Kisebbségkutatás - 2010. 4. szám

Jugoszlávizmus a két világháború között: változékony nemzetépítés

Troch,Pieter: Yugoslavism between the world wars: indecisive nation building = Nationalities Papers, March, 2010, Vol. 38, 2.No 227-244.p.

A cikk, a két világháború közötti Jugoszláv nemzeti programokat és azok hatását vizsgálja a jugoszlávizmus kialakulásának tekintetében, különös figyelmet fordítva az oktatáspolitika szerepére.

A Jugoszláv állam történetét a szerb, horvát és kisebb mértékben a szlovén hatalmi elit által képviselt nemzetfelfogás határozta meg. Abban, hogy a jugoszlávizmus nem állta ki az idők próbáját, e nemzetek vezetőinek komoly felelőssége van. A szélesebb konszenzus elmaradása végül megállíthatatlan polarizációhoz vezetett, és a két világháború közti időszak végére a jugoszláv nemzeti eszme végérvényesen a centralizmushoz, tekintélyelvűséghez és szerb hegemóniához kapcsolódott. A nemzeti hovatartozás, és identitás kérdése természetesen már a szerbek, horvátok és szlovénok királyságának 1918-as megszületése előtt is fontos szerepet játszott. Ebből következi, hogy a világháborúk közti időszak nem jellemezhető kizárólag szerb-horvát dichotómiaként. A cikknek nem célja, hogy megvizsgálja hogyan hatottak az egymást követő jugoszláv nemzeti ideológiák a szélesebb néprétegekre, inkább azzal foglalkozik, hogy bár a világháborúk közötti kormányok ideológiájának a jugoszlávizmus mindig központi eleme volt, miért nem voltak mégsem képesek egy stabil nemzeti eszmerendszer megszilárdítására.

A parlamentáris korszak (1918-1929)

Parlamentáris időszakról, mint a szerbek, horvátok, és szlovénok királyságának 1918 dec. 1-ejei egyesítése és a királyi diktatúra 1929 jan. 6-ai kikiáltása között eltelt időszakról beszélünk. A politikai élet akkori két vezető pártja a Népi Radikális Párt (NRS, Narodna radikalna stranka), és a Jugoszláv Demokrata Párt (JDS, Jugoslovenska demokratska stranka) voltak. A tárgyalt időszakban a radikális párt folyamatosan többségben volt, és egy kivételével az összes miniszterelnököt ők adták. A radikálisok felfogása szerint a szerbek, horvátok, és szlovénok ugyanannak a nemzetnek voltak három eltérő karakterű és történelmi fejlődésű törzse. Hivatalos kommunikációjukban a Jugoszláv nemzet fejlődésének, és gyarapodásának zálogaként e három törzs közösen való munkálkodását jelölték meg, ám az általuk képviselt nemzeti ideológia mindig is szerb központú maradt. A radikálisok hittek abban, hogy ez helyes, mivel nézetük szerint e törzsek egyesítéséért és felszabadításáért a szerb nép tette a legtöbbet. Ennél fogva megpróbálták elérni, hogy a Jugoszláv nemzeti identitás a szerb hagyományokra épüljön. Jó példája ennek, a cirill írás előtérbe helyezése a latinnal szemben. Velük ellentétben, a Demokrata párt a Jugoszláv nemzetet egynek és feloszthatatlannak gondolta. Természetesen a törzsi különbségeket ők sem tagadták, de az volt a véleményük, hogy ezek, az idő előrehaladtál fokozatosan elhalványulnak, majd végül eltűnnek. A radikálisokkal ellentétben a demokraták igen is fontosnak tartották az állam szerepét a jugoszláv nemzeti ideológia terjesztésében, és a „mesterséges” különbözőségek eltörlésében.

Pártállásától függetlenül, minden új oktatási miniszter hitet tett az egységes jugoszláv oktatási rendszer létrehozása mellett. Ám, mivel e miniszterek személye túlságosan gyakran változott, rendeleteikből nem sok valósulhatott meg. A jugoszláv oktatás 1929-ig az első világháborút megelőző határok mentén széttöredezett maradt.

A királyi diktatúra (1929-1935)

1929 Január hatodikán, Sándor király feloszlatta a parlamentet és királyi diktatúrát vezetett be, amellyel véleménye szerint, a jugoszláv nemzeti egység végérvényesen megőrizhetővé vált. Minisztertanácsot hozott létre, és rövid időn belül számos olyan törvényt fogadtatott el, amelyek az egységes jugoszláv nemzeti ideológiát voltak hivatottak megerősíteni. Az állam új neve Jugoszláv királyság lett. Felállt a cenzori hivatal, amely megakadályozta az állami egység ellen szóló újságcikkek megjelenését. Az államot kilenc új közigazgatási egységre osztották, amelyek mellett Belgrád önálló egységként szerepelt. A király nem tagadta teljes mértékben a törzsi tradíciókat, de nyíltan kiállt a három törzs egy nemzetté történő asszimilációja mellett. Az állam, ennek érdekében a jugoszlávtudat elterjesztését több oldalról kívánta elősegíteni. 1931-ben új alkotmány született, amely fenntartotta a király vezető szerepét, de olyan fél-parlamentáris berendezkedést hozott létre, amelyben a nép, a részben demokratikus választásokkal közvetve beleszólhatott az állam sorsának alakulásába. A választási törvényeket természetesen úgy alkották meg, hogy kizárólag azok a pártok kerülhessenek be a parlamentbe, amelyek támogatták a király, és az alkotmány által képviselt ideológiát. Oktatási reformok egész sorát vezették be, annak érdekében, hogy a közös nemzeti ideológia a legszélesebb tömegek körében is mély gyökeret ereszthessen. A legfontosabb ezek közül talán az 1933-ban bevezetett új általános iskolai curriculum volt, amely különös figyelmet fordított az irodalom, a nyelvtan, a történelem, és a földrajz oktatásának egységes szemléletre hozására. A szerb és horvát nyelvet ettől fogva, mint egységes szerb-horvát nyelvet tekintették, és a diákoknak el kellett sajátítaniuk mind a cirill, mind a latinbetűs írást. Az olvasókönyvek lapjain megjelent az állam összes régiójának irodalma. Szlovéniában a szerb-horvát nyelvet heti egy órában volt kötelező tanulni, és az olvasmányok egynegyedének is ezen a nyelven kellett megjelennie. A szerb, horvát, szlovén, macedón, bosnyák, és montenegrói történelmet az új oktatáspolitika szellemében, a közös nemzeti történelem részeként kellett tanítani. A Koszovóért vívott csatát például az egész Jugoszláv nemzet török elleni harcaként interpretálták. Mindezek mellett ugyanakkor megmaradt a szerb dominancia. Az általános iskola harmadik osztályában tanított történelemanyagban például, a tanulóknak tíz történelmi személy életrajzát kellett megtanulniuk, akik közül nyolc volt a szerb nemzetiségű, kettő horvát és szlovén egy sem. A Jugoszlávizmus eszméje, amely korábban nem vetette ki magából az önálló szerb, horvát és szlovén nemzeti ideológiát sem, egyre inkább egy konzervatív, autokratikus és nacionalizmus ellenes felfogássá vált. Sándor király 1935-ben merénylet áldozatává vált, és ez az esemény a kormányzó politikai elit hatalmi legitimációjának elvesztését vonta maga után. A tragédiát követő választásokon pedig, dacára a kivételesen kedvező szabályozásnak, a kormányzópárt a mandátumok elenyésző többségét volt csak képes megszerezni. Ezért Palve régensherceg Bogoljub miniszterelnök helyett, Milan Stojadinovics gazdasági miniszternek, (aki korábban a radikális párt tagjaként politizált) adott kormányalakítási megbízást.

Stojadinovics kormánya (1935-1939)

Stojadinovics olyan kormányt hozott létre, amelyben a korábbi Radikális párt, a Szlovén Néppárt, és a Jugoszláv Muszlimok Szervezetének politikusai kaptak helyet. Ezen kívül tárgyalásokat kezdeményezett a horvát Parasztpárttal is, amelytől a horvát kérdés, akkora már égető problematikájának megoldását remélte. Stojadinovics lépésről-lépésre cserélte fel az integráló jugoszlávizmust, az akkori történészek által valódi jugoszlávizmusnak nevezett eszmével. Ennek lényege az volt, hogy a törzsi különbözőségeket újra el kell ismerni, és az erőszakos asszimiláció helyett a kölcsönös együttműködésre és tiszteletre kell alapozni a közös nemzeti ideológiát. A gyakorlatban Stojadinovics megpróbálta úgy felépíteni a kormányát, hogy az a jugoszláv nemzet mindhárom részét reprezentálja. A korábbi időszakokhoz képest a jugoszlávizmus kisebb szerepet töltött be a vezető réteg diskurzusaiban, sőt olyan is volt, aki nyíltan kritizálta a szerb, horvát és szlovén nacionalizmus felszámolására tett kísérleteket. Az új kormány lazított a királyi diktatúra által bevezetett szigorú kultúrpolitikán is. A jugoszláv nemzeti ideológia pedig lassan kikopott a politikai diskurzusból, és helyét egy a különálló nemzetek alkotta multinacionális állammodell foglalta el.

Végkövetkeztetés

A cikkben tárgyalt mindhárom kormányzati struktúra esszenciálisan jugoszláv volt. A politikai elit valamilyen mértékben minden esetben kívánatosnak tartotta az egységes jugoszláv nemzet megteremtését, de sajnálatos módon soha nem voltak képesek igazi konszenzust kialakítani a nemzet és annak kultúrája kérdésében. A végig kisebb-nagyobb mértékben fennálló szerb dominancia pedig aláásta a nemzetek közötti bizalmat, és Sándor király halála után a jugoszláv nemzeti eszme is talaját vesztette, és helyét a többnemzetiségű állam gondolata foglalta el.