Kisebbségkutatás - 2010. 2. szám
A montenegrói nyelv kodifikációja
Trovesi, Andrea: La codicifazione della lingua montenegrina. Storia di un’idea. = Studi Slavistici, 2009. VI. 197-223. p.
Andrea Trovesi olasz kutató látszólag objektív tanulmányában –amely azonban nem mentes némi elfogultságtól – három témával foglalkozik: az önálló montenegrói nyelvről [crnogorski jezik-V. I.] alkotott felfogásnak a kialakulásával; az ezzel kapcsolatos viták bemutatásával; végül pedig a montenegrói köznyelv hivatalosan életbe lépett helyesírásával (Pravopis crnogorskoga jezika i Rječnik crnogorskoga jezika (pravopisni rječnik) [A montenegrói nyelv helyesírása és a montenegrói nyelv szótára]. Szerk.. M. A. Perović, J. Silić és L. Vasiljeva. In: Slubeni list Crne Gore, 2009, júl 30, 49/LXV].
A montenegrói nyelv önállóságának fő szószólója Vojislav P. Nikčević volt. A cikkíró nem kívánja ugyan a Nikčević munkásságát érintő bírálatok összefoglalását adni, néhány elmarasztaló kritikust azonban név szerint is megemlít. A montenegrói nyelv önállóságát valló nézet Trovesi szerint a publikációk mennyiségén, a propagandisztikus agitáción és a nézetek ismétlésén alapul.
A szocialista Jugoszláviában kezdetben fel sem merült az önálló montenegrói nyelv gondolata: a montenegrói szövetségi állam alkotmányában először a szerb elnevezés (1946-ben), ezt követően a szerbhorvát szerepelt (1963-ben). Utóbbit 1974-ben az ijező kiejtés elnevezéssel egészítették ki. Az önálló montenegrói nyelvről alkotott nézet kialakulására ösztönzőleg hatott az 1967-ben napvilágot látott és nagy politikai visszhangot kiváltott Deklaráció a horvát irodalmi nyelv nevéről és helyzetéről (Deklaracija o nazivu i poloaju hrvatskog kjnievnog jezika) című cikk, továbbá az is, hogy az 1974. évi alkotmányban az szerepel, hogy a Szocialista Horvát Köztársaságban a közéletben a horvát irodalmi nyelv az elfogadott. E megfogalmazás hatására került be az ijező ejtés kitétel a már említett montenegrói alkotmányba.
Az önálló montenegrói nyelv felfogását képviselők hangja a XX. század utolsó évtizedében, a szocialista Jugoszlávia szétesésének időszakában erősödött fel. Vezető egyéniségük Vojislav P. Nikčević (1935–2007) volt. 1993 és 2001 között megjelentette a montenegrói nyelv helyesírási szabályzatát, történetét, leíró nyelvtanát, az ő közreműködésével jött létre az az intézményi háttér, amely az montenegrói nyelvvel, irodalommal és kultúrával foglalkozik.
A nyelvészek és értelmiségiek egy másik csoportja az ún. variánselméletet képviselte: a Montenegróban beszélt szerb nyelv regionális változatát crnogorski knjievnojezički izraz-nak [’montenegrói irodalmi nyelvi kifejezés’-nek] nevezik.
2006-ban a népszavazáson a lakosság többsége a Szerbiától való elszakadás mellett tette le a voksát. Ennek értelemszerűen később nyelvi következményei is lettek. A 2007. október 22-én életbe lépett alkotmány ugyanis kimondja, hogy a köztársaság nyelve a montenegrói. Hivatalosan megszületett a montenegrói nyelv, sztenderdizációjára, kodifikációjára csak ezután kerülhetett sor. Ennek az időigényes munkálatnak az első állomása a szemlénk elején hivatkozott helyesírás és szótár.
Az önálló montenegrói nyelv létét bizonyító érvek Trovesi szerint a kimondottan nyelvészeti, illetve szociolingvisztikai érvek között ingadoznak. A legfontosabb argumentum a fonológia területéről származik. Vojislav P. Nikčević szerint ugyanis a montenegrói három olyan fonémával rendelkezik, amelyek nem találhatók meg a bosnyákban, a horvátban és a szerbben: Az alveopalatális /¼/ és /½/, valamint a /dz/ (érdekes, hogy az olasz szerző a nemzetközi gyakorlattól eltérően a beszédhangokat jelölő szögletes zárójeleket használja).
Ami a nyelvtörténetet illeti, a montenegrói nyelv egy eltérő ősszláv nyelvjárásra megy, vissza, az időközben már kihalt polábra. A hasonlóságok a Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban, Szerbiában és Montenegróban beszélt nyelvek között azért jöttek létre, mert a déli területekről északra nagy néptömegek vándoroltak el, és ez gyengítette a nyelvi különbségeket, kiterjesztette viszont a to nyelvjárás területét. A montenegrói nyelv normális fejlődését megakasztotta az „unitarista” szerbhorvát nyelv kialakulása, ami a montenegrói nyelvet a regionális nyelvjárás szintjére süllyesztette le.
Kultúrtörténeti szempontból kifogásolják, hogy a nyelv korábbi hivatalos elnevezései (szerb, szerbhorvát) megfosztották a montenegróiakat identitásuk egyik alapvetően fontos elemétől, nemzeti nyelvük elnevezésétől.
Trovesi még hozzáfűzi, hogy a térség történetét nacionalista és szerbellenes szempontból értelmezik újjá.
A tanulmány utolsó részében kerül sorra a már idézett helyesírás és szótár. A szerzők közül Perović montenegrói születésű, de Újvidéken működő professzor, Silić zágrábi, Vasiljeva pedig lembergi egyetemi tanár. A cikkíró véleménye szerint mindannyian Nikčević nézeteinek követői. A bevezetőben kifejtik, hogy a montenegrói nyelv kodifikációját az ország önállóvá válása, illletve nevének az alkotmányban való rögzítése indokolta. Trovesi megjegyzi, hogy ezek önmagukban nem nyelvészeti indokok. A montenegrói nyelv három nyelvi szintre épül, ezek a következők: 1. az általános to nyelvi szint (optetokavski jezički sloj) a bosnyákkal, horváttal, montenegróival, és a szerbbel közös réteg; 2. az általános montenegrói nyelvi szint (optecrnogorski jezički sloj) az egész országban beszélt nyelvi réteg; 3. nyelvjárási sajátosságok (dijalektalne jezičke osobine). Az olasz cikkíró értelmezésében ez a három csoport a szerbhorvát nyelv három variánsa, és a sloj ’réteg’ szót ennek megfelelően a variáns (varietà) kifejezéssel fordítja.
A szerzők a hagyománynak megfelelően az ije/-je ejtést javasolják az e-ző [szerb] ejtés helyett, pl. redoslijed, nasljednik stb.
Ami a mássalhangzós fonémákat illeti, a szerzők két olyan fonémát ismernek el, amelyek a szerb nyelvben nem léteznek, a zöngés és zöngétlen alveopalatális //-t és //-t. Írásjelük a latin nyelvű ábécében és , a cirill betűsben pedig ć és з'. További újítás az ábécében, hogy a [mássalhangzó+j] hangkapcsolatokat, amelyekben a [j] hatására a mássalhangzót palatalizálva ejtik, jelölik a helyesírásban, pl. đeca ’gyerekek’, ćerati ’lök’.
A cikk befejező részében Trovesi felteszi a kérdést, hogy a montenegrói nyelv kodifikációja indokolt-e. Nehéz egyértelmű választ adni. Fontosnak tartja a kimondottan nyelvészeti és politikai indokok elválasztását egymástól. Kimondottan nyelvi szempontok alapján véleménye szerint a bosnyák, a horvát, a montenegrói és a szerb egyetlen nyelvet alkot, amelynek több központja van. A montenegrói nyelv sztenderdizációja, függetlenül attól, hogy tudományosan elfogadható-e vagy sem, olyan politikai akarat megnyilvánulása, amely a nemzeti tudat megteremtésére (megerősítésére) irányul. Márpedig minden nemzet a képzelet terméke – idéz két angol nyelven publikáló szerzőt.
Trovesi véleményével több ponton lehetne vitába szállni. Az ismertetésnek azonban ez nem célja. Annyi azonban megjegyzésként ide kívánkozik, hogy az olasz szerző által oly gyakran hivatkozott nyelvtudományi megközelítés, miszerint a szerbhorvát nyelv egy nyelv, különböző variánsokkal és kulturális központokkal, legalább annyi tudományos szempont alapján cáfolható meg. A nemzetekről szóló véleményéről nem is beszélve.
Vig István