Viták-vélemények
Jó szándék és relativizmus a társadalomtudományban
Szerencsésnek tartom, ha egy szakember több tudományághoz ért egyidejűleg - vagyis nem szakbarbár - és jártasságát igyekszik minél több téren kamatoztatni. Igen veszélyesnek érzem azonban, amikor valaki jogi képzettsége (bármilyen magas szintű legyen is az) és a hétköznapi életből vett társadalmi tapasztalatai alapján ez utóbbi területhez tartozó tanulmányt ad közre egy tudományos folyóiratban. Mint minden tárgykörbe tartozó kutatásnak, a szociológiának is megvannak a maga keretei, szabályai, relevánsnak tekinthető kiinduló hipotézisei és kutatás-módszertana egy adott diskurzusnak megfelelően. A veszély éppen abban rejlik, ha valaki - egy másik területről érkezve - nem ismeri, vagy nem veszi figyelembe az idevonatkozó korábban felhalmozott tudásanyagot, s így könnyen irreleváns kiindulópontok alapján végzi módszertanilag kifogásolható megfigyeléseit, mindezek együtt pedig teljes mértékben félrevezető, sőt sztereotíp vagy előítéletes eredményekre vezetnek. Ez történt véleményem szerint Póczik Szilveszter - merőben jóindulatú és objektívnak tervezett - kutatása során, de mint azt jónéhányszor tapasztalhattuk, a jóindulat megfelelő tudás hiányában sokszor veszélyesebb, mint a kemény kritika. Így van ez főként olyan kényes témák esetében, mint amilyen cigányság helyzetének és karakterisztikumainak kutatása a mai Magyarországon.
Magam szociálpszichológával és interetnikus kapcsolatok kutatásával foglalkozóként módszertani szempontból a következő problémákat emelem ki az említett kutatással kapcsolatban:
A szerző nem tisztázza a vizsgált csoportok meghatározásának, illetve megkülönböztetésének kritériumait, holott ez a mai szociológiai diskurzus igen lényeges elemét képezi. (Furcsának tartom mindezt azért is, mert a Magyar Tudomány ugyanezen számában jelent meg két hazai cigány-identitással foglalkozó szociológus csoport könyvének ismeretetése, amely pontosan e kérdés bonyolultságára hívja fel a figyelmet.) Pontosabban sem a hazánk, sem más nemzet vonatkozásában nem elfogadható az alapállás, melynek alapján különálló társadalmi, illetve nemzetiségi kategóriaként határozható meg az adott többségi társadalomhoz (jelen esetben magyarokhoz), valamint cigánysághoz tartozó csoport. Itt az állampolgárság és az etnikai hovatartozás összemosásáról van szó, hiszen a Magyarországon élő cigányok szinte kivétel nélkül magyarnak vallják magukat (vagyis önmeghatározásuk alapján a magyar társadalom integráns részét képezik), s emellett, mintegy kötőjeles formában (hyphenated- identity) sorolják magukat a cigány etnikai csoportba tartozók közé.Vagyis semmiképpen nem releváns magyar és cigány bűnelkövetőkről beszélni, hiszen nemigen találunk olyan magyar állampolgárságú cigány embert, aki ne vallaná magát egyúttal magyarnak. Nem tisztázott az sem, hogy milyen kritériumok alapján történt az asszimiláns csoport meghatározása (csupán az ismeretes, hogy ez nem feleltethető meg a vegyes házasságból származók csoportjának). S minthogy ezt a beszámoló során mindvégig homály fedi, az e csoporthoz társított jellemzők értelmezhetetlenné válnak.
Póczik beszámolójában több helyütt is egyértelművé válik, hogy a cigány, illetve magyar társadalmi csoportokhoz tartozást egy kontinuum két végpontjaként értelmezi, melyen nagyjából félúton helyezkedik el az asszimilánsok (akikről sajnos mindvégig nem tudjuk, hogy valójában kicsodák, s hogy külső, vagy önmeghatározás alapján soroltatnak ide). Talán nem szükséges különösebben bizonygatni, mennyire nem áll a tudományosság talaján az a meghatározás, amely szerint "Az asszimiláns csoport a két másik csoport között helyezkedik el, de inkább a magyarokra hasonlít" (mégis milyen szempontrendszer alapján és mely korábbi kutatásokra alapozva?). Az említett kontinuum-modell, amely a "magyar csoport felől a cigányok felé haladva", illetve fordított formulában több alkalommal is előfordul a tanulmány során, azt a téves sztereotípia-rendszert erősíti, amelynek alapján a nem cigány társadalom általában értékítélettel társítja a cigányság társadalomhoz való tartozás, illetve lojalitás mértékét. Vagyis annak az attitűd-rendszernek legitimizálása történik, melynek alapján különbséget szokás tenni a cigányok általában és rendes cigányok között.
Tartalmi szempontból a következő félreértelmezések, illetve hiányosságok merülnek fel:
Fontos kérdés, vagy inkább dilemma számomra, hogy vajon miért választotta a szerző nyitásként a Mrozek-től származó idézetet ("Piszkos ujj is mutathat irányt"), amely önmagában olyan mértékben erősíti a cigányokkal kapcsolatos leggyakoribb negatív sztereotípiát - vagyis hogy a cigányok koszosak, amelyet véleményem szerint egyetlen tudományos igénnyel íródott tanulmány szerzője sem engedhet meg magának.
A cigány életformával kapcsolatosan említett "a természeti és társadalmi környezet kóborlás közbeni kiélése, akár kiuzsorázása" szintén nem megszokott, és talán nem is követendő példája a témáról való értekezési módnak. Különösen nem az, ha szem előtt tartjuk, hogy a kulturális relativizmus (vagyis minden kultúra saját értékrendje alapján való értelmezése) egyre nagyobb hangsúlyt kap a nemzetközi társadalmi és politikai tendenciákban egyaránt. S ami ennél is fontosabb, életmódbeli sajátosságokból levezetni egy adott etnikai csoport bűnözéshez való - állítólag pozitív értékkel felruházott - viszonyát éppen olyan óriási hiba (ha nem egyenesen rasszizmus), mint a bizonyos etnikai csoportokra jellemző bűnelkövetésért felelős génekben keresni az okokat.
Az állami gondozásban nevelkedés valóban fontos szerepet játszhat a bűnöző karrier lehetséges kialakulásában. Nem kap hangsúlyt azonban az a tény, hogy a cigány gyermekek nagyrésze a szülők akarata ellenére, és nem elhanyagolás vagy bántalmazás következtében kerül (illetve került jellemzően a korábbiakban) állami intézetekbe. Számos esetben a helyi szociális hivatal ítéli nem megfelelőnek a családi környezetet, s dönt ezáltal a gyermekek további sorsáról - ami sokszor negatívabb következményekkel (hospitalizáció, kriminalizáció) jár, mintha a gyermek a családban marad.
Mintegy következtetésként, illetve a jövőkép vázlataként a szerző a cigány bűnelkövetők számának jelenlegi szinten maradását, illetve növekedését tételezi. Ennek hátterében véleménye szerint a nem cigány életminta követésének szándéka, Póczik szavaival "modernizációs ugrás" állna. Számos cigány közösség életmódjának és értékrendjének tanulmányozása alapján úgy vélem azonban, hogy a társadalmi felemelkedés ezen formájának elfogadása nem általánosítható a teljes cigány társadalomra.
A tanulmány általában véve messzemenőbb következtetéseket von le a cigányokkal kapcsolatos megfigyelésekből, mint a nem cigány elkövetőkre nézve. Erre példa a hirtelen felindulásból elkövetett bűnesetek nagyobb aránya a magyaroknál, amelynek semmiféle lehetséges (szociológiai vagy pszichológiai) magyarázatát nem adja a cikk; míg az anyagi javak megszerzésére irányuló bűnözést a cigányok esetében jelentős jövedelemforrásnak tekinti, amellyel ez a csoport "következetesen és céltudatosan él". Vagyis egyértelműen kinyilatkoztatja azt a nézetet, amely szerint a bűnözés cigány kultúra egyik jellemző sajátossága lenne...
Utószóként hadd tegyem hozzá: üdvözlöm és követendő példának tartom az ilyen és hasonló "testközeli" kutatásokat, amelyekben a mai magyar társadalomtudomány igencsak szűkölködik. Mindamellett a kapott adatok feldolgozását és az eredmények közreadását szerencsésnek tartanám az etnográfia, illetve kulturális antropológia területén jártas szakemberek közreműködésével végezni. Abban az esetben is, ha a vizsgálat interjúkon, vagyis első kézből származó információkon alapul, sokszor féligazságokhoz, téves általánosításokhoz juthat az objektivitás megőrzésére törekvő szakember. Az oláh cigány kulturális meghatározók, érték- és normarendszer tekintetében példának okáért szívből ajánlom Michael Stewart: Daltestvérek c. művét, amely véleményem szerint a legátfogóbb és mély megértésre törekvő társadalomtudományi munka, amely Magyarországon élő cigány közösségről valaha készült.
Mészáros Anita