Fordító
Tanulmányunk arra kíván rámutatni, hogy a jelenlegi fenntarthatatlan társadalmi berendezkedésünk alapjául szolgáló értékrendünk és a kultúránkra jellemző haláltagadás szoros kapcsolatban állnak egymással. A társadalom a halálszorongás enyhítésére az elkerülés és a figyelemelterelés stratégiáit kínálja, utóbbit kifejezetten a fogyasztáson keresztül. A fogyasztás célja ebben a tekintetben az egyéni önbecsülés növelése és a széleskörben elfogadott világkép megerősítése. Ebben a tanulmányban azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy hogyan tudunk ebből a nem fenntartható kulturális mintából egy haláltudatosabb és fenntarthatóbb kulturális mintára áttérni. Ez a kérdés azért is lényeges, mert kísérleti bizonyítékok támasztják alá, hogy a halállal való közvetlen szembesülés gyakran mélyreható viselkedés- és értékváltozásokhoz vezet. Ezek összhangban vannak azokkal a viselkedésmintákkal, amelyeket az ökológiai közgazdaságtan a fenntartható társadalmak alapvető elemeiként határoz meg. A tanulmány első része a téma társadalomelméleti hátterét tekinti át, úgy érvelve, hogy az individualizált, lehatárolt énképre helyezett túlzott hangsúly felerősíti a halálfélelem érzetét. A második rész egyrészt a rettegéskezelést (terror management theory), másrészt az alternatív megközelítésű, de azonos tőről fakadó önmeghaladás-kezelés elméletet (transcendence management theory) tárgyalja, amelyek eltérő módon közelítik meg a halálfélelemmel való megküzdés lehetőségét. Az ezt követő szakasz egy elméleti modellt mutat be, amely integrálja ezt a két kutatási irányzatot és társadalmi szinten értelmezi a modellből fakadó főbb következtetéseket. Ez a keretrendszer tekinthető a tanulmány fő hozzáadott értékének, mivel nemcsak a különböző megküzdési módok társadalmi dinamikáját ragadja meg, hanem lehetséges utakat is kínál a haláltudatosabb és fenntarthatóbb társadalmi berendezkedés felé történő elmozduláshoz.
Kutató
Az egymással összefonódó, és napjainkban egyre kritikusabbá váló ökológiai-társadalmi problémák mindeddig sajnos kevés érdemi politikai beavatkozáshoz vezettek. Ez azt jelzi, hogy a tudomány és politika közötti interakció – hiába kap egyre nagyobb figyelmet a szakirodalomban és a politikában egyaránt – jelentős korlátokkal bír a tényleges szakpolitikai döntéshozatal informálása és befolyásolása terén. Ez az írás három, a biodiverzitás politika eltérő szintjein működő, a tudomány-politika közti interakciót intézményesítő esetet hasonlít össze, egy hároméves, kvalitatív-etnográfiai módszereket alkalmazó kutatási projekt eredményeire alapozva. Az eseteket a szervezeti struktúrák és folyamatok, a kutatói szerepek és elvárások, valamint a hatalmi viszony mentén elemzem, és arra keresem a választ, hogy milyen tényezők határozzák meg ezen interakciós platformoknak a döntéshozatalra gyakorolt hatásait. A kutatás nem csak az alapvető nehézségeket segít azonosítani, de néhány lehetséges megoldásra is rávilágít. A kutatói kapacitások és készségek fejlesztését, valamint a tudomány-közpolitikai párbeszéd intézményi reformját gyakran emlegeti a szakirodalom lehetséges kiút gyanánt. E tanulmány azonban amellett érvel, hogy a kutatói oldalra fókuszáló reformok nem fogják tudni érdemben növelni a tudomány-közpolitikai párbeszéd hatásosságát, amíg a politikai döntéshozatal változatlan struktúrák és folyamatok mentén működik tovább.
Az igazságosabb és ökológiailag fenntarthatóbb társadalmak előmozdítása érdekében alapjaiban kell átalakítanunk a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszert. A részvételi akciókutatás (RAK) nagy jelentőséget tulajdonít az „átalakulás” („transzformáció”) fogalmának, viszont közelebbről vizsgálva a kifejezés fogalmi és gyakorlati szempontból is nehezen megragadható. Pontosan mitől is lesznek a közpolitikák transzformatív jellegűek? A kérdés megválaszolásához először a transzformáció koncepcióját – mint az akciókutatás normatív társadalmi „ideája” – operacionalizáljuk, három fogalomkör segítségével: autonómia, képessé tétel és szolidaritás, bemutatva mindhárom hegemón (reformista) és alternatív (transzformatív) keretezését. E koncepciók segítségével azt igyekszünk megérteni, hogy a RAK-unk a helyi deszegregációs szakpolitikát és roma érdekérvényesítést inkább átalakította vagy megreformálta. Bemutatjuk, hogy miközben a roma képviselők RAK- unknak is köszönhetően egyre elfogadottabbá és befolyásosabbá váltak a helyi politikai életben, nem voltak képesek eltéríteni a városvezetést egy felülről lefelé vezényelt deszegregációs szakpolitikától. Így a deszegregációs folyamat narratívája és gyakorlata illeszkedik a neoliberális városfejlesztés logikájába – a RAK hatásai a transzformatív szándékok ellenére reformisták maradnak. Rámutatunk annak fontosságára, hogy részvételi akciókutatóként őszintén reflektáljunk azokra az elnyomó struktúrákra, amikben kutatásunk is zajlik, és aminek átalakítása nélkül RAK-unk csak reformista lehet – azaz nem nő fel a transzformatív ideához.
Olvasó
A cikkben Málovics György, Méreiné Berki Boglárka és Mihály Melinda „Rendszerszintű átalakulás helyett szakpolitikai reform?” című írása alapján teszek kísérletet arra, hogy megértsem miért függesztettem ki egy M.C. Escher képet a falamra, valamint mit is jelent a transzformáció a részvételi akciókutatásban. Málovics és mtsi. három fogalmon (autonómia, képessé tevés, szolidaritás) alapuló elemzését, a cikkben kiegészítem az átalakulás folyamatában résztvevők beemelésével, valamint a teljes folyamat rendszerszintű, nem- lineáris és így végpont nélküli értelmezésével.
A szám olvasószerkesztője Pósvai Adrienn volt.
Szerkesztés lezárva: 2023.