Tudós fórum
A SUGÁRVÉDELEM ÉS AZ EURÓPAI "ÉRDEKELTEK"
Az Európai Unió (EU) decemberben konferenciát rendezett Luxemburgban a környezetvédelem és a radioaktív sugárzások kezelésének összefüggéseiről. A rendezvény az "érdekeltek" konferenciája volt, az érdekeltek sorába tartozik az atomipar, a sugárveszélyes munkahelyen dolgozók, a fogyasztóvédelmi szervezetek, az egészségügy szakemberei, a környezetvédő civil szervezetek, a média és a nukleáris létesítmények közelében élő helyi közösségek. Jelen voltak a tagországok és a tagjelölt országok atomenergetikában, illetve környezetvédelemben illetékes hatóságainak szakemberei is.
A tanácskozás egy átfogó európai szabályozás előkészítését szolgálta, az Európai Atomenergia-közösség, az EURATOM ugyanis első környezetvédelmi direktívájának kibocsátására készül. Az Európai Unió elődszervezetével, a Közös Piaccal egy időben, 1957-ben Rómában létrehozott EURATOM a maastrichti szerződés alapján 1993 óta az Európai Unió része, de működése ma is eltér az EU más szervezeteiétől, például az EURATOM döntéshozatali folyamataiban nem vehet részt az Európai Parlament. Ezt a "demokráciadeficitet" több résztvevő szóvá is tette a rendezvényen. Változtatni csak az EU általános reformjának keretében lehet majd, ezért az EU jövőjével foglalkozó konventben kell a változtatás szükségessége mellett érvelni. Az EU-n belül korábban az egészségüggyel és a fogyasztóvédelemmel foglalkozó főigazgatósághoz tartozott a sugárvédelem, majd 1988-ban a téma átkerült a környezetvédelmi főigazgatósághoz. Az EU legutóbbi, hatodik környezetvédelmi akcióprogramja egyáltalán nem foglalkozik a sugárvédelemmel, mert az Európai Bizottság előterjesztését az Európai Tanács és a Parlament együttes döntéssel fogadta el. A sugárvédelem szakmailag az EURATOM hatókörébe tartozik, annak döntésébe viszont nem szólhat bele a Parlament, ezért kell külön sugárvédelmi akcióprogramot kidolgozni.
Az érdekeltek széles körének a döntés előkészítésébe való bevonása új elem az EU működésében, egyes tagországokban, mindenekelőtt a skandináv országokban, viszont jól ismert és bevált gyakorlat. A civil szervezetek, például a környezetvédő Greenpeace, üdvözölték a kezdeményezést, de elégedetlenek voltak a résztvevők összetételével, több zöld szervezetet láttak volna szívesen a tanácskozáson. Általános egyetértés fogadta azt a gondolatot, hogy ma már nem elég, ha a szabályozás előkészítéseként a szakértők egyetértenek egymással a szakmai kérdésekben, a munka megkezdésétől kezdve be kell vonni az érdekelteket, és a szakmai döntések előkészítésénél etikai és társadalmi kérdéseket is figyelembe kell venni.
A sugárvédelem furcsa helyzetben van. A szilárd tudományos alapokon nyugvó védelmi szabályok nagyfokú védelmet nyújtanak, az előírások betartása normális körülmények között nem okoz semmiféle kimutatható egészségkárosodást. Ugyanakkor a közfelfogás a sugárzásokat, a radioaktivitást az egészséget és a környezetet leginkább veszélyeztető tényezők közé sorolja. Úgy tartják - teljesen tévesen -, hogy a sugárzások idegenek a természettől, ezért a természetet, az embert meg kell védeni tőlük. Svédországi felmérés tanúsítja, hogy az emberek kevésbé tartanak a természetesnek tartott dolgoktól, mint az ember műszaki alkotásainak következményeitől. Az ultraibolya napsugárzástól nem tartanak, az ionizáló sugárzásoktól viszont igen, mert azokat nem tekintik a természet részének. A radioaktivitással szembeni általános idegenkedés kialakulásában szerepet játszottak az atomfegyver-kísérletek, az atomerőművi balesetek (Three Mile Island és Csernobil), a katonai alkalmazásokat övező titkolózás, a szükséges, szigorú biztonsági intézkedések, a nagyiparokkal szembeni bizalmatlanság is. A sugárzásoktól való idegenkedéshez az is hozzájárul, hogy a sugárzásokat érzékszerveink nem jelzik, műszerekkel viszont a legkisebb mennyiségek is kimutathatók. Skóciában és Norvégiában felmérték, hogyan viszonyulnak az emberek sugárszennyezett területről eredő élelmiszerekhez. Nem bíznak abban, hogy megfelelő ellenintézkedésekkel a szennyezett területekről származó élelmiszer is biztonságossá tehető. A megkérdezettek hajlandók többet is fizetni azért, hogy nem szennyezett területről származó bárányt és tejet fogyaszthassanak a szennyezett területről származó biztonságos élelmiszer helyett.
A közvélekedés átformálásában csak az segíthet, ha a szakértők közérthetően válaszolják meg az emberek kérdéseit. Különösen nehéz a kockázat, valószínűség, bizonytalanság fogalmak érzékeltetése, megértetése. A közvélemény és a szakértők másként ítélik meg a nagy kárral járó, kis valószínűséggel bekövetkező eseményeket, ezek az utca emberét sokkal jobban aggasztják, mint a szakértőket. A radioaktivitás hatásai mellett ebbe a kategóriába tartozik a genetikailag módosított élelmiszerek és a táplálkozási lánccal átvitt betegségek megítélése is.
A sugárzások megítélése összefügg az atomerőművek működtetését illető nézetekkel is. Azok, akik egyetértenek az atomerőművek működtetésével, másként tekintenek a sugárzásokra, mint azok, akik ellenzik az atomerőműveket. Az Európai Bizottság részt vesz az energiapolitikai ajánlások kidolgozásában, de az erőműveket érintő döntéseket a tagállamok hozzák meg. A sugárzások és a környezetvédelem kérdését ezért el kell választani az atomerőműveket kísérő vitáktól.
Az emberek tudatában vannak annak, hogy a sugárterhelésnek nincs biztonságos szintje. Ez azonban nem tény, nem tudományos igazság, hanem csak a sugárzások kockázatának megítélésére kialakult egyetértés. (Alapja a sugárzások okozta károsodások lineáris modellje.) Ez a felfogás összhangban van a sugárzások által a sejtekben kifejtett hatással, de a kép még messze nem teljes. Nem értjük még teljesen, hogyan vezetnek el ezek a kölcsönhatások a rákhoz. A következő évtizedben a molekuláris biológia remélhetően sok kérdést tisztázni tud majd.
Az 1980-as években a sugárvédelemben a kollektív dózis fogalma játszott meghatározó szerepet. A kollektív dózis egy nagyobb embercsoportot érő sugárzás összmennyisége, költség/haszon elemzés alapján állapították meg a korlátokat. Ez a megközelítés a társadalmat védte, nem foglalkozott az egyéni kockázattal. A Nemzetközi Sugárvédelmi Bizottság 1990-ben új alapelveket fogadott el, ezek egyéni dóziskorlátokat határoztak meg, megszabták az egyén védelmének szintjét. A részletszabályozások megalkotása végül oda vezetett, hogy ma húsz különböző számszerű értékben jelennek meg az egyéni dóziskorlátok. A rendszert egyszerűsíteni kell, a beavatkozási, védelmi szintek meghatározásánál az embert mindig érő természetes háttérsugárzást tekintik majd összehasonlítási alapnak. A háttérsugárzás mellett vállalt vagy elszenvedett többletdózis kockázatának megítélésében fontos érv lehet az a tény, hogy egyes területeken (például Iránban, Indiában, Brazíliában) az átlagos sugárterhelést tízszeresen meghaladó dózisok érik az ott élőket, káros következmények nélkül.
A mai és a korábbi szabályozások az ember sugárvédelmével foglalkoztak, és úgy tartották, hogy az ember védelme egyúttal környezetének védelmét is biztosítja. Mára általánosan elfogadottá vált az a néhány éve még forradalmian újnak számító gondolat, hogy az embertől függetlenül is gondoskodni kell az állat- és növényvilág védelméről. A sugárvédelemben is a környezetvédelem általánosan elfogadott alapelveiből kell kiindulni: ezek a fenntartható fejlődés, a biodiverzitás megőrzése és a természetes élőhelyek védelme. Keveset tudunk még a különböző radioaktív sugárzásoknak az élővilág egyes fajaira gyakorolt eltérő hatásairól, ezért komoly kutatási programok indulnak.
A konferencián több előadás foglalkozott a tenger gyümölcsei, a tengeri halak radioaktivitásával. A tenger gyümölcsei nálunk kevesek ritkán fogyasztott csemegéi, de a tengerparti országokban az alapvető élelmiszerek közé tartoznak. Az európai tengerek az emberi tevékenység következtében három fő forrásból szennyeződtek sugárzó anyagokkal: a légköri atomfegyver-kísérletekből, a brit Sellafield és a francia Le Hague fűtőelem-újrafeldolgozó üzemek tengerbe engedett melléktermékeiből és a csernobili reaktorbalesetből. A tengerbe jutott folyékony radioaktív hulladék döntően a két reprocesszáló üzemből ered, Sellafield járuléka 52 %, Le Hague pedig 32 % részarányt képvisel. Az Ír-tengerből napjainkban kifogott tengeri állatok az évtizedekkel korábbi szennyezések maradványait hordozzák magukban - Sellafieldből és Le Hague-ból az 1970-es évek közepéig a folyékony hulladékot a tengerbe engedték. Mióta felhagytak ezzel a gyakorlattal, századrészére (!) csökkent a radioaktív anyagok mennyisége a tengervízben, a mai sugárzási szint az ötvenes évek elején tapasztalt szintnek felel meg. A jó hírt több előadás, több független méréssorozat erősítette meg. Az egyik hozzászóló meg is kérdezte: "Egyáltalán mi szükség van ma a két fűtőelem-újrafeldolgozóra?" Kérdése egyelőre válasz nélkül maradt.
A konferencia jó példát adott a felelős együttgondolkodásra. Hasonló rendezvények sorára lesz még szükség, mielőtt néhány év múlva megszülethet az európai sugárvédelmi környezetvédelmi akcióprogram.
Jéki László
További információ: http://europa.eu.int/comm/environment/radprot/; http://www.euradcom.org