Könyvszemle
Befejezetlen múlt
A Tisza-völgy rendezésének történetéhez
Dunka Sándor - Fejér László - Vágás István: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története című szép könyv témájával és a szemléletváltás szükségességét hangsúlyozó, a humán tudományok felé nyitó programjával egyaránt felkeltette a történeti ökológia szempontjait érvényesíteni próbáló történész érdeklődését, s az eredeti szándék szerint szabályos recenziónak indult írásból szabálytalanul nagyobb esszé lett. A következőkben ennek a hosszabb írásnak a kötet témájához közvetlenül kapcsolódó részletét közöljük, a történeti ökológia szemszögéből hangsúlyozva vagy kiegészítve a Tisza-szabályozás kérdéseinek néhány további történeti összefüggését. Az írás eredeti terjedelmében a vonatkozó irodalomjegyzékkel a Ligetben jelenik meg A kultúra "kettős spirálja" címmel.
A Tisza-völgy rendezése - ahogyan eddig hívták, a "második honfoglalás" - másfél évszázados születésnapjára új nevet kapott. A verítékes honfoglalás, ez a szép kiállítású könyv pedig már magában rejti a kérdést: vajon az új évezred minek nevezheti majd négy nemzedék hatalmas teljesítményét, Széchenyi István koncepcióját, Vásárhelyi Pál és mérnöktársai, s a Földmérők, gátőrök, hivatalnokok, az árvízi mentők és a névtelen tízezrek munkáját?
A szerzők - Dunka Sándor, Fejér László, Vágás István - a vízügyi műszaki történeti tudományok ismert tudósai, saját tanulmányaikat, vizsgálataik és több kiváló hidrológus, tudománytörténész s a magyar vízimérnöki kar eredményeit foglalták össze. Közlik a terveket, a kilométereket és köbmétereket, a hibákat és a bírálatokat. Jól áttekinthető grafikonnal ábrázolják, hogy az árvíztől védett terület és árvízvédelmi művek tekintetében elsők vagyunk Európában, megelőztük Hollandiát is. A mérleg tárgyszerű és pozitív. A program viszont új: napjaink mérnökének - közli Lotz Károly előszava - "az élő környezet és a természet védelmét kell első helyre tennie, meghaladva elődeinknek csak a gazdasági haszonra figyelő szemléletét...".
Jelentős újdonság, hogy a műszaki történeti leírásokat egykorú térképek, ábrák és az eltűnt természettájak - nádasok, kompok, ártéri legelők, gátőrházak - korabeli kőnyomatos, rajzos képei egészítik ki, s a fejezetek élén ismert költők és írók sorai utalnak rá, hogy a Tisza-szabályozás múltjában és jövőjében ezredvégi világkérdés rejlik. A humán tudományok különböző ágazatai szinte ontják az ismereteket arról, hogy a társadalom és a környezet párbeszéde jóformán egyidős az emberiséggel, s az évezredes tapasztalatokat a kultúrák örökítették tovább. Ezt a bonyolult kölcsönhatást működésében szintetizálni próbáló szaktudomány, a történeti ökológia szemszögéből a kitűnő könyv különösen három nagyobb, egymással is összefüggő kérdéskörben késztet további gondolatokra. Ez a három kérdéskör: a Kárpát-medence környezeti viszonyainak népesség-megtartó képessége, a természeti erőforrások és a gazdasági érdekérvényesítés összefüggése, s végül az anyagi és szellemi kultúra egysége.
**
A Tisza-völgy rendezését Széchenyi többek között azzal indokolta, hogy "köztudomás szerint leginkább sorvadásnak indul eleibe". Generációkat foglalkoztatott a kérdés, ma sincs rá vitathatatlan felelet, s a könyv sem ad rá egyértelmű választ, hogy mi okozta a Kárpát-medence természeti viszonyainak átalakulását. Az alföldi pusztát a török megszállás következményének tekintő feltételezést - amint Makkai László már összefoglalta (1985) - Teleki Pál, Prinz Gyula, Szabó István és mások, földrajzi, településtörténeti és hidrológiai vizsgálatok alapján, a mesék világába utalták. Újabban a hosszú távú folyamatokat - a globális éghajlatváltozást, a lakosság életmódját, társadalmi-gazdasági igényeinek alakulását - és a rövidebb időszakokban lezajlott beavatkozások következményeit együtt vizsgálva világítják meg a változást a Kárpát medence természeti viszonyaiban. Mégis, tudnunk kellene, hogy miben állt, mikor és miért történt az a romlás, amit a reformkor "sorvadás"-nak nevezett, s amit orvosolni kényszerült.
A 18. században az egyik, talán a legfontosabb változás a Kárpát-medencében, hogy a népesség száma megkétszereződött. A 18. századig általában 3-4 millió között mozgó népesség száma nyolc évtized alatt 9,7 millióra növekedett, főleg bevándorlás és telepítések következtében. Európa koraújkori "népességrobbanásá"-nak nagy szakirodalmából Foucault az állam és a földtulajdonosok közös érdekét hangsúlyozza: "A XVIII. századi hatalmi technikák egyik nagy újdonsága a 'népesség' gazdasági és politikai problémaként való megjelenése... amely a tulajdon növekedése és a rendelkezésre álló erőforrások között egyensúlyoz." A lélekszám és a rendelkezésre álló természeti erőforrások függvényét alkotó túlnépesedés kihívásaira a társadalom nagy áldozatokkal, de mindig felelni kényszerült: járványok, háborúk, kirajzások vezetik le, vagy új erőforrások feltárásával oldják meg. A középkor a 13. században technikai és agrárforradalmával, a kora újkor új energiaforrás felfedezésével válaszolt. Európa nyugati országaiban a 18. század végére megtörtént az energiaváltás, Fernand Braudel szavaival "a szén forradalom", és már járta hódító útját a gőzgép.
Magyarországon a 18. században a népesség megkétszereződött, de az energiaváltás elmaradt. Annak ellenére, hogy Selmecbányán 1722-ben Európa második működő gőzgépét helyezték üzembe s már folyamatosan tártak fel széntelepeket. A bányászat és az ipar - a háromszorosára emelkedett vastermelés, a mészégetők, téglaégetők, üveghuták, papírmalmok - változatlanul a fa és a víz energiáját használták fel. A 9,7 millió ember szükségleteit, miként a középkorban a 2-4 millióét, az erdő és a víz szolgálta változatlanul.
Az erdőket az előző évszázadban is erősen igénybe vette az állandósult háború és a korai ipar. Kamarai jelentések, vármegyei és városi felterjesztések azonban a 18. század folyamán végig az, erdőségek példátlan pusztulásáról tudósítanak. A század első felében körülbelül 4 millió katasztrális hold erdő semmisült meg a bányák körül és a hamuzsírt főző körzetekben. Az angliai és az ausztriai bőripart, a stájer papírmalmokat és faiparosokat a magyarországi bükkösök, tölgyesek látták el. Úgy tűnik, hogy a század második felére a hagyományos közösségi erdővédelmi rendtartások kevéssé működtek. Vármegyék sora a Helytartótanácsot ostromolta, hogy gátolja meg az erdők kirablását. Megállítani az irtást azonban Mária Terézia királynő rendelete és az ésszerű erdőgazdálkodás meghonosítására tett rendelkezések sora sem tudta. Félni lehet - hangzott a század utolsó évtizedeiben - hogy ha az erdőket, "a nemzet felbecsülhetetlen kincsei"-t tovább pusztítják, az ország fátlan pusztasággá válik.
Wellmann Imre mutatta ki, hogy az intenzívebb mezőgazdaság megkésve tört utat, a megnövekedett népesség igényeit extenzív módon, újabb területeket művelés alá fogva elégítették ki. A kor legjobb technikai színvonalán és a központi hatalom szervezésével elkezdett folyószabályozási és lecsapolási munkák célja az volt, hogy gabonatermő területeket nyerjenek, biztonságot nyújtsanak az árvizek ellen, és alkalmas hajózást teremtve megoldják a kereskedelmi szállításokat. Voltak sikeres helyi megoldások, de az áradások egyre kivédhetetlenebbek lettek, olyannyira, hogy 1749-ben a Felső-Tisza vidékén magukra hagyva küzdő vármegyék nevében Szabolcs vármegye egyenesen a reformkori megoldást vetítette előre: a töltések önmagukban nem elegendőek, Újlak és Tokaj között le kell vágni a Tisza kanyarait. A folyószabályozások és mocsárlecsapolások helyi keretek között többnyire csak elkezdődtek, pénz hiányában felében-harmadában sem készültek el. Megbontották viszont az évszázadokon át működő "fokos" folyókezelési rendszereket, s a szűk, merev gátak és az elhatalmasodó árvizek visszaszorították a hagyományos ártéri rétművelést, halászatot és állattartást. A régi vízgazdálkodáshoz alkalmazkodó tervek pedig rendre megfeneklettek a társadalmi, államhatalmi szerkezet zátonyain. Ez a sors jutott a végvári övezet vízvédelmi rendszerének is. A török megszállta területeket visszafoglaló háború után felmerült a terv, hogy rendbe hozva halgazdálkodásra lehetne hasznosítani az annak idején olasz, német, holland mérnökök munkájával, zsilipek, szabályozott csatornák, tavak, árkok együtteséből kialakított nagy vízfelületeket. Hollandiában például Narden és Bourtange körül ma is élnek ezek a vízvédelmi rendszerek.
Az elmaradt energiaváltás a folyószabályozások talán egyik legsúlyosabb kérdésében ütött vissza. A vízimalmok sokasága áradásokat okozott és akadályozta a folyók és patakok szabad folyását. Más energia, más energiát átalakító gép nem jutott a lakosságnak. Kísérleteztek a szélmalommal, elszaporodtak a taposómalmok és a lovakkal hajtott szárazmalmok. Tessedik Sámuel szerint ezek elcsigázták az embereket és tönkretették az ország lóállományát, - s nem hoztak áttörő változásokat. Őrölni pedig kellett. Jártak tehát tovább a vízimalmok, betiltva, elbontásuk után újraépítve vagy egyszerűen "törvénytelenül". Összességében mindez azzal járt, hogy - amint a Verítékes honfoglalás nagyívű műszaki áttekintése is megállapítja - a század utolsó harmadában a szabályozások és ármentesítések gyakori kudarcokhoz vezettek. Az 1750-es évektől egyre sűrűbb és kivédhetetlenebb az árvíz, s a letarolt, lelegelt hegyoldalakról lezúduló csapadékot nem tudják levezetni a folyók.
Egységben szemlélve a természeti viszonyok minőségbeli romlását, feltehető, hogy a 18. század végi aszályok katasztrofális jellege nem csupán a globális éghajlati változásból következett. 1779 és 1800 között átlagosan minden második évben sújtotta a lakosságot országos aszály. Forrásaink szűkösek, annyi azonban feltételezhető, hogy az előző századokhoz képest a vizek és erdők kölcsönhatása változott, módosult a páratartalom, a Kárpát-medence természeti viszonyainak régi sajátos ökológiai egyensúlya a 18. század végére megbomlott. Aszály és áradás pedig végletesen elszigetelte az országrészeket. Nincs megfelelő úthálózat. Néhány postautat és kövesutat kivéve az út: por, sár és kátyú. Széchenyi írja: " ugyan szárazságaink, melyek, mint látszik, most többször fordulnak elő, mint ezelőtt, nem sanyargatnak-e még inkább, mint néhai vízáradásaink? Én azt hiszem általányosan szólva, inkább vagyunk feletti szárazságnak, minden nagy nedvességnek kitéve, noha szinte negyedrésze hazánknak mocsár vagy kiöntési lapály".
A Tisza völgyében élők helyzetét a reformkori források általában az elszigetelődés, megrekedettség, a véghetetlen szegénység fogalmaival jellemzik. Az újabb agrártörténeti és néprajzi vizsgálatok a történeti változásokon áttekintve világították meg Széchenyi sokat idézett szavait, hogy a népesség pusztulásra jutott, mert a táj a régi természeti rendszeréhez képest katasztrofálisan leromlott állapotában lakosságát nem tudja eltartani. Az árvizek használhatatlanná tették a legelőket és a réteket, elégtelenné a régi vízkezelési eljárásokat. A hátakat, a települések magasabb térszintjeit elöntötte az áradás. 1830-ban nyolcezer négyzetkilométernyi terület került két hónapra víz alá. Az 1843-ban kiadott folyófelmérési térkép szerint a Tisza csaknem ezer települést fenyegetett és a következő években el is árasztotta valamennyit. A táj településszerkezete, amely a társadalomnak - Hajnal István szavaival - "a természetes környezetre rávésett formája, a társadalomstruktúrának egyik legszilárdabb, legtartósabb hordozója", úgy tűnik, hogy a vizek áldozatává kezdett lenni. További átfogó kutatások dönthetnek majd, hogy milyen mértékben. A természeti viszonyok megmentését és a társadalmi-gazdasági megújulást Széchenyi egységben látta.
A Kárpát-medence válságos környezeti viszonyaival a központi kormányzat tisztában volt és rendezésére komoly erőfeszítéseket tett. Mégis, a környezeti pusztulás feltartóztatása a reformkor nemzedékére maradt, mert átfogó változást követelt. Az energiaváltás, közlekedés, gazdasági átrendezés, folyószabályozás, a népesség életlehetősége összességében polgári átalakulást, vagyis országos modernizációt kívánt. Meggyőző tehát a jól szerkesztett könyv alapvető megállapítása: 1846-ban a Tisza-völgy vízrendezési munkálatait nem lehetett tovább halasztani. Nem egyoldalú politikai vagy gazdasági megfontolás indokolta, hanem a megmaradás globális kényszere követelte. Szükségességét senki nem vitatta, s találó az egyik megfogalmazás: a "magyar nép régen várta". A különböző műszaki tervekről nyújtott tárgyszerű tájékoztatás valószínűleg lezárja a régi vitákat.
**
A kortársak a Tisza-völgy rendezését országos egységben gondolkozva, sőt, a természeti viszonyok tágas kölcsönhatásával számolva képzelték el. A Tisza szabályozására szövetkezők szándéknyilatkozata hangsúlyozta, hogy a gyakori vízáradásokat az erdők pusztulása okozza. Átfogóan, a Kárpát-medence természeti egységében tervezték a Tisza völgyének ármentesítését, a mellékfolyók szabályozásával együtt, csatornákról, öntözésről gondoskodva, utakkal, vasúthálózattal összekapcsolva. Műszakilag a kor színvonalán elsőrangúan készítették elő: két évtizedes folyamfelmérési munkák, kritikailag minősített eltérő megoldások, tervek és tapasztalatok birtokában kezdték meg. Kossuth Tisza-melléki élményeire hivatkozva írta, hogy az elindított munkát befejezetlenül hagyni nem szabad. Felkészültek kedvezőtlen fejleményekre. "Előfordulhat - fejtette ki Széchenyi, hogy a sors kedvez a vízi munkálatoknak, de előfordulhat oly eset is, hogy az ez évi munkát elhordja a jövő évi áradás... a szabályozások teljes befejezése előtt egyes területeket a víz a jelenleginél is jobban fog rongálni."
Alaposan feltárták már ugyan, ami előre nem volt kiszámítható, A verítékes honfoglalás mégis újat mond összességében is, és különösen a műszaki értelmiség helyzetéről közöl eddig kevéssé ismert tényeket. Vásárhelyi meghalt, a szabadságharcot leverték s a kiegyezés, a polgári államrendszer, a kapitalista gazdaság körülményei között a tehetségét azóta is tékozló ország viszonyait a kitűnő mérnöki gárda alaposan megszenvedte. A műszaki tudás sokszor alárendelődött tudományon kívüli céloknak, a szakértelem érvényesítését a társadalmi hierarchia, a pártpolitika, a magánérdekek, a bürokrácia és a korrupció közegében kellett kiharcolniok. Hiányzott a szakmunkás, a pénz, a gondoskodás, a gép, sőt az 1860-as évek elején még az elegendő targonca is. S emeljük ki: a tulajdonviszonyok változásával járt, hogy az 1850-1860-as években fejsze alá került rengeteg erdő.
Közismert, hogy a Tisza-szabályozás munkálatait gyilkos viták tartották kereszttűz alatt, 1863-ban az országos aszály, majd az ismétlődő árvizek miatt. 1879 végzetes tavaszi éjszakáján Szegeden volt Mikszáth, a fiatal író. Árvízi riportja több, mint konkrét élmény. Egész Európa megrendült. A kormány - nem függetlenül a politikai támadásoktól - francia olasz, német és holland szakértőket hívott. A vélemény egybehangzó volt: a koncepció helyes, a megvalósításban bekövetkezett hibák és a földmunka minősége miatt zavarodtak meg tartósan a Kárpát-medence második legnagyobb folyójának a vízlevezető viszonyai. Sokan okolták az erdőirtásokat, ellenükben viszont a gazdasági érdekekre, a magántulajdon szentségére hivatkoztak, mondván: az "erdővédők" is fölöslegesen kongatnak vészharangokat. Teljesen kiesett azonban az utókor emlékezetéből, hogy a humán tudományok művelői miként látták a természeti viszonyok átalakítását.
Még a reformkori egységben látás igényével, de már az új szemlélet, a pozitivizmus interdiszciplináris követelményével, a sajátos hazai feladatokat felismerve együtt vizsgálták a természeti körülmények és a társadalom történetét. Szinte áthidalhatatlan hiányokat leküzdve tudósítottak a Kárpát-medence természeti viszonyainak történeti változásairól, a tájak betelepedéséről, és megkezdték feltárni a magyar és más népek természetkezelési kultúráinak elfelejtett emlékeit.
A professzionális fiatal magyar tudomány autonómiájának és szuverenitásának alapján, szaktudományos igénnyel hangsúlyozták a Kárpát-medence természeti világának különleges értékeit, vízi és növényi kultúrájának szerves egységét. Ipolyi Arnold élő hagyományokból és írott források alapján megkísérelte, hogy rekonstruálja a magyar nép természet-mítoszait, a fák, erdők, vizek, tájak képzetében rejlő gondolati világot, a "föld-anya", a feltöretlen, a gyepföld különös tiszteletét, az "eleven-föld", a be nem vetett föld erőt adó hiedelmeit és a víz életet nyújtó, megújító értékéhez fűződő mítoszokat. Mások tárgyszerű ismeretekre törekedve a helynévanyag, dűlők, utak, források, kutak nevei alapján mutattak ki történeti összefüggéseket a művelési kultúrákról és a tulajdonviszonyokról. Rómer Flóris, a bencés rendi történész a történeti emlékeket leírva fejtette ki, hogy a Bakony korábban vizekben gazdagabb volt: "szembeötlő vízszűkének okai úgy látszik: a vízhatlan földalj hiánya, az erdők minden terv és számítás nélküli irtásai; a Balaton víztükrének lecsapolások általi visszaszorítása; a Sárrét és más posványos helyek kiszárítása". Történeti leírásba illesztve mondta el, hogy a növénytakaró pusztulása magával vonja az emberek életkörülményeinek romlását, a beavatkozás környezetünkbe "a magát formáló természetben rendetlenséget és a későbbi korra nézve mintegy átkot idéz elő." Pesty Frigyes nagyszabású 1864. évi helynévgyűjteménye rendszerezett tájékoztatást nyújtott az erdők és vizek régi viszonyairól és összehasonlítási alapul szolgált. "A kárhozatos erdőpusztítás...tán sehol nem bosszulja magát széles e hazában oly érzékenyen, mint éppen nálunk a Bakonyban. Maholnap se fánk, se földünk, se pedig legelőnk nem lészen..." - írta Pesty. Tanulmányt tett közzé - Magyarország vízhálózata a régi korban - és többek között kifejtette, hogy a vizes mocsáros völgyek a sertésnevelés legtermészetesebb és legegészségesebb helyei. Többen felhasználták a magyar térképészet és a történeti földrajz eredményeit, kidolgozták a helynevek történeti vizsgálatának módszereit, és jelezték a veszélyeket. A nemzetközi irodalom alapján vázolták, hogy az erdők kipusztítása következtében megváltozott a terület növényzete, a lakosság élete s a népsűrűség. Ha eltűntek az erdők, változott az éghajlat, a mikroklíma és elapadtak a vizek. Herman Ottó és mások úgy vélték, hogy a pillanatnyi gazdasági érdekre hivatkozó erdővágásokkal a jövőt áldozzák fel. A polgáriasodás és a nemzeti érdek követelményei között nincs ellentét. Két úttörő történeti mű is elkészült a Kárpát-medence természeti viszonyai változásának jobb megértéséhez. Ortvtay Tivadar történetileg ugyan még kevéssé tisztázott, de hatalmas névanyagot állított össze: Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig (I-II. 1882). Tagányi Károly háromkötetes Magyar erdészeti oklevéltára (1896) pedig a Kárpát-medence középkori erdősültségéről, a korai erdővédelemről nyújtott át ma is nélkülözhetetlen dokumentumokat.
Kevéssé tisztázott, hogy a Tisza megrövidítésével bekövetkezett változásokból mennyi terheli az erdőpusztításokat. Hunfalvy János földrajztudós és társai az ésszerű erdőkiélés érdekében szólva idézték a francia akadémiát. Franciaországban az erdőpusztítások óta az árvizek sokkal nagyobbak, a tartós szárazságok és a korábbiaknál gyakoribb áradások ugyancsak az erdők letarolásával vannak összefüggésben. Élőfákkal szegélyezett országutakról, ligetes legelőkről, alföldi erdőkről írva Széchenyi koncepcióját idézte fel, és felrémlett előtte, hogy a természeti tartalékok kimerülhetnek: "Én az erdőt nemzeti tőkének, nemzetünknek úgyszólván utolsó tőkéjének tartom, melyet nem szabad megtámadnunk, eltékozolnunk melynek megtartásában és nevelésében kormánynak, egyeseknek, községeknek s az egész nemzetnek, törvényhozásnak, közigazgatásnak és népnevelésnek közre kell működniök!"
Tárgyszerűen feltárva vitákat és tévedéseket, nyilván kiderül, hogy hatott-e mindez a vízrendezési munkálatokra. A verítékes honfoglalás meggyőzően bizonyítja, hogy a folyószabályozás roppant nehézségei menet közben bontakoztak ki, a megfelelő csatornák, öntöző rendszerek, a belvízelvezetések műszaki adottságai - a gőzerő, a robbanómotor, a villanyáram - csak a 19. század végétől lettek meg. De már előzőleg is alkalmazták az árasztásos és barázdás öntözést, csatornázásokat, erdőtelepítést, kiépítették a jogi, szervezeti intézményeket, megtereremtették az anyagi forrásokat. Lehet, hogy a humán tudományok bizonyos köreiben éppen a Tisza-völgyi munkálatok adtak ösztönzést a korai ökológiai látásmód kifejlődésére.
1908-ra a munkálatok befejezettnek tekinthetők, de az eredeti elképzelés megvalósítására egy évszázad is kevésnek bizonyult. Az ország megcsonkítása újabb emberfeletti munkát követelt. Küzdelmet, hogy a folyó életébe történt beavatkozás káros következményeit kutassák, gondozzák a védelmi műveket, próbáljanak új egyensúlyt teremteni a megbolygatott természeti rendszerben. Mennyi ebből a folyótól elvett 453 kilométer s a Tisza-völgy 2940 kilométeres árvízvédelmi műve? És mennyit nyom a latban az árvizektől megvédett közel 26 ezer négyzetkilométernyi terület?
Az eredményekről számsorok, diagramok, grafikonok és történeti vizsgálatok tudósítanak: az Alföld árvízmentesítése, megszabadítása a belvizektől, a biztonságos hajózás megteremtése, fordulat az állattartó gazdálkodásból a piacra termelő gabonatermelésre. Átalakult a településszerkezet. Vasút, kereskedelem, ipar rendezte országos egységbe a Tisza völgyét. Demográfiai vizsgálatok jól mérhetően mutatták ki, hogy a folyamszabályozás feltűnően kedvezően hatott a Tisza mentén élő népesség számának alakulására. Pedig Kaán Károly a két világháború között vizsgálva az Alföld viszonyait, leszögezte: Széchenyi koncepciója eredeti nagyvonalúságában nem valósult meg.
Mi lett az ára ? Részben kiszámítható. Az 1900. évi Párizsi Kongresszus elismeréssel nyugtázta: "...amíg más országokban a folyók szabályozását állami feladatként, állami költségen hajtották végre, addig Magyarországon a Tisza és mellékfolyóinak szabályozására a helyiek jelentősen többet költöttek." 1914. évi elszámolás szerint 320 millió pengőt, 70%-ban magánerőből. A számokkal kevéssé kifejezhetők: a talajvízszint csökkenése, az aszály, a szikesedés, a kiszáradás. A Kárpát-medence területének vízfelülete lecsökkent, mikroklímája megváltozott. Közel egymillió hektár vízvilág ökológiai rendszere alakult át. Eltűntek az ártéri erdőségek, a tölgyek és a nyíresek. Fajok pusztultak el és élőhelyek. Elmúlt az ártéri gazdálkodás, életformáival együtt, és más lett a táj. Speciális szakágazatok vizsgálatai tudósítanak a mélyrehatóbb ökológiai veszteségekről, az életkamrák, a partmenti erdők, a "puffer-erdők" hiányának következményeiről.
Az a Tisza, amit Petőfi 1847 februárjában még látott nincs többé. Nincs "parttalan medre", nincsenek ártéri mezők, "levágott sarjúrendek". Nincs "magas erdő", "ünnepélyes csend". 1998 novemberében mégis úgy láttuk a képernyőn, hogy ismét A Tisza vágtatott át Kárpátalján. "...El akarta nyelni a világot!"
**
Nehéz megragadni a kreatív gondolkozás minőségi váltásait. Ezért is telitalálatnak vélem A verítékes honfoglalás rövid, de lényegbevágó fejezetetét: Széchenyi az Érmelléken 1820-ban. Talán kicsit romantikus a leírás, de ez nem változtat magán a tényen. Valószínűleg a döntő élmény kap itt megfogalmazást, az őszi áradás után jégbefagyott falvak látványa a december végi napsütésben. S értelmezést a Napló sokat idézett sorai: a székelyhídi úriszéken "politikáról fecsegő... atyafiak... a parasztról teljesen megfeledkeznek." Az 1838. évi márciusi pesti jeges árvízben Széchenyi - amint feljegyezte - kozmikus veszélyt sejtett: "Végső döfés Magyarországnak". A Tisza-völgye számára maga a magyarság - amint mint királyi biztos a tiszai ármentesítő társulat elé tárta - vagy elpusztul "vagy az egész Tiszavölgyét egy kertté változtatjuk át". A kert ez esetben nem a korszak gyönyörű tájkertjeit idézi, hanem szimbolikus jelentést hordoz. Ellentétben a pusztulás képzetével, a kiszáradt, gazokkal felvert tájjal az egyetemes és a magyar kultúrában a "kert" évszázadokon át a béke, boldogság, virágzás, termékenység jelképe. A konkrét példa pedig Hollandia. Széchenyi ki akarta küldeni az embereket, "megmutatnám nékik a vízöntözés nagyszerű eredményeit, hogy legyen fogalmuk azon állapotról, melyet csak a jövő nemzedék fog elérni" .
Hollandiában Ostendede védőműve a jövő század csúcstechnikájával mentette át az évezredes ökológiai kultúrát. 1953 egy februári éjszakáján a Rajna, a Maas és a Schelde folyó deltájában szökőár rombolta szét a gátakat, a tenger elöntötte Délnyugat-Hollandia városait és falvait, betört a gabonamezőkre, elárasztotta a földeket és romba döntött majd ötvenezer épületet. 1958-ban megszületett a Delta-törvény, és megkezdődtek az óriásgát építkezései, az árvízvédelem és a gazdasági haszon érdekében. A technika nem ismert lehetetlent. A tudósok, halászok, természetvédők viszont tiltakoztak: a merev gát elvágja a tengert, elpusztul az édes és a sós víz tízezeréves ölelkezéséből született páratlan élővilág. Az Öböl édesvízi tó lesz, azután kiszárad és meghal. A természet láncolatából kiesik számtalan fontos elem, megsebződnek a part menti vizek, megbomlik a természet önszabályozási rendszere. Közben épült az óriásgát, felében-harmadában már elkészült, de 1974-ben a parlament döntött: lebontották a merev gátat és felépítettek egy régi-újat. A mérnökök páratlan feladatot oldottak meg: az ősi vízkezelési tapasztalatot az elektronika, automatika legkorszerűbb szintjén valósították meg, víz alatti tankok, keszonok, óriásdaruk eszközeivel. Ez a gát pillérsor, zsilipekkel. Ha szükséges, zárnak a kapuk acélfalai. Különben szabadon ölelkezhet a sós és édesvíz, az ár és az apály, élhet tovább a különleges vízvilág, ahogy a természet megalkotta.
**
A Tisza-szabályozás történetének nincs vége. A rendkívül gondos kiállítású könyv egyértelműen sugallja, hogy a múlt befejezetlen. Tárgyszerűen közlik a szerzők az 1970. évi árvíz tanulságát. Az árvizek természete megváltozott, s "kivételes árvizek mindaddig lesznek, míg a víz természeti körforgása meg nem szűnik". A Kárpátaljai Szemle különszámban adta ki az 1998. novemberi árvízkatasztrófa helyi és összesítő riportját. A vízszint valóban majdnem mindenütt meghaladta az 1970-ben mért szintet. Mit vetítenek majd a jövő évezred plazmatévéi? Bizonyos, hogy a másfél évszázad hatalmas küzdelmét összefoglaló fontos könyv, A verítékes honfoglalás hitelesen adhatott programot: "meg kell védeni ... a folyókhoz kapcsolódó ökológiai rendszerei: természeti értékeit és folytonosságát. A Tisza teremtő, tájformáló erejét... újraalakítani a vizes élőhelyeket... reménykedni a kárpát-medencei együttműködésben..." Mert valóban, már régen nemcsak a Tisza szabályozásáról van szó. (Dunka Sándor, Fejér László, Vágás István: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története. Vízügyi Múzeum. Levéltár és Könyvgyűjtemény. Budapest, 1996. 216 o.)
R. Várkonyi Ágnes