1999/8

Tudomány és politika a magyar századokban

Árulás és lázadás Magyarországon és környezetében*

Kötelesség és lojalitás mint az egyéni felelősség tényezői

Richard G. Plaschka

Az árulás a közvélemény értelmezésében elsődlegesen negatív tartalmú fogalom, amely olyan kategóriákhoz kapcsolódik, minta az őszinteség hiánya, az alattomosság és a bizalommal való visszaélés. A magyar kollégáknak azonban mindjárt az elején hangsúlyozni szeretném: a magyar- és az osztrák történészek közötti viszonyt az árulással ellentétben - politikailag kritikus időszakokban is - a barátság, a kollegialitás, az őszinteség és a bizalom jellemezte.

Az első tapogatódzó kapcsolatfelvételre gondolok, az első látogatásokra. Az akkori osztrák oktatásügyi miniszter, Dr. Heinrich Drimmel az ötvenes évek végén az osztrák Kelet- és Délkelet-Európa Intézettei szemben aláhúzta, hogy a tudományos párbeszédet - lehetőség szerint - a keleti határokon túl is fenn kell tartani, még akkor is, ha ez politikai szinten nem valósítható meg. Arra a felismerésre gondolok, hogy itt Budapesten az erősen meghatározó politikai és pártpolitikai minták messzemenő tiszteletben tartása ellenére a szakmában a tárgyszerűség, a kapcsolatokban pedig az ember maradt a középpontban. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi intézete amelyik hordozója volt ennek a kapcsolatalakításnak. Az a konstruktív magatartás, amelyről tudtuk, hogy eléri az adott lehetőségek határát, továbbá az a tény, hogy mi sem terhelhettük túl e kapcsolatokat, számunkra Bécsben sok erőt adott az együttműködés továbbfejlesztéséhez és - mind a mai napig - ennek fenntartásához. Engedjék meg, hogy ezért a támogatásért ezúton fejezzem ki köszönetemet.

De térjünk vissza az eredeti témához - az áruláshoz és a lázadáshoz. Engedjék meg, hogy két esetpéldával, két mozzanat összehasonlításával kezdjem el a probléma kibontását. Az események két helyszínen, egymástól 300 évnyi távolságban zajlottak: a csehországi Eger (ma: Cheb) várában és a Csepel-szigeten, 1634-ben, illetve 1956-ban.

Eger, 1634 - Csepel-sziget, 1956

1634: Wallenstein Pilsenből menekülve Eger erődítményébe érkezik. Február 25-én lakomára kerül sor Eger várában. Császárhű tisztek vacsorára invitálnak négy, Wallenstein kíséretéhez tartozó katonát. A négy tiszt abban reménykedett, hogy vendéglátóikat megnyerhetik Wallenstein számára. Már az édességet fogyasztják, amikor fegyveresek rontanak a terembe, a Butler-ezred dragonyosai: "Ki itt a császár igaz híve?" csattan fel a kiáltás. "Vivat Ferdinandus!" zúg a császárhű katonák válasza. Öldöklés veszi kezdetét. Még ugyanezen az éjszakán a városban lévő Pachelbel-palotában a generalisszimusszal is végeznek.¹

Csepel sziget, Tököl, 1956. november 3. A magyar felkelés időszaka. Szovjet tisztek, Malinyin hadseregtábornok vezetésével, a magyar katonai vezetőket a párbeszéd folytatását javasolva hívják meg főhadiszállásukra. A magyar vezérkar tisztjei elfogadják a meghívást, abban reménykedve, hogy rábírhatják vendéglátóikat a szovjet csapatok Magyarországról való kivonására. A fogadáskor géppisztolyos szovjet KGB-tiszthelyettesek rontanak a terembe; a "Moszkva!" kiáltás hallatszik. A támadókat Ivan Szerov vezérőrnagy vezeti; "Uraim, Önök a Vörös Hadsereg foglyai!" Maléter Pál vezérőrnagy élete máris veszélyben forog. Itt nem került sor - úgy, mint Egerben - mészárlásra. Az esemény sokkal simábban zajlott. Időbeli eltolódással. Malétert - Nagy Imréhez hasonlóan - egy per során halára ítélik és 1958. június 16-án kivégzik.²

Mindkét esetben párhuzamok fedezhetők fel: bizalomra apelláló meghívás, reménykedés a vendéglátók véleményének megváltoztatásában, végül orvtámadás és halál. A vendéglátók részéről mindkét esetben bizalommal való visszaélést és a vendégszeretet "átértelmezését" tapasztalhatjuk. De találkozunk másfajta érveléssel is. A vendéglátók így vághatnának vissza: a meghívottak voltak azok, akik árulást követtek el - a törvényes rend, az uralkodó rendszer, a császár elleni árulást az egyik esetben, Moszkva és a szocializmus elárulását a másikban. Hiszen a császár február 18-án kiadott proszkripciós rendelete végső soron Wallenstein és hívei felségáruló összeesküvését és hűtlenségét ítélte el. A Nagy, Maléter és társaik ellen folytatott perben - legalábbis a később hatalomra került szocialista államvezetés értelmezésében - a június 15-i ítéletben áruló magatartást állapítottak meg, melyet halálbüntetéssel sújtottak.³

Mindkét esetben és mindkét szinten: az árulás vádja. De mi az árulás mint történeti kategória?

Az árulás a bizalommal való visszaélés, hűtlen magatartás egy személlyel vagy csoporttal szemben, akiknek az elkövetők hűségfogadalmat tettek. Felségsértésnek az állammal szemben elkövetett árulást tekintjük: a hűséggel való visszaélést az állammal szemben. Az árulás, a felségsértés, sőt a hazaárulás is - az idegen hatalom szolgálatában elkövetett árulás - tartalmában és az általános fogalmak szerint hagyományosan az előbbiekből következően negatív felhangot hordoz.

Az árulás, a felségsértés és a talajukon kibontakozó lázadás a történelemben azonban folyamat jellegű. Sokszor a történeti fejlődés kulcselemének tekinthető. Nem ritkán mélyreható politikai átalakulás kezdetét jelzi. Attól függetlenül, hogy a lázadó mérlegeli-e, hogy ünneplik és kitüntetik, vagy megszégyenítik és kivégzik, hogy rendjel, vagy bitó vár majd rá: mindez pusztán a vállalkozás sikerétől függ.

A történész felelősségére van bízva az adott mozzanat tartalmi értékelése. Az árulás és a felségsértés folyományaként jelentkező lázadás társadalompolitikailag pozitív jel is lehet, ám ez nem törvényszerű minden esetben.

A szociális és nemzeti indítékok négy esetpéldája

A felkelések céljainak, vízióinak - és az ezekhez kapcsolódó felelősségnek a bemutatására a hadtörténet területéről választottam néhány jellemző példát. Azért erről a területről, mivel a hadseregek az általános hadkötelezettség miatt elsősorban a népre támaszkodnak, és mivel tükrözik annak szerkezeti sajátosságait és gondolkodásmódját. A választásban az is közrejátszott továbbá, hogy a katonai lázadások a lényegre figyelmeztetnek: arra, hogy ki tartja a kezében a fegyvereket, az adott fölé- és alárendeltségi viszonyok alapján ki adja ki a parancsokat, végül a katonai büntetőjog súlyára. Az esetpéldákat a közkatonák és a tisztek szintjeiről választottam. A színhely Kelet-Közép-, illetve Kelet-Európa.

1) A "Knyaz Patyomkin Taricseszky"-eset

1905. június 25-én egy torpedónaszád kíséretében elhagyta Szevasztopolt a Patyomkin páncélos-hajó, északnyugati irányban a Tendra-öböl felé haladva. A zendülés lefolyása ismert: 27-én a fedélzeten a legénység demonstrációjára került sor a nyers, férgektől nyüzsgő hús miatt. A matrózok délben nem esznek a húsból készült céklalevesből. A tisztek fellépése, fenyegetése, majd lázadás. Egy kezdődő forradalom minimál-modellje. A körülzárt hajón kitört lázadás példaértékű. A kezdetkor: 15-20 főnyi "kemény mag", 100 szimpatizáns, 600 az eseményekkel sodródó résztvevő.

Minimál-modell, nagy célokkal: az osztályharc átvitele a hadihajóra, a gyűlölt állami rendszer képviselőinek tekintett tisztek elleni küzdelem formájában. A vízió: a páncélos hajón kibontakozódó zendülés, amely az egész flottára átterjedő lázadás - egy egész Dél-Oroszországra kiterjedő forradalom - kiindulópontja. A szevasztopoli haditörvényszék későbbi vádirata: árulás, felségsértés; az ítéletben kirótt büntetés: halál.⁴

2) Rumburg és Kragujevác példája

1918: Két lázadás-modell az Osztrák-Magyar Monarchiából. Május 21-én, Rumburgban a 7. lövészezred tartalékos zászlóaljánál, és június 2-án Kragujevácban a 71. gyalogezred tartalékos zászlóaljánál. Mindkét helyszínen az Oroszországból hazatérő, ám újra a frontra irányított katonák soraiban tört ki lázadás. Az első esetben túlnyomórészt esetek, a második esetben főleg szlovákok a résztvevők. Szintén kísérletértékű minimál-modellekkel állunk szemben: körülzárt laktanyák; kiindulási helyzet: kisebb csoportok. A kezdet hasonló: a fegyverszobák lerohanása, a szimpatizánsok és az ingadozók megnyerése, kitörés a város utcáira. Az első lépés ezúttal is a tisztek ártalmatlanná tétele - osztályharcmodell. Hasonlóan nagy célok: "a hátország kimerülésével vége a háborúnak..." továbbá: "...a front összeomlik egy belső forradalom következtében" a háborúnak csupán az az értelme. "hogy a kapitalisták jól teletömjék a zsebeiket". A végkifejlet: a statáriális bíróságokként működő haditörvényszékek felségsértést állapítanak meg. Rumburg esetében 10, Kragujevác esetében 44 halálos ítélet végrehajtását rendelték el.⁵

3) A szerbek, horvátok és szlovének önkéntes hadteste az első világháborúban

Árulás és lázadás a front túloldalán. Frontváltásra kerül sor. Hadifoglyok állnak fogvatartóik oldalára, hogy fegyvereiket azon hadseregek ellen fordítsák, amelyek katonáiként eredetileg a háborúba vonultak. A délszlávok a királyi szerb többséggel Oroszországban hadtestet alakítanak. A hadifogolytáborokból érkező utánpótlás - szlovének, horvátok, szerbek és csehek is - nem mindig önkéntes alapon szerveződik, nemritkán külső kényszer hatására. Ernest Turk kényszersorozottakról ("szilovoljci") tesz említést. A hadtest első hadosztálya már 1916-ban, Dobrudzsában súlyos harcokban vesz részt. A hadtest 1917-ben már 43 ezer főt számlál. Az ideológiai-politikai orientáció - egy délszláv állam megalakításának csak körvonalaiban meglévő terve - nem válik a kívánt mértékben meghatározóvá. A gyakran emlegetett nagyszerb érvelés - "a szerb vér egészséges cseppje" - inkább hatott. 1917 áprilisában és májusában sokan dezertáltak. 149 tiszt és 13 ezer közkatona hagyta el a hadtestet, többségük "szilovoljec", tehát nem szabad akaratából érkezett katona.⁶

4) Zborov (Zboróv) esete 1917-ben

A csehek is, a szlovákoknál ugyan kisebb számban, felállították Oroszországban (csakúgy, mint Olaszországban vagy Franciaországban) a maguk hadifogoly-egységeit. 1917-ben egy ezred alakult. A csehszlovákok, az orosz 11. hadsereg 59. hadtestének alegységeként, a finn negyedik és hatodik lövészhadosztállyal karöltve támadóállást foglaltak el. A Lvov irányában tervezett támadás egy nagyobb offenzíva része volt. A Zloczów körzetében elfoglalt terület, amely július 2-án 12,5 km szélességű és 5 km mélységű volt az 59. hadtest szakaszán, operatív szempontból nem jelentett túlzottan nagy eredményt, még ha figyelembe vesszük is a csehszlovák ezred minden elismerést megérdemlő támadási lendületét. Rövid életű siker volt ez, hiszen a német és osztrák magyar hadosztályok július 19-i ellencsapása nyomán - már június 29-én kész tényként kezelték a visszavágást - az orosz front újra áthúzódott ezekre és a Kerenszkij-offenzíva nyomán elfoglalt egyéb területekre, egészen a Prutzbrucz vonalig. Ennek ellenére a Zborov (Zborów) körzetében lezajlott támadás jelzésértékűnek tekinthető. Jelentősége abban rejlik, hogy az elkülönülés és az árulás perspektíváját vetíti elénk, mégpedig kétféle értelemben: "idegenlégiósok", már épphogy csak "osztrákok", "csehszlovákokként" a "szövetségesek" oldaláról indítanak támadást. Bécs és Budapest számára: árulók. Tomás G. Masaryk az emigrációban az eseményt propagandacélokra használta fel; a dunai monarchia kezdődő széthullásának jeleként értékelte, és annak megerősítéseként, hogy Ausztria és az igazi huszita nemzetek között nem lehet szó békülésről.⁷

Az 1905-ös,1917-es és 1918-as események rövid összehasonlító elemzése

1) A lázadás bázisát a szocialista célmeghatározások eseteiben szinte csak altisztek és közkatonák alkotják, akikhez nemzeti célkitűzések megfogalmazódásával tisztek is csatlakoznak. Mindkét esetben meghatározó a tömegek meggyőzése és visszajelzése.

2) A felkelés az első esetben az egységeken belüli konspiráció útján bonlakozott ki, az utolsó esetben a hadifogolytáborokból érkező utánpótlásnak köszönhetően, nem minden lelki nyomás mellőzésével, részben kedvező felemelkedési perspektívák felvillantásával zajlott.

3) A legénység szocialista színezetű lázadása eleinte - ellenséges csoport lévén - a tisztek ellen, a légiós egységek felállítása pedig egy soknemzetiségű állam ellen irányult.

4) A szocialista felkelés a nemzet e csoportjának képviseletében elvben nemzetközi alapon zajlott. A légiós egység az egész nemzetet képviselve saját nemzetállam létrehozását tűzte ki célul.

5) Jogi következmények: az államok katonai törvényszékeik igénybevételével a dezertálást, az árulást, a felségsértést és a hazaárulást saját jogrendjük szerint büntették meg.

Röviden a fogalmakról

Az előzőekben említett árulás és lázadás eseteiben a katonai büntetőtörvények halálbüntetést helyeztek kilátásba. Halálos ítéletek születtek, a kivégzéseket végrehajtották. A kockázatos akciók jelentősége azonban - kivitelezőik gondolkodása szerint - nem csupán az árulással való megbélyegzés ódiumában merült ki; a társadalompolitikai átalakulás indikátorai és indító mozzanatai is egyben. A célul tűzött átalakulás egyebek mellett az irányadó lojalitási tényezők módosulásával is együtt járt.

Az "elkötelezettek" árulás- és az áruló-felfogása az évtizedek során, a Francia Forradalommal és a napóleoni háborúkkal kezdődően, Európában döntő változásokon ment át. A felségsértés, amely egykoron a császár, király, választófejedelem, tehát különösen magas rangú személyek ellen elkövetett árulást jelentett, így lényeges személyi kötöttségi viszonyokat érintett, a felségjogoknak az uralkodóról a népre, az államalkotó nemzetre való átruházásával új viszonyítási környezetbe került. Az egyénre vonatkoztatott árulás a csoport ellen elkövetett árulássá értelmeződött át. Az uralkodói felség elleni bűntett Margret Boveri olvasatában a társadalom elleni bűn. Megkérdőjelezhető volt és marad azonban az állam és az államnemzet mint a lojalitás döntő fontosságú viszonyítási tényezője, illetve az is, hogy nemzeti és társadalmi alapon végbemenő átrendeződések az előbbiek kárára elkövethető felségsértések hordozói-e egyben. A következmény: a különféle lojalitás kötelékek fokozódó túlfeszítése és az ezek között megállapítandó fontossági sorrend dilemmája, valamint az egymást "ütő" lojalitások versengése közepette a lojalitás és az ezzel összefüggésben jelentkező árulás állandóan módosuló, különféleképp értelmezett, erősen szubjektív tényezők által meghatározott döntési kényszerhelyzetbe kerül.⁸

Az árulás és a lázadás, mint szubjektív döntés az előbbiekben vázolt körülmények ismeretében a tisztikar szintjén válik igazán világossá. A lázadások éle többnyire közvetlenül az állami felső vezetés ellen fordult.

Négy kísérlet a politikai hatalom átvételére

1) Szentpétervár, 1825. A dekabrista felkelés

Kiindulópont: Közép- és Nyugat-Európa tapasztalatai a napóleoni háborúk időszakában. Szervezeti alap: titkoscsoportok, összeesküvők titkos társaságai, összesen 200 aktív résztvevő, köztük olyan markáns személyiségek, mint Muravjov vagy Pesztyel. A kiváltó ok: I. Sándor cár halála után a Miklósnak, nem pedig Konsztantyinnak, a legidősebb testvérnek tett hűségeskü. A kezdet: nyílt lázadás december 14-én a Szenátus téren. 1826. július 13-án a Péter-Pál-erőd udvarán felállított akasztófákon kivégzik a felkelés öt vezetőjét. Emellett többekre száműzetés vár. Sokan a vesszőfutás okozta sérüléseikbe halnak bele: néhányan tizenkétszer mennek végig az ezer katonából álló büntetőfolyosón. A vád: a cár elleni felségsértés.⁹

2) Alexandria, 1882: a fellah tisztek lázadása

A háttér: az egyiptomi nemzeti öntudat ébredezése 1880 körül. A felkelés résztvevői: a hadsereg arab származású tisztjei, akik a kivételezett helyzetben lévő török-cserkesz tisztek, illetve a beavatkozó francia és britt katonák ellen fordulnak. Az ellenállás élén 1881-től: három ezredes, három Kairóban állomásozó ezred parancsnokai; a legkiemelkedőbb irányító közülük: Ahmed 'Arabi. Jelszava: "Egyiptomot az egyiptomiaknak!" A britek válasza: invázió. Az események lefolyása: Alexandria erődjének bombázása 1882 nyarán, brit csapatok partraszállása, Alexandria és a Szuezi-csatorna környékének elfoglalása. A bukás utáni helyzet: a hatalom Egyiptomban a brit főkonzul kezeiben összpontosul.¹⁰

3) Kelet-Poroszország, 1944: egy merénylet

A Führer "Wolfschanze"-ként emlegetett főhadiszállásán merényletet hajt végre egy fiatal ezredes, a berlini tartalékos hadsereg parancsnoki törzsének főnöke, gróf Claus Schenk von Stauffenberg. Fő indítéka: egy parancsnoki törzsben tevékenykedő katona idővel eljut arra a pontra, ahol már csak egyetlenegy számít: a "dolgok egészében való gondolkodás". Stauffenberg többlépcsős folyamat eredményeként döntött - a végén azonban teljes meggyőződéssel - az ellenálláshoz való csatlakozás mellett. Még 1941 őszén tudtára adta Helmut James von Moltke grófnak, aki nála - egy esetleges ellenállás lehetőségeit mérlegelve az egyik unokaöcs közvetítésével puhatolódzott: "...először a háborút kell megnyernünk. A háború alatt nem szabad ilyesmit csinálni, kiváltképpen nem a bolsevikok ellen vezetett háború közepette. Újra hazatérve azonban felszámoljuk a barna pestist." Stauffenberg akkori reményei szerint: a Wehrmacht a sorozatos győzelmek eredményeként "magához ragadja majd a kezdeményezést". 1944-ben már csak egy utolsó kísérletről és elvhűségről lehetett szó. Az 1944. július 20-i merénylet kudarcba fulladt. Stauffenberget három további tiszttel együtt még aznap éjszaka főbe lőtték. Népbírósági perek és kivégzések jelentették a folytatást.¹¹

4) Szlovákia, 1944: a Honi Hadsereg felkelése

A Közép-Szlovákiában állomásozó, kerek 14 ezer fős szlovák Honi Hadseregben 1944 augusztusában felkelés bontakozott ki. Augusztus 29-én új jelszót adtak ki: "Zaènite s vistahovaním". A felkelés irányítója Besztercebányán: egy vezérkari tiszt, a Honi Hadsereg törzsfőnöke, Ján Golian vezérőrnagy. A rendszer: a helyőrségek tisztjei között szerveződő konspiratív sejtek. A terv: Kelet Szlovákiában két szlovák lövészhadosztálynak meg kell nyitnia a Kárpátok átjáróit a Vörös Hadsereg előtt; eközben a Honi Hadsereg feladata Közép-Szlovákia megtartása. A külső körülményekből adódó kényszer: a német Keleti Front nyugatra tolódása; belátható volt, hogy hamarosan Szlovákia is hadműveleti területté válik; a pozsonyi vezetés és a korábban Németországgal együtt létrehozott szövetségi partnerség a közvélemény előtt nyilvánvalóan elvesztette hitelét. Maga Golian ekkor még a Keleti Fronton harcoló szlovák "gyorshadosztály" törzsében tevékenykedett. Ebben az időben szovjet tisztek vezetése alatt álló kisebb partizánegységek szórványos akcióira került sor. A terv végrehajtása: a szlovák tábornoki kar ingadozott. A két kelet-szlovákiai hadosztályt a német "Heeresgruppe Südukraine" hátsó egységei szétverték, katonáit pedig javarészt internálták. A felkelés ezzel elvesztette a stratégiai súlyt biztosító legfontosabb tényezőjét. Közép-Szlovákia, a Honi Hadsereg állomáshelye lett a felkelés színtere. A felkelés kezdetekor Pozsonyban német teljhatalmú megbízottként működő von Hubicky tábornok osztrák nemzetiségű volt. A londoni csehszlovák emigráns kormánnyal karöltve kirobbantott és irányított közép-szlovákiai felkelés két hónapig tartott. 360 ezer katona - ebből 24 ezer frontszolgálatos - és háromezer szovjet vezetés alatt álló partizán vett részt benne. A németek számára ez idő tájt már nem volt könnyű megfelelő erősségű csapatok ideirányítása. A felkelés csak októberre bukott el.¹²

Az 1825-ös, az 1882-es és a két 1944-es esemény rövid összehasonlítása

1) Motiváció és felelősség: a fennálló állammal szembeni korábbi elkötelezettség helyett a nemzettel szembeni és kornak megfelelő szabadságigényből táplálkozó felelősség kerül előtérbe.

2) Végrehajtás: az alapot konspiratív tiszti csoportok alkotják.

3) Vezetők: többnyire fiatalabb ezredesek és tábornokok, második, harmadik generációs tisztek; a harcoló alakulatok bevonása: egyértelműen sikeres próbálkozások a csapattisztek megnyerésére, mely az egyiptomi példánkra is áll.

4) A küzdelmek célja: tekintélyelvű, totalitárius és gyarmati uralkodó rendszerek elleni küzdelem.

5) Büntetőjogi következmények: egyértelművé vált, hogy az árulás és lázadás eseteiben a bírói székek képtelenek a lojalitásból adódó konfliktusok megfelelő rendezésére, valamint az is, hogy az "állami" jog kényszere szerint, csúsztatásokat alkalmazva járnak majd el. A "népbíróságok" a diktatúrák legfelsőbb törvényszékeiként működtek.

Az elkövetők felelősségének szubjektivitása

A felelősség szubjektivitása különösen az egyes kötelezettségek ütköztetése és a lojalitásból adódó válságok során jut kifejezésre; vonatkozik ez a lelkiismeretet és a lelkiismereti szabadságot érintő kérdésekre is. Négy jellemző példa, mely a felelősségtényező mélységére mutat rá: Magyarország 1848-49-ben, Szlovákia 1944-45-ben, fiatal tisztek dilemmája Németországban 1944-ben, végül ismét Magyarország a helyszín, ezúttal 1956-ban.

1) Magyarország 1848-49-ben

1852-től kezdve a budai várban hosszú időn át szobor állított emléket Heinrich Hentzi von Arthum tábornoknak. A korabeli hivatalos méltatás szerint "a császárért és hazáért áldozta életét". A magyar kormányra felesküdött császári tiszt lojalitásból adódó konfliktus helyzetben Pétervárad erődjét átadta az osztrákoknak, mely cselekedetéért a magyarok haditörvényszék elé állították és bebörtönözték. Miután a császáriak kiszabadították, a budai vár parancsnokává nevezték ki. A vár védelmében esett el 1849. május 31-én. A császár iránti lojalitáshoz, melyet lázadó nemzete iránt érzett lojalitás elébe helyezett, haláláig ragaszkodott. A következmény: hosszantartó huzavona a budai várban felállítandó emlékmű körül.¹³

Motivációs ellenpontként: 1849. augusztus 13., Világos - a magyarok leteszik a fegyvert az oroszok előtt, akik kiszolgáltatják őket az osztrákoknak. 14 honvédtábornok aradi pere: 14 halálos ítélet, egy esetben életfogytiglani börtönre mérsékelve. Október 6-án 13 kivégzés végrehajtása: a magyarok mellett öt német, egy-egy horvát és szerb. Ugyanaznap Pesten kivégzik gróf Batthyány Lajost.¹⁴

Motivációs tényezők: mindkét fajta gondolkodásmód igazolására találunk legitim, valós, meggyőző okokat.

A magyar felkelők esetében: 1) a magyarokat magával ragadó nemzeti húzóerő; 2) egy dinamikus, modern államiság, az ennek szellemében megkövetelt eskütétel; 3) az állammal szembeni elkötelezettségből következő anyagi kötöttségek; 4) egy újonnan megalakuló hadsereg által kínált kedvező felemelkedési lehetőségek; 5) a tisztek hagyományos szolgálati kötelékei.

A császáriak esetében: 1) egy, a közép-európai nemzetek felett szerveződő hatalmi rend szívóhatása; 2) a császár mint e hatalom legmagasabb rangú képviselője, 3) egy olyan uralkodó, aki a haladás híve is egyben - alkotmány, polgári jogok, jobbágyfelszabadítás; 4) szélsőséges csoportok, pl. a "scheiberlingek" és a "Mob" elutasítása; 5) hatalom szolgálata, amely a háborúban szintén jó karrierépítési esélyeket kínált, és amely olyan jó nevű hadvezéreket tudhatott a maga oldalán, mint Windischgrätz, Jelaèiæ, Radetzky - kezdőbetűik szerint: "WIR", mely rövidítést több tiszt szablyájának hüvelyébe vésette. ¹⁵ Az 1848-as prágai felkelés során a császári hadvezetés számára nem utolsósorban a magyar egységek is tökéletesen megbízhatónak bizonyultak.

2) Nyitra, 1944

A pozsonyi népbíróság első halálos ítéletét egy szlovák katonatisztre rója ki, aki nem volt más, mint Nyitra helyőrségének egykori parancsnoka, Ján Smigovský őrnagy. Esküjére hivatkozva megtagadta a felkelőkkel való együttműködést és helyőrsége tisztjei is hűek maradtak hozzá. A felkelés központja által kinevezett helyőrségparancsnok, egy egykori légiós bukása. 1945-ben az őrnagyot a felkelés elárulásának vádjával - "za zadu na povstání" - végzik ki.¹⁶

Válságszituációk, szélsőséges helyzetek, melyek éppen a fiatal tisztek felelősségtudatát tették különösen próbára...

3) Budapest 1956. A Zrínyi Katonai Akadémia esete

1956. július eleje. A Honvédelmi Minisztérium intézkedései a tisztek körében terjedő rendszerellenes nézetek terjedésének megfékezésére. A tisztikar tagjai egyenruhában vettek részt ellenzékinek nyilvánított rendezvényeken, így például a Petőfi Kör programjain. Maga a honvédelmi miniszter, Bata István vezérezredes is ellátogatott az akadémiára. Mondandóját a következő kirohanással kezdte: "Elvtársak! Az akadémián veszélyes pártellenes jelenségek tapasztalhatók. Mi is tudjuk, hogy néhány tiszt külföldi imperialista adókat hallgat..." Ezután a fiatal tisztek is szólásra jelentkeztek. Egy utászőrnagy véleménye: "a demokráciáról tanulunk, a jogot emlegetjük, nem rendelkezünk azonban lelkiismereti szabadsággal." Egy páncélos tisztté: "Miért nem nyilváníthatjuk ki szabadon nézeteinket...?" Az egyik legjobb hallgató szerint meg kellene mondani az igazságot. Voltak az országban koncentrációs táborok. Mi történik a felelősökkel? A miniszter dühbe gurult. Az ellenség hangjáról beszélt, amely szerinte egyértelműen hallható az akadémián. Ez azonban mit sem változtatott a fiatal tisztek magatartásán: a királyi trónusokkal való határozott szembenálláson. Márpedig a Zrínyi Akadémia a tisztikar központi elemét jelentette. Az itteni vélemények az általános hangulatot tükrözték.¹⁷

4) Berlin, 1944. A merénylet kérdésköre

1944. január végén történt. Egy Ewald von Kleist nevű fiatal hadnagy, éppen sebesülése utáni szabadságát töltvén, válaszút elé került, hogy hajlandó-e végrehajtani a Hitler elleni merényletet - egy egyenruha-bemutató alkalmával elhelyezendő bomba segítségével, saját életét is kockára téve. Stauffenberg kereste meg, aki felvázolta a helyzetet, nem sürgetett, megkérdezte csupán, hogy a fiatal tiszt érez-e magában ilyen irányú indíttatást. Von Kleist, meg akarván hallgatni apja tanácsát, rövid, huszonnégy órányi gondolkodási időt kért. Az öreg felelőssége teljes tudatában adott válasza: egy ilyen lehetőséget illik megragadni - mert aki ezt elszalasztja, azt egy életen át nem hagyja majd nyugodni a kudarc gondolata. És a fiú igent mondott Stauffenbergnek. Hogy azután a merényletre mégsem került sor, annak okai máshol keresendők.¹⁸

A történész felelőssége

Zárásul: a bemutatott események történeti jelentősége nemcsak abban rejlik, hogy bizonyos társadalompolitikai változásokat elindítottak, vagy elindítani szándékoztak, hanem abban is, hogy résztvevőik felelősségteljes magatartása példaszerű függetlenül az adott vállalkozás sikerétől. Ezek a magatartásminták az európai identitás perspektivikus tényezőjévé váltak.

A történész felelőssége nem csekély az effajta, személyes elkötelezettséget vizsgáló kérdésekben. Éppen az itt bemutatott események és problémafelvetések ismeretében arra kell rávilágítania, hogy mindannyian átalakulási folyamatok sodrásában - és az ezekből adódó kihívások közepette - élünk. De nem a gyakran alkalmazott apodiktikus kioktatás, hanem, úgy gondolom, sokkal inkább a rekonstruált élmény és a saját felismerés képes magatartásfejlődési irányok kritikus bemutatására és a mélyebben húzódó problémák elemzésére. Sőt: eme felismerés a számon kérhető felelősség mozgásterét is kirajzolja, melynek hatótávolsága egészen a jelenig nyúlhat.

A történész felelőssége a politikát is érinti: a történelem olyan terület, amely a vele szemben támasztott elvárások szerint emberek sokaságához szól. Saját ítélőképességgel és felelősséggel rendelkező partnerként őket is be kell vonni a múlttal folytatott párbeszédbe. A történésznek a politikussal ellentétben, aki nem mentes attól, hogy a múltban főleg saját cselekedeteinek igazolását keresse - szélesebb ívű és mélyebbre hatoló elemzést kell nyújtania. Ilyenformán a történelem politika-kiigazító tényezővé válhat társadalompolitikai és szellemi többletjelentőséget nyerve ezzel.

Két feltétel határozza meg a történész felelős cselekvését: 1) Senki sem mentheti fel a történészt kijelentéseinek felelőssége alól. Végső soron saját lelkiismeretét helyezi a mérleg serpenyőjébe; Johann Gottfried Herder szavaival, melyeket mintha csak a történésznek szentelt volna: "a jó és gonosz, az igaz és a hamis mérlegelése benne zajlik, ő az, aki kutathat, ő az, akinek döntenie kell!" 2) "A történésznek ki kell mondania - tudjuk, hogy milyen nehéz. is lehet ez olykor - az igaznak ítélt felismerést. Kötelezi a szó ereje: "Nyilatkozz, hogy helyénvaló-e vagy nem!" - olyan elv ez, amely irányadó minden tudomány. nem utolsósorban a történettudomány hitelessége szempontjából.¹⁹

* Az osztrák történésznek 1998. április 7-én, Pro Seientia emlékérme átvételekor tartott előadása. Fordította: Kovács Attila.

JEGYZETEK:

1 Polišensky, Josef, Kollmann, Josef: Valdtejn. Ani císa, ani král. Praha 1995. 207; Gordon-Relation. In: Srbik. Heinrich Ritter von: Wallensteins Ende. Salzburg 1952. 319, 315. 326. továbbá 180-187; Janácek. Josef: Valdslejn a jeho doba. Praha 1978. 121

2 Horváth, Miklós: Maléter Pál. Budapest 1995. 171-183. 357-360; Litván György, Bak. János M. (szerk.): Die Ungarische Revolution 1956. Wien 1994.1 Osf.,127., 153-156; Maléter Judith, Maléter Pál özvegyének közlése, Budapest, 9. IV.1997; Gosztonyi, Peter: Die politischen Sáuberungen der ungarischen Armee 1945-1963. II: 1956-1963; die sowjetische Militärintervention in Ungarn 1956. Mindkettő in: Österreichische militárische Zeitschrift. Wien 4. 1994. 386, 6. 1996. 660.

3 Srbik, Heinrich Ritter von: Wallensteins Ende. Salzburg 1952. 134-1370; Janácek, Josef: Valdstejn a jeho doba. Praha 1978. 496; Mann, Golo: Wallenstein. Frankfurt/M. 1971. 1085; Pekai, Josef: Wallenstein 1630-1634. Berlin 1937. 659 Horváth, Miklós: Maléter Pál. Budapest 1995. 346-362; Litván, György. Bak, János (szerk.) : Die Ungarische Revolution 1956. Wien 1994. 154

4 Bogaceu, P M. (Rd.) : Revoljucionnoe dviženie v cernomorskom flote v 1905-1907. Vospominanija i pisma. Moskva 1956; Fel'dman. K.: Potcmkinskoe vosstanie 14-25 Ijunja 1905. Leningrad 1927; Kirill: Unter der Flagge der Revolution. Wien 1908; Plaschka. Richard G.: Matrosen. Offiziere. Rebellen. Wien/Köln/Graz 1984.

5 Pichlík. Karel: Vzpoury navrátílcú z ruského zajetí na jare 1918. Praha 1964; Stulli, Bernhard: Vojna pobuna u Kragujevcu. Zagreb 1960; Plaschka R.G./Haselsteiner H/Suppan, A.: Innere front I. Wien/München 1974.

6 Turk, E., Jeras. J., Paulín, R. (szerk.); Dobrovoljci kladivaiji Jugoslavije 1912-1918. Ljubljana 1936; Popovic, N. (szerk.) : Jugoslovenski dobrovolji u Rusiji 1914-1918. Belgrad 1977; Turk, E.: Dobrovoljci proti Avstro-Ogrski med Pmo sveto Vho Vojno 1914-1918. Ljubljana 1978.

7 Kersnovskíj, A. A.: Istoria russkoj armii. 19151917. Moskva 1994. IV. 280-299;. Klecanda, Vladimír: Bitva u Zborova. Praha 1927; Steidler, Frant.V.: Zborov. Praha 1922; Pichlík, Karel/Klípa Bohumír/Zabloudílová. Jitka: Ceskoslovenškí legionári. Praha 1996.

8 Berglar. R: Was ist Verrat? In: Kaltenbrunner, G.K. (szerk.): Tragik der Abtrünnigen. München 1980. 14-47; Boveri Margret: Der Verrat int 20. Jahrhundert. fíamburg 1956. I. 141., II. 96-99.

9 Neckína, M. V.: Dvienie Dekabristov. Moskva 1955. I, II; Mazour, Anatole G.: The First Russian Revolution 1825. Stanford 1963; Lemberg, Hans: Die nationale Gedankenwelt der Dekabristen. Köln/Graz 1963.

10 Lemberg, Hans: Anglo-Egyptian Relations 1800-1953. London 1954. 85-154; Richmond, J.C.B.: Egypt 1798-1952. London 1977. 97-131; Mommsen, Wolfgang: Imperialismus in Ägypten. Műnchen/Wien 1961. 60-86.

11 Müller, Christian: Oberst i.G. Stauffenberg. Düsseldorf o.J.; Hoffmann, Peter: Claus Schenk Graf von Stauffenberg und seine Brüder. Stuttgart 1992; Schmädeke. Jürgen, Steinbach, Peter (szerk): Der Widerstand gegen den Nationalsozialismus. München/Zürich 1985. Jacobsen, Hans-Adolf (szerk.), Spiegelbild einer Verschwörung. Stuttgart 1984.

12 Jablonicky, Jozef: Povstanie bez legend. Bratislava 1990; Precan, Viliam (szerk.): Slovenské národné povstanie. Dokumenty. 1965, 1970; Venohr, Wolfgang: Aufstand in der Tatra. Königstein/Ts. 1979.

13 Hanák, Péter: Die Parallelaktion von 1898. In: Össterreichische Osthefte 3.1985. 372.; Niederhauser. Emil: 1848 - Sturm im Habsburgerreich. Budapest/Wien 1990. 169.

14. Niederhauser. Emil: 1848 - Sturm im Habsburgerreich. Budapest/Wien 1990. 180: Deák. István: Die rechtmáßige Revolution. Wien/Köln/Graz 1989. 278.

15 Deák, István: Die rechtmáßige Revolution. Wien/Köln/Graz 1989. 144. 277-280; Deák, István: Der k. (u.) k. Offizier.1848-1918. Wien/Köln/Weimar 1991. 54.

16 Jablonicky, Jozef: Povstanie bez legend. Bratislava 1990 272.

17 Decsi, János nach Gosztonyi, Péter (szerk.): Der Ungarische Volksaufstand in Augenzeugenberichten. München 1981. 52-55; vgl. Király, Béla K./Jónás Paul (szerk.): The Hungarian Revolution of 1956 in Retrospect. Boulder 1978. 57-62.

18 Hoffmann, Peter: Claus Schenk Graf von Stauffenberg und seine Brüder. Stuttgart 1992. 378.

19 Vö. Plaschka Richard Georg, in Husitská teologická fakulta: Cirkev a spolecnost. Praha 1992. 7-11, 21-26.