Könyvszemle
AZ ÓKORI EGYIPTOM TÖRTÉNETE
A magyar egyiptológia mintegy egy évszázados múltra tekinthet vissza. Értékes egyéni teljesítmények s a Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Gyűjteményének kialakítása után valódi kibontakozása az 1960-as években indult meg. Az utolsó négy évtizedben magyar egyiptológusok és régészek szerepet vállaltak a nagy núbiai mentőakcióban, az egyiptológia önálló tanszéket kapott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, s ásatások sora kezdődött a thébai nyugati parton. A kibontakozás középponti alakja és fő motorja Kákosy László volt, akinek az egyiptológia és a Nílus-völgyi régészet területén működő hazai szakemberek csaknem mind tanítványai voltak. Abban a mintegy négy és fél évtizedben, melyet Kákosy László eddigi pályája átível, az egyiptológia tudománya mélyreható felfogásbeli és módszertani változásokon ment és megy keresztül. E változások, természetes módon, Kákosy munkájára éppúgy hatottak, mint az iskolájából sorra kikerülő egyiptológus nemzedékekre. Az itt ismertetendő könyv - mely az 1979-ben megjelent, majd 1993-ban utószóval kiegészítve újranyomott Ré fiai című mű átdolgozott kiadása - nemcsak szerzőjének széles körű egyiptológiai kutatásai során az ókori Nílus-völgy történetéről és kultúrájáról kialakított nézeteit összegzi, hanem két évtizede egyetemi tankönyv is. A didaktikusan és világosan megírt munka három nagy példányszámú kiadása ugyanúgy, mint közkedveltsége egyiptológus- és történészhallgatók generációinak körében önmagáért beszél. Széles körű művelődésformáló hatása ugyanúgy kétségtelen, mint szűkebben vett szakmai kisugárzása. Nem kevésbé fontos, hogy Kákosy munkája az utóbbi két évtizedben ismételten arra késztette, s új kiadásával ismét csak arra készteti a magyar egyiptológiát, hogy gondolkozzék célkitűzéseiről s a nemzetközi szakmában elfoglalt helyéről.
Az ókori egyiptomi írott források, építészeti és művészeti emlékek, az anyagi kultúrából fennmaradt tárgyak kimeríthetetlen gazdagsága és könnyű hozzáférhetősége egyrészről, s az egyiptomi szövegek sokrétű filológiai problematikája és sajátos, az eseménytörténeti, gazdaság- és társadalomtörténeti kutatásokhoz csak elenyészően kevés közvetlen adatot nyújtó karaktere másrészről nem kedveztek az egyiptológia mint történeti diszciplína önmeghatározásának és művelésének. "A történelemnek két oldala van. Az egyik felénk fordul, a másik rejtőzködik. A történelem felénk forduló oldala cselekvésből és emlékezésből áll. Ez az a történelem, melyre emlékezünk, mert elterveztük, megcsináltuk, megtapasztaltuk és megszenvedtük. A történelem rejtett oldalát nemhogy elfelejtettük volna: sohasem emlékeztünk rá. Olyan jelenségekből áll, melyeknek lopakodó változásai, hosszú tartama, észrevétlen folyamatai a kortárs előtt rejtve maradnak s csak a kutató elemző tekintete számára tárulnak fel. Emlékezett és rejtett történelem úgy viszonylanak egymáshoz mint a páciens anamnézise és az orvos diagnózisa." Jan Assmann (1996:15) bevezető mondatai az ókori egyiptomi szellem történetéről szóló könyvében, mely a Nílus-völgyi történelem nyílt és rejtőzködő oldalának egymásra vetítését kísérli meg, közhelyszerűeknek és túlhaladottaknak tűnhetnek a klasszikus ókor vagy a magyar középkor kutatója számára - az egyiptológus viszont régi szakmai dilemma megfogalmazását látja bennük. A hieroglifikus írás megfejtése (1822) óta eltelt időkben az egyiptológia fő vonulatai a nyelv és a szövegek filológiai elemzése, a kronológia kérdéseinek vizsgálata körül formálódtak, s az Egyiptom történetére és kultúrájára vonatkozó kutatások empirikus, leíró felfogásuk révén mindinkább elkülönültek az ókori Közel-Kelet más területeinek kutatásától. A leíró egyiptológiában előtérbe helyezett pompás emlékanyag, a királyi emlékek bősége, a királyi és vallásos szövegek gazdagsága a jól-ismertség illúzióját keltette fel, melynek a források korlátait állandóan hangsúlyozó kötelező szkepszis sem mondott ellent. Bár az egyiptológia egészét kitevő részterületek, elsősorban az építészet, a művészet, a kultuszok, az intézménytörténet (különösen a királyságideológia) mindinkább önállósuló kutatása az idők folyamán megtörte a nyelvészet és a szöveges források filológiai elemzésének hegemóniáját, olyan paradigmaváltás igénye, melynek révén az egyiptológia (vissza)integrálódhat az ókori Közel-Kelet történetébe és hasonulhat kérdésfeltevéseiben és módszereiben a modern egyetemes történettudományhoz, csak a legutóbbi évtizedekben merült fel. Az egyiptomi társadalmi és gazdasági szerkezet és folyamatok, a politikai struktúra kialakulása és változásai iránti érdeklődés kibontakozásának nagy lökést adott a régészet szerepének gyökeresen megváltozott felfogása, mely a hagyományos feliratos emlék- és muzeológiai anyaggyűjtő tevékenység mellett vagy helyett, az egyiptomi régészeti tevékenységet mindinkább ennek az újszerű érdeklődésnek igyekszik szolgálatába állítani.
A két évtized folyamán, melyben Kákosy László könyvének egymást követő kiadásai napvilágot láttak, sorra jelentek meg azok a művek, melyek ennek az "alternatív" egyiptomi történeti kutatásnak kérdésfeltevését és módszereit igyekeztek kialakítani, egyszersmind első meggyőző példáit kínálták (Trigger et al. 1983; Kemp 1989; Assmann 1990, 1991, 1996), s elkészültek az újszerű orientációjú régészeti kutatások első összegzései is (Hoffmann 1979; Rizkana-Seeher 1987-1990; Eiwanger 1984-1992). Trigger és szerzőtársai, Kemp és Assmann szakítottak a dinasztiák és uralkodók egymásutánjára felfűzött eseménytörténetet a kultúra külön-külön vizsgált részterületeitől elszakító hagyományos szemlélettel. Bár perspektívájukat egészében nem fogadták el, az ugyanezen évtizedek konzervatívabb szellemű összefoglalásainak szerzői (Aldred 1980; Leclant et al. 1978-1980; Grimal 1988; Vercoutter 1992) eredményeikből sokat felhasználtak, különösen ami az őskori (neolitikus, rézkori és korai bronzkori) Egyiptom, a "szövegek nélküli történelem" iránti figyelmet és a településrégészet jelentőségének elismerését illeti.
Kákosy művének szerkezete átmenetet képez a hagyományos leíró tárgyalás és a fenti áttekintés elején idézett műveknek a szocioökonómiai, politikai és kulturális struktúrák változási folyamataira irányított figyelméből következő tárgyalásmódja között. Könyve első felében az egyiptológia történetére, a források jellegére, a természeti környezetre, az ókori lakosságra és nyelvére vonatkozó ismereteket röviden összefoglaló bevezetést a hagyományos dinasztiák, ill. korok (őskor, az egyesítés kora, Óbirodalom, Első Átmeneti Kor, Középbirodalom, Második Átmeneti Kor, Újbirodalom, Harmadik Átmeneti Kor, Későkor) időrendjébe rendezett történet követi. A könyv második felében a királysággal, a mindennapok, magánélet, család témakörével, az ókori egyiptomi tudománnyal, irodalommal, művészettel, vallással, túlvilághittel foglalkozó fejezetek sorakoznak, s külön fejezet foglalkozik a piramisokkal és, a könyv végén, az egyiptomi világképpel - melynek elemeivel az előző fejezetek is megismertetik az olvasót. Míg az első rész nem szakad el az eseménytörténetre alapozott történeti szemlélettől, a második rész sok helyen közelebb áll az "alternatív" egyiptológia felfogásához. Különösen érvényes ez a magánélet s a család, a tudomány, a túlvilághit kérdésköreit tárgyaló fejezetekre, melyek lebilincselő részei az egészében remekül olvasmányos könyvnek.
A szerkezet konzervatív vonásai nyilván részben a tankönyv-funkcióval magyarázhatók, részben azonban a szerző felfogásából következnek. Kákosy fölényesen uralja és virtuóz könnyedséggel kivonatolja, ismerteti és kommentálja azt a terjedelmében szinte beláthatatlan és mind egészében, mind az egyes forrásokat illetően komplex adatanyagot, melyet az egyiptológia közel két évszázados története folyamán összehordott. Az anyagkezelésben ugyanúgy, mint az egyiptomi vallás bizonyos aspektusainak - elsősorban egyes istenkultuszoknak, a mágiának, a csillaghitnek -hangsúlyos tárgyalásában Kákosy saját kutatásainak módszertana és eredményei (melyeket számos könyvben és több mint kétszáz tanulmányban közölt) is megnyilvánulnak. Az egyiptológia általános ismeretanyagának összegzéséből, akárcsak a a szerzőnek saját kutatásaira támaszkodó fejezetekből egyaránt kitetszik, hogy Kákosy, míg minden vizsgált kérdésben kitüntető figyelemmel fordul a szöveges forrásanyag felé, a régészet, kivált a településrégészet eredményei iránt már kevésbé érdeklődik. Túl az itt tárgyalt könyv látásmódján is érdekes, hogy a budapesti egyiptológiai tanszék ásatásai, kezdve a Kákosy által Dzsehutimesz monumentális thébai sírjában 1983 óta vezetett feltárással, mind egy-egy jelentősebb sír megismerésére irányulnak, azaz, bár régészeti módszereket is igénybe vesznek, nem régészeti kérdésfelvetésekből indulnak ki. Trigger és szerzőtársai, Kemp, vagy Assmann fent említett munkáiban, vagy az újabb művészettörténeti és ikonográfiai kutatásokban (Bothmer et al. 1970, Assmann-Burkard 1983, Kurth 1983, Robins 1997) felvetett, sokszor nyilvánvalóan még formálódóban lévő nézetekkel, az összehasonlító államtörténeti tanulmányokkal, antropológiai kiindulású feltevésekkel szembeni közömbös attitűdöt a recenzens csak azzal tudja magyarázni, hogy Kákosy László a maga Egyiptom-képét végeredményben a Breasted (1905) és a század első felének nagy filológusai munkásságából kiinduló "Nagy Tradíció" keretében fogalmazza meg.
A könyv kiegyensúlyozottan empirikus Egyiptom-képének egysége csak akkor törik meg, amikor az Amarna-kor értékelésére s az egyiptomi művészet emlékeinek, különösen a "portré"- szobrászatnak értelmezésére kerül sor. Ekhnaton személyének, valláspolitikájának és kora művészetének megítélésében Kákosy a "rendellenességet" hangsúlyozza, elfogadva a fáraó ábrázolásait egy "rajongó" portréjaiként és egy patologikus állapot realisztikus leképezéseiként értelmező hagyományos felfogást, s alkalmazva Breasted nagy értelmezési távlatokat sejttető, ám lényegében szubjektív és levegőben lebegő Ekhnaton-jellemzését, amely szerint a fáraó "elérhetetlen álmot kergető", "álmodozó" volt. Más Amarna-interpretációk inkább a királyságideológia minden addigit és elkövetkezendőt túlhaladó abszolutizálódását látják Ekhnaton valláspolitikájában, s úgy tűnik, hogy az Amarna-kori emberábrázolás - melynek általánosan megfigyelhető, mintegy kánonikus vonásait a királyi család ábrázolásai csak extrém módon hangsúlyozzák - megítélésében Kákosynak az egyiptomi "portré"-ról általában is vallott felfogása szembenáll az újabban formálódó konszenzussal. Ti. Ekhnaton ábrázolásai a jelek szerint nem patológiás állapotot tettek "hivatalossá", hanem az uralkodót "Atonhoz hasonlatosan" mint "minden teremtett atyját és anyját" androgün termékenységistenségként jelenítették meg (D. O'Connor in: Trigger et al. 1983:221; Robins 1997:150). Kákosy nemcsak Ekhnaton ábrázolásaiból olvassa ki a fáraó intellektuális-lelki pályavonalát, hanem más korszakok fáraóinak (pl. III. Szeszósztrisz, III. Amenemhat, II. Ramszesz) esetében is a portrékat mint az ismert történeti helyzetekből következő lélektani tükröződéseket értelmezi. Míg az egyiptomi művészet - melyet a hagyományos kutatás csak zárt, mozdulatlan nagy korszakok stílusváltozásaiban tekintett "történeti" meghatározottságúnak - érzékenyebb történeti interpretációja és periodizációja napjainkban valóban sokat ígérő fejlődést mutat, az egyiptomi művészet kutatói azzal már aligha értenének egyet, hogy a hivatalos királyportrék bármelyike abból a célból készült volna, hogy individuális élettapasztalati fokozatokat és lelkiállapotokat juttasson kifejezésre (Kákosynál III. Szeszósztrisz, III. Amenemhat "szenvedéseit és kiábrándultságát"; Ekhnaton "fáradtságát, lemondását, csalódottságát, végtelen szomorúságát").
De nemcsak az Amarna-kor forrásai, az egyiptomi történet teljes folyama kínálja többféle értelmezés lehetőségét, kezdve az újkőkortól a korai bronzkorig tartó három évezreddel, melyet a korábbi kutatás egyszerűen a dinasztikus Egyiptom "előkészítése"-ként tárgyalt. Az utóbbi évtizedek ásatásai sok új adatot tártak fel, melyek többre is alkalmasak, mint az őskori politikai formációk és kultúrák relatív és abszolút időrendjének finomítására. E háromezer év története, s különösen az egyesített Egyiptomhoz, az I. dinasztiával kezdődő történethez vezető folyamatok tárgyalása hipotézisek nélkül azonban még az új adatok birtokában sem oldható meg (Baines 1988; Gledhill et al. 1988:1-29; Breuer 1990; Trigger 1993). Bár a társadalmi rétegződés 4-3. évezredi kialakulási folyamatáról egyre több ismeret áll rendelkezésre új feltárásokból s régiek újraértelmezéséből (legutóbb Bard 1994 és Wilkinson 1999), a politikai szerkezetek fejlődésére, integrálódásuk folyamatára, az uralkodói ideológia kialakulására és ábrázolására, a technológiai előrelépésekre s azok terjedésére, a gazdasági-politikai hatalomkoncentrációk folyamataira, az írás és a bürokrácia kialakulására, a Nílus-völgyön belüli és túli kereskedelem alakulására, a "kezdeti városállamokra" nézve konszenzusról még nem lehet beszélni. A könyv következő kiadásában remélhetőleg találkozni fogunk az egyesítés folyamatának legalább hipotetikus magyarázatával (Trigger in: Trigger et al. 1983:44 skk.; Kemp 1989:32 skk.).
Az Óbirodalomtól az Újbirodalom végéig terjedő idők történetének tárgyalásához rendelkezésre álló hatalmas forrásanyagot a könyv alig százötven oldalnyi remekül áttekinthető, világos és lendületes öszegzésben tárgyalja. Mint azonban a szerző a bevezetésben hangsúlyozza, a források megoszlása korok és aspektusok tekintetében nem egyenletes, és az egyes forrásadatok értelmezésekor ismételten kérdéses, hogy egyedi vagy általánosítható, aktuális információt tartalmazó forrással, vagy politikai/kulturális toposszal, kanonikus reprezentációval áll-e a kutató szemben. Ilyen nehezen eldönthető eset Kheopsz családtagjainak az uralkodó piramisa melletti uniformizált masztaba-temetkezéseié, melyekből a szerző hiányolja azokat az "egyéni megnyilvánulásokat", melyekből "az illetők emberi vonásaira, egyéniségére, életének eseményeire következtethetnénk" (57. o.). Valószínű, hogy az "uniformizált" "egyéniség", ahogyan Kákosy javasolja, valóban abból következik, hogy az óbirodalmi arisztokrácia tagjai (s az idők folyamán a társadalom további rétegei), legalábbis számunkra látható módon, egyedül az isten-királyhoz való viszonyukban fogalmazzák meg önmagukat: de ez szükségszerűen egy zsarnokság következménye lenne? Az árnyaltabb válasz, ahogyan erre a szerző is utal, az elitnek a király halhatatlansága által megszerezhető halhatatlanságának ideológiájában rejlik - melynek értelmezésére, ahogyan általában a monumentális kőépítészet politikai/ideológiai interpretációjára és konkrétan a völgytemplomok és piramistemplomok funkcióinak elemzésére is, sajnálatosan kicsiny hely jutott a tárgyalásban. A források különféle képeket rajzolhatnak az Óbirodalom központosított politikai rendszerének széthullásáról: Kákosy a rendszer alapjait eleve ingatagnak látszik ítélni. Mások inkább a birtokadományozások folytán átalakuló társadalmi szerkezetre, az adminisztratív hivatalok örökletessé válására, a központi elosztás krízisére és kedvezőtlen klímaváltozásra fektetik a magyarázat fő hangsúlyait (Vercoutter 1992:97 skk., Assmann 1996:63 sk.), s felvetik, hogy az Óbirodalom összeomlásával kialakulni látszó újabb politikai policentrizmus valójában - mint a későbbi "átmeneti korokban" is - a monocentrizmus mélyében mindig is valamilyen formában létezett (Assmann 1996:100). Hasonlóképpen sokféle értelmezésre kínálnak lehetőséget a középbirodalmi Egyiptom déli és északi terjeszkedésének okaira és céljaira vonatkozó források. A hódítások menetének és eredményeinek részletes tárgyalását kapjuk, azonban érdekes lenne itt azt is látni, hogy a szerző hogyan értékeli - nemcsak a Középbirodalom, hanem majd az Újbirodalom tekintetében is - a núbiai expanzió ideológiai alapjairól újabban megjelent kutatásokat (Zibelius-Chen 1988), a nemzetközi ajándékcserére mint gazdasági struktúrára vonatkozó munkákat (Liverani 1990; Morkot 1995; Smith 1995; Bleiberg 1996) s hogyan ítéli meg a núbiai és szíriai-palesztin hódoltsági területek döntően eltérő politikai, szocioökonómiai és ideológiai kezelését.
Az Újbirodalom forrásgazdagsága után a Harmadik Átmeneti Kor és a Későkor tárgyalását sokszor megnehezíti a források hézagossága és ellentmondásossága. Talán ez is (közvetett) indoka a viszonylag nagy térnek, melyet a szerző a későkor legmonumentálisabb és tartalmában legsokrétűbb királyi szövegének, Piye Nagy Győzelmi Sztéléjének szentel (Assmann 1996, 357-370, Eide et al. 1994, I 62-112, 113-118). Piye az Egyiptom által a Kr. e. 11. század közepéig uralt núbiai Nílus-völgyben és a Középső Szudán területén a 10. század folyamán létrejött bennszülött királyság uralkodója, akinek dinasztiája kb. 750-656 között Egyiptom nagy része fölött is uralkodott (egyiptomi XXV. dinasztia. Megjegyzendő, hogy a "Napata Birodalom" és "Meroé Birodalom" terminusok nem szerencsések, s azon a valószínűtlen, ám annál makacsabban továbbélő feltevésen alapulnak, hogy a kushita királyok a Kr. e. 4. században áttették fővárosukat Napatából [Gebel Barkal] Meroéba). A szöveg elemzése Egyiptom és Kush és Egyiptom és Asszíria kapcsolatának tárgyalásába ágyazódik. A Piye-sztélében tükröződő politikai struktúra kialakulásában, melyben közvetlen királyi hatalom és "vazallusok" fölötti kontroll egymás mellett létezik, a régebbi kutatás szerint Kush semmiféle szerepet nem játszott: Piye vagy esetleg közvetlen elődje csak kihasználták Egyiptom politikai dezintegrációját, amikor egyiptomi területek meghódításába fogtak. Az újabb Núbia-kutatás szerint a kushiták egyiptomi hatalma a thébai Aműn-papság és Kashta, Piye elődje, között létrejött megegyezésben látszik gyökerezni, melynek kontextusába beletartozik az a folyamat is, melynek során a kushita királyság Alara (Kashta elődje) uralkodása alatt újraélesztette a núbiai Aműn-kultuszt. A struktúrát magát legpontosabban alighanem a Piye által uralkodása elején Napatában felállított Homokkő Sztélé (Eide et al. 1994, I No. 8) szövege fogalmazza meg. A núbiai királyság történetére vonatkozó legújabb felfedezések és kutatások feltétlenül szükségessé teszik, hogy a Kushra vonatkozó oldalakat a szerző könyve soron következő kiadásában némileg átdolgozza, kivált azért, mert a XXV. dinasztia kettős identitása nemcsak az elkövetkező évszázadok kushita kultúrájában, hanem az egyiptomi kultúrában is különös átalakulásokhoz vezetett (Török 1997). Az archaizálás sokrétű - az egyiptomi kultúra lényegét általában is érintő - jelenségét a szerző is érinti röviden.
Kákosy Lászlót a nemzetközi szakmai közösség a Ptolemaiosz- és római kori egyiptomi kultúra s kiváltképp vallás legkiválóbb kutatóinak egyikeként tartja számon (Kákosy 1995). Márcsak ezért is sajnálom, hogy munkája határát az utolsó "bennszülött" dinasztia végénél és a makedón uralom kezdeténél vonja meg: hiszen nála jobban senki sem tudja, hogy a faraonikus egyiptomi kultúra élete nem fejeződött be sem Kr. e. 332-ben, amikor Nagy Sándor bevonult Egyiptomba, sem a Ptolemaioszok végével s a római uralom kezdetével, de még Kr. u. 394-ben sem, amikor az utolsó keltezett hieroglifikus feliratot a philaei Hadrianus-kapu falára felvésték (Griffith 1937, no. 436). Remélem, hogy egy újabb kiadás kiegészülhet azoknak az évszázadoknak tárgyalásával is, melyek folyamán, míg a Nílus-völgy integrálódott a Földközi-tengeri hellenisztikus világba, Egyiptom hagyományos kultúrája egészen újszerű, komplex és életerős módon újrafogalmazódott a görög-római kori templomoknak a hieroglifikus írás lenyűgöző új korszakát megtestesítő szövegeiben s e templomok ikonográfiájában, teológiájában és kultuszgyakorlatában. Ezek az évszázadok nemcsak a hagyományos és a hellenisztikus kultúra legváltozatosabb formákban megnyilvánuló egymásrahatásait hozták, hanem a társadalom és kultúra kontextusának új formáit is, melyek közül a helyi kultuszok társadalomszervező hatásáról (Frankfurter 1998) a Ptolemaiosz- kortól a kései ókorig terjedő időszakban Kákosy Lászlónak fontos mondanivalója lehet.
A könyv képanyaga szorosan kapcsolódik a szövegben tárgyalt kérdésekhez, tovább erősíti a szerző érvelését s mélyíti a könyv hatását. Kár, hogy a fényképes táblák a felvételek vagy a reprodukciók többnyire gyenge minősége folytán nem oly világosak és részletgazdagok, mint Kákosy László szövege. E szöveg tartalmi gazdagságát közvetett módon tükrözik kritikai megjegyzéseim is, a jelentős és nagyhatású művekről írott ismertetések szokásos igazságtalanságával - mert hiszen az ilyen művek az olvasót élénk reflektálásra indítják és arra ösztönzik, hogy a szerző nézeteivel összevesse s hozzájuk képest kísérelje meg újrafogalmazni a maga nézeteit is azokon a pontokon, ahol úgy képzeli, hogy azok szerencsésen túlélték az összevetést. (Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 434. o.)
Török László
HIVATKOZÁSOK
Aldred, C.: Egyptian Art in the Days of the Pharaohs 3100-320 B.C. London, 1910
Assmann, J.: Ma'at. Gerechtigkeit und Unsterblichkeit im Alten Ägypten. München, 1990.
Assmann, J.: Stein und Zeit. Mensch und Gesellschaft im alten Ägypten. München, 1991.
Assmann, J.: Ägypten. Eine Sinngeschichte. München-Wien, 1996.
Assmann, J. -Burkard, G.: (szerk.): 5000 Jahre Ägypten. Genese und Permanenz pharaonischer Kunst. Nussloch, 1983.
Baines, J.: in: Gledhill et al. 1988 192-214.
Bard, K. A.: From Farmers to Pharaohs. Mortuary Evidence for the Rise of Complex Society in Egypt. Sheffield, 1994.
Bleiberg, E.: The Official Gift in Ancient Egypt. Norman-London, 1996.
Bothmer, B. V.-H. de Meulenaere-H.W. Müller-E. Riefstahl: Egyptian Sculpture of the Late Period - 700 B.C. to A.D. 100. Brooklyn 1960 (újranyomás javításokkal 1970).
Breasted, J. H.: A History of Egypt: From the Earliest Times to the Persian Conquest. New York, 1905.
Breuer, S.: Der archaische Staat. Zur Soziologie charismatischer Herrschaft. Berlin, 1990.
Eide, T.- Hägg, T.- Pierce, R. H.-Török, L.: Fontes Historiae Nubiorum. Textual Sources for the History of the Middle Nile Region Between the Eighth Century BC and the Sixth Century AD I. From the Eighth to the Mid-Fifth Century BC. Bergen 1994.
Eiwanger, J.: Merimde-Benisalâme I-III. Mainz, 1984- 1992.
Frankfurter, D.: Religion in Roman Egypt. Assimilation and Resistance. Princeton, 1998.
Gledhill, J. et al. (szerk.): State and Society. The Emergence and Development of Social Hierarchy and Political Centralization. London-New York, 1998.
Griffith, F. Ll.: Catalogue of the Demotic Graffiti of the Dodecaschoenus. Oxford, 1937.
Grimal, N.: Histoire de l'Égypte ancienne. Paris, 1998.
Hoffmann, M. A.: Egypt before the Pharaohs. London, 1979.
Kákosy, L.: Probleme der Religion im römerzeitlichen Ägypten. in: W. Haase- H. Temporini (szerk.): Aufstieg und Niedergang der römischen Welt II. 18.5. Berlin-New York 1995. 2894-3048.
Kemp, B. J.: Ancient Egypt. Anatomy of a Civilization. London-New York, 1989.
Kurth, D.: Die Dekoration der Säulen im Pronaos des Tempels von Edfu. Wiesbaden, 1983.
Leclant, J. et al.: Les pharaons I-III. Paris, 1975--1980.
Liverani, M.: Prestige and Interest. International Relations in the Near East ca. 1600-1100 B.C. Padova, 1990.
R. Morkot: The Economy of Nubia in the New Kingdom. CRIPEL Lille, 17 175- 189.
Rizkana, I. - Seeher, J.: Maadi I-IV. Mainz, 1987-1990.
Robins, G.: The Art of Ancient Egypt. London, 1997.
Smith, S. T.: Askut in Nubia. The Economics and Ideology of Egyptian Imperialism in the Second Millennium B.C. London-New York, 1995.
Török, L.: The Kingdom of Kush. Handbook of the Napatan-Meroitic Civilization (Handbuch der Orientalistik 1. Abteilung. Der Nahe und Mittlere Osten 31). Leiden-New York-Köln, 1997.
Trigger, B. G.: Early Civilizations. Ancient Egypt in Context. Cairo, 1993.
Trigger, B. G. - Kemp, B. J. - O' Connor, D. - Lloyd, A.B.: Ancient Egypt. A Social History. Cambridge, 1983.
Vercoutter, J.: L'Égypte et la vallée du Nil. Paris, 1992.
Wilkinson, T. H.: Early Dynastic Egypt. London-New York, 1999.
Zibelius, K. -Chen: Die ägyptische Expansion nach Nubien. Eine Darlegung der Grundfaktoren. Wiesbaden, 1988.