Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Tanárok a szovjetek ukrán nyelvű iskolai oktatás mozgalmában, 1923-1930

Pauly, Matthew D.: Tending to the "Native Word": Teachers and the Soviet Campaign for Ukrainian-Language Schooling, 1923-1930 = Nationalities Papers, 37. évfolyam, 2009. május, 3. szám, 251-276. p.

Az 1920-as években az Ukrán Oktatási Minisztérium, haladó szellemiségű oktatókkal karöltve, az ukrajnai oktatási rendszer gyökeres átalakításába kezdett, abban a reményben, hogy az átalakítás a végzettek képességeiben és hozzáállásában egyaránt pozitív változásokat hoz. E célok eléréséhez a diákokat olyan nyelven kellett megszólítani, amin értettek. Ez a nyelv az adott időszakban az ukrán ifjúság közel háromnegyede számára, az ukrán volt. Noha a feladat első ránézésre egyszerűnek hangzik, nem volt az. A forradalmat megelőző időszakban az ukrán iskolákban orosz nyelven tanították a gyerekeket, és a tanárok is - származásuktól függetlenül - orosz képzést kaptak, az ezen a nyelven történő tanításhoz voltak hozzászokva. A forradalom előtti időszak kiadványai, amelyeket szívesen használtak fel a szovjet iskolákban, de még a korai szovjet olvasókönyvek is, túlnyomó többségben orosz nyelvűek voltak. Az ukrán nemzeti vezetők tettek ugyan kísérletet egy ukrán nyelvű iskolahálózat létrehozására az ország függetlenségének rövid időszakában, elképzeléseiket azonban semmivé foszlatta a polgárháború káosza és az egymást követő kormányok bukásai. Az "ukranizáció" valójában a szovjet fennhatóság alatt érte el fénykorát, noha komoly erőfeszítéseket igényelt, és az oktatási nyelvben bekövetkező minőségi változás is csak nagyon fokozatosan jött létre.

Az úgynevezett ukranizáció kiváló lehetőséget nyújtott a nemzetépítésre, a nyereségek és veszteségek azonban nem egyenlítették ki egymást. Az ukrán nyelv terjesztésének még a legelszántabb támogatói is osztották bizonyos mértékig a bolsevikok szociális és kulturális átalakításokról kialakított véleményét. Az Ukrán Oktatási Minisztérium (Narkomos), valamint pedagógiaelméleti szakemberek és tanárok, a Kommunista Párt jóváhagyásával, anyanyelvi oktatást vezettek be olyan fejlődő pedagógiai irányzat kialakulásának reményében, amely liberális osztálytermi környezetet, alapvető munka-előkészítést, felelős állampolgári magatartásra való nevelést és a korai elhelyezkedés szorgalmazását ígérte. Az oktatók mind a pedagógiai, mind a nyelvi reform szempontjából kulcsszereplőknek bizonyultak.

Pauly tanulmányában hangsúlyozza, hogy, a felsőszintű párt- és kormányszervezetek időszakos ellenőrzései ellenére az ukranizáció nagymértékben központ-független folyamat volt, lefolyását alapvetően a tanárok és a hozzájuk hasonló státuszú magánszemélyek határozták meg, és a feladat-megtagadás megtorlásául beígért büntetések helyett a támogató együttműködésnek köszönheti eredményeit. Az ukrán oktatáselméleti szakemberek és nyelvészek szolgáltatták az ukranizációhoz szükséges adatokat, és ők irányították a helyi oktatási egységeket és a tanárokat a gyakorlat során. A szovjet központ ráutaltsága lehetőséget teremtett az ukrán nyelvű oktatás ugrásszerű fejlődéséhez, miközben lehetővé tette a központi hatalom eredeti célkitűzésének bizonyos szintű módosítását.

A tanulmány az oktatók napi munkáján keresztül az ukranizáció gyakorlati oldalát mutatja be, szakítva a korábbi, e témában írt munkák hagyományával, amely elsősorban a kisebbségpolitika elvont, elméleti elemzésére fekteti a hangsúlyt. A szerző véleménye szerint, csak ha bemutatjuk azoknak a történetét, akiket a szovjet köztársasági hivatalok megbíztak a program véghezvitelével, érthetjük meg a mozgalom elfogadottságát és hatásait. Meglepő módon, az adott, meghatározó időszak ukrán iskolarendszerének igen kevés figyelmet szentelnek a tanulmányírók. Az 1920-as évek szovjet oktatási rendszerét vizsgáló nem-ukrán kutatók többnyire kizárólag az orosz tapasztalatokra összpontosítanak. Pauly alaposan megvizsgálva az ukranizáció napi, gyakorlati oldalát, egy kevéssé kutatott tényre hívja fel a figyelmet: az intézmények formális, nyelvi ukranizációja nem hozott minőségi változást. Ez a jelenség különösen agasztó az oktatás tekintetében, amely terület fejlődését az ukranizációs mozgalom legkiemelkedőbb eredményei közé szokták sorolni.

Pauly azt is felveti írásában, hogy - napjainkban nagyon kevés kivétellel - a szovjet oktatási rendszert kutatók az 1930-as évekre és az azt követő időszakokra összpontosítanak, amikor a Szovjetunión belül a nyelvtudáshoz kapcsolt értékek teljesen átrendeződtek. Azok a szülők és hivatalnokok, akik az orosz nyelv oktatásának korai elkezdéséért küzdöttek, felismerték, hogy az orosz nyelv a szakmai előrelépés záloga a gyermekek számára. Ami azonban ezzel kapcsolatban talán még fontosabb, hogy a szovjet hatóságok mit mulasztottak el megtenni. Az anyanyelvű oktatás megtartására, és, hogy az adott nyelvi közösség nyelvtudási szintjéhez igazított orosz szöveggyűjtemények írásával bízta meg a helyi szervezeteket, a szovjet központ nem dolgozott ki lendületes nemzetépítő programot.

Noha alapjában véve egyetért Yuri Slezkine azon véleményével, miszerint a Szovjetunió fenntartotta, alkalmazta, és esetenként még fokozta is a nemzeti szerveződéseket, Pauly azon meggyőződésének ad hangot, hogy a helyi elit az 1920-as évek végétől egyértelműen megfigyelhető elnyomására tett kísérletek meghatározó fordulatot hoztak a szovjet nemzetpolitikába. Ilyen fordulat következett be szovjet Ukrajnában is, aláásva az ukranizáció hatékonyságát éppen a folyamat csúcspontjának nevezett időszakban, és lehetővé téve a mozgalom teljes átalakítását (de nem a megszüntetését). A szerző nem az ukranizáció eredményeinek lekicsinylésére törekszik, csak hangsúlyozza, hogy a folyamat állandó kölcsönhatásban volt a külső politikai tényezőkkel, és távolról sem történt automatikusan.

Dézsi Tímea