Szimmetria
A szimmetria személyes és szociális struktúrái
Balogh Tibor
A szimmetria-aszimmetria fogalmak használata, dichotómiája a lélektanban, kettős értelemben is hagyományosnak mondható. Egyrészt az emberi pszichikum szerveződésének megnyilvánulási típusaként beszélhetünk róla - s ennek önmagában nagy múltja van: a "kezességtől" (melyikünknél melyik kéz ügyesebb, használhatóbb, netalán közelesen egyforma értékű), az ezzel úgy-ahogy összefüggő féltekék közötti viszonyig (a domináns és az alárendelt agyi félteke szerkezeti és funkcionális különbözéséig - aszimmetriájáig) bezáróan.
Másrészt személyiség megismerési, diagnosztikai eljárások jó néhánya is jellemezhető e kategóriapár segítségével: csak a hevenyészett példa kedvéért: a Rorschachteszt - amelynek egyetlen "értelmes" konstitutív mozzanata a kétoldali szimmetria - leolvasási, értékelési szempontjai közül éppúgy nem hiányzik a szimmetrikusság, aszimmetrikusság firtatása, mint ahogyan szociometriai felmérések alkalmával is lényeges kérdés annak konstatálása: rokonszenv-, ellenszenv-választásaink kölcsönösek (azaz szimmetrikusak)-e, avagy sem.
De sokat ígérő lehet - ismét csak két aspektusból is nézve - esztétikai értékű objektivációk létrehozását és befogadását kutatva annak rögzítése: a kész mű struktúrája - elrendezése szimmetrikus-e? S kinek-kinek mi kedvesebb inkább?
Azaz valamely műfaj belső formai hagyományai, a kor- és az egyéni stílus meghatározó jegyei mennyire vehemensen szólnak bele abba: egy zenei, képzőművészeti avagy irodalmi alkotás szimmetrikus legyen-e, s ha igen, milyen fogások által garantálva. A szimmetria időnkénti kultiválása esetenként ahhoz hasonló esztétikai kánonná nőheti ki magát, mint az aranymetszés vagy a hármas egység piedesztálra állítása.
Művészetpszichológusok a megmondhatói annak, hogy vajon az első látásra-hallásra feltűnő szabályszerűséget megnyilvánító (s ennek egyik szimptómája sokszor épp a szimmetrikusság) kompozíciók a kívánatosabbak és többre taksáltak, vagy ellenkezőleg: a megtört, rejtett szimmetria, sőt a kérkedő aszimmetria az előnyben részesített.
Véleményem szerint a legtöbb, az emberi pszichikumot konstituáló elem és kapcsolat, legtöbb lelki dinamizmus megközelítéséhez, tipologizálásához, értelmezéséhez hasznos kategorizációs minősítés lehet a szimmetria és az aszimmetria. Nem véletlen tehát, hogy - példának okáért - a szülő-gyermek kapcsolat (fejlődés- és pedagógiai pszichológia), az előítéletesség (szociálpszichológia), a partnerválasztás (szexuálpszichológia) sajátosságainak a leírása során újra és újra rábukkanunk az említett fogalom-kettősre.
Ha a szimmetria fogalmának jelentését a meglehetősen konkrét "kétoldali szimmetria" helyett általánosabb, absztraktabb képzetek mobilizálásával próbáljuk megoldani, akkor szükségszerűen jutunk az "arányos", "kiegyensúlyozott", "összhangban álló", "szép", "nyugalmat, kötelmet kifejező", tulajdonításokig, a "formai szigor", " kényszer" minősítéshez. Ezzel szemben az aszimmetria fogalom kiváltképp az "önkényesség", a "véletlen", a "játékosság", az "életteli", "szabad" asszociációkat hajlamos magához vonzani.1
Az emberi ismeretek szerveződését ellentétes értékek, tulajdonságok és tulajdonítások alapján való orientálódásunk jellemzi. Filozófiai szinten ezt pregnánsan emelte ki mások mellett Platón. Szerinte a jó-rossz, igaz-hamis, szép-rút artikulálja a valóságot. A mindennapi tapasztalatok igazolják: a jobb-bal, elől-hátul stb. mintegy elrendezési lehetőségekként működnek. Az érdemleges, mert konstitutív felosztások egyike a szimmetrikus-aszimmetrikus szembeállítása is.
A kognitív lélektan egyik reprezentánsaként számon tartott Piaget életműve és a pszichoanalízis első generációja kiemelkedő személyiségeként aposztrofálható Jung elméletépítése majdhogynem antagonisztikusnak ítélhető eltérés megnyilvánítója annyiban, hogy Piaget az egyensúlyt, Jung az egyensúlytalanságot kultiválja. (Előbbi tehát - besorolásom szerint - a szimmetria, utóbbi az aszimmetria kultiválója.)
Piaget szerint mindenféle viselkedés (külsőleg kifejtett vagy belsővé vált cselekvés) valamely szükséglet kielégítéseként a szervezet újra-alkalmazkodását célozza. Az értelem olyan viselkedés formaként mutatkozik meg, amely belső és külső energia szabályozást, érzelmi-indulati regulációt, mint a megismerés elengedhetetlen velejáróját feltételezi. Az értelem Piagetnál a viselkedés legrugalmasabb, ugyanakkor legtartósabb szerkezeti egyensúlya, alapvetően élő, eleven műveletek rendszere.
Mivel a műveletek gyökerei jóval a tudatos gondolkodás elé, a tulajdonképpeni cselekvésig nyúlnak, önmagukban s csoportosulataikban egyaránt olyan vonásokkal is bírnak, amelyek természetének megértéséhez össze kell őket vetnünk az észlelési és mozgásos szerkezetekkel.
Piaget-nál az észlelés a tárgyakról, azok mozgásáról közvetlenül, kapcsolat révén szerez ismeretet, míg az értelem megismerő tevékenységére az alany-tárgy közötti kitérők, térbeli-időbeli távolságok beiktatása jellemző. Ez utóbbi szerkezetei azonban az észlelés és a gondolkodás egymással egyező szerveződési formáiban eleve létezhetnek. Piaget hangsúlyozza: az észlelési struktúrák fejlődnek. A csecsemők szenzomotoros "formái" pl. sem nem előtörténet nélküliek, sem nem statikusak - egymást követő differenciálásokból, integrálásokból épülnek ki valamilyenné, hiszen szüntelenül igazodnak a helyzetekhez, próbálkozásokhoz, s eközben asszimilálódnak is.
Az észlelési szerkezetek egyensúlyi formái mások, mint a műveleti szerkezetben rejlők. Az utóbbiakat jellemző egyensúly egyszerre mozgó és állandó, a visszavezethetőséget garantáló. Az előbbiek egyensúlya viszont áthelyeződéses: valamely kapcsolat értékének módosulása az egész transzformációját vonja maga után.
E rövid összefoglalás talán képes volt megmutatni: mennyire átmeneti, időtartamát nézve egyaránt mulandó és improduktív stádium az egyensúly (a szimmetria) Piaget esetében.
Prigogine egy általános természetfilozófiai koncepció kidolgozásán fáradozva elvontabb szinten érinti ugyan az aszimmetria elismerésének a szükségességét, metodikailag azonban Piaget szempontjából sem elhanyagolható következő reflexiója.
Az idő(beliség) és az örökkévalóság szembenállása problémájának eredetéről szólva Prigogine hangoztatja a "megtört szimmetriának" (az aszimmetriának) a jelentőségét. E fogalom az állandó, átmenet nélküli szimmetriára mint alapvető természeti törvényekben megfogalmazott örökségre utal. S egyben láthatóvá teszi az átmenet nélküli szimmetria állításának érvényességi problémáit. Hiszen a szimmetria időbeli megtörése, meghiúsulása érteti meg velünk a szimmetrikusnak - mint a fizika által régebben privilegizált tárgyaknak - a különös vonatkozásait. A korlátozott szimmetria a korábbi tömények által tagadott időbeliség irányjelzője, amely a "fogalmi fejlődést" is megengedi. Ezt a fejlődést azonban nem keverhetjük össze annak a "fizikai fejlődésnek" a folyamatával, amely mintegy "magyarázni lesz hivatva" az irreverzibilis idő születését a reverzibilis fizikai törvények alapján.2
Másrészt étvényeseknek kell lenniük a Piaget által kreált teóriáknak filozófiai szinten is (mivel - kissé anekdotikusnak tűnő fogalmazással - azt mondhatjuk: ő valójában nem elsősorban a gyermekpszichológiának elkötelezett kutató volt, hanem olyan elméletépítő, aki ha a puhatestűek produkálni tudtak volna episztemológiai szempontból respektálható válaszokat, velük is beérte volna. Csakhogy a gyerekek vizsgálata nyújtotta a legtöbbet a tudás fejlődésének a vizsgálatában - feléjük fordult tehát...). Röviden: talán nem is elsősorban gyermeklélektanászként, hanem episztemológusként kell őt számontartanunk. Ilyetén működése során azt hangsúlyozta: a fejlődés szakaszosságának értelmezésekor érdemes azt a modellt kitüntetnünk, amely a már megszerzett tudásnak mint egyensúlyi helyzetet biztosító adottságnak a meghaladásaként, egy új egyensúlyi helyzet felé való elindulásként interpretálja a tanulási folyamatot. Tanulási paradoxonként említhetjük bármely fejlettségi (fejlődési) fokozat elérését. Ez Piaget-nál nyilvánvalóan az egyensúlyba hozás. Nem arról van szó persze, hogy ő eltekintene az aszimmetriától, az egyensúly felbomlásától, meghiúsulásaitól, hanem arról, hogy sajátos célszerűségi megfontolásból aforisztikusabban, érintőlegesebben foglalkozik Piaget az egyensúllyal, mindig átmenetibbnek, alárendeltebb jelentőségűnek minősíti az aszimmetriát a szimmetriához képest.3
A nyomatékhasználat és hangsúlyozás aspektusából is alapvetően eltérő Jung személyiségkoncepciója. Jung 1916-ban bocsátotta útjára "Bevezetés a tudattalan pszichológiájába" című művét, melynek 4. fejezete a beállítottsági típus problémáit elemzi.4
A neurotikus esetek magyarázatát kereső, s ennek során koncepciót megfogalmazó freudi és adleri felfogást állítja szembe Jung; szerinte a két analitikust azonos tapasztalatok eltérő formulázása bírta rá arra, hogy egyikük a tárgyat ruházza fel meghatározó szereppel, míg másikuk az alany, a szubjektum determinatív mivoltát hangsúlyozza.
Jung szerint a tárgy befolyását felnövesztő Freud valójában az extraverzió típusát méltatja, Adler pedig az introverzió típusát írja le. Ezáltal a nyílt, készséges, új helyzetekben önmagát könnyen feltaláló, kapcsolatépítésre képes személyiség állíttatik szembe a habozó, zárkózott, tartózkodásra, rejtőzködésre hajlamos emberekkel.
A szembeállítás persze - alaposabban meggondolva - látszólagos dichotomizálás: tudniillik a szeretet nem pusztán ellentéte a hatalomigénynek, hanem mintegy árnyéka annak. Kiegészítő, "az életet lángra lobbantó" ellentét tehát a freudi és adleri teóriát konfrontáltató meditációnk eredményeként megjelenő konstruktum. Olyan vitakérdések simulhatnak el eme összedolgozás nyomán, mint pl. a nominalizmus/realizmus, vagy a spiritualizmus és a materializmus antagonizmusa, vagy akár a goethei, egymás ellen irányuló impulzusok (diastolé és systolé) differenciái. Vélhetjük: Jung elsorolja az imént felvillantott típusok eltéréseit. Valójában azonban nem ezt teszi. A mereven szeparált típusok ugyanis besorolásuk elégtelenségét demonstrálják:
- egyrészt azzal, hogy a típusokat megjelenítő individuumok előszeretettel "egészítik ki" önmagukat azáltal, hogy házastársként olyan partnert választanak, akik a másik típus reprezentánsai;
- másrészt azáltal, hogy - s itt újra előjön Jungnál az "árnyék" metafora - az introvertáltban is él (akárha háttérben, fejletlen állapotban szunnyadva) az extravertanált beállítottság (s ez fordítva is igaz).
Jung az iménti dialektikát - többek között - a következőkben summázza: "az introvertáltnál a tárgy hatására egy kisebb értékű extraverzió került előtérbe, mi az extravertáltnál kisebb értékű introverzió lépett a szociális beállítottság helyére"5.
Végső soron tehát a jungi személyiségkoncepcióban Freud és Adler úgy "simul egybe", hogy a tárgyi befolyás túlsúlyát másként megnevező extraverzió és az alany befolyását mint döntő mozzanatot érzékeltető introverzió az analitikus által az egyszemélyben manifesztálódó két típus valamelyikét jelentékenyebbnek, s ezáltal a kettő viszonyát aszimmetrikusnak tünteti fel. Ily módon Jung nem zár ki, hanem szintetizál, nem egyeduralkodó vonásról, hanem eltérő befolyással bíró jellemzőkről szól.
A tudai expanziója kettős: tartalmai kapcsolatba kerülnek a külvilág adataival, tényeivel (az így konstituálódó viszony az ektopszichét létesíti), s kapcsolatba kerül a tudattattam a "posztulált tudattalan" folyamataival is (az endopsziché formálódik ily módon).
Az ektopsziché átstrukturálódása az érzékelés és a gondolkodás eredménye. Az endopsziché viszont az érzés és az intuíció korrelátuma. Az érzékelés informál bennünket a létezőről; nem nevezi meg, pusztán megmutatja. A gondolkodás - az érzékelés kiegészítőjeként - a mineműségről tájékoztat - a létező formáját azáltal szavatolja, hogy nevet ad neki, majd elhelyezi a már megszerzett fogalmak körében.
Az érzés - mint a két inferior funkció egyike - érzelmi világunk, érzelmi reakcióink tartományát hozza létre azáltal, hogy értéket tulajdonít a dolgoknak. Ennek bemutatásakor Jung egy olyan, szükségszerűen aszimmetrikus viszonyt villant fel, amely jellegzetesen rávall emberképére. Azt írja: "Ha valaki tökéletesen gondolkodik, biztosan soha nem tökéletes érzéseiben, mert a két dolog egyidejűleg nem működik, akadályozzák egymást".6
Az ötletet, megsejtést, előérzetet adó intuíció a vele teljessé váló viszonyulás rendszerbe az időiséget viszi be.
Jungnál az Ego az akaraterő energiájával rendelkezik - s a gondolkodó típus esetében ez többnyire a gondolkodás felé irányul - az érzelmi értékek értelemszerű elhanyagolását eredményezve.
A másik, óhatatlanul aszimmetrikus feldolgozási ellentétet példázandó: az intuitív beállítottságú nem bíbelődik a részletekkel, nem tapad a tárgyakhoz, szabaddá teszi magát a látványtól: a szituáció egészét megragadva kreálja világát. Itt sem kerülheti el figyelmünket az aszimmetria: természetesnek kell ugyanis tartanunk azt - "Az érzékelő típus olyannak látja a jelenségeket, amilyenek, hiányzik belőle az intuíció, egyszerűen azért, mert a két dolog egyszerre nem működhet. Túlságosan nehéz lenne: az egyik funkció lényege kizárólagos ellentétben áll a másikéval. Ezért vettem fel őket itt mint ellentéteket"7.
Piaget a szimmetrikus pszichikumú embert valóságosnak, Jung illuzórikusnak tekinti. (Az is igaz persze, hogy Jungnál az animus-anima, vagy a külső-belső - s ennek reflektálása - mintegy egyensúlyba kerülni törekszik: utóbbira ilyképpen is utal Jung - "ha a külső tárgyat nem ellensúlyozza belső ellentéte, akkor gátlástalan materializtnus üti fel a fejét, őrült önteltséggel vagy az autonóm személyiség kihalásával társulva, mely utóbbi amúgy is ideálja a totális tömegállamnak". )8
Spillman és Spiliman 1991-es keltezésű tanulmányukban összegezték szellemes és találó megállapításaíkat az ellenségkép kialakulásának motívumait és stációit vizsgáló meditációjuk eredményeiről. Szerintük szubjektív természetű, nem racionális gyökei kiélezés során többek között a mi (pozitív) és a mások (negatív), nekünk jó, nekik rossz tömbjeibe soroljuk magunkat, illetve ellenségünket/ellenségeinket. Spillmanék evolúciós érveket is felvonultatva hangúlyozzák: "A kulturális evolúció kezdetével ... kialakult a szokatlan iránti érdeklődés is, meg a vele való megbirkózás képessége is. A szokatlant fenyegetőként is értékelhetjük, félelemmel és agresszióval reagálva rá, de értékelhetjük érdekesnek is, ez pedig nyilvánvalóan elegye a köztiagy ősi reakciójának, illetve az agykéreg újabb keletű, immár nem reflexszerű válaszának. Minden azon múlik, milyen elegyben tartalmaz az ellenségkép pusztán perceptuális, illetve magasabb kognitív komponenseket."9
A szokatlant - azért is, mert más, mint mi - fenyegető, akár agresszióval illetendő, hozzánk képest ellenpólusként felbukkanó társadalmi percepcióját Koselleck meggyőző szemléjében érzékletesen tipologizálja és értelmezi.
Koselleck a hellén-barbár, keresztény-pogány, ember-embertelen ember kategorizálás értékpreferenciáiról és konkrét társadalmi kontextusairól értekezik. A felsorolt aszimmetriák szemantikai strukturálódásának legfontosabb tulajdonsága szerinte az, hogy a párok egyik komponense esetében nem esik egybe az önmegjelölés és az idegenek által alkalmazott elnevezés. (Az anya-apa, pl. olyan univerzális jelölőpár, amelyet azok is elfogadnak, használnak, akiket illet, az anya-tata viszont olyan aposztrofálás, amelyet az érintettek dehonesztálónak, pejoratívnak érezhetnek.)
Koselleck úgy véli: a kölcsönös elismerést lehetetlenné tevő számtalan ellenfogalom bukkan fel a históriában. Ezek esetében az idegen meghatározása "nyelvi kifosztást jelent, gyakorlatilag pedig felér egy rablással. Ekkor beszélünk aszimmetrikus ellenfogalmakról. Ezek ellentéte egyenlőtlen szembenállást fejez ki".10
Koselleck három említett fogalom párja le kívánja fedni az aktuális emberiséget: totalizációs igényű tehát. Bemutatásuk során a szerző nem a történelmi miliő sajátosságait óhajtja felvillantani - legalábbis immanens célja nem ez -, inkább az argumentáció jellemzőire koncentrál. Strukturális feltárása során a hellén-barbár szembeállításról ezt mondja: a "hellén" ma már csak tipikusan históriai jelölésként, egy konkrét nép megnevezéseként funkcionál, míg a "barbár" mostanság is általánosabban használt. Annak idején azonban nem pusztán nem-görögök, hanem egyszersmind érthetetlen beszédük, gyávaságuk, tanulatlanságuk stb. miatt voltak idegenek a barbárok. Platón pl. a hellének barbárokkal történő elegyedését elfajulásnak ítélte, jogosnak állítván a természet által szükségszerűvé tett harcot ellenük. Arisztotelész hasonló véleményének adott hangot.
Etnocentrizmus megnyilvánulásával van dolgunk: a természet artikulálja ugyanis az idegenek olyatén lebecsülését, amely később fel-felbukkan az etnikai, a rendi, a nemzeti vagy az állami cselekvési közösségek egyszerű duális kódolásaként. A barbárok és a hellének kulturális szintje aszinkron volt, a két kategória által kialakított antitézis persze (Nagy Sándorral kezdődően) átalakult: hellén lehetett mindenki, aki beszélte a görög nyelvet, s ez által is műveltnek ítéltetett, szemben a műveletlen barbárokkal. A szembeállítás elveszítette tehát közvetlen politikai funkcióját.
A cinikusok értelemszerűen fordítottak a bemutatott kategóriák értelmezésén: ők a természetben élő, civilizációtól távoli embereket állították piedesztálra. (Folytatóikként gondoljunk a "nemes lelkű pogányok"-ra, a "jó vadember"-re - a jezsuiták és a felvilágosítók frazeológiájára.) Cicerónál pedig a kettősség triáddá szélesült: a rómaiak, hellének, barbárok hármasává.
A keresztények megjelenésével a hellén-barbár dualitás idejétmúlttá vált, tudniillik a keresztények merőben új szemantikai szerkezettel hozták létre ellenfogalmaikat. Antitézisként ez Pál apostol leleménye, aki hívőkről és hitetlenekről beszél - a hitetleneket a kegyelemnélküliséggel és a hamisság által fogollyá tettek minősítéssel illetvén. Az ő kirekesztése felettébb markáns és dehonesztáló: aki el akarja kerülni az örök kárhozatot, annak kereszténnyé kell lennie szerinte. Elrendezése - eltérően a hellén-barbár beosztástól - nem térbeli, hanem időbeli: aki a jövőre, az új világra apellál, az kereszténnyé válik.
A keresztény hit terjedése révén a több istenhívő hellének pogányok lettek; a hellén szinonimája a hitetlen. A barbár és a hellén konvergál. Ugyanakkor az átmenet minden további nélkül lehetséges. Egyfajta sajátos misszió eredményeként lehetősége szerint mindenki keresztény; s miután csakugyan keresztény lesz, pogányságához többé nem térhet vissza, eretnekké viszont válhatik... A kereszteshadjáratok folyományaként a pogány mint par excellence rossz "nemességre" is szert tehet, épp azért, mert valaha pogány volt ugyan, de megtéríthető.
A kereszténység fogalomépítése spiritualizálás is: a világi ember ellentettje a keresztény, aki Gergely érvelése alapján a "király" címmel egyedül illethető adekvát módon. A modern keresztény tapasztalat bizonyos fokig megtöri a spiritualizálást, lazít a transzcendáláson - e világot elutasítja, egyszersmind igényt is tart rá. Koselleck azt állítja: a görögök és a barbárok, a keresztények és a pogányok konfrontáltatása az emberiséget, az emberi nemet totalitásként dichotomizálta. Az emberiségnek mint az ember-nem-ember, felsőbbrendű és alsóbbrendű ember szétválasztása és szembeállítása viszont politikai beágyazottságú megkülönböztetés. Használhatóságát Amerika felfedezése, a Föld globalitásának a perceptualizálása engedte meg - más-más vallások térfoglalása miatt is a "földi istenek" léptek elő mint a történelmi folyamatok hiposztazált cselekvő alanyai. Mondhatjuk tehát: az "emberiség" immár politikai fogalom.
Uralkodó vallás hiányában az ésszerűnek és erényesnek tekintett ember eltérő mintázataként mutathatjuk be a nem-embert: pl. gépként. Ennek a metaforának az interpretációja a polgári viszonyoknak hála kizsákmányolt és működtetett (dolgoztatott) ember és az őt megfizető individuum közötti eltérést demonstrálhatja. Az emberiség itt az elnyomottakkal lesz, azonosítható.
A "felsőbbrendű ember" jelölés az antik hőskultuszban jelenik meg, ám a keresztényekre alkalmazva új, immár vallási tulajdonításra tett szert: Luthernél főnévvé lett az "übermenschlich" - felsőbbrendű, mert istenhívő és keresztény szubjektumot aposztrofál. A Sturm und Drang mozgalom a felsőbbrendű embert embertelen emberként negligálja, s a Napóleon-kultusz érája után ez a mentalitás nyilvánul meg pl. Goethénél is, aki a felsőbbrendű embert a nem-embernek felelteti meg: tudniillik szerinte mindkettő istentelen és világtalan. Marx a jövő "totális emberére", Dosztojevszkij pedig a "teljes emberre" apellál.
Az "Übermensch" igazi karrierje Nietzschének hála köszönt be: ő célként nem az emberiséget, hanem a felsőbbrendű embert tételezi. Elne paradigma alapján koncepcionálhatja a német nemzetiszocialisták mozgalma az alsóbbrendű ember kiirtását. Látszólag tudományos axiómák mentén (testi, fizikai tulajdonságok, faj és jellegspecifikumok) olyan nyelvi manipulációnak lehetünk tanúi, amelyek az árja, illetve nem-árja szembeállítást igyekeznek verifikálni.
Koselleck három antinómiája a megismerés tudomány, a viselkedés előrejelzése és értékelése aspektusából legalább annyira fontos, mint pl. a történelemfilozófia, a politológia, az etika szempontjából. Diehotömiák, sémák nélkül elméletileg talán, gyakorlatilag bizonyosan nem élhetünk. A kérdés "mindössze" az: aszimmetriáink kritizálják-e, avagy legalább némileg engedik-e élni a toleráns, együttműködésre kész emberi kapcsolatokat.
A már csak rövidsége miatt is hevenyészett módon bemutatott, s inkább csak vázlatolt probléma megközelítések (Piaget és Jung, másrészt Koselleck) talán jelzik és meggondolandóvá képesek tenni ama meggyőződésemet, amely szerint a lélektanban is releváns a szimmetria-aszimmetria kulcsfogalompár használata: értelmes és értelmezendő szembeállítást és jellemzést tesz lehetővé.
JEGYZET
1 Weyl, H.: Szimmetria. Gondolat, Budapest, 1982.
2 Prigogine. I. - Stengers. I.: Entre le temps et l'éternité. Fayard. Paris. 1989.
3 Juckes. T. J.: Equilibration and the Learning Paradox. Human Development. 1991, 34, 261-272.
4 Jung, C. G.: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1990.
5 Uo. 110. o.
6 Uo. 21. o.
7 Uo. 27. o.
8 Jung C. G.: A szellem szimbolikája. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997. 16. o.
9 Spillmamék 1991-es írását vö.: Spillman, K. R. - Spillman. K.: Ellenségkép és konfliktuscsuszamlás. Magyar Tudomány, 1992. XCIX. 98-102.
10 Koselleck, R.: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-tipológiai szemantikája. Jó szöveg Műhely Kiadó: Budapest, 1997, 8. o.