmus még nem volt a magyar nacionalizmus integráns része. Csősz László Jász-Nagykun-Szolnok példáján mutatja be, mi történt a deportálások során megüresedett lakásokkal. Pontos diagramot ad arról, kik költöztek be ezekbe (hadirokkantak, kibombázottak és menekültek, nagycsaládosok, stb.). A magyar közigazgatás nem tudott megbirkózni a feladattal. Deák István a magyar emigrációval foglalkozik. A nyugati országokban a háború idején egymillióra tehető az emigránsok száma. Az 1945-ben és az 1947-ben emigráltak megint más kategóriát képviseltek. Frank Tibor Wahrmann Mór (1832-92) nagykereskedő és bankár példáján bizonyítja a hazai zsidóság hazafias állásfoglalását. Wahrmannak nagy szerepe volt Buda és Pest egyesítésében. Lackó Miklós Boldogtalan együttélés? címmel Gyurgyák Jánosnak a magyarországi zsidókérdésről írt monográfiáját elemzi. Az asszimiláció vagy elkülönülés - véli - egyéni választás kérdése, ebbe nem szabad beleszólni. Pók Attila a bűnbakkeresés kérdését taglalja a bibliai időktől kezdve. Kelet-Európában a bűnbakkeresés állandó jelenség, az új elit öndefiníciójához is kell, mert közösséget teremt és mobilizál. Ivan Sanders Hunyady Sándor Bakaruhában című munkájában az önéletrajzi elemet mutatja ki, a főhős egyik réteghez sem tartozik. Schweitzer Gábor arról számol be, mire hivatkoztak az 1938-as első zsidótörvény tárgyalásán: antik szerzőkre, tudósokra - külföldiekre is -, a numerus clausus 1920 körüli vitájából is származtak idézetek. A törvény ellenzői a zsidóságot felekezetnek tekintették. Sipos Péter a magyarországi zsidók és a Horthy-rendszer viszonyát vizsgálja. A zsidóság a választásokon a liberális és demokrata pártokra szavazott. Bethlent rokonszenves politikusnak tartották, 1935-ben még Gömböst is támogatták, csak 1938-ban fordultak el a rendszertől. Tilkovszky Lóránt sűrűn utalva saját munkájára, úgy látja, Bibó István 1945-ben ellenezte a németek kollektív kitelepítését, a kollektív felelősség helyett az egyéni elbírálást sürgette, mert egyébként a csehszlovákiai magyarok kitelepítését sem lehetett volna ellenezni.
Jóval kevesebb már azoknak a tanulmányoknak a száma, amelyek mai magyarországi problémákat érintenek. Bartus László élesen bírálja a Fidesz szélsőjobboldali fordulatát. A párt éppenséggel nem tekinthető polgárinak. Endreffy Zoltán a monoteista vallások közt meglévő ellentétek kiküszöbölésének útját keresi és az ökumenikus gondolatot hangsúlyozza. Kovács András azt vizsgálja, hogyan érzékeli a mai magyar zsidó társadalom az antiszemitizmust. Négy nemzedék 2015 képviselőjével készített interjú alapján megállapítja: ma a zsidók egyharmada úgy véli, Magyarországon csekély az antiszemitizmus, egy másik harmad szerint közepes, a harmadik harmad szerint nagy. 63 % úgy látja, hogy az antiszemitizmus újabban megnőtt, de a zsidók elleni rendszabályokat nem tartják valószínűnek, a megkérdezetteknek csupán 4 %-a fél újabb zsidóüldözéstől. Viszont 85 % - különösen az idősebbek - az antiszemita nézetek terjesztésének a tilalmát kívánja. Majsai Tamás a mai katolikus hittan-könyveket vizsgálja meg a soá szempontjából. Nagyon kritikus, az ábrázolást nem tartja megfelelőnek, erős a tisztára mosás szándéka. Ungváry Krisztián kétfrontos harcot lát, az antiszemiták jelentős része németellenes is volt, mindkét kisebbséggel szemben rasszista alapon állt.
Egon Mayer maga is az 1944-ben a németekkel kötött egyezmény "gyermeke". 1944-ben 1684 fő került fejenként ezer dollár fejében Svájcba, tanulmánya ezzel a témával foglalkozik. Szita Szabolcs a Gestapo (és általában a titkosszolgálatok) magyar kapcsolatait deríti ki. Újszászy Kálmán már 1939-ben kapcsolatba lépett Canaris tengernaggyal. A fővárosokban kölcsönösen megbízottakat tartottak. Ezenkívül a németek sok ügynököt szerveztek be (Kádár Gyulával is kísérletet tettek), akik persze fizetést is kaptak. A szerző két oldalon sorolja fel azokat a vonatkozásokat, amelyeket ezeknek az ügynököknek figyelniük kellett. Vajda Mihály Werner J. Cahnmann a németországi zsidókról 1989-ben kiadott tanulmánykötetét ismerteti, amely hangsúlyozza például a berlini vagy a frankfurti zsidók közti különbséget. Cahnmann már az 1920-as években a zsidók integrálódása mellett foglalt állást.
Egészen általános kérdést vizsgál Ormos Mária: az emberek történelmi felelősségének a kérdését. A történelmet sokszor kevesen "csinálják", sokszor sokan is, de akkor sem mindenki, a társadalom egésze nem vonható felelősségre. Ruff Tibor az újprotestáns mozgalmak zsidóképét elemzi. Úgy látja, a filoszemiták az Újszövetséget ebből a szempontból már a patrisztikai korban félreértették, antiszemita értelmezése hibás. A bibliai szövegben a " judeait jelent, vagy éppenséggel csak a farizeusokat. Toronyi Zsuzsanna a mai neológ vallástudományi vitákból indul ki, halachikus problémákat vizsgál 1945-50 között, a visszatérést a valláshoz, a vidéki hitközségek újraéledését. Tibori Szabó Zoltán a romániai problémákat tárgyalja. A háború előtti 800 ezer zsidóból 400 ezer pusztult el, ebből 150 ezer az észak-erdélyi. 270 ezren pusztultak el pogromok következtében és a Dnyeszteren túli táborokban. A Besszarábiában kivégzettek számát 265-287 ezerre becsülik, 6-8 ezer romát is kivégeztek, 3 ezer pedig éhen halt. 1942-ben a hadi helyzet miatt Antonescu leállította a további kivégzéseket. Ma számos helyen található Antonescu-szobor, valóságos kultusza van. A korabeli zsidókérdésre vonatkozó levéltári anyag máig nem hozzáférhető. A hitközségek vagyonát az állam visszaadta, de az Antonescu-kultusz változatlanul marad.
A kötet végén eléggé bő ismertetések vannak az egyes szerzőkről. Impozáns a tízlapos Braham-bibliográfia, pedig az csak válogatott műveit tartalmazza.
Ez az óhatatlanul rövid ismertetés persze messzemenően nem adhat számot a kötetben található rengeteg információról, de talán elegendő a figyelem felkeltésére. Mindenképpen kiváló ötlet volt a kötet kiadása. (Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára. Szerk. Karsai László és Molnár Judit. Mazsihisz, Budapest, 2002. 785 p.)
Niederhauser Emil
az MTA rendes tagja, egyetemi tanár (ELTE)