Kisebbségkutatás - 2010. 2. szám

A szóbeszéd szerepe az etnikai erőszakban

Bhavnani, Ravi; Findley, Michael G.; Kuklinski, James H.: Rumor Dynamics in Ethnic Violence = The Journal of Politics, 71. évfolyam, 2009. július, 3. szám, 876-892. p.

Szóbeszédek az élet minden területén előfordulnak. Lehetnek igazak vagy hamisak – ezt gyakran lehetetlen megállapítani. Jelentős következményekkel járhat azonban, ha az emberek elhisznek egy szóbeszédet. A brókerek hallanak valamit egy hamarosan bekövetkező vállalati tulajdonoscseréről, és a cég részvényeinek ára az egekbe szökik vagy zuhanni kezd. A hírekben bemondják, hogy két doboz mérgezett Tylenolt találtak, mire a gyógyszert helyettesítő Advil termék kereslete és ára megduplázódik. A férj barátoktól és ismerősöktől azt hallja, hogy a feleségének viszonya van valakivel, és mire beigazolódik, hogy alaptalanok voltak a vádak, lelövi a feleségét, a gyermekeit és saját magát is.

Bhavnani, Findley és Kuklinski tanulmánya arra hívja fel a figyelmet, hogy mindezek a következmények eltörpülnek a rasszista és etnikailag megkülönböztető szóbeszédek hatásai mellett, és – többek között – a hírhedt 1943-as ditroiti zavargást hozza példaként. 1943. június 20-án kisebb összetűzések zajlottak fekete és fehér fiatalok között Detroit Belle Isle nevű szigetén. Nem sokkal az események kezdete után szóbeszédek kaptak szárnyra. Két afro-amerikai fiatal azt mondta egy helyi klub előtt gyülekező színes bőrű tömegnek, hogy a fehérek a vízbe taszítottak egy fekete anyát a gyermekével együtt a Belle Isle-i hídról. A közeli, fehérek lakta negyedben ugyanakkor az a hír kezdett terjedni, hogy a feketék megerőszakoltak és megöltek egy fehér nőt a már említett hídon. Csak pár óra telt belé, és zavargások törtek ki. A harminchat órás káoszban harmincnégy ember vesztette életét, és több mint ezernyolcszáz személyt állítottak elő fosztogatás vádjával. A hatalmas emberveszteség mellett az anyagi kár is több ezer amerikai dollárra rúgott.

A ditroiti példa nem elszigetelt eset. Az etnikai zavargások résztvevőiről írt munkájában Horowitz és Varshney azon véleményének ad hangot, miszerint minden emberéletet követelő etnikai zavargást megelőz valamiféle szóbeszéd elterjedése. Ez az állítás két, önmagában is meghatározó megállapítást tartalmaz. Először, hogy a szóbeszédek kialakulása szükséges, sőt, nem kizárt, hogy elégséges feltétele az etnikai zavargások kialakulásának. Másodszor pedig, hogy az ilyen típusú zavargások, időtől és körülményektől függetlenül, nagyon hasonló forgatókönyvre íródnak: szélsőséges megnyilvánulások, amelyek az egyént csoporthovatartozása miatt fenyegetik. Egy-egy csoport saját tagjainak is okozhat sérülést, megsemmisítheti saját, kulturális jelentőségű intézményeit.

Feltételezhető tehát, hogy a szóbeszédek etnikai zavargásokhoz vezetnek. Elvégre a szóbeszéd egyfajta információ, és minden politikai megnyilvánulás alappillére az információk cseréje. Az erőszakhoz vezető szóbeszédeknek azonban van két megkülönböztető jegye, amelyek miatt ez a fajta szóbeszéd a többinél hatásosabban sarkall tettekre. Először is, a valóságtartalmuk gyakran ellenőrizhetetlen, épp, amikor a legnagyobb szükség lenne erre, amikor el kell dönteni, hogy erőszakos tetteket hajtson-e végre az adott csoport. Általános tapasztalat, hogy bizonyítékok hiányában a csoport tagjai inkább a szóbeszéd elfogadása felé hajlanak. Másodsorban, a szóbeszédek elindítói a már eleve nagy mértékű csoportok közötti ellenségeskedést használják ki arra, hogy szélsőséges érzelmeket váltsanak ki. Keskeny a határ a felfokozott érzelmek és az erőszakos viselkedés között.

A szóbeszéd és az erőszak egymásrahatása ráadásul öngerjesztő folyamat, amennyiben a szóbeszéd keltette erőszak utólagosan igazolni látszik a szóbeszéd valóságtartalmát, még akkor is, ha annak semmi köze a valósághoz. 1992-ben, Ruandában a hutuk tuszik ezreit ölték meg, mert az a szóbeszéd járta, hogy a tuszik támadásra készülnek a hutu vezér ellen. A hutuk logikája szerint a támadás azért nem következett be soha, mert ők végeztek előbb a tuszikkal. Ha tehát a hutuk újabb szóbeszédet hallanak egy, a jövőben fenyegető támadásról, az egyetlen helyes válasz csak egy újabb gyors és erőteljes csapás lehet a tuszik ellen. De megkülönböztethetünk-e olyan körülményeket, melyek között kialakul és virágzik egy erőszakot keltő szóbeszéd és olyan körülményeket, amelyek között nincs jövője ezeknek a híreszteléseknek? – tették fel a kérdést a tanulmány szerzői. A felvetés elemi fontosságú lehet azon tudósok és szakemberek számára, akik az erőszakos etnikai cselekmények csökkentésén vagy éppen megszüntetésén dolgoznak. A szóbeszédek terjesztését könnyebb megakadályozni, mint a már elfajult eseményeket kontrollálni, csillapítani.

Az erőszakkeltő szóbeszédek okozta, felmérhetetlen mennyiségű emberáldozat ellenére a politikusok nincsenek tisztában a szóbeszédek működésével. A szerzők ugyanakkor azt is hozzáteszik, hogy a szóbeszédek tapasztalati alapokon nyugvó feltérképezése a lehetetlennel határos. Amennyiben nem kis csoportról van szó, a kutatók nem követhetnek figyelemmel minden interakciót az érintettek között. És, még ha ezt az akadályt sikerül is elhárítani, még a legádázabb megfigyelők sem figyelhetnek fel minden szóbeszédindító kezdeményezésre. Kényelmesebb tehát – ugyanakkor nagy valószínűséggel helytelen – belenyugodni a feltételezésbe, miszerint a szóbeszédek kialakulása és életútja feltérképezhetetlen terület.

A tanulmány szerzői – mivel a tapasztalati módszer alkalmatlannak bizonyult az erőszak-keltő szóbeszédek működésének feltárására – a közgazdaság tudományának területéről kölcsönöztek egy, a politika területén még meglehetősen friss eszközt, a multiágens modellezést (Agent Based Modelling, ABM). Egyetlen csoport megfigyelésével kezdték a kutatást, a csoporton belül is csak a tisztséget nem viselő tagokkal. Két csoportjellemzőt kutattak: a csoport mint egység általános kezdeti meggyőződését, illetve a csoport tagjainak elrendeződését e meggyőződés körül. Majd a csoport vezetőit is bevonták a megfigyelésekbe, és a szempontokat két további, a vezetőket jellemző tényezővel, az általuk terjesztett meggyőződés szélsőségességével és a csoport tagjaihoz fűződő viszonyukkal kombinálták. A kutatás végén aztán egy rivális etnikai csoportot, annak tagjait és vezetőit vonták be a felmérésbe, kombinálva a megfigyelt tényezőket, illetve a két csoport különválasztásának mértékét.

Az így végzett kutatások a szóbeszéd működésének olyan oldalait fedték fel, amelyeket tapasztalati úton nem lehetett feltárni. Egy következtetés alapvetően kiemelkedik az összes többi közül: a szélsőséges szóbeszédek nem elkerülhetetlenek. Bizonyos körülmények között egyszerűen nem jutnak el a széles nyilvánosság szintjére. Az egy csoporton belül végzett kutatások azt is kimutatták: a szóbeszédek kialakulásához nincs szükség vezetők közreműködésére. Szélsőséges híresztelések vezetők nélküli csoportokban is felüthetik a fejüket, amennyiben a csoport átlagos kezdeti meggyőződése eleve szélsőséges. Itt a hangsúly az átlagos szón van: az egyes tagok meggyőződésének ugyanis nem kell szükségképpen e köré a nézet köré épülnie az erőszak-keltő szóbeszéd kialakulásához. Szintén az egy csoporton belül végzett felmérések mutattak rá arra, hogy a vezetők akkor képesek jelentős szerepet vállalni a híresztelések terjesztésében, ha szélsőséges nézeteket vallanak a magukénak, és ha rendszeres kapcsolatban állnak követőikkel.

Egy rivális csoport bevonása a vizsgálatokba nem hozott fordulatot az eredményekben, csak újabb megfigyelésekkel egészítette ki azokat. Érdekes helyzet alakul ki például, ha az egyik csoport vezetője a szélsőségeket támogatja, míg a másik csoport vezére önmérsékletre buzdít. Ha mindezek mellett a csoportok tisztséget nem viselő tagjai együttműködhetnek, a szóbeszédek terjedésének lehetősége minimálisra csökken mindkét fél soraiban. Kizárólag ebben az esetben történhet meg, hogy a híresztelések terjedésének rendkívül kedvező vezetői jellemzők megléte ellenére a vezető nem képes érvényt szerezni szélsőséges meggyőződéseinek. Ugyanakkor gyökeresen más lesz végeredmény, ha két rivalizáló csoport vezetői korlátlanul túllicitálhatják egymás szélsőségeit: nagy mennyiségben ütik fel a fejüket makacs híresztelések. A tanulmány szerzői hozzáteszik az eredmények értelmezéséhez, hogy, sajnálatos módon az utóbbi lehetőségnek sokkal nagyobb a lehetősége a valós életben.

A tanulmány annak elemzésével zárul, hogy a szakemberek miként használhatnák fel a feltárt törvényszerűségeket az etnikai erőszak megfékezésében. Az egyik, általuk javasolt megoldás olyan szervezetek létrehozása lehet, amelyek nemcsak segítik mindkét rivális felet, de aktív együttműködést is igényelnek tőlük. A kölcsönös együttműködés ugyanis nagy valószínűséggel tompítaná a csoportok meggyőződésbeli szélsőségességét. A kutatás tapasztalatainak másik szerencsés kiaknázási lehetősége azon vezetők megtalálása és támogatása pozíciójuk megtartásában, akik hajlandók önmérsékletre buzdítani, ahelyett, hogy „valamit valamiért” alkudozásba bonyolódnának a rivális csoport vezetőivel.

Dézsi Tímea