Könyvszemle
Béke és háború
Székely Gábor, aki a fasizmus és a Kommunista Internacionálé, illetve a Komintern kérdéseivel foglalkozott, jeles könyvet írt a nemzetközi békeszervezetek történetéről. Ez a könyv, tudomásom szerint az első összefoglaló ismertető munka ezekről a szervezetekről, amely egyszerre foglalkozik a pacifista mozgalmakkal, az egyházak tevékenységével, a szociáldemokrata, kommunista és más politikai szervezetek háborúellenes mozgalmával. Számba veszi azok kialakulását, vezetőiket, konferenciáikat és kongresszusaikat, arra törekedve, hogy kimutassa közös törekvéseiket, de ellentéteiket is. A közös törekvés természetesen a béke fenntartása és az ezzel kapcsolatos különböző javaslatok kialakítása. Az ellentét politikai, a kommunisták által befolyásolt mozgalomban a háború ellentéteként a szocialista társadalom képe állt, a többieknél a kapitalista társadalmi rend határozta meg a tiltakozás mikéntjét. A fasizmus megjelenésével az ellentétek háttérbe szorulnak, és egy olyan antifasiszta szervezet alakul ki, amelyben részt vesznek a baloldali szociáldemokraták, a polgári radikálisok vagy a pacifisták is.
A könyv bevezetésében a szerző szól a háború és a béke kérdéséről s ezzel kapcsolatban a Clausewitz-i tétel körül kialakult vitáról. Kár, hogy nem mondja el, ez a diszkusszió miről szólt. Hiszen az olvasót érdekelte volna ellenfeleinek véleménye is. Természetesen igaz az, hogy a XIX. század óta megváltozott a gazdaság, a hatalom és az azokat kiszolgáló politika szerepe, s az is igaz, hogy a mai háborúk nemcsak a frontokat. hanem a békés lakosságot is érintik. A háborúval kapcsolatban ismerteti a háborús veszteségeket. A békénél azokat a nézeteket. amelyek ezzel kapcsolatban kialakultak. Itt mindenekelőtt Kant tételeiről emlékezik meg. (Utalni lehetett volna Vajda György Mihálynak a Magyar Tudományban megjelent írására is.)
A szerző külön is szól a II. Internacionálé szerepéről. A szociáldemokrácia háborúellenes tiltakozása nem váltotta be a reményeket, a konfliktus kitört és súlyos csapásokat hozott. Az első világháború békemozgalmainak ismertetése kapcsán a szerző nem szól Romain Rolland svájci tevékenységéről, pedig az később jelentős volt további munkája szempontjából. Ismerteti viszont a pápa. valamint Wilson békejavaslatait és Lenin békedekrétumát.
A II. világháború után felsorolja a német, angol, francia békeszervezeteket és a III. Internacionálé tevékenységét. Igen röviden foglalkozik a Népszövetség helyzetével, bár a pacifisták, sőt a szociáldemokrácia sokáig ezt az intézményt tartotta alapvetőnek a béke fenntartása szempontjából.
A munka legtartalmasabb részei az amszterdami béke-világkongresszussal és a II. világháborút megelőző háborúellenes mozgalmakkal foglalkoznak. Itt érvényesül a szerző saját kutatási tevékenységének sok eredménye is. Az elsővel kapcsolatban H. Barbusse és R. Rolland munkásságát ismerteti és azokat az ellentéteket, amelyek az 1932 augusztusában létrejött Világkongresszus kapcsán alakultak ki a pacifistákkal és a szociáldemokráciával. A második szakaszt illetően, Hitler hatalomra jutása után, elemzi a Komintern és a békemozgalom közötti kapcsolatokat, amelyeket a Szovjetunió melletti állásfoglalás és az ezzel való szembenállás határozott meg. A Komintern 1935 szeptemberében javaslatot fogad el, amely létrehozza az un. Rassemblement Universel pour la Paix-t, tehát a békevilágmozgalmat, s ez a kibővítés jegyében szervezi a konferenciákat a német fasizmus, Etiópia, Spanyolország és Csehszlovákia ügyében. A szerző itt is jelzi a már említett ellentmondásokat, főleg a német mozgalomban, és szól a moszkvai perekről és azok visszhangjáról. 1939 májusában jön létre Párizsban az utolsó békekongresszus, amelynek címe is meghatározó: A demokrácia a béke és az emberi méltóság védelmében.
A kötet a II. világháború éveit tárgyalva ismerteti a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség, a Szocialista Internacionálé és a Kommunista Internacionálé fellépéseit. Külön is kiemeli Károlyi Mihály és a magyar emigráció javaslatait, amelyek persze nem sok következménnyel jártak Magyarország helyzetét illetően.
A II. világháború utáni nemzetközi békemozgalom igen kis helyet foglal el a könyvben. Igaz, létrejön az ENSZ, de az adott körülmények között nem állíthatja meg a két világrendszer közötti ellentéteket és a gyarmati háborúkat. A Szovjetunió által pártfogolt Béke Világtanács 1948-ban kezdte el munkáját és szerepe volt a koreai és a vietnami háborúk, az atom- és a hidrogénbombák elleni megnyilvánulásokban. Kár, hogy ez utóbbi témakörben csak Szilárd Leó, Albert Einstein és Bertrand Russel fellépését méltatja, a tudományos értelmiség jelentős része állt szemben a háborús veszéllyel, függetlenül attól, hogy milyen irányzathoz tartozott.
A kitekintés mintha ellentmondana a bevezetés optimizmusának. A nukleáris arzenál úgy látszik lehetetlenné teszi a nagyobb háborúkat, mégis úgy tűnik, hogy a konfliktusok nem tűntek el az emberiség történelmében. Linus Pauling óhaja csak remény: "Látom előbb nemzeteink együttműködését a világ problémáinak megoldásában, abban, hogy változtatni fognak rendszereiken, fejlesztik, és az egyikben levő jobb vonásokat átplántálják a másikba, és végül remélem, hogy olyan világunk lesz, amelyben minden emberi lény méltó életet élhet."
Fontos munkáról van szó, amely tájékoztatja mindazokat, akik a békemozgalom múltjával, törekvéseivel és ellentéteivel foglalkoznak. (Székely Gábor: Béke és háború, a nemzetközi békeszervezetek története. Napvilág, Budapest, 1998. 448 o.)
Köpeczi Béla