Foglalkoztatás Magyarországon
Laky Teréz
Szándékok, lehetőségek és korlátok*
Az Európai Unió törekvéseiben érzékelhető hangsúlyváltás (a munkanélküliség csökkentése helyett a foglalkoztatás növelése került az első helyre, ami természetesen kiterjed a munkanélküliként nem regisztrált "rejtett munkanélküliekre", a dolgozni kívánó inaktívakra is) jelent meg a FIDESZ-MPP programjában; az, iker-probléma két eleméből tudatosan vagy ösztönösen kiválasztva a gazdaság nézőpontjából fontosabb, a társadalom számára biztatóbb elemet.
A FIDESZ-MPP programja kétszázezer új munkahelyet ígér1. Ez - túl a 'munkahely' kifejezés sokat ígérő tartalmán - számszerűen is ambiciózusabb program, mint az EU tenne, ott a 2 millióval több foglalkoztatott 1,3%-os növekedést jelent, a hazai terv 5%-kal növelné a 15-64 évesek körében a foglalkoztatottak arányát. Sajnos, még a terv teljesülése esetén is jelentősen elmaradnának az Unió foglalkoztatási szintjétől. A rendelkezésre álló utolsó adat szerint az 1996-os 60,3%-os EU átlaghoz képest a magyarországi foglalkoztatási szint 1997-ben 52,8% volt.
Tény, hogy a regisztrált keresők száma a 90-es évek elejei zuhanás után 1995-ben megállt a 3,67 trilliós szintien, s bár azóta is némileg csökkent (1997: 3,64 millió), a mért adatok már a foglalkoztatás stagnálását jelzik. Tény az is, hogy e számban már nemcsak a "szabályos" munkahelyeken foglalkoztatottak szerepelnek, hanem a társadalmi szolidaritás segítségével létrehozott, támogatott munkahelyeken (közhasznú munkán, bértámogatásokkal fenntartott, munkahelyteremtő és munkahelymegőrző támogatásokkal működtetett munkahelyeken) dolgozók, valamint mindazok, akik a munkaerő-felmérést megelőző héten végzett, legalább 1 órányi jövedelmet biztosító munkáról számoltak be.2
A (regisztrálható) foglalkoztatás a munkanélküliség folyamatos csökkentése ellenére stagnál, miközben egyre nő a nem foglalkoztatottak, de nem is munkanélküliek (szaknyelven: a gazdaságilag inaktívak) tábora.
Az adatok szerint nem bizonyultak igazán hatékonynak a szolidaritási és más közösségi alapokból működtetett, ún. foglalkoztatást elősegítő támogatások - mint ahogy jellemzően Európában sem. Magyarország úgyszólván minden, eredményesnek ígérkező módszert átvett Európától (11 féle konkrét és még vagy fél tucat általánosabb program működött), de a támogatásokra fordított milliárdok legfeljebb a helyzet további romlását tudták valamelyest ellensúlyozni. Persze, ez se kevés; de a remélt foglalkoztatás-növelés (és különösen a "munkahelyteremtés") mindeddig elmaradt. Hagyományos munkaviszonyon alapuló "munkahelyeket" várhatóan a jövőben is csak szerény mértékben hoz létre a gazdaság; a regisztrált foglalkoztatás azonban - meghatározott feltételek esetén - valószínűleg bővíthető.
Előre kell bocsátani - bár helyenként külön is kitérünk rá - hogy a népesség gazdasági aktivitásának meghatározó tényezői erőteljesen különböznek az európai jellemzőktől. A felszíni hasonlóságok (például a munkanélküliségi ráta nagyságrendje, de akár a hagyományos foglalkoztatási viszonyok formai azonossága, vagy a foglalkoztatási szektorok nagyjából-egészében hasonló szerkezete stb.) s nem utolsósorban az Európai Unióhoz csatlakozásunk igyekezete gyakran szorítja háttérbe a meghatározó különbségek észlelését, figyelembevételét.
Túl a fejlettségbeli - történelmileg adott - ütemkülönbségen (amit legátfogóbb mutatószámként az egy főre jutó nemzeti jövedelem figyelemreméltó különbsége jelez), nézőpontunkból a legfontosabb eltérés az, hogy a legfejlettebb országokban a jólét hozta magával a kereslet (s vele a foglalkoztatási szektorok, a vállalati méretek, a foglalkoztatási igények stb.) átalakulását.
A mi helyzetünket alapvetően a relatív elmaradottság, a szegénység, közelebbről a szocialista gazdasági rendszerbe beépülés, majd kiszakadás, piacvesztés, gazdasági összeomlás, a kereslet visszaesése indokolják.
Áttekintésükhöz az európai helyzetről írottak sorrendjét követjük; tehát a szervezett gazdaság foglalkoztatási szektorok és vállalati méretek szerinti esélyeit; a gazdaság fő áramlatán kívüli foglalkoztatás növelésének lehetőségeit, valamint a háztartások, mint (regisztrált) foglalkoztatók megjelenését.
Trendek a szervezett gazdaságban
A foglalkoztatási szektorok
Gyakran elhangzik, mint a gazdaság modernizálódására utaló tény, hogy a foglalkoztatás szerkezete ma már a jól fejlődő európai országok trendjét követi.
1. táblázat • A foglalkoztatási szektorok változása (ezer főben)
Bár a hosszú távú változások konkrét adatai a számbavételi módszerek eltérései miatt nem hasonlíthatók össze, a tendencia nyilvánvaló: a mai magyar mezőgazdaság kevesebb, mint a keresők 8%-át foglalkoztatja, az ipar a 33%-át, s a. szolgáltatásokban dolgozik a keresők 59%-a.3
A század elején a keresők még több mint 60%-át foglalkoztató mezőgazdaság folyamatosan egyre kevesebb dolgozót igényelt; a 80-as évekre a keresőkön belüli aránya 20% alá csökkent. A 90-es évek elejének válsága - a külpiacok elvesztése, az állami- és szövetkezeti gazdaságok eladósodottsága, tömeges csődje stb. - tovább zsugorította a mezőgazdaságban foglalkoztatottak arányát.
Csakhogy: "a főfoglalkazásúként mezőgazdasági tevékenységet folytatók számának többszörösét alkotja azoknak a létszáma, akik nem mezőgazdasági főfoglalkozásuk mellett kiegészítő tevékenységként végeznek mezőgazdasági munkát", valamint a legalább 90 napot a mezőgazdaságban dolgozó, gazdaságilag inaktívak. (Fóti-Lakatos 1998):
A számítások a KSH 1996-ban végzett mikrocenzusának adatain alapulnak. 90 napnál kevesebb mezőgazdasági tevékenységet ugyan a háztartások sokaságában végeztek, itt azonban csak a három hónapnál hosszabb időt mezőgazdasági munkával töltőket vették számításba. A számok figyelemre méltóak: 188 ezer, egyébként (nem a mezőgazdaságban) alkalmazásban álló, és 355 ezer inaktív személy, összesen 543 ezer fő végzett nem főfoglalkozásúként érdemlegesnek mondható mennyiségű mezőgazdasági munkát (közülük 180 napnál is többet - azaz mintegy fél évet - több mint 200 ezren dolgoztak). Azaz, a mezőgazdaság mintegy kétszer annyi embernek munka- (és jövedelemszerzési) lehetőség, mint amennyit a hivatalos statisztikák tükröznek. Kétségtelen, hogy a még oly tartós idejű mezőgazdasági munka is sokaknak csupán önellátást jelent; s a határvonal roppant bizonytalan az önellátás jövedelem megtakarítása és foglalkoztatási szerepe között.4
A jelenségből mégis legalább két fontos következtetés adódik. Az egyik, hogy a mezőgazdaság főfoglalkozású munkaerőből folyamatosan egyre kevesebbet igényel; az immár csaknem száz éves trend nem fordítható vissza. A másik: hagy a mezőgazdaság Magyarországon még mindig jelentős munkaalkalom. A hivatalosan másutt foglalkoztatottaktól most eltekintve, az egyébként inaktívaknak minősülők (elsősorban a nyugdíjasok, de a nem-kereső háztartás-tagak. a gyerekgondozáson lévők, sőt, jelentős számban a falusi munkanélküliek is) az ILO számbavételi rendszere szerint (1 órányi jövedelemmel járó munkavégzés) tulajdonképpen foglalkoztatottnak minősülnének, amennyiben legalább egy órányi munkával termelt terméküket eladják.
A magyar előírások szerint azonban a háztartások mezőgazdasági tevékenységét sehol sem kellett bejelenteni. A piaci értékesítés jogosságát bizonyító őstermelői igazolvány csak az adóhatósággal fenntartott zavartalan kapcsolathoz kellett: foglalkoztatási hatásait sehol sem vették számításba. (Valószínű, hogy a KSH munkaerő-felmérésekor sem minősítették ezt az érintettek "jövedelemmel járó tevékenységével.)
A mezőgazdasági tevékenységet végző inaktívak körében tehát szinte azonnal kimutatható lenne több tízezer foglalkoztatott.
És - még mindig a mezőgazdaságnál maradva - az ágazat (néhány másikkal együtt) sajátosságainál fogva szezonális foglalkoztató is. Azaz különböző, néhány napon belül elvégzendő munkákhoz rendszeresen igényel segítőket, a bejelentett vagy bejelentés nélkül foglalkoztatott külföldieken túl többnyire más háztartások inaktív tagjai közül.
A mértékről semmiféle adat nincs; de ezt a lehetőséget számításba vehetjük a háztartások inaktív tagjainak foglalkoztatási esélyeinél.
A iparban a foglalkoztatást megtizedelő piacvesztést követő csődölt, felszámolások súlyos évei után jórészt a külföldi tőkebefektetések hatására, stabilizálódott a helyzet.
Az iparban még létrejöhetnek új munkahelyek, amennyiben folytatódnak a külföldi tőkebefektetések, a zöldmezős beruházások, s a fejlettebb országokból továbbra is idetelepülnek termelő tevékenységek. A létszámbővülés azonban csak mérsékelt lehet, részben mert a modern technika jellemzően létszámtakarékos; továbbá, mert a létszámnövelés a hazai és a nemzetközi kereslet függvénye, s azért is, mert a kereslethez igazodó létszámgazdálkodás még mindig a meglévő létszám csökkentésével is jár.
1997-ben az iparban foglalkoztatottak létszáma kevesebb, mint 20 ezer fővel növekedett, mert a fejlesztésekkel még csaknem egyenlő súlyú volt a racionalizálás. Ez volt azonban az első év 1990 után, amikor az ipari létszám már növekedett. Az egyre inkább a nemzetközi keresletnek kitett ipar létszáma - a körülmények szerencsés alakulása esetén is - a következő években legfeljebb az 1997-ben tapasztalt mértékben növekedhet. Ez sem kevés, de erre ambiciózus foglalkoztatást növelő tervek nem alapozhatók.
A szolgáltatások a jövő remélt létszámfelvevői. Csakhogy a szolgáltatások iránti igények alapvetően a jólét növekedésétől függnek; s bár Magyarországon is növekszik a különféle szolgáltatásokat igénylő és azokat megfizetni képes fogyasztói réteg, az. ország lakóinak jelentős hányada még az alapvető termékeken, napi élelmiszereken, ruházkodáson túl leginkább energiára-, vízre, villanyra, fűtésre stb. költ, vagy arra sem, mint a kifizetetlen fogyasztói számlák tömege mutatja.
Sajátos probléma, hogy a szolgáltatásokban foglalkoztatott 2,1 millió kereső mintegy harmadának munkahelyét a költségvetésből fedezett ágazatok - a közigazgatás, oktatás, egészségügy - tartják fenn. Ezekben az ágazatokban a létszám növekedés egyik esélye a kereslethez igazodó piaci alapú és a non-profit szolgáltatás bővülése lehet. Ilyenek - mint az oktatás és az egészségügy példái mutatják -, ha nem is nagy számban, de támogatás nélkül is létrejöttek. A szolgáltatások jelenlegi struktúrájában azonban egyelőre ugyancsak nem várható a foglalkoztatottak számának látványos növekedése.
A kis- és középvállalkozások munkahelyteremtő képessége
Magyarországon az Európai Unió számos országának számbavételi gyakorlatától eltérő a vállalkozások méret szerinti meghatározása, egyszerűen a vállalkozások tényleges hazai méretei miatt.
1997 végén a mintegy 720 ezer gazdálkodó szervezet csaknem 97%-a volt 10 fősnél kisebb mikrovállalkozás; kétharmaduk egyéni vállalkozás, 1,3 fős átlagos létszámmal.
A "kisvállalkozás" kategóriába mindössze 17 600 vállalkozás tartozott (10 300, 11-20 fős létszámmal, és 7300, 21-50 fős létszámmal).
Középméretű vállalkozás (51-300 fős) mindössze 4700 működött; 300 fősnél nagyobb pedig összesen 904.
A méretkategóriák szerinti foglalkoztatott létszámról nincs adat. Különböző forrásokból (APEH-adóbevallások, Tb járulék-fizetők) arra következtethetünk, hogy a meghatározó tömeget adó mikrovállalkozások körében nemcsak az egyéni vállalkozók, hanem a társasági formában működők létszáma is kicsi. Erre utalnak az átlagos létszámadatok: a nem jogi személyiségű társaságokban, (bt.-k és kkt) az átlagos létszám 1,4 fő; a kft.-kben 7,4 fő; a szövetkezetekben 36,6 fő; de a mezőgazdasági szövetkezetekben 49,3 fő. Csupán az rt.-k átlagos létszáma nagyobb: 219,7 fő. (Sajnos, arra vonatkozóan nincs adat, hogy a különböző méretű gazdálkodóknál mennyi a foglalkoztatott.)
A foglalkoztatás növelését célzó termek azt valószínűsítik, hogy az erős (nemzetközi) versenynek kitett nagy cégek a közeljövőben nem lesznek létszámfelvevők, de a kicsik és a közepesek - az ugyancsak remélt konjunktúra következtében - növelhetik létszámukat.
Ez természetesen elképzelhető - Magyarországon azonban erős korlátokkal. Ha a két szélső kategóriát - a jórészt egyéni, családi vállalkozásokból és a velük együtt önfoglalkoztatónak minősülő jogi személyiség nélküli társas vállalkozásokból álló mikroszférát egyfelől, és a nagy (300 fősnél nagyobb) vállalkozásokat másfelől - nem igazán tekintjük létszámfelvevőnek, akkor mintegy 21 ezer kis- és középméretű cég marad, ahol a foglalkoztatás növelése feltételezhető.
Az Országos Munkaügyi és Módszertani Központ (OMMK) évenként kétszeri, rövidtávú munkaerőpiaci prognózisai egyelőre szerény változásokat ígérnek. Rövid távon - mint a 2. táblázat mutatja - a 300 fősnél kisebb cégek többsége változatlan létszámmal kíván működni. A létszámot növelni szándékozók aránya minden szervezeti méretben csökkent (bár valamivel nőtt a felvenni kívánt személyek száma). Mérséklődött a létszámot csökkenteni szándékozók aránya is, de éppen a kisebb szervezeteknél nőtt a leépítésre tervezettek átlagos létszáma. A prognózis készítői már 1997-ben megállapították: "Tény ... hogy az 50 fő alatti cégek relatív előnye a nagyobb cégekkel szemben megszűnt a munkaerő-kereslet nagyságát tekintve". (OMMK, 1997)
2. táblázat • a munkaerőpiaci mozgások egyenlege a magyar gazdasági szervezetek szintjén, létszám-kategóriák szerint
Bár a felmérésben szereplő cégek csaknem 40%-a 51 fősnél kisebb, az nem tűnik ki, hogy mikrovállalatok is szerepelnek-e a mintában. Vajda Ágnes (1997) vizsgálata ugyan arra utal, hogy a kis, elsősorban társas vállalkozások között is van létszámfelvevő; változatlanul érvényesnek tűnik azonban az önfoglalkoztató mikrovállalkozásokat Európa szerte jellemző tény, hogy óvakodnak az alkalmazottak felvételétől. Az adóbevallásokból rendelkezésre álló utolsó, ilyen szempontból is feldolgozott adatok szerint 1994-ben az egyéni vállalkozók háromnegyede (74,4%-a) egyedül, alkalmazott nélkül dolgozott, 1995-ben 73,2%-uk. Egy alkalmazottja 1994-ben 13,8, 1995-ben 14,5%-uknak volt; kettő 5,4 illetve 5,5; három 2,5 illetve 2,6, háromnál több 3,9 illetve 4,2%-uknak. Az adóbevallást benyújtó bt.-kben 2,4 fő volt az átlagos alkalmazotti létszám.
Ráadásul a működő egyéni vállalkozók csupán 60%-a főfoglalkozású; 28% kiegészítő foglalkozású és 12% nyugdíjasként dolgozik. Kétségtelen, hogy az utóbbiak is alkalmazhatnak másokat, s ez elő is fordul. (Például a magánpraxisát vállalkozó igazolvánnyal hitelesítő fogorvos a rendelési idő tartamára esetleg felvesz egy asszisztenst. A kiegészítő foglalkozású hűtőgépszerelőt azonban nem kíséri segéd stb.
A betéti társaságok tömegét másodfoglalkozásúak alapították, de nem ritka ez a kis kft.-kben, sőt rt.-kben sem (a fantomcégeket nem is említve).
A létszámbővítés valószínűleg legerősebb korlátja a foglalkoztatást terhelő adó és járulékfizetési kötelezettség (bár távolról sem csak ez).5
Éppen a racionális létszámgazdálkodás miatt keresik a legtakarékosabb formákat. A kisiparos műhelye, a kiskereskedő boltja, de még az adótanácsadó, könyvelő, műszaki ellenőr irodája körül is kialakul az alkalmi segítők holdudvara: a különféle részmunkákat elvégzők, a rakodók, áruszállítók, takarítók, telefonügyeletet tartók stb. Az alkalmi segítők - ha nem a háztartás tagjaiból verbuválódnak - kikerülhetnek a régebbi (esetleg most is valahol foglalkoztatott) munkatársak közül, csakúgy, mint a szomszédságból. Az egy-egy kisvállalkozás körül a társadalmi kapcsolatok mentén megszervezett rendszer tökéletesen működik - csakúgy, mint a háztartások esetében.
Bár statisztikai értelemben az akárcsak egy órányi (kisegítő) munkát végző is "foglalkoztatott", valójában itt nincs a szó klasszikus értelmében "munkaviszony", bejelentési és adózási kötelezettség stb. (Pontosabban: csupán a kisegítő személy lenne köteles a munka ellenértékeként kapott jövedelmét személyi adóalapja részeként bevallani.)
A nagy kérdés azonban: érdemes-e, értelmes-e az ilyen jellegű munkákat a szervezett munka világának részévé tenni, s ezért bejelentési kötelezettséggel (adminisztrációval) és adó (járulék) fizetésével terhelni? Holott csupán nyilvántartásba vételüktől ugrásszerűen megnőne a statisztikailag "foglalkoztatottak" száma.
Munkahelyek a gazdaság fő áramlatán kívül
A központi és helyi költségvetési szervek és intézmények 816 ezer foglalkoztatottján túl több mint 65 ezer foglalkoztatottat mutatott ki 1997-ben az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) a non-profit szférában (OEP, előzetes adatok az 1997. évről).
A 65 ezer alkalmazottat az egyházak, egyházi intézmények, a pártok, az érdekvédelmi szervezetek, sportegyesületek, kamarák, a nyugdíj- és egészségbiztosító önkormányzatai, s a különféle alapítványok, közhasznú társaságok foglalkoztatták.
Ezen belül azonban elég szerény mértékű a kifejezetten a foglalkoztatás elősegítésén fáradozó non-profit szervezet. (A jól azonosíthatóak egyike az 1992-ben létrehozott Országos Foglalkoztatási Közalapítvány, amelynek anyagi hátterét a Szolidaritási Alapból és az állami hozzájárulásból különítették el, kifejezetten azzal a céllal, hogy a helyi non-profit szervezetek foglalkoztatás bővítő kezdeményezéseit támogassa, mégpedig a hátrányos helyzetű rétegek körében, s kísérleti terepe legyen az, országosan is ajánlható programoknak. Az OFA 1997-ben 166 non-profit szemezet és vállalkozás mintegy kétezer munkanélküli elhelyezkedési esélyét javító programját támogatta.)
Az OFA-n kívül a Jóléti Szolgálat Alapítvány, a Non-profit Vállalkozásokért a Népjóléti Szférában Alapítvány és az Autonómia Alapítvány játszik meghatározó szerepet a leghátrányosabb szociális helyzetben lévők megélhetését biztosító létformák kialakításában.
Az elhelyezkedési esélyek egyik reménybeli terepe a szociális szféra. Ezt azonban - érthető okokból - egyelőre nagyon szerények a kezdeményezések.6
A szóban forgó alapítványok a bárhol létrehozható munkahelyeken próbálnak a munkanélkülieknek munkát találni; leginkább a helyben adódó lehetőségekre építve. A fellelhető munkahelyek hol a gazdaság "fő áramában" találhatók, hol azon kívül (pl. a szociális foglalkoztatásban).
Maga a szociális szféra még alig nyílt meg az új munkahelyek előtt. Jellemzően csak a Phare-programból indított Jóléti Szolgálat Alapítvány (amelynek hálózatát negyven helyi alapítvány képezi) bővítette a szolgáltatást végzők számának növelésével a szociális ellátást (családsegítés, idősgondozás, hajléktalanok, menekültek ellátása, megváltozott munkaképességűek, fogyatékosok gondozása stb.). Az alapítvány 40 helyi szervezete 1991. és 1994. között 329 munkahelyet hozott létre.
A Phare-támogatás megszűnése-óta (1994. vége) elsősorban a Népjóléti Minisztérium költségvetéséből és különböző programjaiból kapott segítséget az alapítvány központi szervezete, a helyi szervezeteket pedig az önkormányzatok, az OFA, a Soros Alapítvány és sok más szervezet támogatták. 1994. és 1996. között a hálózatban további 128 főállású új munkahely jött létre.
Bár az alapítvány munkahelyteremtése minden elismerést megérdemel, látható, hogy Magyarország rendkívül távol van attól, hogy a többlet-foglalkoztatási lehetőségeket a szociális szférában tervezze. A költségvetés helyzete, még a jelenleginél bőkezűbb ráfordítások esetén is itt csak szűk mozgásteret ad.
A háztartások, mint foglalkoztatók
Magyarország mintegy 3,8 millió háztartásának jelentős hányada vesz igénybe külső, fizetett segítséget - ugyancsak a lehető legtakarékosabb módon - az igényelt napi, heti, havi néhány órára szóló munka időtartamára.
A bizalmi alapon, egy-egy háztartás körül szerveződő segítő-hálózatba egyaránt. beletartozhat a szomszédban lakó nyugdíjas, az éppen se nem tanuló, se nem dolgozó ismerős nagyfiú vagy lány, az óvodástárs otthon lévő mamája, a veteményesben, szőlőben, gyümölcsösben alkalmilag napszámot vállaló munkanélküli.
Magyarországon úgyszólván minden társadalmi réteg tagjai szívesen vállalnak keresetki-egészítő munkákat (lásd a VGMK-k virágkorát, vagy a kiegészítő foglalkozású regisztrált egyéni vállalkozók ma is mintegy 150 ezres táborát - hogy csak a számszerűen ismert formákat említsük). Feltételezhető, hogy az ilyen munkában most intenzívebben vesznek részt a munkaerőpiacról kiszorultak. A gazdaságilag inaktívak száma évről évre nő, és 1997-ben a hazai jogszabályok szerint számítva 2.2 millió volt közülük munkavállalási korú; a nemzetközi összehasonlításokhoz alapul vett számítások (15-64 évesek) szerint 2,9 millió, az ILO ajánlásai szerint (15-74 évesek) 3,8 millió.
A fentiek közül mind az egyén, mind a társadalom számára egyértelműen előnyös a továbbtanulók (631 ezer fő) távolmaradása. Előnyösnek tekinthetnénk a gyerekgondozás különböző formáinak igénybevétele miatt inaktívvá váltak (247 ezer, zömmel nő) távollétét is, bár az esetek meghatározó részében a gyerekgondozással tölthető évek egyúttal a munkanélküliségtől való menekülés útját is jelentették.
Egyértelműen kényszerű menekülési út volt 1990-1997 között 274 ezer ember számára a korengedményes, vagy az előnyugdíjazás. (Minthogy az érintettek egy része évről évre átkerült a rendes nyugdíjasok közé, 1997 végén százezer főt tett ki a foglalkoztatáspolitikai okból nyugdíjazottak állománya.) Menekülési utat jelentett a rokkantnyugdíjazás is a férfiak és a nők sokaságának. (1997-ben több mint 400 ezer munkavállalási korú nyugdíjas - 55 évesnél fiatalabb nő és 60 évesnél fiatalabb férfi - volt az inaktívak között.)
A munkaerőpiactól önként vagy kényszerűen távolmaradók közül mintegy 2 millió a hazai nyugdíjkorhatár feletti, vagy a korhatár alatt nyugdíjazott.
Mintegy 875 ezer férfi és nő távolmaradására azonban nincs a fentiekhez hasonló egyszerű indok.
Az elhelyezkedni nem akaró vagy nem képes emberek kisebb-nagyobb csoportja természetes tartozéka minden ország gazdaságának. Magyarországon a lényegében teljesnek tekinthető foglalkoztatás éveiben mintegy 250-300 ezer olyan munkavállalási korú volt, aki nem tudott, vagy nem akart kereső foglalkozást vállalni. Feltételezhető, hogy most is vannak ennyien; a jól kereső férj által eltartott feleség, az egyetemi felvételre, a sorkatonai behívásra váró fiatal, vagy a beteg hozzátartozó gondozása miatt, a helyi munkaalkalmak hiányában az elhelyezkedésre nem is számító stb. A háztartásba visszakerülők zöme azonban vélhetően kényszerűen inaktív, már feladta a reménytelennek ítélt álláskeresést.
Többségük örül azonban, ha alkalmilag valamilyen munkához jut.
A gazdaságilag inaktívak zöme - számításaink szerint összesen mintegy 2,3 millió fő - bár többnyire szerény, de rendszeres jövedelemhez jutott (gyerekgondozási díj, segély vagy támogatás; öregségi, rokkantsági, korengedményes vagy előnyugdíj). S ha a társadalombiztosítást, a nyugdíj-alapot, a költségvetést jelentősen meg is terhelik e kifizetések, az egyéneknek általában csak szerény bevételt jelentenek. (A legtöbb támogatás - pl. a gyerekgondozási díj, a korhatár alatti nyugdíj, az általános rokkantnyugdíj összege jellemzően nem éri el a havi 15 ezer forintot.) Feltételezhető, hogy a családok százezreinek csupán az ilyen juttatások jelentik a biztos havi bevételt.
Mintegy 866 ezer férfi és nő (a tanulókat nem számítva) pedig minden látható jövedelemforrás nélkül maradt távol a munkaerőpiactól, eltartásuk tehát a családra hárul. Érthető, hogy a szerény juttatásban részesülők, s a családra szorulók jó része, ha csak teheti, megpróbál valamilyen munkát vállalni ott, ahol ilyen kínálkozik: a nem szervezett gazdaságban, pl. időszakonként a mezőgazdaságban, más háztartások számára stb.7
Jórészt az ilyen munkaalkalmaknak köszönhető, hogy a hivatalosan nem foglalkoztatottak nagy része, köztük a társadalom leghátrányosabb helyzetű tagjai is megélnek valahogy, nem vált tömegessé és elviselhetetlenné a szegénység, a nyomor.
A háztartások alkalmi, kisegítő jellegű munkavégzéseinek egy része (egy órányi, jövedelemért végzett munka!) foglalkoztatásnak minősülne, ha az érintettek bejelentenék. Így is azonnal több százezerrel növelhető lenne a statisztikailag "foglalkoztatottak" tábora.
E munkavégzések nyílttá tételének szándéka azonban csak akkor lehet sikeres, ha a szervezett munkaerőpiacot többnyire kényszerűen elhagyók esetében nem az alkalmi, esetleges keresetek megadóztatása a cél, hanem annak belátása, hogy a társadalom önvédelmi mechanizmusai által létrehozott "foglalkozások" a munkamegosztás új formái, amelyek mai funkciója, hogy létezni segítsék a különben menthetetlenül leszakadók sokaságát.
Az államok dilemmái
Miért olyan nehézkes folyamat mindenütt a szervezett, bejelentett, ellenőrizhető foglalkoztatás növelése? Egyáltalán: miért kellene mindenfajta munkavégzést ellenőrizhetővé tenni?
A válasz a modern államok működésének feltételrendszerében rejlik. Történetileg egymást erősítve alakult ki két folyamat: az európai államok törekvése arra, hogy a társadalmi közös fogyasztás (a rendőrségtől a nyilvános közoktatáson át ma már a környezetvédelemig) minél több területét hatókörükbe vonják és a költségvetésből fedezzék; s ezzel párhuzamosan a szükségesnek ítélt források előteremtése érdekében egyre pontosabbá és aprólékosabbá tegyék az adózók körének és az adózás mértékének szabályait. Ma már úgyszólván minden európai állam "gondoskodó állam", s minél több szférát vont be a társadalmi közös fogyasztásba, s működteti azokat az adófizetők pénzén, annál kevésbé tud lemondani a foglalkoztatást megdrágító, a munkabérekre is kivetett adókról, s az egyéni keresetek (személyi jövedelmek) adójáról. Sőt, az állampolgárok elvárják, a politikai pártok pedig megígérik az oktatás, az egészségügy, a környezetvédelem stb. magas színvonalú működését.
A szükségesnek ítélt adóbevétel elérésének egyik fő módja: biztosítani, hogy mindenki minden adóköteles jövedelme után adózzon.
Az adófizetők és az adószedők kölcsönösen kifinomult módszerekkel évről évre megvívott harcában mindeddig nem annyira az öntudatos polgárok adómorálja, hanem inkább a drákói szigorú, amerikai típusú adóellenőrzés bizonyult hatékonynak.
Újabban - különösen a foglalkoztatás növelése érdekében tervezett adócsökkentések programjával párhuzamosan - előtérbe került az adófizetők körének kiszélesítése. A szükségesnek ítélt adóbevételekről ugyanis az államok nem tudnak és nem akarnak lemondani - ez alapvetően ütközik költségvetési érdekeikkel.
S itt kerül előtérbe az eddig nem, vagy csak pontatlanul, bizonytalanul szabályozott munkavégzésből származó jövedelmek bevonása a szervezett, regisztrált, ellenőrizhető - és így megadóztatható - tevékenységek közé.
A gyakorlati megoldásokat azonban nem könnyű megtalálni. Mindenekelőtt és legfőképpen a hagyományos foglalkozási viszonyok folyamatos bomlása, átalakulása miatt: a regisztrált keresők jelentős hányada is önfoglalkoztató, alkalmi vagy szezonális munkás; s a foglalkoztatási kapcsolatok alig áttekinthetők a (még) nem szervezett gazdaságban.
Ráadásul a munkákat végzők egy - gyakran számottevő - része egyaránt dolgozik a szervezett és a nem szervezett gazdaságban. Ennek következtében eddig úgyszólván minden országban összemosódott a fonnális (szemezett) és az informális (a szemezettségen kívül maradó) gazdaságban a legális (bejelentett) és az illegális (be nem jelentett, következésképpen adókerülő) munkával szerzett jövedelmek minősítése.8
A már többször idézett Undeclared work c. tanulmány - bár változatlanul a szabályozottság a viszonyítási alap - már megengedőbb meghatározásokat használt. Megállapítja, hogy "bizonyos gazdasági tevékenységek illegálisnak minősülhetnek egyes országokban, de legálisak másokban".
A bejelentési kötelezettség alá nem tartozó munkákra példaként - mint idéztük - a háztartások gazdaságában végzett munkákat említi; ami viszont újra csak tág értelmezési lehetőségekre ad módot.
A továbblépés nagy kérdése tehát a szabályozottság lesz: milyen munkavégzésekre terjed ki és hogyan? Azaz: kiket lehet a munkajövedelem után adófizetésre kötelezni és milyen mértékben?
Ha helytállóak a foglalkoztatási szektorok hosszú távú trendjeiből adódó következtetések, s a termelő szektorokban nem várható érdemleges számú, s különösen nem hagyományos munkahely, akkor a lehetséges, újfajta foglalkoztatások, munkavégzések szabályozása válik szükségessé. Mégpedig a számos országban jellemzővé váló, a gazdaságilag inaktívak, munkanélküliek sokaságát érintő munkák.9
Az egyik alapkérdés tehát, milyen munkavégzéseket lehetne (kellene) szabályozni? Próbálkozások sokfelé vannak, de éppen a tényleges munkák sokfélesége, nehezen kategorizálható volta miatt az eredmények eléggé szerények. Valójában nem sikerült eddig jól definiálni a talán leggyakoribb alkalmi munkavégzést, a szezonális munkát, az időszakos foglalkoztatást stb.10
A másik alapkérdés: hogyan lehetne ezeket a szervezett gazdaság részévé tenni?
Talán a legígéretesebb forma a már említett francia kezdeményezés, a háztartások foglalkoztatóvá tétele, a helyi non-profit foglalkoztatási szervezetek segítségével. A formát ugyan a munkanélküliek újrafoglalkoztatása érdekében gondolták el, de az ilyen szervezetek a "rejtett munkanélkülieket" is foglalkoztathatják, s közvetíthetik akár a háztartásokhoz is.11 A non-profit szervezetek egyúttal a kapcsolódást jelentenék a szervezett gazdasághoz, úgy, hogy a munkaerőpiacról kiszorultak sokaságát tennék regisztráltan foglalkoztatottá.
A racionálisnak tűnő formákat azonban egyenlőre ambivalensen kezelik az államok, a potenciális munkáltatók és munkavállalók egyaránt. Az államok félnek a non-profit szervezetek megszerveződéséhez elengedhetetlen adó- és járulékcsökkentés költségvetési hatásaitól. Az engedményeket - mint ezt az első rész példái is mutatják - igyekeznek meghatározott csoportokra (pl. a tartósan munkanélküliekre vagy a fiatalokra) korlátozni.
Félnek az esetleges gomba módra szaporodó helyi non-profit szervezetek ellenőrizhetetlenségétől, s nem látják biztosítva, hogy a különféle munkáltatókhoz kiközvetített emberek - kedvezményeik ellenére - nem kötnek-e illegális különalkukat a munkáltatókkal stb.
A nem kívánt mellékhatások feltételezése logikus. Ezért inkább megmaradnak az óvatos kísérletek terepén, hangoztatva a "foglalkoztathatóság" növelésének fontosságát és ígérve, hogy keresik a foglalkoztatást gátló adók csökkentésének lehetőségeit.
A munkáltatók és a munkavállalók sem feltétlen hívei a szabályok közé terelt regisztrált, tehát az adóhatóság számára láthatóvá váló kapcsolatnak. Mindegyik részére csak drágíthatja a munkát, ha hasznából részesülni akar az adóhatóság is. Ez visszafoghatja a keresletet, hiszen annak egy része csak addig és azért jelenik meg igényként, amíg olcsón lehet elvégeztetni. A munkákra vállalkozók számára pedig még a csökkentett, kedvezményes adó- és járulékfizetés is elvesz a gyakran csak a szociális segélyt kiegészítő keresetből. Ennél a jelenlegi állapot egyértelműen előnyösebb számukra.
Az érintettek - mind a nem-szervezett gazdaság munkaadói, mind a munkaerőpiacon kívül rekedt munkavállalók - esetében csak akkor szűnne meg a regisztráltsággal szembeni ellenérdekeltség, ha nem járna együtt adózási kötelezettséggel, azaz a cél nem az adófizetői bázis növelése lenne. Ez a lehetőség valószínűleg addig tűnik abszurdnak, s az állami költségvetési logikának teljességgel ellentmondónak, amíg figyelmen kívül hagyjuk a kényszerűségből inaktívak társadalmi jellemzőit, s azt, hogy zömük különféle jogcímű, de egyaránt szerény összegű társadalmi eredetű juttatásokból él. Aki a maga erejéből is képes még hozzákeresni valamit, azt az állam ne büntesse a többnyire amúgy is szerény jövedelem megadóztatásával. Talán megoldást jelentene, ha a tőlük remélt adóbevételt, a társadalombiztosítási járulékot a foglalkoztatás bővítésére, az elhelyezkedési esélyek növelésére szánt, különböző programok vállalnák át, s fizetnék ki a szociális juttatásokból élő rászorultak helyett.
Végezetül: ha a regisztrált foglalkoztatottak számát sikerül is megnövelni, nyilvánvaló, hogy nem a foglalkoztatottak, csupán a statisztikákban kimutatható létszámuk nő.
Az élethűbb statisztika is csak egy ponton világítja meg a munka világának mélyreható változásait.
*A szerző januári számunkban megjelent tanulmányának befejező része a teljes szöveghez tartozó irodalomjegyzékkel - A szerk.
FELHASZNÁLT IRODALOM:
Communication from the Commission on Undeclared Work. Brussels. (07 0 1998. COM (1998) 219 finall.
Employment. in Europe, 1997
Employment Outlook, 1996
The employment Observatory for SMEs. Fifth annual Report, 1997
Fóti János-Lakatos Miklós 1998: A mezőgazdaság foglalkoztatási képessége in; A munkaerőpiac keresletét és kínálatát alakító folyamatok. 1998., Munkaügyi Kutatóintézet
Frey Mária: Munkahelyteremtés a munkaerőpiac fő áramán kívül Budapest, 1997. Kiadó: a Nonprofit Vállalkozásokért a Népjóléti Szférában Alapítvány az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány támogatásával).
Gaál Béla 1998: A magyar háztartások élelmiszerfogyasztási szokásai; Marketing Menedzsment 1998/3.. 73-75. o.
Laky Teréz: Eloszlott mítoszok, tétova szándékok, Valóság, 1987/7, 34-49. o.
Laky Teréz: Változó fogalmak a munka változó világában Közgazdasági Szemle. 1998/2. 123-136. o.
Mingione. E-Magatti. M: The Informal Sector - Follow-up to the White paper. Social Europe European Comission Supplement 3, 1995.
Rövid távú munkaerő piaci prognózis, 1997. II. f, év, OMMK, 1997.
Service Voucher - A Way of Developing Local Senrices - Fundation Roi Baudouin. 1994.
Simonyi Ágnes: Szezonális foglalkoztatás. in: Az atipikus foglalkoztatási formák. ISM 10. Munkaerőcsoport. Európai Tükör Műhelytanulmányok 25. szám. 1998. 121-138. o.
Stille. F: Underetnployed Trends in the European Union: Introduction and Synopsis Emloyment Obsetvatory. Sysdem Trends, No 30, Summer 1998
Vajda Ágnes: A kisvállalkozások növekedéséről 1993-1996; a BKE Szociológiai Tanszékén az MVA megbízásából végzett. kutatás; kéziratban. 1997
JEGYZETEK:
1 A FIDESZ-MPP választási programja szerint. A munkanélküliség nem egyszerűen gazdasági probléma, hanem súlyos lelki teher a családok számára. Nem nyugodhatunk bele abba. hogy többszázezren kénytelenek a kilátástalanság tudatával együtt élni. A FIDESZ-Magyar Polgári Párt programja gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés programja. Ezzel a politikával megteremtjük annak feltételeit. hogy öt év alatt kétszázezer új munkahely jöjjön létre."
2 A foglalkoztatásra, munkanélküliségre, gazdasági inaktivitásra vonatkozó adatok a KSH munkaerő-felméréséből származnak. A KSH - a nemzetközi gyakorlathoz kapcsolódva - 1992 óta negyedévenként méri fel a népesség gazdasági aktivitását, az ILO által ajánlott, és az európai statisztikai rendszerben résztvevő valamennyi ország által követett fogalmi rendszer szerint. A felmérés a 15-74 éves népességre terjed ki; a nemzetközi összehasonlításokhoz ebből emelik ki a 15-64 éves korúakra vonatkozó adatokat.
3 Az adatok 1997-re vonatkoznak, s a KSH munkaerő-felmérésén alapulnak. A felmérés a 15-74 évesek foglalkoztatási arányait követi. Ebben a körben 3643.3 ezer fő minősült foglalkoztatottnak, 19 ezer fővel több. mint a 15-64 évesek esetében.
4 A KSH adatai szerint a háztartások élelmiszer-fogyasztásának értekéből 20,2%-ot tesz ki a saját termelés. Ezzel egybehangzó. de részletesebb adatokat közöl az FM-AMC Kht. felmérése. Eszerint a háztartások csaknem fele (47.1%) az elfogyasztott sertéshús teljes mennyiségét veszi. a 33% kb. a felét. Baromfiból az arányok csak nem azonosak (48.7% a teljes fogyasztást veszi, 36% legalább a felét.) Burgonyából a háztartások 46%-a vásárolja meg a teljes szükségletet. 28% azonban önálló. zöldség-gyümölcs fogyasztását csupán a háztartások 23,7%-a vásárolja teljes egészében: a t6bbi háztartás kisebb vagy nagyobb részben megtermeli. stb. (Gaál, 1998):
5 Az érintett rétegek ellenérdekeltségének okait részletesen elemzem "A kisvállalkozások növekedésének korlátai" c. cikkben (Laky, 1998)
6 Frey Mária könyvében a hazai helyzetet áttekintve az említett négy országos alapítványon kívül 11 helyi alapítvány tevékenységét mutatja be, azzal. hogy az ilyen szervezetek különösen ott hiányoznak, ahol a legnagyobb szükség férne rájuk: a kistelepüléseken.
7 Az európai országok foglalkoztatási helyzetéről szóló beszámolók szerint: az ilyen jellegű foglalkoztatás elég általános, különösen a kevésbé fejlett EU tagállamokban. A magas spanyol, dél-olasz, görög munkanélküliség - és a rejtett munkanélküliségnek is tekintett kényszerű inaktivitás mellett - a nem szervezett gazdaság munkaalkalmai jelentik a lecsúszás elleni kapaszkodót. Mindenek előtt a fiatalok számárára. A már idézett Undeclared work c. EU-tanulmányban más, jellemző csoportok mellett a görögök jelölték meg, mint be nem jelentett munkát végzőket a nyugdíjasokat és a nőket; az olaszok a nők és a nyugdíjasok mellett a fiatalokat, a spanyolok a 25 évesnél fiatalabb nőket.
8 Egy 1994-ben az EU részére készült az informális gazdaságról szóló tanulmány az "informális" tevékenységek közé sorolja a nem regisztrált többes foglalkozásokat, amelyek minden EU-országban jellemzőek. főként. a szolgáltató-szektorban; az engedély nélkül alkalmazott. vendégmunkásokat, az alkalmilag vagy időszakosan foglalkoztatottakat, az otthoni foglalkoztatást, valamint a kis- és családi vállalkozások alkalmazottait. (Mingione, Magatti (1995).
9 Az érintettek tömege nemcsak Magyarországon rendkívül magas. Az EU országairól 1998 nyarán átadott értékkés szerint a munkanélküliségi ráta két-háromszorosát teszik ki a "szélesen értelmezett". rejtett munkanélküliek; azaz az aktív munkaerő piaci eszközökkel átmenetileg a munkanélküliek közül kivonlak, illetve a hasonló eszközökkel foglalkoztatottak. Belgiunxban például 1996-ban a 98 %-os munkanélküliségi rátával szentben 21.4% volt a számítható mérték, Dániában a 6,9 %-kal szemben 20.5%. Görögországban 9.6 helyett 20,5% stb. (Stille, 1998).
10 A problémáról lásd Simonyi (1998)
11 Sőt már szóba került a helyi gazdák által alapított egyesület is: amely az alkalmi és idénymunkásokat alkalmazná. A gazdák az egyesülettől kölcsönöznék ki az általuk igényelteket, s igénybevételükért az egyesületnek fizetnének.