Három könyv a szemiotikai
textológia témaköréből
Az a diszciplína, amelyről szó van, létrejöttében és alakulásában, elméleti kiterjesztésében és alkalmazásában szorosan összekapcsolódik Petőfi S. János, a Maceratai Egyetem nyelvfilozófia professzora, akadémiai külső tag nevével. Egészen ritka jelenségként: a tudós pályája és az általa (is) létrehozott diszciplína „fejlődése” jelentős mértékben egybeesik. Európában általában szövegnyelvészetként, szövegtanként (textlingvisztika, textológia) ismerik ezt a területet, az angolszász szakirodalomban diskurzuselemzésként. A nevek változatossága részben azt jelzi, hogy az ezen belüli vizsgálódások elméleti kereteiket tekintve nem teljesen egységesek, részben pedig az elnevezések a „fejlődés” különböző szakaszaihoz kapcsolódnak. A legilletékesebb, maga Petőfi S. János mindenre kiterjedő argumentációval az általa kutatott területre ma a szemiotikai textológia elnevezést használja. Az a három könyv, amelyről az alábbiakban röviden szólunk, az elmúlt években jelent meg Magyarországon.
Mint több vele készített interjúban kifejtette, Petőfi S. János alkatával, soknyelvűségével, mély és széleskörű, a „két kultúrát” áthidaló (szakmai) tudásával és érdeklődésével „kommunikatív” emberként mindig vonzódott a kommunikációhoz, annak gyakorlati és elméleti vonatkozásaihoz. Minthogy a kommunikáció komplex jelek, kommunikátumok révén valósul meg, a kutatási terület vizsgálati tárgya a szövegnek minősíthető kommunikátum. A szándék pedig az volt, hogy a kutatás minél alaposabban feltárja a szöveglétrehozó alkotófolyamatot és a szövegbefogadó interpretációfolyamatot, amelynek kulcseleme maga a kommunikátum, azaz a szöveg. A szöveg vizsgálatában magától adódóan a verbális szöveg volt a kiindulópont, amelyet az első fázisban a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején (a Göteborgi, az Umeåi, majd a Konstanzi Egyetemen) Petőfi S. János verbális ko-textuális elméleti keretben vizsgált (csupán a szövegen belüli elemek figyelembe vételével), a második fázisban, a hetvenes-nyolcvanas években (a Bielefeldi Egyetemen) az elméleti keret kon-textuálissá bővült a szövegen kívüli tényezők bevonásával (a kutatás a verbális szövegek jelentésének létrehozására irányult), majd a kilencvenes években (a Maceratai Egyetemen és itthon) multimediális kon-textuálissá (multimediális nyelvek és szövegek elemzésére).
A diszciplína fejlődésében és a szerző pályájának alakulásában rendkívül fontos volt a második szakasz, a hetvenes-nyolcvanas évek időszaka. A korra jellemző módon egy kivételével, ennek az időszaknak még a magyar nyelvű publikációi sem Magyarországon jelentek meg, hanem Amszterdamban, Bukarestben, Bécsben, Párizsban és Újvidéken. Ezt pótolja most részben a Szemiotikai szövegtan címet viselő sorozat 18. kötete. A kötet monografikus része, amely a Szövegkompozíció és jelentés. Témák és megközelítések a szövegtani kutatásban címet viseli, két téma köré csoportosítva három-három dolgozatot tartalmaz. Az első téma maga a nyelvészeti és a szemiotikai-textológiai kutatás, annak az elméleti kontextusnak a bemutatása, amelyben a szerző szövegtani koncepciója kialakult, és amelyben ma is folytatódik. E téma keretében az első, először 1976-ban megjelent írás könyvismertetések formájában mutatja be a generatív grammatikát, az univerzális grammatikát és a beszédaktus-elméletet (az ismertetett könyvek szerzői, illetve szerkesztői: Karl-Otto Apel, Jon L. Austin, Guido Küng, John Lyons, Wolfgang Stegmüller, Danny D. Steinberg – Leon A. Jakobovits, Donald Davidson – Gilbert Harman). A másik két írás két terjedelmes, igen tanulságos interjú a szerzővel, az egyik 1984-ből (Danyi Magdolna készítette, Újvidéken jelent meg), a másik 2001-ből (Andor József elektronikus interjúja, 2002-ben jelent meg először a Szöveg az egész világ című, Petőfi S. János 70. születésnapjára kiadott kötetben). Fontos a szerzőnek az a véleménye, hogy „A szövegtani és a nyelvészeti kutatás kapcsolatában meggyőződésünk szerint a szövegtani kutatás szerepe az elsődleges”. (123.) A második témakörbe tartozó írások a szövegkompozíció háromféle megközelítési lehetőségét tárják elénk: az egyik a szöveg tipográfiai képének kompozicionális jelentést meghatározó szerepét mutatja be (Weöres és Nemes Nagy Ágnes elemzések; először 1969-ben jelent meg), a másik a horizontális (lineáris) organizáció (Örkény egyik egypercese alapján, először 1984-ben), a harmadik a vertikális (hierarchikus) organizáció elemzése (Nemes Nagy Ágnes: Amikor, 2006). A kötet második része bibliográfiákat és repertóriumokat tartalmaz Vass László szerkesztésében.
Petőfi S. Jánosnak az Akadémiai Kiadónál 2004-ben megjelent A szöveg mint komplex jel. Bevezetés a szemiotikai-textológiai szövegszemléletbe című könyve a diszciplína kézikönyv jellegű szintézisének tekinthető. Ennek megfelelően a szerző a tőle megszokottnál is nagyobb gondot fordít a terminusok indoklására, az alapfogalmak explicit kifejtésére és annak igazolására, hogy éppen a szöveg komplex jel-volta miatt túl kell lépni a nyelvészet határain. Így már a Bevezetésben sort kerít a könyv címében szereplő terminusok indoklására és kifejtésére. A kézikönyv-jellegnek megfelelően az első rész általános textológiai kérdéseket tárgyal, a második rész három elméleti kérdést (a szövegtani kutatás diszciplínakörnyezetét, a szemiotikai textológia és a nyelvészeti kutatás elméleti és módszertani distinkcióját és kapcsolatát, a multimediális szövegek szemiotikai-textológiai megközelítését), a harmadik rész egy verbális és két multimediális szöveg megformáltságát tárgyalja azzal a kimondott céllal, hogy „példát adjon a szemiotikai textológia elméleti apparátusának a használatára”. (21.) Mindhárom rész részletes irodalomjegyzékkel zárul, maga a könyv pedig a szakkifejezések mutatójával. Minthogy a szöveg vizsgálata az elmúlt évtizedekben egyidejűleg különféle diszciplínák (szemiotika, filológia, nyelvészet, retorika, kognitív pszichológia, kommunikáció-szociológia stb.) keretében történt az illető diszciplínák módszereivel, Petőfi S. János további feladatnak tekinti az integratív jellegű szövegtan interdiszciplináris metodológiája kidolgozásának folytatását és egy integratív szövegtani elméleti keret létrehozását (63.). Ezzel kapcsolatosan figyelemre méltó a szerzőnek a könyv II. 2. részében kifejtett javaslata egy, az egyetemi stúdiumokat is megalapozó studium generale bevezetésének szükségességéről és lehetséges curriculáris tartalmáról. A szakképzés tárgyától függetlenül véleménye szerint a studium generalénak ilyen témákat kellene tartalmaznia: filozófiai propedeutika, tudományelmélet és tudománytörténet; a kutatás tárgyának metodológiája (deduktív, induktív, abduktív megközelítés, empirikus kutatás); kommunikációképesség legalább két idegen nyelven (83.). A studium generale alapeleme végső fokon maga az általános szemiotikai textológia és az általános retorika lehetne (84.).
A szerzőhöz és a témához kapcsolódó harmadik könyv az előbbieknél költőibb és talányosabb főcíme Hans Magnus Enzensberger részletesebben is idézett egyik szövegéből való: A vízjel nem tűnik el olyan könnyen. Ez a könyv a Benkes Zsuzsa – Petőfi S. János szerzőpáros több előző könyvéhez hasonlóan cáfolja azt a néha elhangzó, tájékozatlanságból fakadó véleményt, hogy a szemiotikai textológia túlságosan teoretikus. Azt csak Petőfi S. János 2001-es interjújából tudjuk, hogy már 1972-ben, a Bielefeldi Egyetem tervezésekor a szövegcentrikusság azért volt közös jegye a Nyelvészeti és Irodalomtudományi Kar tanszékeinek, mert úgy tervezték, hogy itt történik majd azoknak az „új típusú” középiskolai tanároknak a képzése, akik az iskolai oktatásban az újonnan bevezetendő nyelvészet és irodalomtárgyak tanárai lesznek (erre akkor ott nem került sor). Az említett szerzőpárosnak az irodalmi szövegek másfajta megközelítésére irányuló hazai törekvését az „akadémiai” szakmai környezet kevésbé ismerheti ugyan, de már több mint másfél évtizede tudnak róla, részt vesznek benne pedagógusok az egész Kárpát-medencéből, középiskolai tanulók és egyetemi hallgatók, az elmélet elemei és a gyakorlás játékos mintái bekerültek tankönyvekbe (olyanokba is, amelyek Romániában jelentek meg), iskolai segédkönyvekbe. A didaktikai tapasztalatnak és a szemiotikai textológia elméletének összekapcsolása, ahogyan ebben a könyvben megvalósul, szintén a nem szokványos szövegmegközelítésre biztat, az irodalmi szövegek kreatív, játékos szétszedésére és összerakására. Magukat a szövegeket ettől nem kell félteni, az erre utaló cím szerint: A vízjel nem tűnik el olyan könnyen. A könyvben bemutatott kreatív gyakorlatok olyasmire nyújtanak példákat és mintát, ami a megváltozott civilizációs környezetben, a vizualitás korszakában újra vonzóvá teheti a szövegekkel foglalkozó iskolai munkát. A szerzők ezt a könyvet a 2004-ben megjelent kötet ikerkönyvének tekintik, és jelzik, hogy „a kettő együtt ad képet a verbális szövegek általános és alkalmazott textológiájáról”. (16.) A könyv szerkezete is összhangban van az előbbivel: a nyolc fejezet szintén három részre oszlik. Az első rész a szemiotikai textológiának azokat a jellemzőit, alapkérdéseit tárgyalja, amelyek relevánsak a gyakorlatok megértésében; a második rész gyakorlatai azt a célt szolgálják, hogy világossá tegyék bizonyos, a poétikából is ismert szakszavaknak a szövegek megformáltságával kapcsolatos használatát (kötött vers, szabad vers, próza, kalligramm, képvers stb.); a harmadik rész fejezetei előbb a szöveg egy-egy összetevőjére vonatkozó kreatív gyakorlatokat mutatnak be, aztán olyanokat, amelyek több összetevőre irányulnak, végül olyanokat, amelyek versszövegek szövegrokonsági kapcsolatainak a felderítését szolgálják. Azt a szándékukat is jelzik a szerzők, hogy ezt az ikerkönyvet trilógiává szeretnék kiegészíteni egy olyan kötettel, amelyben multimediális szövegekre vonatkozó gyakorlatokat mutatnak be.
Végül a három könyv rövid ismertetését azzal a bizonyára nem érdektelen tény jelzésével zárom, hogy miközben a szövegtannak a Kárpát-medencében egyre inkább pezsdítő hatása van a középfokú és az egyetemi oktatásra, a nagyvilágban is több helyen működnek Petőfi S. János nevéhez és személyéhez fűződő szövegtani műhelyek. Az említett iskolai tankönyveken és oktatási segédkönyveken kívül ennek itthon olyan eredményei vannak, mint a szegedi tanárképző főiskolán megjelent sorozat 18 kötete (Szemiotikai szövegtan) és a debreceni egyetemhez fűződő sorozat 13 kötete (Officina Textologica). A nagyvilágban pedig közvetlenül vagy közvetve szintén a „Petőfi-iskolához” kapcsolódó nemzetközi folyóiratok és periodikák jelennek meg: Text (Petőfi indította van Dijkkal); Research in Text Theory (a berlini deGruyter kiadónál), Papiere zur Textlinguistik (a hamburgi Buske kiadónál). (Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László szerk.: Szemiotikai szövegtan. Szeged: JGYF Kiadó, 2007; Petőfi S. János: A szöveg mint komplex jel. Bevezetés a szemiotikai-textológiai szövegszemléletbe. Bp.: Akadémiai Kiadó, 2004; Benkes Zsuzsa – Petőfi S. János: A vízjel nem tűnik el olyan könnyen. Versek megformáltságának megközelítése kreatív gyakorlatokkal. Bp.: Tinta Könyvkiadó, 2006)
Péntek János
az MTA külső tagja
Rathmann János: Történetiség
a német felvilágosodásban
Az előttünk fekvő kötetnek két előzménye van Rathmann János munkásságában: egy közelebbi és egy távolabbi. A közelebbi, másfél évtizeddel ezelőtti előzmény magának a kötetnek az eredeti német nyelvű változata. A Történetiség a német felvilágosodásban ugyanis, csekély változtatásokkal, voltaképp a Historizität in der Deutschen Aufklärung (Peter Lang, 1993) tanulmányainak magyar nyelvű újraközlésére vállalkozik. A távolabbi, mintegy negyedszázados előzmény pedig a szerző Herder-monográfiája. Ez, a herderi történetfilozófia kialakulásának szentelt, Herder eszméi – a historizmus útján (Akadémiai, 1983) című értekezés indítja el Rathmannt a történetiségnek a német felvilágosodásban játszott szerepét vizsgáló, a mostani kötetben összefoglalt kutatásai útján.
A mostani kötet afféle portrégyűjteménynek is fölfogató: a történetiség német fölfedezőinek arcképcsarnokaként is olvasható tehát. Az arcképcsarnokban három főalak és egy mellékalak foglal helyet – a főalakok: Herder, Hamann és Georg Forster, a mellékalak pedig Moses Mendelssohn. A főalakok közül is legfőbb, változatlanul, Herder: a kötet több mint felét az ő munkásságát elemző két tanulmány teszi ki, a földolgozás pedig – noha szigorúan geneologikus értelemben Hamann-nal kellene kezdeni a tárgyalást – az ő történetfilozófiájának analízisével indul. Minden más szereplő voltaképpen csupán hozzá viszonyítva lép színre: Hamann az elődök, Forster az utódok egyikeként, Mendelssohn meg afféle vitapartnerként.
A Herderrel foglalkozó két tanulmány egyike a herderi történetfilozófia genezisét tárja föl, a másika pedig a jellemvonásait veszi számba. Az előbbi filológiai megalapozottságú érvelése szerint a herderi történetfilozófia genezise egészen Herder legkorábbi írásaiig nyúlik vissza, és két kortársi gondolkodó interpretációjával kapcsolódik össze: Herder Hume- és Winckelmann-olvasmányaiból indul ki. Az utóbbi határozott filozófiatörténeti koncepción nyugvó argumentációja szerint Herder a modern történetfilozófia társalkotóinak egyike, bölcselettörténeti helyét Vico és Hegel között lehet kijelölni: a herderi történelembölcselet a közvetítő tehát a történelem mibenlétének megértésére irányuló vicoi filozófiai reflexió és a grandiózus hegeli történetfilozófiai rendszer között. Ez a beállítás egyben a közelmúlt nagyhatású Herder-képe ellenében látszik megfogalmazódni: Isaiah Berlin híres Herder-értelmezésével (Vico and Herder: Two Studies in the History of Ideas. Hogarth Press, 1976) folytatott polémiaként is értékelhető tehát. Berlin fölfogása szerint Herder történetfilozófiai értelemben az „ellen-felvilágosodás” gondolkodója – az önmagát a régi európai tradíció ellenében megfogalmazó, az univerzalisztikus gondolkodással szemben értékpluralizmust meghirdető „új romantikus ideál” alakja –, filozófiatörténeti értelemben pedig nem originális bölcselő – a filozófia efféle „kompilátora” csupán. A maga Herder-interpretációját kidolgozva Rathmann – úgy tűnik – mindkét szemponttal vitába száll: Herdert egyrészt tehát határozottan a felvilágosodás áramába tartozó filozófusként ábrázolja – azaz igyekszik visszahódítani a romantikától –, másrészt egyértelműen eredeti gondolkodóként fogja föl – azaz megpróbálja visszaadni kanonikus rangját.
A Hamann-tanulmány, noha itt is alkalom kínálkozna rá, nem Berlin hasonlóképp befolyásos Hamann-interpretációja ellenében rajzol képet a gondolkodóról. Nem vitatkozik tehát közvetlenül Berlin Hamannt az irracionalizmus prófétájaként – lényegében afféle prefasiszta figuraként – értékelő nagyesszéjével (The Magus of the North: J. G. Hamann and the Origins of Modern Irrationalism. John Murray Publishers, 1993; Three Critics of the Enlightenment: Vico, Herder and Hamann. Princeton University Press, 2000). Általánosságban vitatja csupán a hagyományos, az „észak” titokzatos „mágusának” „misztikus homályba” burkolódzó alakjáról rajzolt képet. Az a célja, hogy Hamannt határozottan a felvilágosodás vonulatába illesztve, a történetiség-koncepció kialakulási folyamatának alkotó közreműködőjeként ábrázolja: olyan gondolkodóként, akinek művében úgymond „minden mágikus és misztikus köntös dacára” a „világ reális összefüggéseinek sok zseniális belátása” húzódik meg. A tanulmány középpontjában ilyenformán, bár vizsgálódásának tárgyává teszi hőse előadásmódjának ismert sajátosságait – irályának diskurzusok közötti csapongását, stílusának tudatos enigmatikusságát, dikciójának nehezen megragadható mágikusságát – is, Hamann közgazdaságtani érdeklődésének elemzése áll. A közgazdaságtan tanulmányozása – Hegel későbbi ökonómiai stúdiumaihoz hasonlóan – e szerint elmélyíti Hamann történeti látásmódját, illetve kihat erkölcselméleti és nyelvbölcseleti fölfogására is: filozófia, nyelv és gazdaság dialektikus kapcsolatának belátására vezeti el.
A Forster-tanulmány, hasonlóképp szorosan illeszkedve a kötet koncepciójához, a német felvilágosodás történetiség-fogalma kidolgozásának folyamatában jelöli ki Forster helyét. A kalandos életutat befutó, sokoldalúan művelt, ám metafizikailag kevésbé iskolázott Forster e szerint a herderi (és lessingi) program eredeti követője: elődeihez hasonlóan maga is az általános és a különös – az általános észigazságok és az adott történeti igazságok – közötti szakadék áthidalásán munkálkodik. Mint eredetileg természettudományos képzettségű gondolkodót, a történetfilozófia alapjainak megállapítása érdekli – a természettörténet és az emberi történelem közötti viszony kérdése például egész gondolkodói pályáját végigkíséri –, érdeklődése azonban nem elvont jellegű, hanem a korproblémák megértésének szándékával áll összefüggésben. Forstert voltaképp a koreszmék értékelése foglalkoztatja: az elvont eszmerendszere és a társadalmi gyakorlatban ható gondolatok közötti viszony tisztázásával próbálkozik. A természeti és társadalmi fejlődés mércéjének a „egység” és a „sokféleség” elvének egyszerre történő érvényesülését tekinti, a mérce a társadalmi haladás problémájára való alkalmazása pedig fokozatosan a felvilágosult abszolutizmus radikális bírálatához vezeti el. A jakobinus Forster, a forradalmi francia csapatok által Mainzban létrehozott köztársaság egyik vezetője történelembölcseleti vizsgálódásai végállomásaként a forradalom szükségszerűségének igazolásához érkezik meg.
Amilyen szerves helye van Rathmann koncepciójában Herder, Hamann és Forster alakjának, olyannyira meglepő viszont Mendelssohn szerepeltetése. Mendelssohn ugyanis egyáltalán nem illeszthető a német historizmus előzőekben megkonstruált tradíciójába: álláspontja őt, éppen ellenkezőleg, a herderi eszmék éles vitapartnerének mutatja. A kötet eredeti német változatában nem is szerepel vele foglalkozó írás, így különösen talányos a jelenlegi magyar kötet megoldása, amelyik alcímében – mintha a tanulmányok vizsgálódásai mintegy ezt készítették volna elő – egyenesen „Mendelssohn jelentőségéről” beszél. A tanulmány ehhez képest maga is amellett érvel, hogy Mendelssohn, a maga humanitáskoncepciójával és toleranciaelvével, csupán részben osztja a német felvilágosodás főáramának gondolatait. Életműve legalább annyira illeszkedik kora askenázi zsidó közösségének törekvéseibe: eminens célja éppen a zsidó hagyomány és a kortársi felvilágosodás – elsősorban a módszertani mintaként fölfogott leibnizi–wolffi irány – összeegyeztetése. A zsidó hitet – éppen a felvilágosodás racionalizmusának alapján – észvallásként igyekszik tehát fölfogni. Hamannal folytatott – a vallási hatalommal és a zsidósággal foglalkozó tanulmányáról írott Hamann-recenzióból rekonstruálható – vitája is úgy interpretálható, mint a „historizmus” és az „ahistorikus racionalizmus” nézeteltérése.
Külön fejezet foglalkozik a német felvilágosodás magyar recepciójának történetével. A kötet koncepcióját elegánsan kiegészítő gondolatmenet középpontjában Herder felvilágosodás kori és reformkori magyar hatástörténetének elemzése áll. Az elemzés szerint Herder – a népet a nyelv, a kultúra és főként a „költészet” felől megközelítő – népfogalma mindkét korszak gondolkodására meghatározó befolyást gyakorol. Rathmann földolgozása egyaránt kitér kanonikus és nem kanonikus szereplőkre. Az előbbiek sorában részletes interpretáció olvasható Kazinczy és Széchenyi Herder-recepciójáról: Kazinczy eszerint hosszú életének mindként korszakában alapvetően Herder hatása alatt áll, Széchenyi politikai gondolkodásának középpontja – a nemzetté emelkedő nép koncepciója – pedig hasonlóképp egyértelmű Herder-hatásokat mutat. Az utóbbi, nem kanonikus szerzők között Guzmics Izidor szerepel: a kor jeles klasszikafilológusának és nyelvészének úgymond nem csupán a Kazinczyval folytatott levelezésén, de sajátképpen teológiai írásain is nyomot hagynak a herderi gondolatok.
Rathmann nem csupán filozófiatörténész: legalább ugyanolyan joggal germanistának is minősíthető. Filozófiatörténeti fejtegetései mindenkor a német filológia alapjára épülnek: elemzései például, figyelemreméltó módon, gyakran hagyatéki forrásanyagokra támaszkodnak. Kötete német változatának másfél évtizeddel ezelőtti megjelenése óta főként fordítói munkával volt elfoglalva: kedves hőseinek tanulmányait ültette át magyarra (Hamann: Válogatott filozófiai írásai. Jelenkor, 2003; Mendelssohn: Phaidón avagy a lélek halhatatlansága. Jószöveg Műhely, 2006). Az érdeklődő olvasó, azt javasoljuk, mostani könyvét is ezekkel a fordításkötetekkel együtt vegye kézbe. (Rathmann János: Történetiség a német felvilágosodásban: Mendelssohn jelentősége [Historia – Diaspora, VIII.], Budapest: Logos Kiadó, 2007)
Perecz László
filozófiatörténész
Mérnök – tudós – iskolateremtő
A Typotex Kiadó Életutak sorozatának új kötetében Szentgyörgyi Zsuzsa Michelberger Pál akadémikus életpályáját dolgozza fel nagy gonddal és empátiával. A könyv azonban több egy életmű „egyszerű” ismertetésénél, mivel a tudós mérnök munkássága elválaszthatatlan a kor történelmétől, melyben dolgozott és alkotott. Ennek megfelelően az első fejezetekben ismertetésre kerül a gazdaságtörténeti háttér, a magyar autóbuszipar korabeli helyzete,valamint Michelberger Pál tevékenysége „az alkotás háromszögében”. Ez utóbbi fejezet bejárja az alkotó életpálya legfontosabb állomásait a Műszaki Egyetem hadmérnöki karától az Ikarusz Műveken keresztül a tudomány berkeiig, különös tekintettel a tudományos közélet rejtelmeire. A könyv végén az életmű tudományos munkáinak részletes jegyzéke teszi teljessé a felrajzolt képet.
Ami ezt a könyvet különlegessé teszi, az a kötet Kaleidoszkóp címet viselő része, amelyben tanítványok és munkatársak – Magyar István, Péter Tamás és Várlaki Péter – beszélgetnek Michelberger akadémikussal életének különböző szakaszairól. Ez az alapvetően szubjektív megnyilatkozás nemcsak a mérnök, a tudós és a tudománypolitikus mögötti embert mutatja meg, hanem részletes korrajzot is ad, amelytől az alkotó életpálya elválaszthatatlan. A kötetnek ez a része nemcsak a fiatalság számára nyújt érdekes és tanulságos olvasmányt, hanem azok is sokmindent megtudhatnak belőle, akik személyesen is átélték az elmúlt század második felének eseményeit. Társadalmunk fejlődésének mértékét alkalmas módon azon is lemérhetjük, hogy a fiatal olvasók külön magyarázat nélkül mennyit értenek meg a meghökkentő, néha érthetetlen, néha ellenállhatatlanul humoros eseményekből, amelyeket a szubjektív beszélgetések felidéznek. A továbbiakban kedvcsinálónak ezekből az epizódokból villantunk fel néhányat.
Manapság az ország „celebjei” házasságkötéseinek részleteiről a közvélemény szinte percre pontos értesítést kap; mikor, hol, mennyi pénzért, hány vendéggel, milyen hírességek részvételével történt meg a nagy esemény, amelyről tudnia illik mindenkinek, aki nem akar lemaradni a felgyorsult élet forgatagában.
A fiatal mérnök így emlékszik vissza a sajátjára: „Egyszerű esküvőnk volt. Egy évfolyamtársam és egy Ikarus-beli mérnök volt a tanúnk. Más nem is volt jelen a házasságkötésen. Az anyakönyvvezető után megköszöntem mindkét tanúnak a részvételt és feleségemmel igen könnyelműen elmentünk a Gellértbe, kettesben megebédelni. Utána másnap folytattuk a munkát, mintha mi sem történt volna. Csak októberben mentünk el egy hétre a Mátrába nászútra. Lakásunk nem volt. A feleségem albérletben lakott, én a szüleimnél. Az albérletbe engem is befogadott volna a lakástulajdonos, de időközben változások történtek, és a Tanács egy olyan házaspárnak utalta ki a lakást, aki nem fogadott albérlőt és a feleségemet is kitették. Így mindketten szüleimhez költöztünk, Vecsésre. Kétszobás, nyári konyhás, egy fürdőszobás előszobás lakásunk volt, az egyik szobában mi laktunk, a másikban a szüleim. Itt született meg a lányom is, 1958. november 7-én.”
A szakmai munka következő állomása a tudomány munkásainál a „mesterlevél”, a tudományos fokozat megszerzése. Manapság egyes ambiciózus politikusok erre nem sok időt és energiát pazarolnak, bizonyos nem akkreditált intézményeknél jutányos áron jutnak hozzá az áhított doktori fokozathoz – ahogy ma divat mondani: „csak semmi cicó!” Michelberger Pál ezzel szemben itt sem egyszerűsíti az életet: „Erre az időszakra esik a kandidátusi disszertációm megírása. Ahogy azt már jeleztem, 1958-ban, nyáron, a szabadságidőm alatt, anyósoméknál írtam meg két hét alatt. De hát a védelemre való felkészülés, az egyetemi órákra való felkészülés mind rám maradt. A bútorok közül utolsóként, valamikor már a 60-as évek végén vettem íróasztalt. Kialakult az a módszer nálam, hogy egy fotelban ülve, a térdemen írtam mindent. Ott készültem el és íróasztalként a parkettát használtam, ahová jobbra-balra a papírjaimat leraktam.”
A tudományos pálya ezután szinte töretlenül vezet felfelé, bár itt is történhetnek érdekes dolgok. Mi van például akkor, ha „az embert elkapja a gépszíj”, és további tudományos babérokra vágyik: „Egyébként még egy élményem van ezzel kapcsolatban, amit el kell mindenképpen mondanom. Amikor a Közgazdasági Szemlében megjelent cikkeim elkészültek, bementem a Tudományos Minősítő Bizottsághoz. Szebeni Ödön volt a mi területünk előadója és mondtam neki, hogy szeretnék kandidátusi disszertációt írni közgazdaságtanból. Mélyen megrökönyödve mondta: te a műszaki tudományok doktora vagy, nem írhatsz közgazdaságtanból kandidátusi disszertációt. Mondom – miért nem? Hát, mert ilyen nincs. Úgyhogy abbahagytam és így nem lett kandidátusi disszertáció, pedig azok az anyagok, amiket akkor összehoztunk, tulajdonképpen összeállíthatók lettek volna egy kandidátusi disszertációban, simán lehettem volna közgazdaságtudományok kandidátusa is.”
Az egyetem visszafogadja a sikeres mérnököt, és ismét belevetheti magát a tudományos munkába, azonban nem mind arany, ami fénylik: „A közlekedési kartól, mint mondottam, sokat kaptam szellemileg, szemléletben. Ugyanakkor egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy engem kinéznek a karról. Most ez meglepően hangzik, de azért ennek voltak jelei. 1956-ban nem írtam alá a tiszti nyilatkozatot. Nem értettem egyet azzal, hogy a Kádár-kormány behívta a szovjet csapatokat és ennek következtében kellett elmennem az egyetemről… Egyetlen kézzelfogható jelét mondanám csak ennek, nem panaszként. Az én fizetésem a közlekedésmérnöki karon a kari egyetemi tanárok átlagfizetése alatt volt mindig. Akkor is, amikor nagydoktor lettem, még akkor is, amikor levelező tag lettem. Ezt nem tettem szóvá akkor, talán ez az első alkalom, hogy erről említést teszek.”
Nemzetközi szakmai elismerések sorozata után az egyetem is lépni kényszerül. Először dékán, majd rektor lesz. Ez utóbbira így emlékezik vissza: „Két periódusban voltam rektor. Először másfél évig, aztán még két és fél évig. Azzal az indokkal nem engedtek újra pályázni, hogy két periódust töltöttem ki, de négy év volt összesen… Nem árulok el titkot, az egyik professzor megkeresett a négy év lejártával és azt mondta, ő elintézi, hogy újból rektor legyek harmadszorra is, ha menetközben neki átadom a rektorságot. Mondtam neki, nem. Nem pályázom.”
A tudományos közélet sem fukarkodott a kitüntetésekkel, Michelberger Pál két periódusban 1993–1999 között volt a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, és számos fontos tisztséget töltött be a tudós testületben. Ezek közül ki kell emelni az Akkreditációs Bizottságot, amelynek fontos szerepe van társadalmunk fejlődésében – ha másban nem is, de talán az áldoktori fokozatok megszerzésének megnehezítésében. Erről a következőképpen emlékezik meg: „A Magyar Akkreditációs Bizottságot a Magyar Rektori Konferencia (MRK) kezdeményezte, a rendszerváltás időszakában, 1991-1992-ben próbáltuk meg létrehozni. Akkor én még rektor voltam és a szegedi egyetem rektora, Róna Tas András kezdeményezte elsősorban a létrehozását, mondván, hogy egy piacgazdaság kialakulásával mindenféle sarlatánok meg fognak jelenni a felsőoktatásban.”
A visszaemlékezések sok érdekes információval is szolgálnak, amelyekhez máshonnan igen nehéz lenne hozzájutni. Megtudhatjuk például, hogy Zerkovitz Béla népszerű dalszerző fia volt az 50-es években az Ikarusz gyár főmérnöke: „Nem hiszem, hogy zenélt, de volt benne művész hajlam. Egyébként nagyon jófejű ember volt. Párton kívüli, vallásos, de valamilyen oknál fogva Rákosiék nagyon bíztak benne… Zerkovitz nevét (az édesapjáét) Rákosinak Kodály is megemlítette már azzal, hogy a párt ne szóljon bele a zenei életbe, mert a zenei élet egy külön hajó, aminek a fedélzetén volt Bartók, és a gépházban Zerkovitz, de azért ő is oda tartozik.”
Nem sokan tudták azt sem, hogy Rákosinak volt testvére is az államapparátusban. Erre vonatkozóan is érdekes információval szolgál a könyv: „Be kellett mennem Bíró Ferenc miniszter úrhoz, bocsánat, miniszter elvtárshoz, Rákosi Mátyás öccséhez, hogy ilyen vagy olyan szerszámot igényeljek… Életem legnagyobb megdöbbenése volt, amikor találkoztam vele. Tudtam (hogy ő az öccse). De hogy annyira hasonlít a Rákosira, azt nem tudtam. Ugyanolyan arc, ugyanaz a kopaszság, ugyanaz minden, csak magasabb volt. Az pedig végképp megdöbbentett, hogy egy 15 m hosszúságú, 8 m széles szobának a végében ült, egyik végén léptem be, és ő a másik végén ült egy íróasztalnál, és mire az ember odaért az íróasztal elé, addigra minden illúziója elfogyott és remegett.”
A sikeres életpálya megkoronázásaként Michelberger Pált, aki 1956-ban századosként szerelt le, a Honvédség 1996-ban alezredessé, majd 2006-ban ezredessé léptette elő. Egy másik, kissé hasonló megemlékezésről maga Michelberger Pál számol be: „A felsőoktatási törvény értelmében 2000. december végén – betöltve a 70. életévet – a köztársasági elnök úr felmentett engem egyetemi tanári állásomból és ezzel kinyilvánította, hogy már tanítani sem tudom a magam tudományos területét, így maradt rám a filozofálgatás joga.”
Epilógusként csak annyit kell hozzátenni, hogy Michelberger Pál akadémikusnak 2007-ben négy szakmai közleménye jelent meg, ebből kettő idegen nyelven. Igaz, hogy most már egyetemi hallgatókat a törvény szerint nem taníthat, de aki ezt az érdekes könyvet elolvassa, sokat tanulhat belőle. (Szentgyörgyi Zsuzsa: Mérnök–tudós–iskolateremtő, Michelberger Pál és kora. Bp.: Typotex, 2008)
Bencze Gyula
a fizikai tudomány doktora