Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Befogadó többség, ragaszkodó kisebbség és "etnikai fordulat": a kisebbségi jogok megalkotása 1919-ben, Versailles-ban

Riga, Liliana - Kennedy, James: Tolerant Majorities, Loyal Minorities and 'Ethnic Reversals': Constructing Minority Rights at Versailles 1919 = Nations and Nationalism, 2009, 15 (3), 461-482. p.

1919-ben, a Versailles-i békekonferencián, a nagyhatalmak öt hónapig dolgoztak azon, hogy intézményesítsék Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Románia és Bulgária soknemzetiségű, újonnan megszületett vagy frissen megnövekedett területű demokráciáit. Több mint huszonötmillió kelet-európai vált "beolvaszthatatlanná", mivel Versailles "egy nemzet - egy állam" elmélete a gyakorlatban megvalósíthatatlannak bizonyult a rendkívül összetett kelet-közép-európai etnikai viszonyok között. Ennek eredményeképpen az új államhatárok kialakítása, valamint a demokratikus kisebbségi politika bevezetése nyomán, úgynevezett "etnikai fordulatok" következtek be: korábban uralkodó kisebbségek hatalmuk megcsappanását tapasztalták, míg bizonyos elnyomott többségek új politikai erőre kaptak. Az 1919-es kisebbségi szerződések tehát egy, az átalakuló többség-kisebbség és állam-kisebbség viszonyt megnyugtatón rendező politikát igyekeztek rögzíteni.

Mint az első liberális kisebbségvédő rendszer, amely nemzetközi együttműködés eredményeként jött létre, az 1919-es kisebbségi szerződések egy valós, történelmi sokszínűség elfogadtatására és liberális nacionalizmus kiépítésére törekedtek Kelet-Közép-Európában. Számos, a kisebbségi szerződésekkel foglalkozó, korai elemzés megjelent már a két világháború közötti időszakban is, de csak kevesen kísérelték meg elméleti keretbe foglalni és elemezni a szerződések hátterében húzódó szociológiai megfontolásokat, illetve az említett megfontolások és napjaink liberális kisebbségi jogokról szóló vitái között vonható párhuzamot. Riga és Kennedy írása ennek a hiánynak a pótlásához kíván hozzájárulni. A szerződések alapgondolatai és intézkedései rendkívül fontos elméleti problémákkal foglalkoztak, napjainkig érvényes eszközökkel: nemzetépítés "etnikai fordulatok" közepette, a sérülékeny kisebbségek védelme a többség-központú demokráciákban, illetve bizonyos kulturális egységesség elérése a politikai egyensúly fenntartásának érdekében. Noha Riga és Kennedy írásának célja alapvetően nem a szerződésekben szereplő megfontolások történeti leírása, elemző számvetésben foglalták össze az 1919-es kisebbségjogi rendszer politikai-szociológiai hátterét.

A tanulmány íróinak véleménye szerint az 1919-es kisebbségvédő rendelkezések alapjaikban hordozták az angol-amerikai politikai elit, valamint az angol-amerikai zsidóság befolyásának jeleit. A nemzeti egybeolvasztás időszakában mindkét említett hatás a liberalizmus legjelentősebb képviselőjének számított. A versailles-i kisebbségi rendelkezések tartalmaztak egyrészt (1) esetorientált kulturális értékmegőrzést egyetemességre törekvő állami keretek között, másrészt (2) a hitet, hogy a zsidóság csak akkor védelmezhető, ha az államokra liberalizmust kényszerítenek, és végül (3) azt a feltételezést, hogy ha utat engedünk a kulturális önkifejezésnek, az automatikusan maga után vonja a politikai ragaszkodást és az értékek egybeolvadását. 1919-ben, éppúgy, mint napjainkban, a kisebbségek helyzetét a kulturális vagy önazonosságbeli kirekesztés problémakörébe sorolták, figyelmen kívül hagyva a szociális-gazdasági egyenlőtlenségeket és a kifordított osztályhelyzetet, amelyek az etnikai fordulatok közvetlen velejárói. Meglepően kevés figyelmet fordítottak az osztálybeli vagy gazdasági lecsúszásra, a megingott státuszra és a társadalmon belüli előrelépés kilátásaira, amelyek kivétel nélkül fontos következményekkel jártak mind a Kelet-Közép-Európára jellemző beolvasztó nacionalizmusra, mind azokra a kisebbségi sérelmekre, amelyeket a Nemzetek Szövetsége elé vittek a két háború közötti időszakban. Összefoglalva tehát, a tanulmány szerzői amellett foglalnak állást, hogy egy olyan közegben, ahol történetileg mélyen gyökerező különbségek vannak, a liberalizmus viszont kevéssé intézményesített, a (többségelvű) demokrácia bevezetése "etnikai fordulatokba" torkolhat. A fordulatok pedig olyan következményekkel járhatnak, amelyeket kizárólag vagy elsősorban kulturális védelmezésre összpontosító liberális kisebbségvédelmi elképzelések mentén nem lehet orvosolni.

A lengyel zsidóságot felhasználva az általános kisebbségvédelem tesztelésére, az új államok etnikai fordulatának alapvető kérdéseit alulértékelték, félreértve vagy teljesen figyelmen kívül hagyva, amikor - kevés változtatással - a lengyel rendszert németekre, románokra, magyarokra és más kisebbségekre alkalmazták. Bizonyos, a kisebbségeket érintő liberális megfontolások, például a nyelv és az oktatás szerepe a nemzetépítésben, azért egyértelműek maradtak. Röviden tehát: a cél egy liberális politikai kultúra kialakítása volt Kelet-Közép-Európa új államaiban, hogy a nemzetépítő többségek elfogadók és egyezményekre hajlamosak, az újonnan kisebbségbe kerültek pedig az államhoz ragaszkodók és egységpártiak legyenek.

A tanulmány összefoglalásának tanúsága szerint a kisebbségi szerződések létrejöttét egyenlő mértékben inspirálta a nemzetépítők erőszakosságától való félelem és a hűtlen kisebbségek rémképe. Párizsban a politikai elit az erőszakos beolvasztást akarta megakadályozni, szem előtt tartva ugyanakkor, hogy a modernizáció és a politikai egyensúly előfeltétele a homogén, egységes állam. Hittek abban, hogy a liberalizmus képes féken tartani az elszakadási törekvéseket. A liberális kisebbségjogi rendszer tehát rendkívül nehéz feladatot vállalt magára: egyszerre liberalizálni a nemzetépítő nacionalizmust és a kisebbségi nacionalizmust.

Riga és Kennedy szerint 1919-nek még a fentieknél is fontosabb vívmánya volt, hogy megkíséreltek az etnikai fordulatok okozta társadalomszerkezeti problémákra kulturális válaszokat találni, védeni a nyelvet, az iskolázást és a vallást. Az etnikai fordulat a társadalmi előrelépés kilátásaiban is gyökeres változásokat jelentett, és a kulturális védelem önmagában nem választhatta el a kultúrát az új társadalmi-politikai egyenlőtlenségektől. Ha elérhetetlen a munkaerőpiac, a továbbtanulás, valamint a szakmai és bürokratikus előrejutás, a kulturális jogok nem válthatók be társadalmi előnyökké. A két háború között a Nemzetek Szövetsége elé terjesztett panaszok többsége nem kulturális, hanem gazdasági jellegűek volt. Olyan, korábban politikailag és gazdaságilag előnyös helyzetben lévő elit adta be őket, akik fokozatos státuszromlásra kerestek gyógyírt, nem kulturális elnyomásra. A kulturális hatalom önmagában tehát nem jelent társadalmi sikert: alapvetően nem-liberális közegben a kulturális jogok nem képesek felülemelkedni a rögzült gazdasági és politikai hátrányokon. Valójában legtöbbször a szerkezeti vagy osztálybeli azonosulás vezet kulturális asszimilációhoz, nem fordítva.

A szerzők azzal a megfigyeléssel zárják tanulmányukat, hogy az etnikai fordulatokra a történelem során gyakran lehetőségként tekintettek: korábban elszenvedett sérelmeket próbáltak helyreállítani, vagy egy korábban egyensúlyából kibillent hatalmi működés következményeit kísérelték meg jóvátenni általuk - azzal a meghatározó következménnyel, hogy az "áldozati mivolt" szervesen beágyazódott a nacionalizmusba. Az ilyen, "áldozati tradícióval" rendelkező nacionalista közösségek a kulturális különbségeket érintő liberális egyezményeket a politikai hatalom eredeti céljának, a korábbi sérelmek orvoslásának, elérését hátráltató tényezőkként érzékelik. És megeshet, hogy az ilyen nacionalista közösségek esetében a különbségek teljes kizárásán kívül nem lehet más jól körülhatárolható végszó vagy siker.

Dézsi Tímea