Könyvszemle
A harmadik évezred fantáziaképe
László Ervin 1998. márciusában, a Föld napján kiadott új művével - ezúttal a Budapest Klub nevében - ismét a hazai olvasók elé lépett. A műhöz Sir Peter Ustinov, a neves filmszínész írt ajánlást, az Előszó megírására Vitányi Iván vállalkozott, az Utószó pedig Sir Arthur Clarke, az ismert science fiction író műve. A könyv (a Budapest Klub) az emberiség nagy sorskérdéseivel foglalkozik, viszonylag kevés konkrétummal és sok, az avatatlanok számára közhelynek tűnő észrevétellel.
E sorok írója, fizikus lévén, sajnálatosan korlátozott kompetenciája miatt nem tud érdemben állást foglalni arról, mit kell tennünk a kihívásaink ügyében, hogyan kell az új vállalkozói kultúrát megteremteni, vagy éppen a kormányok látókörét szélesíteni. Valamennyire felkészültnek érzi azonban magát a tudományos világkép tárgyában. Ezért "A tudomány sorsdöntő felismerései című 43 oldalas, enciklopédikus igényű Utóiratra összpontosította figyelmét, annál is inkább, mert László Ervin, nyomatékos kijelentése többek között őt is megszólította:
"Minden tudománnyal foglalkozó és tudomány iránt érdeklődő embernek erkölcsi felelőssége, hogy segítsen a közönségnek lépést tartani a tudomány éllovasának világképével. A tudósoknak és tudományfilozófusoknak rá kell ébredniük arra, hogy a tudomány nem pusztán a technológiai fejlődés forrása, és nem csupán a szűk szakterület belügye, hanem az értelem forrásaként kalauzunk az életben - tehát mindenkire tartozik. A tudományos élet munkatársai, tisztségviselői, a tudományos újságírók és a média egésze egyaránt felelős azért, hogy az új felismerések eljussanak a nagyközönséghez. Ebből a felelősségből részt kell vállalniuk a pedagógusoknak is, függetlenül attól, hogy az oktatási rendszer melyik szintjén - óvodában, főiskolán vagy a felnőttoktatásban - dolgoznak." (135-136. o.)
A sorsdöntő tudományos felismerések olvastán hamarosan kiderül, hogy a szerző kompakt formában - mindössze némi "korszerűsítéssel" - az 1997-ben a Magyar Könyvklub gondozásában megjelent Kozmikus kapcsolatok című könyve megállapításainak rövid kivonatát ismerteti. E mű 1997-es magyar kiadása pedig már akkor sem aratott osztatlan sikert a természettudományok hazai művelői között, mint arról mind az egyik napilapban megjelent, az ún. Sokal-ügy kapcsán aktuálissá vált értékelés ("Kiszera méra bávatag" posztmodern módra, Népszabadság, 1997. február 15.), mind pedig a Magyar Rádió Gordiusz c. tudományos műsorában Hámori József professzor, a neves agykutató részvételével lezajlott kerekasztal-beszélgetés is tanúskodott.
László Ervin korábban még csak a továbblépés fontosságát hangsúlyozta: "A legfontosabb tulajdonság az, hogy tovább kell lépnünk. Esetleg a gravitációs, az elektro-mágneses, az erős és gyenge kölcsönhatás mellett újabb kölcsönhatás mezőit és erőit is fel kell ismernünk. Egy ötödik mező, a természet ölén működő szuperkönnyű mező finoman köthet össze részecskéket, atomokat, molekulákat, sejteket, szervezeteket és egész élő rendszereket." (LE1, 156. o.)
1998-ban azonban már sokkal radikálisabban fordul az olvasókhoz: "A tudomány élvonalában most formálódó jövőképnek jelentősebb a szerepe, mint ahogy azt a legtöbben sejtik: össze kell illesztenie széttöredezett világképünket. Nemcsak a szükséges tárgyi információt adja meg nekünk, hanem az ösztönzést is arra, hogy egy kölcsönös kapcsolatokra épülő; összetett világban éljünk és gyarapodjunk. A jövőkép alapelemeit azokban a legfrissebb fogalmakban és elméletekben találhatjuk meg, amelyeknek témája az anyag (a fizikai valóság), az élet (a biológiai-ökológiai tartomány) és az elme (az emberi tudat szférája)." (155. o.)
A természettudományok művelőit feltehetően meglepetésként éri, hogy világképük széttöredezett, ezért tüstént fellapozzák a Harmadik évezred irodalomjegyzékét. Az irodalmi hivatkozások számbavétele megerősíti a balsejtelmet: ez a tudományról szóló fejezet is, akárcsak elődje, különböző színvonalú ismeretterjesztő művek tartalmából összetákolt egyveleg, kritikátlanul az anyagba olvasztva az áltudományok képviselőinek képzelgéseit is. (Nem véletlen, hogy Uri Geller amerikai "felfedezői", Russel Targ és Harold Puthoff, az azóta megszűnt Stanford Research Institute alkalmazásában a CIA megbízásából majd két évtizeden keresztül a telepatikus kémkedés módszereit kutató "szakértők", előkelő helyen szerepelnek az irodalomjegyzékben, az áltudományok egyik hazai képviselőjével együtt. Az is "jelzésértékű", hogy ugyanez a Puthoff jelenleg a vákuum nullponti energiájának "lecsapolásán" dolgozik egy texasi magáncég alkalmazásában.)
Az alábbiakban lássunk egy rövid összeállítást a meghökkentő "új" felismerésekből:
"Az anyagi világ materialista és idealista megosztása egyáltalán nem szükségszerű: az új fizika fogalmai túllépnek ezen a kezdetleges alternatíván. Ezek a fogalmak nem közvetlenül az elme által ismert valóság nyelvén szólnak, hanem azt állítják, hogy a világegyetem valószínűleg nem olyan alapkövekből épül fel, amelyeket az anyag bármelyik létező fogalmával lehetne azonosítani" (157. o.)
Érdekes logikai feladvány azon elgondolkodni, hogy ha az új fizika fogalmai nem az "elme által ismert valóság nyelvén szólanak", akkor hogyan értik meg azokat a közismerten elmés fizikusok? Lehet, hogy ezért nem vették még észre azokat az alapköveket, amelyeket nem lehet azonosítani az anyag bármelyik létező fogalmával?
"Első látásra úgy tűnik, mintha a megfigyelhető világegyetem mintegy lebegne a vákuum kvázi-végtelen energiatengerének felszínén. De a megfigyelhető világegyetem oly mértékben energiaszegény az alatta húzódó kvantum-vákumhoz képest, hogy nem tömör kondenzátumként lebeg a tetején, hanem benne felfüggesztett buborékok formájában van jelen. Az anyagi világegyetem nem összesűrűsödése, hanem ritkulása a vákuum-energiáknak - szöges ellentétben azzal az elképzeléssel, hogy az anyag tömör, önálló léte van és mozog a passzív, üres térben." (161. o.)
Ha az olvasó a költői kép láttán gyanakodni kezd, hogy valami nincs rendben, a gyanú bizonyossággá válik a következő sorok után: "1967-ben Andrej Szaharov arra a következtetésre jutott, hogy az Einstein-féle általános relativitással leírható jelenségkör egésze felfogható úgy, mint a kvantumvákuum áramlásában bekövetkező változások sora, amelyet az anyagi részecskék jelenléte idéz elő. Az olyan «relativisztikus hatások» mint az órák lelassulása, amikor a gyorsulás megközelíti a fénysebességet, vagy a tárgyak tömegének növekedése akkora sebességnél esetleg annak tudhatók be, hogy a fizikai tárgyak kölcsönhatásba lépnek a vákuum energiamezőivel." (161. o.)
E kijelentésekben ugyanis otromba és elemi hiba van. A sebesség és a gyorsulás különböző fogalmak, más fizikai egységekben mérjük őket (más a dimenziójuk, a sebességé [m/sec], a gyorsulásé [m/sec2]), ezért aztán a gyorsulás soha nem érhet el egy bizonyos sebességet, mint ahogy a hőmérséklet sem érheti el a meteorológus testsúlyát! Az már csak precízkedésnek tűnhet, ha megjegyezzük, hogy Szaharov soha nem állíthatott olyat, amit László Ervin neki tulajdonít, már csak azért sem, mert Einstein általános relativitáselmélete ún. klasszikus térelmélet, amelyben nincs helye a kvantumfluktuációknak. Az érdeklődők László Ervin interpretációja helyett inkább olvassák el Szaharov eredeti cikkét, amelyre (véletlenül?) nem történik hivatkozás (A. Szaharov: Vákuum-kvantum fluktuációk görbült téridőben és a gravitáció elmélete. Dokl. Akad. Navk. Sz.Sz.Sz.R.,12 (1968) 10401041.). Természetesen nem árt tudni, hogy 1968 óta a kvantumgravitáció terén sok fejlemény történt, amelyekről a szerző hallgat.
A szemelvények sorát folytatva: "A fizika most formálódó világképében a tömeg nem más, mint a vákuumenergiából összesűrűsödő szerkezet, nem pedig a világegyetemben eleve adott létező. Feltéve, hogy a súlyos és a tehetetlen tömeg értéke megegyezik, mindkettő a vákuum-mezővel történő kölcsönhatás(ból) származtatható." (163.0.) (A súlyos és tehetetlen tömeg azonosságát jónéhány évtizede éppen Eötvös Loránd kísérletei bizonyították rendkívüli pontossággal.)
"Az anyag beágyazottsága a vákumba azt sugallja, hogy további olyan hatásokra derül majd fény, amelyeket a látszólag különálló és szilárd anyagi világ és az alatta áramló vákuummező kölcsönhatásai hoznak létre. Számos elméleti szakember, köztük e sorok írója, képviseli azt a nézetet hogy a látható világnak talán minden vonatkozása kapcsolatban áll egymással a kvantum vákumon keresztül... és eljuthat azokig a látszólagos paranormális kapcsolatokig, amelyeket az irányított tudatkutatás kialakulóban lévő szakterületén elvégzett, minden korábbinál alaposabb kísérletek igazolják." (164. o.)
"Az élet birodalmát átszövő kapcsolatok felfedezésének további fontos vonatkozásai vannak. A kapcsolatok nem létezhetnek az üres térben: kell tennie egy folyamatos közegnek, amely «hordozza» vagy közvetíti ezeket. Ennek a közegnek nem kell feltétlenül az anyagra alapozódnia, épülhet az energiára is. Az ilyenfajta kötések megfelelői a fizikában az univerzális mezők - az elektromágneses, a gravitációs, az erős és gyenge nukleáris mezők. A biológiában, a feltevés szerint, egy sajátos típusú mező létezik: a bio- vagy bioenergia-mező." (172. o.)
Kevés képlet vált annyira közismertté, mint Einstein lépten-nyomon idézett híres formulája: E=mc2. amely a tömeg (azaz anyag) és energia ekvivalenciáját fogalmazza meg. Ennek fényében a 172. oldalról származó idézet enyhén szólva nem ortodox, és a modern fizika elfogadott eredményeivel ellentétes szemléletről tanúskodik.
Nézzük azonban tovább, mi is a helyzet a "bioenergia-mezővel".
"A bioenergia mező nem különálló valóság: szerves része az organizmus biofizikájának." (173. p
"A bioenergia-mezőnek mérhető frekvenciái és kisugárzásai vannak. A hajdani Szovjetunió A. S. Popouról elnevezett Bioinformatikai Intézetének tudósai arra az eredményre jutottak, hogy az emberi bioenergiamező frekvenciái 300 és 2000 nanométer (a távolság egymilliárdnyi része) közé esnek. A Lanzhov Egyetem és a sanghaji Atommagkutató Intézet kutatásai arra derítettek fényt, hogy a kisugárzás az alany mentális erőitől függ." (176. o.)
Az értelmes gimnazisták itt is bizonyára hegyezik a fülüket, hiszen nekik saját érdekükben tudniuk kell, hogy a frekvenciát nem hosszúságegységgel (nanométer) mérik! (A szövegkörnyezet egyértelműen kizárja a fordítói hiba lehetőségét.)
A későbbiekben aztán a mértékegység visszatér a "hagyományoshoz":
"... Az eredmények azt mutatták, hogy a misztikusok, látnokok és gyógyítók által keltett energiamezők határozottan magasabb frekvenciatartományban mozognak (400 Hz körül vagy afölött), mint a normális tudatállapotú személyek energiamezői (rendszerint 250 Hz alatt)." (175. o.)
Mit lehet ehhez hozzátenni? A biotér ("bioenergia-mező") ötlete egyáltalán nem új, majd egy évtizede A. B. Migdal, a világhírű orosz elméleti fizikus már a következőket írta róla (A. B. Migdal, Az igazság keresése, Gondolat, 1989, 65. old.): "Ha létezne biotér, vagyis olyan tér, amelyet nem lehet visszavezetni az ismert fizikai terekre s így nem is regisztrálható a meglévő műszerekkel, akkor ez ellentmondana a modern biofizika várakozásainak. Eddig nem találták az esetleges biotereknek semmi olyan megnyilatkozását, amelyet tudományos kísérletek is támogattak volna."
Korábbi művében László Ervin még becsületesen bevallja: "Bár a legtöbb fizikus, vegyész, biológus és egyéb természettudós nem ismeri eléggé ezt az alapvető energiamezőt, az érdeklődés egyre fokozódik iránta". (LE1, 182. o.) A természettudósok akadékoskodásai szemmel láthatóan ma már nem befolyásolják a polihisztort: "A test nagyon érzékenyen reagál a környezetében vagy saját magán belül történt apró változásokra. És emiatt az ember sérülékennyé válhat a sokféle erő és mező hatásaival szemben, az elektroszmogtól a virágillatig. Ám ugyanez az érzékenység adja meg annak a lehetőségét, hogy ki tudjuk egyenlíteni a testen belül bekövetkező egyensúlyzavarokat. Ez teremti meg a bioenergiát használó orvoslás előfeltételét: azét a gyógyításét, amelynek ősi hagyománya van Keleten, az indiai (ayurvédikus), a tibeti és a kínai orvoslásban, és amit most a Nyugat is újra felfedez." (178. o.)
A természettudományok más területein járatos olvasó bizonyára hasonlóan mulattató(?) idézetgyűjteményt tudna válogatni a "tudományos kioktatásból". Mindenképpen figyelemreméltó azonban a nem teljesen megértett fogalmakban burjánzó stílus, a természettudományoktól és azok művelőitől idegen ignoráns verbalizmus. A szavaknak a természettudományokban az elsődleges szerepük csupán az, hogy fogalmakat definiáljanak a lehetőség szerinti legprecízebb módon. E szerep méginkább fontos a tudományos ismeretterjesztésben, vagy a tudomány szélesebb körben való népszerűsítésében. A jelentésüktől elszakított szavakkal való misztikus (posztmodern?) és öncélú játék legfeljebb a költők öröme lehet. A "Harmadik évezred" szándéka szerint nem a tudományt népszerűsítő mű; hogy költészetnek megteszi-e, azt döntse el az olvasó!
Vitányi Iván a mindenesetre kivételes alkalomhoz illő pátosszal lelkesedik az Előszóban:
"A László Ervin által alapított Budapest Klub mozgalommá vált, világméretű szellemi mozgalommá. Nagyszerű emberek csatlakoztak hozzá eddig is és reméljük így lesz ezután is. Ez a könyv a Klub első kiáltványát is tartalmazza, amely a könyvvel együtt hű tükre annak a gondolkodásmódnak, amelyben valamennyien egyetértettek, egyetértettünk.
Nekünk magyaroknak jó érzés, hogy e sokakban ébredő gondolatokat a Budapest Klub foglalta össze, hiszen az ezredforduló nálunk még külön ünnep is: a magyar államiság születésének milleneuma. Nagyszerű gondolat, hogy ne csak az elmúlt ezer évre való visszaemlékezéssel ünnepeljünk, hanem azáltal is, hogy magunk is kezdeményezői közé tartozunk az új, közös gondolkodásnak. Ami nélkül átlépnünk nem szabad a harmadik évezredbe."
C. P. Snow híres gondolatát kissé átformálva: lehet, hogy két harmadik évezred lesz? Az egyiket a tudomány eredményei fogják alakítani, a másik verbális fantáziálások alapján formálódik meg? (László Ervin: Harmadik évezred, veszélyek és esélyek, A Budapest Klub első jelentése. Új Paradigma Budapest, 1998. 228 0. )
Bencze Gyula