Kisebbségkutatás - 2010. 2. szám

A szabadság nehéz terhe – Irodalom és kultúra rendszerváltása Lengyelországban Bakuła, Bogusław: Die Last der Freiheit – Polnische Kultur 1989-1999. = Osteuropa. Jg. 2009. H. 11. 37-51. p.

A lengyel és a szélesebb kelet- és kelet-közép-európai rendszerváltozás kerek húsz évéhez kapcsolódó tanulmány az irodalom és kultura léptékváltására irányítja a figyelmet. A neves összehasonlító irodalomtörténész-esszéíró alapvetően a kulturális folyamatban visszatükröződő nemzeti önkép aktuális változásait veszi számba.

A pártállami rendszer bukását ünneplő és az új felsőházba bevonult alkotó-értelmiségi ellenzék és emigráció első eufóriája Lengyelországban is gyorsan elszállt a gazdasági átalakítás gyötrelmes megindulásával. Alkotói színtéren ők is szembe találták magukat az állami kultúrafinanszírozás felmondásával, de legalább leváltották az addigi rendszer-elkötelezett vagy erőtlen, gyáva mimikrit játszó klientúrát. A dekanonizálás a néhány, idejekorán renegáttá lett kommunista írónagyságot (Konwicki, Woroszylski és mások) okkal kímélte. Az ősellenzék „néma“, veleszületett belső ellenállását jelképező „autisztikus“ kultúrája, amely addigi létalapját elvesztette, új ellenfélre talált, mégpedig a konzum, a sekélyesség, az erkölcsi nihilizmus jegyeivel érzékelt globalista nyugat betolakodó világában. Ennek otromba, „posztmodern“ erőszakossága az eddigi „autisták“ szemében rávetült a régi elnyomásra, miután nagyrészt éppen a pozícióit vesztő régi elit vetette rá magát újszerűnek dicsért paradigmájára. Válaszul az „autisták“ mostmár a bensőség védett, vallásközeli tájain „nomadizáltak“, akár a maradiság és a provincializmus ódiumát is vállalva. A kultúrában rövid életűnek bizonyult lengyel posztmodern kísérlet főként az elit-értékű és a populáris elemek relativálásán bukott meg: Lengyelország máig kérlelhetetlenül elkötelezett az egyértelmű minőségnek. A posztmodern szemlélet tiszteletlensége a megmerevedett hagyományokkal szemben mégis részben felszabadítóan hatott további újító törekvések számára.

Különleges jelentőséggel bírt a háború utáni, az 1981-es hadiállapot nyomán kibővült - irodalmi, színházi és filmes emigráció hazatérése – személyükben az élő alkotókkal és műveikben az elhaltakkal. Klasszikusainak munkássága, mint az 1971-ben Nobel-díjjal is kitüntetett Czesław Miłoszé, részlegesen ugyan már a ’70-es évektől ismertté válhatott, a politikai váltás ezzel szemben végre a teljes örökség korszakos befogadását lehetővé tette. Az emigrációk kora véget ért, élő öröksége beépülhetett a hazai folyamatokba.

*

A lengyel kultúra utolsó kétszáz éve – politikai integritásától újra és újra megrabolva – fősodrában általában a belső ellenállás romantikus modelljébe rejtett stratégiát követte, súlypontjában a hősi-tragikus nemzetképpel, ahogy azt a romantika korában kiformálta. Más korstílusok inkább csak a csomagoláson változtattak. Ez a modell a nemzet kései politikai feltámadásával elévült (lásd különösen Maria Janion: A romantikus paradigma alkonya című régebbi, magyar fordításban olvasható tanulmányát), időszerűvé vált a kultúra modellváltása. A késztetés világos jele volt a nagy „romantikusok“ óvatos deheroizálása (újító szemléletű Mickiewicz-, Słowacki-, Pilsudski-életrajzokkal). Ez nem döntötte le a prófétai nagyságokat a trónról; lényegi törekvése az volt, hogy alakjukat az adott kor valós körvonalai közé helyezze. A korszerű modell a mai kor globális kihívásaival való szembenézés mellett minden bizonnyal megköveteli a szűken nemzetközpontú, helyenként önsajnáltató szemlélet kinyitását tágabb horizontokra, kiegészítve a múlt némely dicstelen epizódjának önkritikus feltárásával.

A nemzetkép jelentős hézagokat mutat („fehér foltok“) mindenekelőtt a távolabbi és közelebbi múlt multietnikus szegmensét illetően. A pótlással 1989 előtt, elszigetelt formában, az emigráció már próbálkozott, egyebek között Stanisław Vincenz a Keleti-Kárpátok életéről hírt adó regényfolyamával (Havasi legelőn, 1938-1979, az első darab ugyan még Varsóban jelent meg), mellette - emlékezéseivel (Szülőhazám Európa, 1959) a már említett, Vilnából elszármazott Miłosz. (A műveket itt, ha van, idézőjel nélkül, magyar kiadási címükkel említjük.) A változó politikai határok között hullámzó nemzeti múlt fehérorosz, litván, német, ukrán, zsidó etnikai összetevője, miután azt a pártállam politikai doktrínája tabuként kezelte, 1989 közeledtével és utána lassanként végre a hazában is érdeklődésre lelt. A multietnikus örökség új vonzása hamarosan azonban beleolvadt a „Közép-Európa“ diszkurzusba, amely elsősorban a cseh Milan Kundera közvetítésével a kelet-európai emigráció párizsi műhelyéből sugárzott ki. A diszkurzus alapjában a háborúban vérbefúlt, majd köddé vált, multikulturális osztrák-lengyel-zsidó Galíciára fókuszált. Irodalmi téren kiemelkedő műve: Pawel Huelle Merzedes-Benz - Levelek Hrabalnak (2002) című regénye azonban a háború előtti Lembergtől Prágán át Gdańskig fűzte és a jelenig elvezette az elbeszélés többgenerációs fonalát. A lengyel multietnicitás máig elérő relevanciáját – nem utolsósorban Jacek Kuroń (korábban az ellenzék kiemelkedő tagja) közreműködése nyomán – az új demokratikus politika is felismerte. Az oktatáspolitika még a görög, örmény és roma identitást is tekintetbe vette.

Jelentős fejezet nyílt a múltfeltárásban, amely a „tisztaságában“, ártatalan „áldozatiságában“ hívő lengyel társadalom önnön eltélyedésére irányítja a figyelmet, például a holokauszt bűneivel kapcsolatban, de a háború utánig átmentett antiszemitizmusát is érinti. A zsidó származású, amerikai lengyel Jan T. Gross (68-as emigráns) idevonatkozó munkáit, köztük a jedwabnei zsidók elleni 1941-es gyilkos pogrom eseményeit körüljáró Szomszédok–at (2000) először ugyan közfelháborodás fogadta (utóljára: „Félelem - Antiszemitizmus Lengyelországban közvetlenül a háború után”, 2008), a közvélemény nagy része végül mégis meghajlott a szerző cáfolhatatlan bizonyítékai és morális igazsága előtt.

Ha lehet, még szigorúbb tabut döntött a történelmi német etnikum háború végi és háború utáni sorsának feszegetése. Hiszen a Poroszországtól elszenvedett elnyomás és a náci lerohanás okán a lengyeleknek pusztán ellenségképe volt a németekről. A hangütést még a Gdańskból elszármazott német Günter Grass önéletrajzi regényének (Bádogdob) lengyel kiadása (előbb szamizdatként) adta meg az 1980-as években. 1990 után már a pomerániai, sziléziai lengyel-német közös sors emlékezetét és a felszámolás drámáját idéző lengyel eredeti alkotások sorjáztak – például a szintén gdański Stefan Chwin (Hanemann), Andrzej Zawada (Bresław [Wrocław / Boroszló]) és mások tollából. Német motívumok természetszerűleg a tágabb etnikai spektrumból merítő művekben is bőséggel megjelentek. A lengyel társadalom idegenkedését a német szomszédságtól az irodalmi hullám – persze – egyik napról a másikra nem oszlatta el, a helyzeten mégis sokat javított.

A háború után szovjetizált politika béklyóitól szabaddá lett nemzet új irodalmának, kultúrájának tízegynéhány éve a társadalom önképében beállt tisztulási folyamatról ad számot, egyidejűleg végérvényesen túlépett a megkövesedett romantikus paradigmán. Az utak erről a pontról sokfelé vezetnek. De nem is lehet cél egyetlen útirányt követni.

Komáromi Sándor