Kisebbségkutatás - 2010. 2. szám
Portnov, Andrij: Mіzh «Central'noju Evropoju» ta «Russkim mirom»: Suchasna Ukraina u prostorі mіzhnarodnyh іntelektual'nyh dyskusіj. Kyiv: Nacіonal'nyj іnstytut strategіchnyh doslіdzhen', 2009. 160 p. ISBN 966-554-160-9
Andrij Portnov legújabb könyve 2009-ben jelent meg a kijevi Stratégiai Kutatások Nemzeti Intézet gondozásában „Közép-Európa” és az „orosz világ” között címmel. A kötet szerzője az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Európai Kutatások Intézetének tudományos főmunkatársa, az Ukraïna Moderna című ukrán nyelvű, nemzetközi tájékozódású, történelmi és mai intellektuális kérdéseket boncolgató folyóirat egyik szerkesztője. A több nyelven beszélő, író, műfordító szerző kötetében négy tanulmányt találunk, amelyek tanúbizonyságot tesznek a szerző eredeti és nem minden tanulság nélküli látásmódjáról.
Bevezetőjében Andrij Portnov arról ír, hogy az 1990-es évek elején a politológusok és a történészek igen nagy számban optimizmussal tekintettel az Európa keleti felén kialakuló posztkommunista államokra. Az átalakulás elmélete szerint a politikai rendszerek demokratizálása, a gazdasági viszonyok liberalizálása és a kulturális nyitottság a világ felé lehetővé teszik, hogy a volt szovjet tagköztársaságok gyorsan adaptálják az új játékszabályokat. Francis Fukuyama tézisét a „történelem végéről”, azaz a demokrácia és a liberalizmus teljes győzelméről a világban, sokan készpénznek vették. Az illúziók azonban igen rövid idő alatt szertefoszlottak. A posztkommunista országokról kiderült, hogy nem egyformán felkészültek, nem egyformán képesek az átalakulásra, a kommunista elitek pedig bizonyították, hogy kiválóan alkalmazzák a mimikri-technikát, ami által nemcsak megőrizni tudták, hanem egyes esetekben még növelték is befolyásukat. A „brave new world” gyors megvalósulásának elmaradása utat nyitott olyan elméleteknek, mint a jelenkori fejlődésnek a történelemtől való függése (path dependency), amit velősen úgy foglalhatunk össze: az, hogy hová érkezünk, attól függ, honnan indultunk.
Portnov sorra veszi a diskurzusokat, történelemértelmezéseket azzal a régióval kapcsolatban, amelyiket némelyek összefoglalóan „posztkommunista országoknak”, mások „Közép-Kelet-Európának”, megint mások „orosz világnak” neveznek.
Minden területi-földrajzi tagolás a semlegesség álcájával egyfajta értékelést hordoz magában. Sem egy fotó, sem egy földrajzi fogalom nem lehet semleges. Ez utóbbival kapcsolatban Portnov példaként hozza fel, hogy ami az ukránoknak „Kárpátontúl”, az a magyaroknak „Kárpátalja”. Nem semleges a világ különböző térségekre tagolása sem. Ez a ma már hétköznapinak tekinthető megállapítás fokozatosan szivárgott be a tudományos diskurzusba. A palesztin származású Edward Said 1978-as Orientalizmus (Orientalism) című könyvében kifejti, hogyan hozta létre Európa a maga „Kelet”-koncepcióját, belesűrítve minden elgondolását a „Másságról”. Said könyve mellbevágóan hatott a nyugati világra. Az bolgár származású amerikai Maria Todorova továbbgondolta ezt a koncepciót, és arra a megállapításra jutott, hogy minden történelmi korszak és minden társadalom létrehozza a maga „másságát”. Imagining the Balkans (1997) című könyvében arról írt, hogy ez történt a Balkán esetében is: a XX. század elejétől a civilizálatlanság és a dehumanizálódás szinonimájává változtatták. A harmadik nagy klasszikus mű, Larry Wolff könyve (Inventing Eastern Europe: The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment, 1994), amelyben a szerző azt vizsgálja meg, hogyan alakultak ki a nyugat-európai eszmék Kelet-Európáról. Wolff hangsúlyozta a felvilágosodás hatását a kontinens keleti és nyugati térségre tagolásában. Bár ezt a megközelítést sokan bírálták, mondván, a felvilágosodás kora sokkal inkább beszélt központról és perifériáról, mint Keletről és Nyugatról, azonban a második világháború utáni ún. vasfüggöny éppen azon a vonalon húzódott, amit a két évszázaddal korábbi koncepciók meghúztak.
Portnov szerint bármikorra is tesszük Európa mentális felosztását „nyugatra” és „keletre”, ami az „észak” és „dél” felosztást váltotta fel (Oroszország például ebben a koncepcióban „északról” fokozatosan „keletre” vándorolt, míg a skandináv észak megőrizte a pozitív megítélését), tény, hogy a második világháború után a nyugati gondolkodásban ez a felosztás axiómává erősödött. A „nyugathoz” a civilizációs értékeket társították, Kelet-Európa pedig – Schöpflin György megállapítása szerint – „átmeneti övezet” maradt a nyugati hatalmi rend és a keleti autokrácia között, és legfőbb jellemvonásaként pedig az elmaradottság jelent meg. Mark von Hagen azt is megkockáztatta, hogy a nacionalizmussal, antiszemitizmussal és etnikai konfliktusokkal összefonódott Kelet-Európának nem volt „történelmi legitimitása”.
Ebben a térben a „Közép-Európa” fogalom megalkotása a XX. századi politikai gondolkodás egyik legsikeresebb terméke. A XIX. század közepén Friedrich List „közép-európai gazdasági közösségről” írt, a XX. század elején azonban Friedrich Neumann (Mitteleuropa, 1915) kétségbe vonta Közép-Európa létezésének realitását. A fogalom tulajdonképpen csak az 1970-es, ’80-as években szerzett létjogosultságot, mégpedig elsősorban a cseh írónak, Milan Kunderának köszönhetően. Kundera Közép-Európa tragédiája című politikai esszéjében, amely számos nyelven megjelent a világ különböző tájain, arról ír, hogy Közép-Európa az európai kulturális tér része, amelyet azonban a Nyugat 1945-ben Jaltában elárult, amikor odavetette a szovjet-orosz kommunizmus martalékául. Kundera „Kelet-Európának” tartotta a szovjet birodalmat, „Közép-Európát” pedig a nyugati civilizáció részeként állította be.
Schöpflin György fogalomhasználatát kölcsönvéve, a kommunista rezsimek bukása után elkezdődött a „reeurópaizáció” folyamata, Claudio Magris szerint pedig – Közép-Európa a szovjet uralom elleni tiltakozás szinonimájává vált. Kelet-Európa tehát kettévált, s a közép-európai országok, különösen Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia nyugathoz tartozását senki nem vonta kétségbe. A lengyel származású amerikai történész, Piotr Stefan Wandycz (The price of Freedom, 1992) Közép-Európához sorolta a Balti-, az Adriai-, az Égei- és a Fekete-tenger által határolt térséget, egyértelműsítve, hogy a régióhoz tartozás közös rendezési elve a nyugati civilizációhoz való szoros kötődés. Ugyanakkor Padraic Kenney (A Carnival of Revolution, 1989) szerint a közép-európai országokat a nyugati birodalmakkal való közös múlt köti össze, és az azon kívüli országok 1989-ben különbözőképpen reagáltak az eseményekre: karnevál helyett Romániában véres eszközökkel számoltak le a Ceauşescu-rezsimmel, Boszniában és Horvátországban pedig háború dúlt. Kenney Közép-Európa-értelmezésébe Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, az NDK, sőt Szlovénia és Ukrajna is beletartozott, ám kihagyta belőle a balti államokat.
Timothy Garton Ash-t idézve – „Mondd meg, milyen a te Közép-Európád, és megmondom neked, hogy ki vagy” – vezeti fel Portnov Ukrajna kérdését az európai térségekkel kapcsolatos koncepciókban. Többek között megállapítja, hogy az európai történeti szintézisekből teljesen hiányzik az ukrán történelem, egyedül Norman Davies könyve kivétel (Europe: A History, 1996). A magyar és a román historiográfia is közömbös a kérdés iránt, Ukrajnát nem tekintik „a közös civilizációs tér” részének. Azonban kivételt képez a lengyel hagyomány, amelyik legalább részben Közép-Európához tartozónak tartja Ukrajnát. 1994-ben Jerzy Kłoczowski, a lengyelországi Közép-Kelet-Európa Intézet megalapítója arról írt, hogy Ukrajna Európához tartozik a kereszténység felvétele óta, amit csak megerősített a görög katolikus vallással. Kłoczowski szerint a kérdést inkább úgy kellene feltenni, Ukrajnának az Oroszországhoz tartozó fele, majd Szovjet-Ukrajna mennyiben tartozott Kelet-Európához, vagy egyszerűbben fogalmazva az orosz világhoz?
A Kłoczowski által szerkesztett két kötetes történelmi szintézis Közép-Kelet-Európa történetéről (Historia Europy rodkowo-Wschodniej, 2000) a Lengyel Királyság, a Litván Nagyfejedelemség, valamint a történelmi Csehország és Magyarország történetével foglalkozik. A mű különleges érdeme, hogy éppen a Közép-Kelet-Európa Intézet kiadványa vállalkozik a Rzeczpospolitára vonatkozó historiográfia újraértékelésére, amely államalakulat Lengyelország, Litvánia, Ukrajna és Belorusszia közös történelmét foglalja magában. Különösen figyelemre méltó Andrzej Kamiński tanulmánya, amelyben élesen kritizálja és „történelmi imperializmusnak” nevezi Rzeczpospolita történelmének kizárólag a Lengyelország történelmével való azonosítását. A könyvben ritkán fordulnak elő a „Lengyelország”, „lengyelek” fogalmak, a „ruszinok” helyett pedig „ukránokról” és „beloruszokról” ír. A terminológia modernizálásával kapcsolatban Portnov megállapítja, hogy az ukrán és a belorusz nemzeti projektek teleologizálása történik meg, illetve a minél szélesebb „keleti” olvasóközönség megszólítása. Kamiński arra is felhívja a figyelmet, hogy irigyelni és sajnálni lehet Ukrajnát azért, hogy sokféle tradícióból válogathat. Minden választás kisebb-nagyobb mértékben diszkriminálja az egyes szomszédokat, vagy országon belül az egyes régiókat. Az ukrán történelemben a Rzeczpospolitát sem lehet kizárólagosítani, hiszen abban helye van például a Krími Kánságnak és az Oszmán Birodalomnak is.
Figyelemre méltó, hogy az ukrán történészek többsége távolt tartja magát a Közép-Európáról szóló diskurzusoktól. Ezt az örökséget továbbra is idegennek érzik, és szembeállítják a mitologizált kozák örökséggel. „A lengyel feudális elnyomás” sztereotípiájának lerombolására, az 1569-es lublini unió átértékelésére tett kísérletek, a XVII-XVIII. századi kozákság heroizált történelmével kapcsolatos kényes kérdések felvetése alternatívát jelent a hagyományosan kozákcentrikus, az „ukránságot” a „parasztsággal” azonosító ukrán történetírással szemben. Ugyanakkor sem az ukrán politikai, sem az ukrán társadalmi diskurzus nem foglalkozik a Rzeczpospolita örökségével.
Mi erre az orosz válasz? A lengyelek Közép-Kelet-Európa koncepcióját az oroszok nem hagyhatták válasz nélkül, különösen, mert úgy érezték, őket kizárták ebből a térből. Oroszország párbeszédet folytatott a Nyugattal (például II. Katalin levelezései Voltaire-rel Lengyelország háromszori felosztásának intellektuális megtervezése), illetve, hogy az orosz művészet és irodalom mindig kiváltotta a politika bűneit, nyilvánvalóan indukálta a beleszólást Közép-Európa tervezgetésébe.
Az oroszok számára különösen sértő volt Kundera kulturális határmegvonása, mert ezzel megfosztotta Oroszországot attól a lehetőségtől, hogy szintén a kommunizmus áldozatának érezze magát. Joszif Brodszkij szerint a kommunista rezsim épp olyan mértékben terméke a nyugati racionalizmusnak, mint a keleti emocionális radikalizmusnak; a kelet-európai értelmiségiek pedig annak a geopolitikai koncepciónak az áldozataivá váltak, amely Európát Keletre és Nyugatra osztotta. A Közép-Európa-koncepció pedig nem más, mint a Nyugat részévé válásra való törekvés.
Közép-Európának mint ideológiai konstrukciónak a lerombolásából leginkább Alekszej Miller vette ki a részét, aki szerint a Közép-Európa-koncepciót a Nyugat rendelte meg, a Kundera-esszék pedig propagandaanyagok. Miller szerint Közép-Európát olyan határvonalként állítják be, amely mögött a kitalálói szerint a barbárság, a civilizáció elfogadására alkalmatlan világ kezdődik.
Portnov azzal zárja elemzését, hogy a Közép-Kelet-Európa-koncepció éppúgy feltételes és metaforikus, mint minden általánosító történelmi-földrajzi fogalom. Mint valamennyi fogalom, ez is segít mélyebben megérteni a történelmi folyamatok bizonyos kérdéseit, másokat viszont kisebbít vagy kirekeszt. Más szavakkal: ez a koncepció egyszerre egyszerűsíti le a valóságértelmezést, ugyanakkor eligazító magyarázatot ad a jelenségekre.
A szovjet időszakban a Szovjetunió egyes tagköztársaságainak története kizárólagosan az adott tagköztársasághoz kötődött. Például Örményország történetét az örmény tagköztársaságban, Ukrajnáét az ukrán tagköztársaságban tanították csak. Intézményes ukrainisztika Moszkvában vagy Leningrádban nem létezett, az ukrajnai tudósok pedig emigrációba kényszerültek, hogy ne szenvedjenek el üldöztetést publikációik miatt. Az 1990-es évektől az oroszországi ukrainisták főként a polonistákból és a ruszistákból rekrutálódtak, azaz gyakorlatilag még mindig nem létezik ukrainista mint olyan – állapítja meg Andrij Portnov. Oroszországban igen alacsony szinten van az ukrán történelem ismerete. Portnov azokat a publikációkat veszi sorra, amelyek részesei lehetnek egy modern ukrán történelem, valamint a posztszovjet Oroszország és Ukrajna viszonya konceptualizálásának.
Az orosz ukrainisztika első komoly teljesítménye, Alekszej Miller Az „ukrán kérdés” a hatalom politikájában és az orosz közvéleményben címmel 2000-ben megjelent könyve nagy szenzációt keltett. A szerző az ukrán és az orosz történelem bemutatásához meggyőzően felhasználja az angol nyelvű szakirodalmat. Miller saját értékelése szerint a legnagyobb dicséretet a lembergi könyvbemutatón kapta, amikor az egyik hozzászóló kifejtette, hogy nem tudta kihámozni, vajon kinek az oldalán is áll a szerző.
A siker záloga Portnov szerint stilisztikai természetű. Miller az ukrán olvasók számára szokatlanul semleges és kimért nyelven szólalt meg. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy a semleges hangnem vajon egyenlő-e a semleges leírással? Miller monográfiája határozottan elveti a nemzeti narratívát és a történelem teleologizálását. Az „újjászületés” és az „elnyomás” állandó körforgása helyett – Miller szerint – inkább a nemzetfejlődés variabilitását kell hangsúlyozni, annak a konkrét történelmi helyzettel való összefüggését, s ilyenformán nincs semmi köze sem isteni elgondoláshoz, sem a „történelem törvényeihez”. Miller szerint a XIX. században Oroszország előtt három út állt: nemzetek feletti birodalom, pánszláv birodalom vagy orosz nacionalizmus. Ehelyett a „nagyorosz” vagy „hármas orosz nemzet” koncepcióját választotta. Ebben az értelmezésben például az ukrán nacionalizmussal való hadakozás igazából az orosz nemzet egységéért vívott küzdelem volt. Azonban ez a küzdelem kudarcot vallott, ami több okra vezethető vissza: a lengyel tényező az ukrán mozgalom számára megteremtette az alternatív fejlődés lehetőségét; a második ok az orosz politika gyengesége, következetlensége és meggondolatlansága (a birodalom a repressziókat nem párosította pozitív asszimilációval, illetve nem voltak megfelelő eszközei ahhoz, hogy a repressziókat véglegesen és visszafordíthatatlanul végrehajtsa). Miller elegáns következtetése, hogy Oroszország általános elmaradása a modernizáció folyamatában azzal járt, hogy nem tudta megoldani nemzeti problémáit, mint tette Franciaország vagy Poroszország.
Ugyanígy fontos alkotás az Alekszej Miller és Mihail Dolbilov által szerkesztett Az Orosz Birodalom nyugati határvidékei (2006) című szintézis. Ez az első olyan orosz tankönyv, amelyik XIX. századi Oroszországnak a Rzeczpospolita keleti végeivel kapcsolatos politikája történetével foglalkozik. A könyv szembeállítja az orosz és a lengyel nemzet- és államfelfogásokat, kultúrpolitikákat. Érdekesség a könyvben, hogy a XIII-XVII. századi ukrán etnikai lakosságot „ruszin” népnévvel illeti.
Miller más műveiben is bírálja a nemzeti narratívát, amit a nemzetfejlődés leegyszerűsítő magyarázatának tart, és elveti az Orosz Birodalom történetének regionális szempontú megközelítését is. Miller – Iver B. Neumann nyomán – úgy látja, hogy a regiók ugyanúgy konstruálódnak, mint a nemzetek. Miller határozottan elveti az orosz és a szovjet politika jogfolytonosságát, szerinte az 1920-1930-as évek szovjet projektje éppenhogy az orosz nemzeteszme tagadása.
Izgalmas téma, ahogyan Miller „az ukrajnai identitások kettőségéről” gondolkodik. Az Otyecsesztvennije Zapiszki egyik 2007-es számában megjelent tanulmányában kifejti, hogy a két világháború közötti Lengyelországban kezdett kialakulni az ukrán nacionalizmusnak az a típusa, amely ma Nyugat-Ukrajnát jellemzi. Főszerepet játszott ebben az iskolai oktatás, a lengyel időszakban ugyanis működtettek ukrán tannyelvű iskolákat, amelyekben az indoktrináció alapvető elemei voltak a szovjetellenes és oroszellenes tanok. Ugyanakkor Szovjet-Ukrajnában a kisorosz identitást törvényen kívül helyezték, a szovjet iskolában nem tanítottak oroszellenességet, hanem internacionalizmust hirdettek, aminek következtében olyan ukrán identitás alakult ki, amelyiknek nincs kizárólagos etnikai eleme, mint nyugati változatának. A mai Ukrajnában Miller szerint ez a két oldal „idegenként” tekint egymásra, fenyegetést feltételez a másik részéről. Portnov ezzel szembeállítja, hogy egy 2006 júliusában végzett szociológiai felmérés szerint Ukrajna lakosságának 73 százaléka semmi lényeges különbséget nem látott az ország keleti és nyugati fele között, legalábbis semmi olyat, aminek civilizatórikus természete lett volna. 62,5 százalék pedig eleve úgy vélte, hogy konfliktus nem a társadalmon belül van, hanem az üzleti világ elitjét jellemzi, illetve Oroszország és az USA küzdelmét az ukrajnai befolyásért.
Irina Mihutyina Az ukrán kérdés Oroszországban (a 19. század vége – a 20. század eleje) (2003) című munkájában amellett kardoskodik, hogy Nagyoroszország és Kisoroszország mindig is a közös történelem és a közös eredet álmait dédelgetve élt. Az ukrán területek Oroszországhoz csatolásával sikerült megakadályozni az „ellengyelesítést”, Ausztria-Magyarország ruszin lakosságának nemzetépítési nehézségei pedig abból adódtak, hogy miután „ezek a területek kikerültek az orosz állami befolyás alól, a keleti szláv etnikai közösség feloldódott az idegen hatalmi rendben.”
Figyelemreméltó, hogyan értékeli az orosz szakirodalom az 1932-33-as nagy ukrajnai éhínséget (holodomor). 2007-ben az orosz kormány és az orosz elnöki adminisztráció által alapított Rogyina című folyóiratban Andrej Marcsuk arról értekezik, hogy a nagy éhínség csak fikció, a falvak abban az időszakban jól éltek, „a több millió ember halála fatális következménye volt az államirányítás tökéletlenségének, hibás működésének”. Marcsuk szerint a nagy éhínséggel az ukránok ellenségképet próbálnak kreálni Oroszországból, megpróbálják lecsupaszítani, deheroizálni az orosz (szovjet) történelmet: az emberek ne a világháborúban aratott győzelemre, a világűr meghódítására, a tudományos vívmányokra emlékezzenek.
Valerij Tyiskov, az Orosz Tudományos Akadémia Etnológiai Intézetének igazgatója egyenesen arról értekezik, hogy számos oroszországi történész sem hajlandó mind a mai napig a cári Orosz Birodalmat, a Szovjetuniót és a mai Oroszországot nemzetállamként láttatni. A nemzetállam nemzetének azonban nem az „oroszokat”, hanem az „oroszországiakat” tekinti, s ehhez néphez tartozónak mondja az összes etnikai csoportot, amelyik az ország területén él és állampolgársággal bír. Ez az ún. oroszországi polgári nemzet.
Portnov felveti, hogy amikor az ukrán vagy más egyéb nemzeti narratívát kritizáljuk, akkor gondolkodjunk el azon, hogy ezt azért tesszük, mert „nemzeti”, vagy azért, mert „ukrán” vagy „lengyel”, vagy bármi más. Az orosz történeti szakirodalom egyértelműen nem ismeri el Ukrajnát mint önálló egységet és az ukránokat mint önálló nemzetet.
Genocídium és etnikai tisztogatások: nemzetközi diskurzusok ukrán vonatkozásai
A „genocídium”, „etnikai tisztogatások” az ukrán médiában, politikában és tudományban bevett fogalmak. 2006. november 28-án az ukrán parlament törvényt fogadott el, amelyben az 1932-33-as nagy éhínséget az ukrán nép genocídiumának ismerte el. Nyilvános viták zajlottak a nagy éhínség (holodomor) és a holokauszt tagadásának büntethetőségéről. Portnov a nemzetközi szakirodalomnak azt a vonulatát veszi számba, amelynek van valamilyen ukrán relevanciája, hozzátéve, hogy ezeknek a munkáknak egyikét sem fordították még le ukrán nyelvre, tehát ott gyakorlatilag ismeretlenek.
A genocídium fogalmának megalkotója egy lengyel zsidó jogász, Raphael Lemkin. A nürnbergi pert már erre a fogalomra alapozták, de a lemkini értelmezésnél szűkebb, csak a fizikai megsemmisítésre kiterjedő értelemben. Ugyanezt az aspektust hangsúlyozza az ENSZ által 1948. december 9-én elfogadott egyezmény a népirtás megakadályozásáról és büntetéséről.
A genocídiumnak ma már több tudományos meghatározása létezik (Frank Chalk, Kurt Jonassohn, Steven Katz, Adam Jones, Martin Shaw, Jacques Semelin és mások), és a téma még koránt sincs lezárva. A genocídiumok története igen kevés egyetemen külön tantárgy, főként Észak-Amerikában foglalkoznak ily módon vele. Ez nem véletlen, hiszen arról is viták vannak, hogy mi tartozik a genocídium fogalma alá. Csak az ezredforduló után fogadta el a kutatók egy része, hogy genocídium volt az örmények deportálása az Oszmán Birodalomban a XX. század elején.
Maga a holokauszt a mozi által került be a köztudatba, és minden egyes újabb feldolgozás kapcsán felélénkült a kérdés körüli diskurzus. Az első film az NBC csatorna Holokauszt című filmsorozata volt Mavin J. Chomsky rendezésében 1978-ban. Utána következtek a nagy mozifilmek: Schindler listája (Steven Spielberg, 1993), Az élet szép (Roberto Benigni, 1997), A zongorista (Roman Polanski, 2002).
A genocídiumról folyó vitákban figyelemre méltók a kommunizmus bűneiről alkotott elképzelések. A genocídium témakörén belül a mai napig ez az egyik legvitatottabb és leginkább átpolitizált kérdés. Míg a náci bűnöket és a holokausztot egyértelműen elítélik, s ez megkérdőjelezhetetlenül beépült a nyugati politikai kultúrába, a nyugati értelmiség esete a marxizmussal még befejezetlen regény. Anne Applebaum például a gulág történetét feldolgozó monográfiájában (Gulag: A History, 2003) arra is felhívja a figyelmet, hogy Európa-szerte tiltott a náci jelképek használata, a kommunista jelképekkel díszített pólókat viszont előszeretettel viselik az emberek.
Sokan vélik úgy, hogy a kommunizmus kutatása magában rejti a nácizmus „normalizálásának” és a holokauszt „relativizálásának” veszélyét. Ezzel vádolta meg Jürgen Habermas Ernst Noltét, amikor írásaiban kifejtette, hogy Hitler a terror több elemét Lenintől és Sztálintól vette át.
1997-ben Franciaországban kiadták a kommunizmus fekete könyvét (Le Livre noir du communisme. Crimes, terreur, répression), amely bár különböző színvonalú tanulmányokat tartalmazott, óriási bestselerré vált. Több mint 100 ezer példány fogyott belőle, a világban pedig közel 1 millió, 1999-ben angolra is lefordították. Az egyik szerző, az amerikai történész, Martin Malia arról ír, hogy a nácizmus és a kommunizmus bűneinek megszólaltatásában azért van asszimetria, mert a Szovjetunió győztesen került ki a második világháborúból. Malia felszólította a nyugati tudományosságot, hogy szakítson ezzel a szemlélettel. Maliát és a könyvet is sokan bírálták, arra hivatkozva, hogy el kell választani a marxizmust és szélesebb értelemben a szocialista ideológiát az egyes kommunista rezsimek által elkövetett bűntettektől. Omer Bartov, a genocídium egyik legfőbb ideológusa szerint a nácizmus egy genocídiumra épülő ideológia volt, Hitler politikájában a legfontosabb a rombolás volt, azonban a Szovjetunió, összes gaztette ellenére, nem olyan rezsim volt, amelyik célul tűzte a genocídiumot. Bartov szerint van létjogosultsága a szocializmus iránti nosztalgiának abban az értelemben, hogy hiszünk a nagyobb szociális igazságosságban. A nácizmus iránti nosztalgia azonban csak a rombolás és hatalom iránti vágyat jelenti. Eric Hobsbawm közismert szavai, hogy a Szovjetunió vagy a kommunista Kuba létezése bebizonyította, hogy a szocializmus nemcsak ábrándkép. Ennek ellenére azonban számos európai baloldali személyiség hátat fordított a kommunista mozgalomnak abból a meggyőződésből, hogy a marxista elmélet és a politikai rendszerek története egy és ugyanaz. Ezt tette például François Furet, aki Magyarország 1956-os szovjet lerohanása után kilépett a Francia Kommunista Pártból. Ugyanakkor Allan Bezanson úgy véli, hogy a kommunista ideológia veszélyesebb a nácizmusnál, mivel általános emberi értékeken alapszik, így sikeresen elleplezi valódi természetét.
Portnov arra a következtetésre jut, hogy a szovjet totalitarizmusról a kommunizmus gaztetteiről szóló viták sokkal inkább az abban résztvevőkről, az országaikban zajló ideológiai vitákról szólnak, mint sem a vita tárgyáról. Jó példa erre az 1932-33-as nagy ukrajnai éhínség megítélése.
Több oka van annak, miért nem foglalkoztak a nyugati szakemberek a kommunizmus bűneivel. Ide tartozik többek között, hogy ez egyfajta intellektuális szembenállás volt a hidegháború hivatalos diskurzusával; közrejátszott a félelem, hogy ezzel relativizálódnak a nácizmus bűnei, illetve a hit, hogy a szocializmus alternatívája lehet a kommunizmusnak. Az 1970-es években még az is kérdés volt, hogy az 1932-33-as nagy éhínség egyáltalán megtörtént-e. Az 1980-as évek végétől mind a mai napig az a viták lényege, hogy ez mennyiben volt előre eltervezett, illetve ennél halványabban, de az is előkerül, hogy mennyire irányult kizárólag az ukránok ellen. A legutóbbi években vált vitatémává, hogy a nagy éhínség tekinthető-e genocídiumnak.
Egészen az 1980-as évek közepéig nagyon kevés angol nyelvű szakirodalom szólt a nagy éhínségről, mégpedig azért, mert a téma iránt nem volt kellő politikai érdeklődés, illetve a források teljességgel hozzáférhetetlenek voltak. A szovjetológusokat sokkal jobban érdekelte a szovjet rendszer kiépülése, mint az ellenzék vagy az áldozatok kérdése, a Szovjetuniót teljes mértékben Oroszországgal azonosították, és teljesen mellőzték a többi tagköztársaságot. Ebben közrejátszott az is, hogy mindenki az orosz nyelvet igyekezett megtanulni, illetve, hogy a központi levéltárak jobban hozzáférhetők voltak, mint a köztársaságok levéltárai.
A jeget Robert Conquest könyve (The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivization and the Terror-Famine, 1986) törte meg, amely több kiadást megért és nagy hatást gyakorolt az ukrán historiográfiára is. Ugyanebben az időben, 1985-ben James Mace történészt nevezték ki az USA Kongresszusában az ukrán holodomorral (nagy éhínséggel) foglalkozó bizottság élére. Mace legfontosabb megállapítása az volt, hogy az éhínség kegyetlenül és traumatizáló módon avatkozott be az ukrán nemzetfejlődésbe; a rezsim a nemzeti problémákat a társadalmi osztályok problémájaként kezelte, illetve, hogy a fasizmussal nem lehet monopolizálni a genocídium fogalmát. Conquest és Mace bírálói főként arra hivatkoztak az éhínségnek nemcsak Ukrajna esett áldozatul, hanem minden „feketeföldű régió”, és hogy a kommunista rezsim alatt elpusztult emberek többségének halála nem előre eltervezett gyilkosság volt, hanem a kommunista rendszer elveinek megfelelés érdekében az országban végrehajtott gyorsított ütemű, kényszerű modernizációnak estek áldozatul (John Arch Getty, Michael Mann, William Rubinstein). Mások hangsúlyozták, hogy Sztálin nem volt tisztában az éhínség mértékével, s úgy gondolta, hogy az a falusiak saját hibájából következett be (Robert Davies, Stephen Wheatcroft).
Új hangot ütött meg a polémiában Michael Ellman, aki az Europe-Asia Studies egyik 2005-ös számában megjelent tanulmányában előáll azzal, hogy újra elő kell venni a levéltári forrásokat, és figyelmesebben elolvasni Sztálin megnyilatkozásait, amelyekből az derül ki, hogy a falusiakat igenis meg akarta bünteti az engedetlenségért, s mindezt azért, mert így képzelt el a „nemzet atyja” szerep betöltését.
A nagy éhínség legalaposabb kutatója az olasz Andrea Graziosi. Az ő véleménye szerint az éhínség nem volt előre eltervezve, de ha már bekövetkezett, akkor a hatalom kihasználta a saját céljaira, s ez végül genocídiumhoz vezetett. Ebben van az alapvető különbség a holokauszt és a nagy éhínség között: az utóbbi nem irányult egy teljes etnikai csoport kiirtására, nem ölte meg közvetlenül az embereket, politikai és nem pedig etnikai vagy faji megfontoláson alapult.
Figyelemre méltó az a válasz, amit Dmitrij Medvegyev orosz elnök adott Viktor Juscsenko ukrán államfőnek, amikor nemet mondott arra a meghívásra, hogy vegyen részt az éhínség áldozatainak emlékünnepségén Kijevben: a kollektivizálásról hozott döntést elfogadta a Szovjetunió és a szövetséges köztársaságok soknemzetiségű vezetése, az erőszakos végrehajtást az Ukrán SZSZK területén javarészt ukrán káderek végezték, akik nemcsak beletörődően végrehajtották a központ utasításait, hanem maguk is tettek javaslatokat megtorló intézkedésekre az ugyancsak ukrán nemzetiségű lakossággal szemben.
Portnov véleménye, hogy ha ebből az következik, hogy ha a nagy éhínség implementálásában ukrán vezetéknevű emberek is részt vettek, ezzel a mesterséges éhínség már meg is szűnik genocídiumnak lenni, akkor joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon az etnikai alapon bekövetkező szenvedés és erőszakos halál súlyosabb, mint a más kritériumok alapján, de ugyanúgy bekövetkező szenvedés és halál.
Bár a holokauszttal kapcsolatos szakirodalom igen gazdag, viszont igencsak elégtelen szinten áll a kutatás az 1941-44-es ukrajnai eseményekkel kapcsolatban. Portnov sorra veszi az ezzel kapcsolatos mértékadó szakirodalmat. Szerinte az egyik első komoly kísérlet a nácik által megszállt ukrán területeken az ukránok és a zsidók viszonyáról Philip Friedman 1959-es tanulmánya (Ukrainian- Jewish Relations during the Nazi Occupation), amelyben elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy a források elégtelensége miatt az ukrán és a zsidó történészek a kérdést nagyon különböző módon tárgyalják.
A témakör úttörő publikációja John-Paul Himka nevéhez fűződik (Ukrainian Collaboration in the Extermination of the Jews during the. Second World War, 1997). Himka többek között arról ír, hogy a nacionalista világszemléletből következik az emberek csoportosítása „sajátjainkra” és „idegenekre”, ami nagy mértékben leegyszerűsíti a zsidóság azonosítását Ukrajna nemzeti ellenségeivel. A történelmi alapja ennek a szemléletnek a zsidóságnak az a kisebbségi szempontból érthető magatartása, hogy politikai dominanciával rendelkező népességet támogassa, azaz Kelet-Galíciában a lengyeleket, az Oroszországhoz tartozó ukrán területeken pedig az oroszokat. Himka szerint ugyancsak a nacionalizmus időszakának terméke, hogy a politika és az etika elszakad egymástól; a nemzeti mozgalmak hajlamosak bármely módszert igazolni, amelyik bizonyos politikai célok eléréséhez vezet. Ez a hozzáállás mutatkozik meg például abban, hogy a kérdéses időszakban az Ukrán Nacionalisták Szervezete könnyűszerrel rávette a szimpatizánsait, hogy belépjenek az ukrán csendőrség soraiba, hogy ott katonai kiképzésben részesüljenek és fegyvert kapjanak. Annak, hogy a csendőrség gaztetteket is végrehajtott, eltörpült a jelentősége a magasztos cél – a független Ukrajnáért folytatott harc mellett. Az, hogy az ukránok képesek voltak kollaborálni a németekkel a zsidóság ellenében, többek között azzal magyarázható, hogy a nácizmus képes volt kihasználni a nacionalizmus „sötét oldalát”. A többi kutató, mint például Dieter Pohl, Martin Dean, Gabriel Finder vagy Alexander Prusin számos tényanyaggal gyarapították a szakirodalmat, azonban nem tudtak újat hozzátenni Himka interpretációjához a helyi lakosságnak a holokausztban játszott szerepének motivációit és logikáját illetően.
Az ukrajnai shoáról szóló tanulmánykötet (The Shoah in Ukraine: History, Testimony, Memorialization, 2008) azt hangsúlyozza, hogy a zsidókkal szembeni erőszakot, ami a háború elején tört ki Galícia nem zsidó lakossága körében, nem korrekt dolog kizárólagosan összekötni sem a korábbi szovjet megszállással, sem a német politikával. A német történész, Frank Golczewski felveti, hogy a problémát sokkal szélesebben kell értelmezni, mint ami a túlélők visszaemlékezéséből kiderül, s aminek a lényege, hogy „az ukránok viselkedtek a legrosszabbul”. Golczewski szerint, ha a történelem egyáltalán tanít valamire, az éppen az, hogy tartózkodjunk az általánosítástól és egy egész népcsoport ellenségként való kezelésétől (azaz a kollektív bűnösség elvétől). A galíciai eseményekkel kapcsolatban figyelmeztet erre többek között az, amiről ma még alig szólnak a kutatások: a helybeli lakosság nemcsak a gyilkosságokban vett részt, hanem megpróbálták menteni a zsidókat. A Yad Vashem intézet a „Világ Igazá”-nak ismeri el azokat a nem zsidó embereket, akik életük kockáztatásával mentettek zsidókat a holocaust alatt. A 2008. január 1-jei állapot szerint 2204 ukrán nemzetiségű volt közöttük.
Portnov felhívja a figyelmet, hogy az oral history és a mikrotörténelem még olyan területei az ukrajnai holokausztnak, amelyekre nem fordítottak kellő figyelmet.
Az időszak sokat vitatott eseményei közé sorolható a volhíniai lengyel kisebbség ukránok általi lemészárlása 1943-ban, amelyet az „etnikai tisztogatás” fogalmával írnak le. Ily módon írta be a nemzeti területek homogenizálásának európai folyamatába az eseményeket Timothy Snyder. Az ukrán tudományosság azonban éppen emiatt nem szereti használni az „etnikai tisztogatás” fogalmat, elfogadhatóbb a „genocídium” az ukrajnai eseményekkel kapcsolatban, kivéve az 1943-as volhíniai mészárlást, amit az ukránok inkább az eufemisztikus „volhiniai tragédia” körülírással emlegetnek. Az egyetlen kivétel Andrij Zajarnyuk, aki hangsúlyozza, hogy proszopografikus módon kell vizsgálni az ukrán csendőrség történetét és a volhíniai falvak mikrotörténetét.
A „volhíniai kérdés” körüli diskurzus volt az első olyan terület, amikor az ukránok nem az áldozat, de legalábbis nem csak az áldozat szerepében jelentek meg, és felélénkítette a „történelmi emlékezet” körüli diskurzust is. A kérdés politikai vetülete, hogy az ukrán kormány 2006-ban rendeletet hozott a Nemzeti Emlékezet Intézetének létrehozásáról, amelynek feladata „az állami politika végrehajtása az ukrán nép nemzeti emlékezetének újjáélesztése és megőrzése területén”, „segítségnyújtás az ukrán nemzet történelmének sokoldalú tanulmányozásában, többek között a totalitárius rezsimek által ellene elkövetett gaztettek feltárásában”, „Ukrajna valós történelmének népszerűsítése a világban”,
Az összegzésnél Portnov Robert Melsonra hivatkozik, aki szerint a genocídium elkövetésére való képesség nem valamely kultúra vagy nemzet tulajdonsága, hanem az emberi természet belső potenciáljából fakad. Portnov szerint a genocídiumról író történész nem tudja magát kivonni a viktimizáció és a kollektív bűnösség körüli vitákból. Ezenkívül valamilyen módon reflektálnia kell saját nemzeti hovatartozására és saját nyelvének tudományossága által elfogadott értékfogalmakra (mint például „etnikai terület”, „őslakosság”), vagy az arra való hajlamosság alól, hogy a nemzetekről a történelem szereplőiként beszéljenek (ilyen például, amikor az angol nyelvű szakirodalom a második világháború időszakában a szovjet foglyokat „oroszoknak” nevezi). Arról sem lehet megfeledkezni, hogy a modern államok, amelyeknek van felelősségük a genocídiumban, instrumentalizálják az arról való emlékezetet, „sajátjaikat” áldozatokként, az „idegeneket” pedig végrehajtókként tüntetik fel, ezzel ugyanolyan háborút folytatnak az emlékezet terepén, mint annak idején a harcmezőkön.
Hogyan szólalt meg a nyugati humán tudományosság ukránul?
Az 1980-as évek végén az ukrán történeti szakirodalomban még igen nehéz volt olyan szavakat találni, mint „diskurzus”, „dekonstrukció”, „etnikai tisztogatás”, „nagy ívű elméletek”. Az olyan fogalmak pedig, mint a „nacionalizmus” vagy az „emlékezet” a marxizmus-leninizmus által áthonosított jelentésben létezett csak. Portnov azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy a volt szovjet történészek vajon hogyan tudtak alkalmazkodni a marxista-leninista ideológia kötelező szerepe alól felszabadult posztszovjet nyelvezettel, illetve hogyan kezdődött meg a nyugati szakirodalom ukránra fordítása. A kiindulópont, hogy az új, kölcsönzött intellektuális konstrukciók integrálása mindig internalizálást és áthonosítást jelent.
Az 1990-es évek elejének két meghatározó jelensége egyrészt az, hogy a történészek nagy része úgymond, kidobta a régi műveit, amelyek a szocializmus (marxizmus-leninizmus) ideológiáján alapultak, és elkezdtek új műveket alkotni – immár új ideológiai köntösben. Másrészt kezdetét vette a „nemzeti történelem” felfedezése. A történészek kis töredékének sikerült bekerülni a nemzetközi tudományosságba, a többség, többek között a megfelelő akadémiai közeg hiányában, legfeljebb abban egységes, hogy megfeleljen a Tudományos Minősítő Bizottság előírásainak a disszertációk formai követelményeit illetően. A problémákat tetézik, hogy nincsenek jól ellátott könyvtárak, hogy a kutatók nem tudnak nyelveket, hogy nem egyenlőek a hozzáférési feltételek a különböző tudományos projektekhez stb. Ilyen körülmények között a tudományos produktum minősége és a kutatói etika betartása minden történész egyéni hozzáállásának függvénye. Ennek egyenes következménye a vitakultúra hiánya, a plagizálás elterjedtsége.
A szovjet időszakban tudományos irodalmat nem fordítottak ukrán nyelvre. Marxot és Engelst sem eredetiből, hanem az orosz fordításból fordították ukránra. Ugyanakkor igen magas színvonalon és nagy számban művelték a szépirodalom ukránra fordítását, ez a tevékenység egyfajta menedéket jelentett a kritikus beállítottságú értelmiség számára. A legkiválóbb ukrán műfordítók szembehelyezkedtek az 1950-1970-es évek szovjet nyelvpolitikájával, amelynek az volt a célja, hogy az ukrán nyelvet minél inkább hasonlatossá tegyék az orosz nyelvhez. A hivatalok és a nómenklatúra állandóan támadta a műfordítókat, amiért a nyelvet „elavult szavakkal és dialektizmusokkal szennyezik”, és mert olyan szövegeket alkotnak, amelyek „érthetetlenek” az egyszerű olvasók számára. Az államfordulat után éppen a műfordítók kezdték meg a nyugati szakirodalom ukránra tolmácsolását. Idővel csatlakoztak hozzájuk tudósok is a fiatalabb nemzedékből, akik már jól beszélték és használták a nyelvet.
A szovjet oktatási rendszer nem támogatta az idegen nyelvek elsajátítását. A szovjet időszakban a történész szakemberek a nyugati szakirodalmat az igen korlátozott számú és erősen szelektált orosz fordításokból ismerhették csak meg, illetve egy-egy idézetet tudtak elcsípni az olyan tudományos munkákból, amelyek úgymond, leleplezték a „burzsoá hamisításokat”. Az államfordulat után is az idegennyelv-tudás hiányában a fordításokra volt utalva, az pedig, hogy mit adnak ki, függött a kiadói döntéstől és a szponzorok akaratától. A kiadók inkább a divatot és a keresletet követték, mintsem alakították azt. Nem sokat segített a szakirodalom-ismeretben az olyan művek ukránra fordítása, amelyek orosz fordításban már közismertek voltak. A fordítások mellett elkezdték újra kiadni a XIX. század és a XX. század első felében keletkezett szakmunkákat, azonban kommentárok, jegyzetek stb. nélkül, így ezek a művek olyan hangnemet közvetítettek, amely a modern „ukrán nemzeti narratívát” „posztkoloniális” retorikával terhelte meg. Ebben az egyetlen üdítő kivétel volt Orest Subtelny kanadai történész Ukrajna története (Ukraine: A History, 1988) című angol nyelvű bestsellerének ukránra fordítása.
Az ukrajnai humán tudományosság a modern nyugati elméletekkel elsősorban a külföldi ukrainisták műveinek ukrán fordításaiból ismerkedett meg. Különösen nagy hatást gyakoroltak az olyan személyiségek, mint például Gregory Grabovich, Boris Gudziak, Zenon Kohut, Bohdan Krawchenko, George Luckyj, Omeljan Pritsak, George Shevelov, Ihor Shevchenko, Roman Szporluk vagy Ivan Lysnyak-Rudnytsky. Ugyanakkor Portnov hozzáteszi, hogy a tudományos szakirodalom fordítása igen egyenlőtlen: a tudományos standardok hiányában nagyon különböző a fordítások minősége, csak formális a tudományos szerkesztés, a humán tudományosság fordításos műveit mindössze a kijevi, a lembergi és a harkovi kiadók némelyike vállalja fel.
Portnov kiemeli néhány fogalom „külön életét”. Ilyen például a „mentalitás”, amelyet a francia Annales-iskola nyomán már az 1970-es évektől megismertek az orosz fordításokból. A posztszovjet időszakban azonban a fogalom külön életre kelt mind a tudományban, mind a politikában és a közbeszédben. A tudományosan hangzó mentalitás kifejezést kezdték el használni a „világnézet”, „gondolkodásmód”, sőt a „nemzeti eszme”, „társadalmi közérzet” stb. helyett is. Nem foglalkoztak a fogalom mélyebb értelmével, viszont azt a benyomást lehetett kelteni, hogy a használója jártas a modern tudományos nyelvezetben, elszakadt a „szovjet beszédmódtól”.
Ugyanígy érdekes körüljárni a „nemzet” fogalmat, amely az „osztály” kategóriát váltotta fel a posztszovjet tudományosságban. Vitalij Szarbej, aki szovjet tudósként kezdte, majd posztszovjet tudós lett, így fogalmazott: „Az osztály fogalom helyett, mely meglehetősen homályos értelmű, ajánlatos konkrétabb, megfoghatóbb fogalommal operálni, mint az etnikum, a nemzet, mert épp ezek a fogalmat jelentik a népet”.
Mihajlo Hrusevszkij XIX. századi történész iskolája nyomán az 1990-es évek elejétől az ukrán történészek „ukrán nemzeti újjászületésről” kezdtek írni, amit kezdetben mindenki elfogadott, mígnem Heorhij Kaszjanov felvetette, hogy az elavult megközelítést fel kellene váltani a kornak jobban megfelelő „nemzetépítés” fogalommal (A nemzet és a nacionalizmus elmélete, 1999). Ezzel megkezdődött a vita a nemzetről és a nemzetépítésről, amelynek lényege azonban megint csak nem a fogalmak tisztázása lett, hanem, hogy e fogalmak használatával „modernizálható” az ukrán tudományosság nyelvezete. Túl a tartalom nélküliség problémáján, Jaroszlav Hricak arra is felhívta a figyelmet, hogy amikor modernizálásról beszélnek az ukránok, azt is végig kell gondolniuk, hogy ez sem egy „semleges” kifejezés, hiszen maguk az ukránok a történelem során nem a modernizációnak köszönhetően tudtak megmaradni ukránnak, hanem annak ellenére. Érzékeny pont volt a „nemzeti mítosz” kérdése is, hiszen minden, ami mítosz, az a szovjet gondolkodásban az „igazság” ellentétjeként jelent meg. Amikor lefordították ukránra Gregory Grabovich Sevcsenko mint mítoszteremtő című könyvét, bele volt kódolva az intellektuális botrány. A nemzeti ikon lerombolása és a bátor szókimondás közti széles skálán mindenfélét leírtak a könyvről. Bár a szerző hangsúlyozta, hogy Claude Lévi-Strauss és Victor Turner megközelítését veszi alapul, a kritikusok amiatt támadták Grabovichot, ami számukra a könyv puszta címéből világosan és egyértelműen következett.
Ugyanígy sajátos a posztmodern fogalom használata és értelmezése is. Az, hogy egy ukrán történeti munkát „posztmodernnek” neveznek, még semmit nem mond arról, hogy mit értenek rajta. Az egyik megközelítés, hogy az a pozitivista történetírás ellentétje. De posztmodernnek neveznek műveket csak azért, mert az előző rendszer fogalmait tagadják, vagy mert magától értetődően beépítik a nyugati szakirodalmat, ami a fentiekből eredően még egyáltalán nem magától értetődő.
Portnov következtetése, hogy a történészek döntő többségének eltávolodása a marxizmus szovjet változatától egyet jelentett azzal, hogy beszálltak „az ukrán nemzeti narratíva” hajójába. A módszertani változást azonban sokan úgy értelmezték, hogy kicserélnek bizonyos fogalmakat, például az „osztályharcot” felváltja a „nemzeti újjászületés”, a „helytörténet” átment „mikrotörténelembe”. Volt, aki azt gondolta, hogy csak a tényekre kell koncentrálni, azt kell leírni „ahogy volt”, és módszertanról még korai vitatkozni. Némelyek pedig úgy képzelték, hogy elég áthonosítani a nyugati elméleteket. A szakkifejezéseket is igyekeztek átvenni a nyugattól, a nyelvi purizmus marginális jelenség maradt. Az internet világa sokat segített az információhoz való hozzáférésben, nemzetközi pályázatok megismerésében, így ezeket a területeket már nem tudták teljes mértékben privilegizálni a klasszikus egyetemek felső vezetői vagy a Tudományos Minősítő Bizottság tagjai. A változások ellenére még mindig nyitott kérdés, hogy vajon az ukrán történettudomány része-e a világ tudományos vérkeringésének.
Fedinec Csilla