Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Papp Richárd

Mi már kettős állampolgárok vagyunk

Többes kötődések, rítusok és református identitás a vajdasági magyarok körében

We are already dual citizens

The rites of 2002, 2005 and 2009 presented in this paper allow a glimpse into the process of changes concerning the national identity concept of the Hungarians in Voivodina. These changes have developed in reply to the political and social changes occurring in Hungary. They are reflections of the events of the nation re-defining the characteristics of their own communal identity. The basis of new definitions have always been the historical continuity of their attachment to the nation. The Reformed Church has been connected to this basis when it offered space for the rites during its festivals deepening the idea that the Reformed religion is a stronghold of national identity.

Bevezetés

A Vajdaságban élő kisebbségi magyar közösség néprajzi, antropológiai körülírására, meghatározására és megközelítésére több lehetőség kínálkozik.¹ A vajdasági magyarságot etnikus csoportnak, közösségnek is tekinthetjük a vajdasági, szerbiai interetnikus környezetben. Ebben az értelemben az „etnikus” szó az etnikum melléknévi változatát jelenti, szemben az „etnikai” fogalommal, amely - Sárkány Mihály gondolatait követve - , a magyar nyelv lehetőségeit kihasználva - „etnikumhoz hasonlót”, az „etnikai derivátumát” jelöli. (Sárkány 2000, 99)

Etnikum, etnikus közösség fogalmán emberek olyan meghatározott, történetileg kialakult csoportját értem, amely közösen birtokolt hagyományvilággal, kulturális vonásokkal és e közösséghez való tartozást, valamint más csoportoktól való különbözőséget kifejező azonosságtudattal rendelkezik. Ehhez az azonosságtudathoz kapcsolódik az etnikus közösség etnicitástudatának történeti folytonosságérzete, „állandósága” is, de mivel éppen történetileg alakuló csoportról van szó, ezért a kutatások során figyelembe kell venni az etnikum összetevőinek, az általa hordozott kultúrának változásait is a folyamatos adaptációk során. (Boglár 1995, 5; Sárkány 1977, 745)

Ugyanakkor jelölhetjük a vajdasági magyarságot magyar „néprajzi-etnikai csoportként” is, amennyiben a magyarságon belüli „alegységként” tekintünk rá, amely saját „mi-tudattal” rendelkezik, és elhatárolja magát más magyar közösségektől is. Ilyen különbségtevést tapasztalhatunk a vajdasági magyarság identitásában, amely a trianoni döntést követő politikai-területi elkülönülést kulturális eltérésekkel is alátámasztja, elsősorban a szerb kultúrával való együttélés és adaptációk hatásával magyarázva mindezt. Ennek fényében akár sajátos „táji, nagytáji csoportnak” is tekinthetjük a vajdasági magyarságot. (Kósa-Filep 1983, 40- 51) Erre utalnak azok az öndefiníciók is, amikor beszélgetőtársaim magukat mint délvidéki magyarokat helyezik el a nemzeti közösségen belül.² Ez utal a különbözőségekre, de párhuzamosan rámutat arra is, hogy a délvidéki magyarság különbsége a többi magyar csoporttól csupán a magyar nemzeten belül releváns.

Kutatási tapasztalataim alapján úgy látom, hogy a vajdasági magyarság egyértelműen és egyöntetűen a magyar nemzet mint történetileg kialakult tartós közösség részének tekinti magát, amelyet egységes történeti terület és történelmi sors, azonos nyelv és kultúra, valamint az ezek alapján megnyilvánuló és kinyilvánított összetartozás-tudat köt össze. (Kósa 1980, 706)

Ez is mutatja, hogy a magyar nemzethez tartozás olyan integratív „sarokköve” a vajdasági magyar identitásnak, amelyen keresztül, illetve amelyhez viszonyítva határozzák meg az általam kutatott vajdasági magyarok saját-etnikus önképeiket, sztereotípiáikat, mentalitáskategóriáikat, érték- és normarendszerüket, ezáltal szabályozva és alakítva az interetnikus kapcsolatok stratégiáit, valamint ezekhez viszonyítva a szerbség kultúrájának és etnikus jellemzőinek megítélését is. Az etnikus és nemzeti kötődésektől elválaszthatatlan a vallási identitás. A „saját” valláshoz való tartozás mint identitáselem fokozottan felerősödik azoknak a kisebbségi közösségeknek az életében, ahol a többség és a kisebbség más-más felekezetekhez tartozik. (Vö. Barna 1997, 279; Bartha 1992, 106; Kósa 2008, 399) Ezzel találkozunk a vajdasági magyarok esetében is, ahol a pravoszláv-szerb többségű környezetben a magyarok többségében a katolikus és a református felekezetekhez tartoznak. A reformátusok a magyarok kevesebb mint tíz százalékát (kb. húszezer fő) alkotják a Vajdaságban. Ez a „kettős kisebbségi” léthelyzet együtt jár azzal a sajátos helyzettel is, hogy a református gyülekezeteket (egy kicsiny bánsági cseh anyanyelvű szórványgyülekezetet kivéve) magyarok alkotják, szemben a katolikus egyházzal, ahol elsősorban horvát gyülekezeteket találhatunk a magyarok mellett (amelyek egyes helyeken a magyarokkal közösen alkotnak egy-egy plébániát). Emellett a magyarságtudat és a református identitás összekapcsolódásának toposza a vajdasági magyarok körében is részét képezi a közvélekedésnek. (Vö. Hajnal- Papp 2004, 57-81) Ennek egyik oka többek között a református gyülekezetek magyar anyanyelvi vallásgyakorlata és a reformátusok etnikai hovatartozása. Másik okát ennek a közvélekedésnek a magyar történelem összefüggéseiben kereshetjük. (Lásd erről Kósa 2008, 391-400) Harmadik jellemzője teológiai összefüggésekkel magyarázható. Jóllehet a református tanítások sarokköve, a „világgal” (a nem bibliai alapokon, nem az Ige szerint élőkkel, szokásokkal, ünnepekkel) való szembenállás (vö. Tüskés 1987, 220-221) a nemzettel kapcsolatos tanítások, nem a „világhoz” való kötődést hangsúlyozzák. Éppen ellenkezőleg: az ember anyanyelvét, nemzetét s annak történelmét, kultúráját Istentől kapja. Ennek következménye, hogy a protestantizmus kialakulása óta napjainkig a vallásgyakorlat a nemzeti nyelven folyik a református egyházakban is. A nemzethez való kötődés Istentől kapott ajándék, amellyel úgy kell élni, hogy az ember megbecsüli, ápolja és továbbadja azt. A hívő azáltal, hogy Isten Országához tartozik, a saját nemzetét is építi, ez vallási kötelezettsége is. (Vö. Csiha 2008, 54- 69)

Kutatásaim során református beszélgetőtársaim többször utaltak erre, amikor a református identitás és a magyarságtudat összefüggéseiről beszélgettem velük. Hovatartozásukat ezekben az esetekben „kettős állampolgárként” fogalmazták meg; Isten Országának és saját „világi” országuk „állampolgáraként” jelölték meg. Egyikük a 2004. december 5-ei népszavazás után is ennek tükrében fogalmazta meg, miért nem érinti - ahogy mondta -„tragikusan” a népszavazás eredménye: „Mi már kettős állampolgárok vagyunk.”³

A legtöbb esetben úgy érzékeltem, hogy a reformátusokról kialakult kép a más felekezetekhez tartozók irányából is egyértelműen kapcsolódott a „magyar” jelzővel. Ez nem jelenti azt, hogy a magyar katolikusok vagy a magyar evangélikusok esetében nem lenne meghatározó a felekezeti identitás összefonódása a magyarságtudattal. (Lásd erről Papp 2003) Ugyanakkor több esetben az említett felekezetek tagjai is hangsúlyozták a reformátusok szerepét a magyar identitás és kultúra nyílt felvállalásában és továbbadásában. (Vö. Papp 2008, 57-81) Ennek fontos, a vajdasági magyarság által számon tartott példáját nyújtják azok a nagyszabású rítusok is, amelyek református közösségek tereiben történnek meg.

Ennek kapcsán azonban felmerül a kérdés: hogyan jelennek meg ezeken a rítusokon a nemzeti és a vallási jelentéstartalmak, összekapcsolódnak-e ezek egymással, milyen üzeneteket kommunikálnak a jelenlevők felé, milyen identitások reprezentálódnak és/vagy mélyülnek el ezeken a rítusokon, hogyan kapcsolódnak a rítusok a nemzeti kötődések összetett folyamataihoz?

Korábbi publikációimban bemutattam a vallási rítusok jelentőségét a vajdasági magyar kultúra életében. (Papp 2003; Hajnal-Papp 2004) A közösségi rítusok azonban a szakralitás jelenségkörén kívül is meghatározó szerepet tölthetnek be egy közösség életében. (Boglár 2002, 21; Geertz 1994, 168; Voigt 2004a, 142) A rítus a kultúra életében olyan „szokáscselekmény”, amely a kultúra által „előírt módon”, a társadalom normarendszerének megfelelően zajlik le. Ezért - bár a néprajz a vallás köréből vette át a rítus fogalmát - más, társadalmilag megszabott hagyományos „szokáscselekményt” (Dömötör 1977, 356) is rítusnak nevezünk és értelmezünk. Látnunk kell azonban, hogy az ilyen esetek legtöbbjében is felfedezhetjük a vallási tartalmak jelenlétét a rituális gyakorlat során. (Vö. Turner 1969, 1997, 2002)

A rítus fogalma tehát olyan összetett jelentéstartalmakat (biztonságkeresés, lelki-pszichikai motivációk, a normarendszer elmélyülése, a kulturális tudás megalapozása, etnikus-nemzeti identitáselemek tudatosulása, közösségi szerepek reprezentációja stb.) foglal magában, amelyeknek feltárásához elengedhetetlen az etnográfiai és antropológiai megfigyelés, azaz a jelenségkör gyakorlatban való kutatása és értelmezése. (Dömötör 1977, 356-357)

A rituális gyakorlat így a társadalmi és politikai folyamatoknak sem „pusztán járulékos, mintegy díszítő eleme, nem csupán ruha a valóság testén, hanem a valóság cselekvő módja, az a közeg, amelyben a történelem történik”. (Hofer 1992, 48) A rítusoknak ennek megfelelően meghatározó jelentőségük van a közösség összetartozásának szempontjából is. „A rítusok arra valók, hogy elevenen tartsák a csoport identitásrendszerét, az önazonosság tekintetében releváns tudásból juttassanak a résztvevőknek. Lendületben tartják a »világot«, így teremtik meg és reprodukálják a csoport identitását.” (Assmann 1999, 142)

A rítusok „performatív megnyilatkozásai”, amelyeket a „mi” és „azok” kifejezések jelölnek, a jelenlévők „egyesített személyiségét” alkotják meg, amelynek révén létrejön egy alappozíció a rituális közösség tagjai között. (Connerton 1997, 68-73)

Ennek megfelelően tanulmányom kérdései elsősorban arra irányulnak, hogy milyen közösség konstruálódik meg az alábbiakban röviden bemutatott három rítus során, és hogy mindebben hogyan jelennek meg az etnikus és nemzeti kötődések, valamint az előbb idézett szakrális jelentést hordozó „kettős állampolgárság” mintái és elemei.

A „nemzeti communitas” ünnepe
Bácskossuthfalva, 2002. március 15.

A vajdasági magyarság március 15-éhez kapcsolódó, a lokális közösségeket összefogó, „központinak” nevezett ünnepségeit két református településen: Bácskossuthfalván és Magyarittabén tartják. A két település látható-nyilvános terében őrzik Kossuth Lajos szobrát, amelynek koszorúzása köré szerveződött az a komplex rítussorozat is, amelynek bácskossuthfalvi eseményeit a következőkben látni fogjuk. Az események egyik központi helyszínén a református templom előterében egy magas oszlopon álló turulmadár szobra jelképezi a nemzeti kultúra mitikus terét.⁴ A turulszobor talpazatán olvasható emléktábla is az egyetemes magyar nemzeti kultúra szimbólumának értelmezi ezt az oszlopot: „A Kárpát-medence magyarsága állította az ezredfordulón.”

A templom bejáratánál fiatalok várták a rítusra érkezőket, mivel a kokárda ezen az ünnepen, más lokális március 15-éhez kapcsolódó ünnepektől, így például a zentaitól eltérően itt központi fontosságú jelképpé emelkedett: aki nem viselte ruháján, annak népviseletbe öltözött fiatal fiúk és lányok tűzték föl kis kosaraikkal járva a tömeget vagy a bejáratnál felsorakozva várva az idősebb résztvevőket.

A „hagyományteremtés” olyan mozzanatával találkozhatunk itt, amelynek során a tradíció régebbi jelentései születnek újjá a jelenben, megváltoztatva azonban a „közös nemzeti vagyon” hagyományelemeit újabb és másfajta jelentéstartalmakat kölcsönözve azoknak. (Löfgren 1989, 28; vö. Hobsbawn 1987)

Az említett kokárdatűzés alapjait itt is fellelhetjük a tradíció más, a résztvevők által is ismert területéről. A hagyományos lakodalmakban ugyanis ma is élő gyakorlat a virágtűzés szokása az érkezők számára, ahol a „koszorúslányok a bejárat két oldalán virágot tűznek a vendégek szíve fölé, ezzel is jelezve, hogy te a lakodalmas vendégséghez tartozol, jogod van ott lenni, helyed van ott, ehetsz, ihatsz, boldog lehetsz” - asszociált a március 15-i kokárdatűzéssel kapcsolatban egyik beszélgetőtársam az előbb említett tradicionális gyakorlat jelentésére.

A rítusok fontos mozzanata volt a politikum jelenléte az ünnepi eseményeken. A legnagyobb vajdasági magyar párt képviselői mellett a többi helyi párt is részt vett az ünnepen, a civil szervezetek, egyesületek, magyarok által alakított önkormányzatok delegáltjaival egyetemben. A akkori magyarországi politikai elit is reprezentálta magát, többek között a jugoszláviai magyar nagykövet, a Határon Túli Magyarok Hivatalának magas rangú beosztottja és a magyarországi miniszterelnök főtanácsosa személyével. Az utóbbi személye kapta közülük a legnagyobb hangsúlyt az ünnepség során, hiszen mint református lelkész is kivette részét a nyilvános szereplésből.

A református templomban a millenniumi díszzászlót látta meg először a belépő, érzékelve ezáltal újra a nemzethez való kötődés és szakralitás elválaszthatatlanságának jelentését ebben a református térben. Ezt erősítette a Himnusz - a vajdaságban a különböző kisebbségi ünnepeken sem általános - eléneklése is.

A templomban három történelmi egyház képviselője mondta el felváltva imádságait, áldásait és könyörgéseit. A református mellett az evangélikus és a katolikus egyház is a magyar gyülekezeteket képviselte. Részvételük a „nemzeti ökumenizmus”, az eltérő felekezetiség fölött álló, azokat egyesítő összetartozást is kommunikálta a rítuson. Üzenetük egyik fő pontja a 126. zsoltár felidézése volt, amely egyaránt jelezte a kisebbségi sors megváltozását és ezzel együtt egy változó jövőkép megfogalmazását: „Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvükön. Ezt mondták akkor a népek: »Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr!« Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk […] Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza.” (Zsolt 126,1-3 és 6) Az alapgondolat tehát a „visszatérés”, az „újjászületés” örömét fejezte ki. A hosszabb igehirdetésen a magyarországi miniszterelnöki főtanácsadó szolgált. Igehirdetésében - a Galátákhoz írt levél alapján - a nemzet és szakralitás elválaszthatatlanságát hangsúlyozta, aláhúzva, hogy 1848-49 eseményei is a templomokhoz kötődnek, az egyházak feladata ennek megfelelően ma is a társadalom és a saját közösség kérdéseinek is fórumává válni. A közösség tagjainak ennek megfelelően fontos életük egészét, így társadalmi, etnikai összetevőit is Isten elé vinni.

Mindezt a szeretet megtartásával lehet és kell megélni és alkalmazni, emelte ki a lelkész. (Vö. Gal 5,1 és 12) Egyenrangú nemzetnek ismerni el a másikat, akivel ezáltal a békés egymás mellett élést kívánja megtartani.

Az ünnepség ezt követő mozzanata a koszorúzás volt; a tömeg lassan átment a főtér másik oldalára, és körülállta a Kossuth-szobrot. A koszorúzás alatt a fenti jelentések is újabb megfogalmazásokat nyertek: az ünnepi beszédek után a vallási vezetők koszorúzták meg a szobrot, és végig a rituális tér központi pontját foglalták el, ezáltal kifejezve a „nemzeti ökumenizmus” jelentőségét a közösség életében. Vallás és etnicitás összefonódását a magyarországi miniszterelnöki tanácsadó személye és viselkedése is kifejezte, aki ideiglenesen levéve palástját, mint politikus is intézett beszédet a közösséghez. Beszédében a nemzeti-vallási-kulturális tartalmak fontosságának újabb dimenzióját is hangsúlyozva kijelentette, az összetartozás sokkal erősebb a széthúzásnál, ezért fontos a nemzeti kultúra „megtartó erőinek” tudatosítása, megerősítése és továbbhagyományozása. Hiszen míg más népeknek környezetünkben is most kell felépíteni nemzeti identitásukat, addig a magyarságnak elegendő csupán „hátrafelé” és „fölfelé” tekintenie.

Ezek együtt a teljes magyar nemzet „megtartó erői”, olyan „erők, amelyeket nem lehet elfojtani, mert „150, 154, 50 vagy 40 évenként mint búvópatak felszínre törnek.” A beszéd a tradicionális értékek megtartását, valamint az „újjászületés” elősegítésének felvállalását szorgalmazta. Ennek jelentőségét az szolgáltatta, hogy a szónok Magyarország vezető politikusaként beszélt minderről. Ezt - egyik beszélgetőtársam szavaival - „nemzeti háttérként” érzékelték a rítus résztvevői. A kisebbségi közösségnek biztonságot adó háttérként jelent meg ezáltal Magyarország ezen az ünnepen.

A további - többek között a magyarországi miniszterelnök levelét tolmácsoló nagykövet és a legnagyobb vajdasági párt vezetője, Szerbia miniszterelnök-helyettese által prezentált - beszédek is múlt, jelen és jövő, valamint a nemzeti összetartozás közös horizontját rajzolták meg a rítus során. Az utóbb említett politikus kifejezte: „Ahogy a múltra emlékezünk, annak alapján állva próbálunk a jelenben is cselekedni, remélve, hogy a jövő fiataljai is olyan büszkék lesznek ránk, mint mi a márciusi fiatalokra.” Ami e törekvéshez elengedhetetlen: a rítus során többször is hangsúlyozott „nemzeti konszenzus”, amely egyaránt kötelezi a vajdasági magyar pártokat és az egyetemes magyarság közösségeit. A rítus során így nyert megfogalmazást a „nemzeti communitas” ideológiája, üzenete. E „nemzeti communitasban” a vajdasági magyar társadalom is mint egyenrangú, egyenlő státusú „nemzettest” kapott rituális megerősítést. (Vö. Turner 1997) Erre utaltak az előadók retorikai képei: „A Tátrától Dobradóig együtt ünnepel a nemzet.” „Amíg átmehetünk egymáshoz ünnepelni, addig nincs baj.” „1848 a konszenzus ünnepe, a nemzeti, határokon átívelő egységé is.”

Ezeket a jelentéstartalmakat tudatosította továbbá Karcag (Bácskossuthfalva testvértelepülésének) részvétele az ünnepi előadások és a koszorúzás során, a Székely himnusz közös eléneklése, illetve a Vajdaság Délvidékként való folyamatos megnevezése is a rítus során. Az utóbbi két mozzanat azért is érdekes, mert a Székely himnuszt - a templomban elénekelt Szózathoz hasonlóan - a résztvevők többsége a templomban kiosztott ünnepi programfüzet lapjairól olvasva próbálta követni, ezáltal is rávilágítva e tudatos rituális üzenetek és befogadói közötti különbségekre, illetve az elemzett jelenségek alakuló, még a kultúra világába csupán részlegesen integrálódott jelentéseire egyaránt.

Fontos aspektusai voltak az ünnepi retorikának az előadók által hangsúlyozott szlogenek is, mint a visszatérő „álmok álmodói”, „velünk van az erő”, „merjünk nagyot álmodni” kijelentések. Mindez arra utal, hogy az akkori magyarországi politikai kultúra kormánypártok által alkalmazott ideológiai tartalmai a vajdasági kultúrába is integrálódni kezdtek. Erre mutattak rá a vajdasági magyar politikusok által is alkalmazott fenti megfogalmazások mellett a rítus résztvevőinek kommentárjai is: „Nagyon jók ezek a szóképek, mert a mi érzéseinket fejezik ki.” „Nem ők találták ezt ki, hanem a magyar hagyományok, a történelem meg az irodalom, a közös kultúra, amiből dicséretes módon merítenek.” „A magyarság egyesítését szolgálják ezek, azt, ami bennünk van, az érzelmeinkben, még ha nem is merjük kimondani, ők kimondják.”

Ezeket - beszélgetőtársaim szavai alapján - a magyar tradíció és identitás a kisebbségi létben elfojtott érzelmi dimenziója, valamint a rítus során is - a két említett aspektussal egyetemben - hangsúlyozott nemzeti összetartozás tudata legitimálta, tette befogadhatóvá.

Az 1848- 49-es forradalom és szabadságharc emlékünnepe rituális keretül szolgált a saját kultúra tartalmainak, értékrendszerének tudatosításához. Önmagában az alkalom, a történelmi esemény olyan hátteréül szolgált e jelenségnek, amelynek ezáltal nem konkrét eseményei, hanem inkább üzenetei, a mában ható jelentései s az általa felkeltett érzelmi-azonosulási pontjai a lényegesek. Ehhez kapcsolódik az egyetemes magyar nemzeti (történelmi és ideológiai) legitimizáció hangsúlyozása is mint a saját-etnikus, biztonságos környezet szimbolikus kitágítása térben és időben egyaránt.

Az így elmélyülő tartalmak szinte teljesen megegyeznek a lokális magyar közösségek rítusainak jelentésével. Ami azonban megkülönbözteti a „központi” rítustól a helyi ünnepeket, az a „központi” ünnepség során bemutatott jelentéseknek, a nemzeti szimbólumoknak intenzívebb, konkrétabb és nyíltabb hangsúlyozása, a nemzeti jelentés kézzelfogható-látható megjelenése a rituális térben és cselekményekben. Ezekhez kapcsolódik az ünnepség interlokális volta.

Utóbbi azért is bír alapvető jelentőséggel, mivel e „központi”, integratív rítus résztvevői főként a különböző lokális magyar közösségek képviselőiből álltak. Így e rituális-szimbolikus jelentésrendszer reprezentációja mintául szolgál a máshonnan érkezőknek saját-lokális rítusaik megszervezéséhez, értékeléséhez, megváltoztatásához.

Ez történt például a két busszal érkező zentaiak esetében is, akik felrótták a szintén jelenlévő, a zentai március 14-i ünnepséget szervező férfinak: „Zentán miért nem szólt a Himnusz meg a Szózat?”

Ami ekkor, 2002-ben megváltozni látszott, hogy az elmúlt évtizedekből örökölt állami szocializáció hatásai s az ebből fakadó etnikus törésvonalak mellett az eddig rejtett, továbbélő kulturális tartalmak kezdtek nyilvánosabbá válni, amely folyamatot támogatták, „erősítették” a történelmi egyházak, valamint az aktuális vajdasági magyar és a magyarországi politikai kultúra is. Mindezek hatása az interetnikus kapcsolatok viszonyrendszerére szintén fontos kérdéseket vetett föl. Az elemzett rítusokban ugyanis, mint láttuk, a szerb többség sem negatív, sem pozitív értékformában nem jelent meg a mindennapok kulturális-társadalmi valóságával ellentétben. A rítusok a saját közösséghez való tartozást hangsúlyozták szimbolikusan kitágítva annak határait a teljes magyar nemzet és ezen belül Magyarország irányába is.

A „déli végek” népe
Bácskossuthfalva, 2005. március 15.

Három évvel később az elemzett jelentések megváltoztak. A nemzeti identitás és a többes kötődés kérdéskörének 2005. évi főmotívumát ugyanis a 2004. évi december 5-i, a határon túl élő magyarok kettős állampolgárságára vonatkozó és eredménytelenül végződő magyarországi népszavazás határozta meg.

2004. december 5-e „december ötként” megnevezve olyan folklórtényezővé vált a vajdasági magyarok mindennapi kultúrájában és rituális gyakorlatában, amely jelentéseinek mélyebb megismerése nélkül immár a nemzeti identitás aktuális összetevőit sem tanulmányozhatjuk.

Több korábbi tanulmányomban is rámutattam, hogy a Vajdaságban élő magyarok magukat a többi magyartól eltérő mentalitással („déli”, „jó balkáni” stb.) rendelkező közösségként fogalmazzák meg. A mentalitásbeli különbözőséget elsősorban a Vajdaság multietnikus környezetének, különösen a szerbekkel való évszázados együttélés hatásának tulajdonítják.

Meg kell értenünk azonban, hogy mindez az egyetemes magyar nemzethez való tartozás identitáskategóriáján belül fogalmazódik meg.

Éppen ezért a nemzetpolitikai történések (így a 2004. december 5-ei népszavazás is) befolyásolják kultúrájukat és identitásukat. (Vö. Bárdi 2005, 123; Molnár 2003, 214)

Bácskossuthfalván a március 15-ei ünnepség 2005-ben is a református templomban kezdődött ökumenikus istentisztelettel. Az eddigi évek gyakorlatától eltérően azonban csak vajdasági lelkipásztorok vezették ezt az alkalmat. Az ismét nemzeti színekkel feldíszített úrasztala mögött így a helyi református lelkész és katolikus pap, valamint az evangélikus szuperintendens állt, aki egy másik bácskai településről érkezett, hogy hirdesse az igét az ünnepen.⁵

Az esperes igehirdetésében a nemzettudat megélésének tudatosítása és szakrális legitimizációja fejeződött ki. Az igehirdető „Déli végekként” nevezte meg a vajdasági magyar közösséget, felhívva a figyelmet az aktuálisan tapasztalható nemzeti széthúzás veszélyeire és az erre is vonatkozó krisztusi figyelmeztetésre: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház sem maradhat meg, amely meghasonlik önmagával.” (Mt 12,25)

A másik két igehirdető is ugyanezt erősítette meg. A helyi katolikus pap ennek megfelelően azt emelte ki, hogy Isten nemcsak az embert, hanem a nemzetet is képes a halálból feltámasztani.

A bácskossuthfalvi református lelkész a „negyvennyolcas reformátusok zsoltárát”, a nyolcvanadik zsoltárt irányozta elő közös éneklésre, kiemelve a bibliai írás utolsó sorát: „Uram, seregek Istene, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!” A lelkész beszédében is kitért arra, hogy a nemzetünkhöz való tartozást és a nemzettudatot is Krisztustól kaptuk. Isten országának és a nemzetnek közösen, együtt kell épülnie és erősödnie, ahogy azt az ószövetségi zsidó történelem is példázza. Az istentisztelet végén mindennek fényében a „nemzet jövőjének” fontosságára hívta fel a figyelmet, segítséget kérve a közösség kisgyermekeinek építendő játszóház támogatásához.⁶

A gyermekek kiemelt közösségi szerepét jelenítették meg ebben az évben is azok a népviseletbe öltözött gyermekcsoportok, amelyek a templomból a Kossuth-emlékpark felé igyekvő tömeg tagjainak mellére tűzték a nemzeti színű kokárdát.

A két helyszín között azonban egy új jelenség is hangsúlyt kapott, ugyanis a templom kapujánál, jól látható helyen árpádsávos lobogókat tartó fiatalok csoportja reprezentálta a radikális magyar jobboldal jelenlétét a rítuson. Beszélgetőtársaim ezt negatívan értékelték, a csoport tagjait - az egy évvel azelőtti ünnephez hasonlóan, ahol azonban még marginálisan, a rituális tér perifériáján voltak jelen - „szélsőségesnek”, „fölösleges”, „túlzó” „magyarkodónak” ítélve meg. „A fiataloknak ez az izgalmas, hőbörgés, radikalizálás, azt hiszik, ez vezet valahová, de ez csak rombol, ez itt nem fér össze, ha tudja ezt valaki, akkor mi biztos a szerbek példáján” - foglalta össze mindezt egyik zentai beszélgetőtársam környezetünk helyeslése közepette. A fiatalok újfajta kisebbségi stratégiái ennek megfelelően csupán addig élveznek legitimitást az etnikus kultúra kollektív értékrendszerének, ha nem lépik túl a tradicionálisan kialakult együttélési szabályok rendszerét, a „kiegyenlítődés” kisebbségi stratégiáinak normáit. (Vö. Papp 2003a)

A Kossuth-szobornál megtartott ünnepség vezérmotívuma „december öt” volt. Már maga a rituális háttér is erre utalt, a szobor mögötti első világháborús emlékművön mindenki által jól látható piros-fehér-zöld színű szív volt látható egy nagyméretű „nem” felirattal. Ennek utalását mindenki értette, bár eltérően magyarázták:

„Nem jól választották ki a szimbólumot, igent kellet volna meg egy szívet.” „Ez a »nem« sokatmondó, mert ez jön odaátról, de nekünk a szívünk akkor is magyar marad.” „Nem értem pontosan ezt a »nem«-et, de az biztos, hogy december ötről szól, amikor kirekesztettek minket a magyarországiak.”

Ezt a „nem”-et hangsúlyozta a rítus egyik további új eleme a szobor mellett, azaz a rítus legkiemeltebb helyszínén, ahol egy férfi tartott kezében egy Magyarok Világszövetsége (a népszavazást kezdeményező szervezet) felirattal ellátott zászlót rajta fekete gyászszalaggal, amelyre rá volt írva: 2004. december 5.

A rítus első momentuma is az említett szimbólumok jelentéseit mélyítette el, amelynek alkalmával Reményik Sándor 1920 februárjában írt Új szövetség című verse hangzott el.⁷

Az elhangzott verset beszélgetőtársaim így kommentálták:

„A hideg futkosott a hátamon, ez egy az egyben december ötről szólt, az igenekről, nemekről, és hogy akkor is van nemzet, ha már azt hisszük, hogy el van veszve.” „Szörnyű, ha belegondolok, hogy ez egy Trianon-vers és nem változott semmi azóta, megint van egy Trianon.” „Azért erőt is ad, hogy még magyarok azért vannak, és hogy ezt nem akárki írta.” „Azért ez a Reményik-féle erdélyi mentalitás, ez azért egy minta.”

Az utolsó interjúrészletekhez kapcsolódva láthatjuk, hogy Reményik Sándor olyan tekintélye a nemzeti sorskérdésekre adott válaszoknak, akinek szavai hitelesítik a kulturális stratégiák megfogalmazódását is. Így a Reményik-versben elmondottak által a saját identitás további megerősítése is legitimitást nyert.

Reményik Sándor erdélyisége továbbá úgy szolgálja a közösen átélhető nemzeti tartalmak élményét, hogy hidat képez a két kisebbségben élő nemzetrész azonos életérzése, sorsa között, adott esetben kizárva ebből a szimbolikus közösségből a magyarországiakat. Ezáltal is felerősödött a kisebbségben megélt magyarság hitelessége, autentikussága az őket december ötödikén „kirekesztő” magyarországiakkal szemben, „akik azt sem tudják, mit jelent igazán magyarnak lenni, azt, hogy a magyarságod a sorsod” - ahogy egyik beszélgetőtársam fogalmazott. Eltérően a 2002. évi ünnepségtől, amelynek mozzanatai a délvidéki nemzetrész egyetemes magyar nemzetben való feloldódását jelenítették meg és tették átélhetővé, 2005-ben a bácskossuthfalvi rítus során ez a „nemzetrész” identitás jelentette az „igazi”, „hiteles” magyar identitást, szemben a magyarországi magyarság értékelésével, ahogy a rítus egyik szónoka is kihangsúlyozta: „Ez a mi ünnepünk, sose feledjék ezt!”

Beszélgetőtársaim is hasonlóan kommentálták mindezt: „Beértünk.” „Hallod, felnőttünk.” „Még meg is köszönhetjük végül ezt az egészet, hogy végre teljesen magunkra találtunk.”

A Magyarországról érkezett tekintélyes tisztséget betöltő szónok beszéde alatt most először hangzottak el bekiabálások elsősorban a „nem kell a pénzetek” felkiáltással, azonban ez is főleg a marginalizált „radikális” csoportok felől érkezett, igaz, ebben az esetben nem ítélte el őket a hallgatóság, amelyből halkan többen is úgy fogalmaztak, hogy „inkább el se jött volna”, „ez így, december öt után, pofátlanság”, „mi azért is megbecsüljük, hogy érezze a saját szégyenét”. Az utóbbi szavakat nyomatosította a hallgatóság tapsa a beszéd után.

A vajdasági szónokok „negyvennyolc örökségét” emelték ki, mint követendő mintát az egyetértésre. A „déli végeket” mint lassan leszakadó nemzetrészt jellemezték, amely azonban éppen a negyvennyolcas múltból és ennek évenkénti rituális átéléséből meríthet új energiát a megmaradáshoz. S ez az energia, amely még „december öt” árnyékában is képes továbbélni, az egyetemes magyar nemzet újjászületésének is motorjává válhat. A nemzet - ahogy az egyik szónok fogalmazott - „beteg”, ezt bizonyítja december ötödike, s ennek gyógyításában a vajdasági magyarságra is oroszlánrész hárul. Ehhez azonban szembe kell fordulni december ötödikével, s annak ellentétét, a „március tizenötödiki lelkületet” kell normaként elfogadni, mivel ma is „szabadságharcot” vív a délvidéki magyarság. „Ez a harc más fegyverrel, békésen folyik, de most is a megmaradás a tét, a saját egyház, a nyelv, az iskola megőrzése ebben a balkáni kalitkában.” A beszédben a szónok kétszer is kiemelte „december öt” trianoni és a negyvennyolcas veszteségekhez kapcsolódó párhuzamát. Ezt az előadást kísérte a legnagyobb taps hangos bravózások közepette, s a későbbi kommentárok is ezt a rituális mozzanatot értékelték a legpozitívabbnak.

A szónoklatok után, a koszorúzás alatt végig a Kossuth-nótát játszották, amely arra utal, hogy ez a dal mára a nyilvános rituális térben is felvállalttá vált. A Székely himnuszt is előadták ismét, jóval kevesebb hibával, mint korábban, a közönség viszont még most sem énekelte az előadókkal.

A rítuson magyarországi testvérvárosok képviselői is jelen voltak. Róluk a következőket mondták beszélgetőtársaim:

„Abszolút igazságtalan lenne, ha minden magyarországit elítélnénk, mert mégiscsak voltak egymillióan, akik igennel szavaztak, ők ugyanúgy hozzánk tartoznak.” „Nézd meg azokat, akik itt vannak. Ők jó emberek, igennel szavaztak, azért is vannak itt. Őket nem szabad bántani. Idejönnek, és bocsánatot kérnek, pont ők, akiknek kéne, azoknak eszébe se jut. Emezeket viszont ezért becsülöm.” „Akik így is eljöttek Magyarból, azokat sajnálom egy kicsit, mert nem érdemlik meg, de most már ők is tudják, milyen kisebbségben élni csak azért, mert magyar vagy.”

Az eddig leírt momentumok és interjúrészletek tehát nem sztereotipizálták a magyarországiak egészét, hanem elsősorban egy általuk körülírt és meghatározható jellemzőkkel bíró magyarországi politikai és világnézeti irányzatát, s a véleményük szerint azok befolyása alatt álló anyaországi többséget jelölték meg és értékelték negatívan. Ez a negatív megítélés korábbi gyökerű (vö. Papp 2004), azonban ennyire konkréttá azóta vált, hogy az említett politikai irányzat vezetői a „nemek” mellett érveltek a népszavazás során. Akik azonban igennel szavaztak, azok beszélgetőtársaim megítélése szerint hozzájuk hasonlóan a nemzet „hiteles” tagjainak számítanak. A velük való közösséget tovább erősíti, hogy ők ugyanúgy kisebbséget alkotnak a nemzeten belül, mint a délvidéki magyarok. Ennek kettős jelentősége is van. Egyrészt a vajdasági magyarok is azért élnek kisebbségben - ahogy egyik előbb idézett beszélgetőtársam megfogalmazta - , mert magyarok. Ebben az esetben a magyarországi többség és a szerb többség közé egyenlőségjelet lehet tenni. Ugyanakkor a délvidéki magyarság eddig is kisebbségként fogalmazta meg magát a magyar nemzeten belül is. A magyarországi igennel szavazók nemzeten belüli kisebbségként való definiálása és pozitív tulajdonságokkal való felruházása a „kisebbségi magyar” identitás autentikusságát és ezeknek az „autentikus-kisebbségi” magyar közösségeknek az összetartozás-tudatát erősítették föl.

A kritikák elsősorban Magyarország (s ezen belül ennek nemmel szavazó többsége), s nem a nemzeti közösség egészével szemben fogalmazódtak meg. Ezzel együtt a délvidéki identitás „igazi”, „hiteles” nemzeti volta vált hangsúlyosabbá december ötödike hatására. Ebből következik, hogy a nemzeti közösségen belül az „igazi”, „hiteles” magyarság képviselői a magyarságot kisebbségi sorsként megélők, elsősorban a nemzetrészek közössége, azaz a „hasonló balkáni helyzetben” - ahogy egyik beszélgetőtársam fogalmazott - élő magyaroké, továbbá azoké, akik képesek ennek a létállapotnak az átélésére, a nemzethez való tartozás egzisztenciális sorsként való megélésére. A kisebbségi lét így vált a nemzethez való tartozás mintájává, felértékelve a saját identitás minőségét és enyhítve ezáltal a népszavazás által keltett csalódás fájdalmát is.

A kilencvenes években elkezdődött, a státustörvénnyel és a millenniumi rítusokkal felerősödött folyamat, amely a nemzethez való tartozás elmélyülését, s az ehhez kapcsolódó kisebbségi stratégiák nyíltabb felvállalását indították el a Délvidéken, december ötödikével sem tört meg. S bár, mint láthattuk, a népszavazás negatív hatásai és interpretációi megjelentek a 2005. március 15-ei „központi” ünnepségen, ugyanakkor ezekkel együtt december ötödike a „déli nemzetrész” identitáselemeit erősítette meg, tette hitelessé, megnövelve ennek presztízsértékét és hozzákapcsolva mindehhez a „déli végek” nemzetért felelős, nemzetet védő, az identitás aktivizálódását jelentő mentalitáskategóriáit. (Vö. Gereben 1999, 76- 77)

Mindezzel együtt a 2002. évi rítustól eltérően, 2005-ben a nemzeti összetartozás érzetén keletkezett törés is megnyilvánult.

Mindkét elemzett rítus - azok eltérő tartalmai ellenére - a református felekezet és a nemzeti összetartozás egybekapcsolódásának folyamatosságát is reprezentálta. Akárhogyan is fejeződött ki a nemzeti identitás ezeken az ünnepeken, a magyarsághoz való tartozás és vallási-mentális környezet egyaránt a református felekezethez kötődött. Ennek a folyamatosságnak fontos állomását képezte a közlemúltban Bácskossuthfalván a következő rítus is, amely egyszerre fejezte ki törésvonalak felszámolására tett közös lépést, és a nemzeti összetartozás mintáját a vajdasági és a többi Kárpát-medencei református egyház részéről.

A „nemzeti összetartozás” és a református felekezet
Bácskossuthfalva, 2009. október 24.

A 2004. december 5-ei magyarországi népszavazás hatása még évekkel később is érzékelhető volt a vajdasági magyarok körében. Ugyanakkor a magyarországi társadalom és ezen belül nagyrészt a magyarországi felekezetek irányából érkező, a Vajdaságban pozitívan értékelt kezdeményezések enyhítettek a népszavazás negatív hatásain. A magyarországi református gyülekezetek szerepe ezekben az esetekben többször példaértékű volt, több esetben konkrét, személyes tapasztalatok fűződtek református kezdeményezésekhez, gyülekezeti élményekhez, amelyek a december 5-éhez kapcsolódó sérelmeket enyhítették. (Vö. Hajnal- Papp 2008, 81- 95)

Érzékletes példáját nyújtja ennek egyik zentai beszélgetőtársam egy magyarországi református gyülekezetben átélt élménye: „December 5-e az egy olyan törés volt, olyan törés ment akkor bennem végbe, amely - úgy éreztem - visszafordíthatatlan, és hogy teljesen más szemmel nézek az anyaországi magyarokra. De a Jóisten egy olyan utat adott nekem, hogy felléphettem Budapesten a fasori református templomban, és ezáltal visszakaptam a reménybe, a nemzetbe való hitemet, ami december 5-én elveszett. Ez egy akkora élmény volt számomra, az, hogy az Úr asztalánál együtt énekeltem az oda kihívott többi határon túli magyarral, és az anyaországi magyarokkal is. És olyan óriási szeretetet kaptam a műsor után is, hogy odajöttek hozzám és könnyes szemmel átöleltek. Ezért is nem tudom őket vádolni, mert elég probléma, ha nem érzik Isten közelségét, és ezt az egész összetartozást. És láttam, hogy ez egy őszinte dolog. Az egy olyan nagy élmény volt. A református tiszteletes is azt mondta, hogy nem magyarkodunk, hanem magyarok vagyunk.”

A magyarországi református gyülekezetek törekvései tovább mélyítették azt a Vajdaságban is létező toposzt, miszerint a református felekezet a magyar nemzeti összetartozás egyik legfontosabb záloga. Öt évvel a népszavazás után nyomatékosította is mindezt a református felekezet. 2009. május 22-ére Alkotmányozó Zsinatot és hálaadó ünnepet rendeztek Debrecenben a Kárpát-medencei református egyházak, ahol kihirdették a különböző országos egyházi szervezetek egységét, s ezzel együtt az egységes magyar református egyház alkotmányát. A vajdasági reformátusok lapja, a Református Élet május- júniusi száma az egész címlapot betöltő képpel és szöveggel adott hírt erről az alkalomról, következő számában pedig az első oldalon idézte az alkotmányozó zsinat üzenetét. Az üzenet az „összetartozás” kifejezésével együtt konkrétan is szólt a 2004. december 5-ei népszavazásról, s ennek tükrében arról is, hogy sem ez, sem a trianoni döntés nem tudta „szétzilálni közösségünket” - ahogy az üzenet fogalmazott. Az üzenet végül aláhúzta, hogy ennek az egyházi törekvésnek is alapja a krisztusi küldetésnek való megfelelés. A vallási és a nemzeti értékek nem választhatók szét egymástól, ezek csak egymásra épülve válhatnak áldássá. Az Isten Országában és az Istentől kapott nemzeti létben is csak úgy lehet építően jelen lenni, ha az ember mindkét „országnak” „állampolgára”. Erre utalt az alkotmányozó zsinat jelmondata is, amely szintén olvasható volt a vajdasági református sajtóban: „Krisztus a jövő, együtt követjük Őt”. Kutatásaim során vajdasági református beszélgetőtársaim többsége örömmel fogadta és egyetértett a zsinat törekvéseivel. Interjúim során többen kifejezetten a „debreceni alkotmányozó zsinatként” emlegetett esemény és üzenet megfogalmazásaiból idéztek, azokra utaltak úgy, mint a vajdasági reformátusok „egyetlen, vállalható magatartására”. Többen hangsúlyozták az üzenet azon pontját is, amely szerint az egység kinyilvánítása a „megbékélés eszköze” is, ha az emberek Krisztust követik.

Egyik lelkész beszélgetőtársam szerint a más etnikumok felé való nyitottság, a békés együttélés mellett elengedhetetlen a magyarságon belüli missziói kihívásnak való megfelelés. Ezért például ő, ha szerb anyanyelvűek keresik fel, akkor valamelyik protestáns kisegyházhoz irányítja őket, mert ott a saját nyelvükön találkozhatnak az evangéliummal. Ez véleménye szerint nem kirekesztés, hanem része a „missziói küldetéssel való sáfárkodásnak”.

Beszélgetőtársaim között voltak, akik viszont úgy látták, hogy a magyar református egyházak egységének deklarálása határt von más etnikumok felé. Ezzel magyarázták azt is, hogy a szerbiai református egyház elnevezésében (református keresztyén egyház) sem jelenik meg a „magyar” szó. Ugyanők (köztük lelkészek is) azonban végül részt vettek a debreceni ünnepségen, képviselve egyházuk többségének véleményét és döntését. Az alkotmányozó zsinat elveihez és állásfoglalásához való csatlakozást tehát a szerbiai református keresztyén egyház is reprezentálta a többi református egyház és a vajdasági magyarok felé. A zsinatról és a hálaadó ünnepről a 2010. évi szerbiai Református Évkönyvben is megemlékeztek. Az esemény jelmondata és plakátjának szimbóluma a borítóra került, így mutatva, hogy ez volt a 2009. év legmeghatározóbb eseménye.

Emellett egy beszámoló (Besnyi Teréz szabadkai presbiter tollából) is foglalkozik külön az évkönyv lapjain az eseményeken átélt pozitív élményekről. A beszámoló többek között kiemeli, hogy a magyar református egyház újraegyesült, és hogy ez a nemzeti-református összekapcsolódás „magáénak fogadja” a Vajdaságban élőket is. Ennek fényében a szerző „évszázados eseménynek” értékeli a Debrecenben történteket.

Az alkotmányozó zsinat eseményei továbbélésének, vajdasági folytatásának folyamatába illeszkedik a 2009. október 24-én Bácskossuthfalván megtartott rítus is. Az ünnepségen a résztvevők - köztük Bölcskei Gusztáv, a magyar református egyház zsinatának lelkészi elnöke - megkoszorúzták a református templomban a helyi magyarság történetét megjelenítő faluépítők emléktábláját, majd a település egyik kiemelkedő pontján, a falu centrumában haranglábat állítottak fel. A harangláb egy kunhalomra épült, amelynek földje a Kárpát-medence különböző területeiről lett összegyűjtve.

Az ünnepség a korábban bemutatott rítusokhoz hasonlóan nem csupán lokális esemény volt. A Vajdaságból a haranglábállításon Maradék, Szabadka, Bácsfeketehegy, Piros, Újvidék, Torontálvásárhely református lelkészei, képviselői vettek részt. Magyarországról az említett Bölcskei Gusztáv püspökön kívül Debrecen, Karcag, Székesfehérvár, Nagykőrös képviselői jöttek el. A romániai magyarságot a temesvári vendégek képviselték. Részt vett még a rítuson a vajdasági magyar evangélikusok esperese és a helyi katolikus plébános is. A rítus résztvevői nem voltak olyan sokan, mint a március 15-ei „központi” ünnepeken, de így is több lokalitás képviseltette magát az ünnepségen.

Az eseménynek a vajdasági magyarság egészét érintő voltát nemcsak a különböző településekről érkezők mutatták, hanem az esemény riportja is a Magyar Szó október 26-ai, hétfői számában. A vajdasági református közvélemény számára a 2010. évi Református Évkönyv számolt be Herceg Elizabettának köszönhetően.

Az ünnepségre a Kálvin-emlékévben került sor. Ezt a harangláb mögötti pódium óriásplakátja is mutatta a résztvevőknek. A Kálvin-emlékév és a harangláb felállításának összekötése, a reformátusság és a magyar identitás összefonódását szimbolizálta.

A bácskossuthfalvi lelkész a 2010. évi Református Évkönyvben idézett szavai szerint ezt az összefonódást tudatosan jelenítette meg a rítus megszervezésekor: „A reformáció, a kálvinizmus, a nemzeti gyökerek összefonódtak. Magának a reformációnak alapelve az , hogy Isten Igéjét anyanyelven adjuk át az embereknek, hogy értsék.”

Ezért - ahogy az szintén az évkönyvben olvasható - a Kálvin-év „méltó” megünneplésének lehetőségét is pontosan az adja, ha a „nemzeti értékek” fejeződnek ki és mélyülnek el. Mindez úgy kapcsolódik a debreceni alkotmányozó zsinathoz, hogy a bácskossuthfalvi ünnepségen felállított harangláb eredetileg a délvidéki reformátusságot jelképezte a debreceni ünnepi eseményeken. Ezt a haranglábat hozták később el Bácskossuthfalvára. A bácskossuthfalvi református-nemzeti terek tehát egy újabb fontos elemmel bővültek. A református templom, a vele szemben elhelyezkedő Kossuth-szobor körüli tér, most a templommal szintén a szemközti oldalon álló harangláb és kunhalom együtt a település központi terét betöltő, domináns református-magyar szimbólumokat megjelenítő háromszöget alkot. Az egyes települések által idehozott föld, amelyet a résztvevők egyenként a harangláb alá szórtak, a magyar anyaföldhöz való ragaszkodást és a közös földben is összekapcsolódó összetartást jelképezte. A kunhalom, amelyre a harangláb épült, a nemzeti összetartozás további összetevőjét is jelképezi, mivel a bácskai reformátusok többségének ősei a Kunságból települtek be a Vajdaságba, amelyekkel testvértelepülési, -gyülekezeti kapcsolatot is ápolnak. A harangláb ugyanakkor nemcsak az identitás térbeli kivetülését szimbolizálja a településekről hozott földek elhelyezésével, hanem a nemzeti identitás időbeli folyamatosságára is utal. Ennek kapcsán a bácskossuthfalvi lelkész az ünnepség végén elmondta, hogy a harang akkor fog megszólalni, ha a faluban kisgyermek születik.

A harangláb tábláján a következő felirat olvasható: „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha!” Ez a felirat, illetve a harang tervezett funkciója az időbeli folyamatosságot, valamint ezekkel együtt a harangláb alatti föld a helyi magyarság állandóságát jeleníti meg. Ez a „helyi állandóság” pedig elválaszthatatlan attól a nemzeti egységtől, amely a kisebbségben élő magyaroknak biztonságos hátteréül szolgál, s amely egységben a 2004. évi december 5-ei népszavazás törésvonalakat hozott létre.

A rítus azonban éppen ahhoz az „össznemzeti” eseményhez kapcsolódott, ami - kimondva is - a népszavazás hatásaival szemben a nemzeti összetartozást képviselte. Azt, hogy az összetartozást a reformátusok vállalták föl és képviselték Magyarországon és a Vajdaságban, illeszkedik a tanulmányomban is többször említett közvélekedéshez, miszerint a reformátusok vállalják fel és képviselik egyértelműen a „magyarság ügyét”. (Vö. Kósa 2008, 392, 399)

Ezen belül Bácskossuthfalva mint a március 15-éhez kapcsolódó nemzeti ünnepek, lokalitások fölötti, „központi”, helyszíne képviselte 2009 őszén is (a református identitás és a nemzeti kötődések összekapcsolódásán túl) a nemzeti összetartozás megőrzésének lehetőségét és fontosságát.

Fontos ugyanakkor azt is látni, hogy bár október 24-én volt ez az ünnepség, a rítus során nem kapott kiemelt hangsúlyt az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc. Ez illeszkedik korábbi kutatásaim eredményeihez, amelyben azt láttam, hogy 1956 eseményeinek megünneplése nem épül be mélyen a vajdasági kultúrába. Ehhez járult hozzá a népszavazás értékelése is, ami növelte a magyarországiakkal való távolságok mélyülését 1956 kapcsán is. (Vö. Hajnal- Papp 2008, 95- 111)

Amikor rákérdeztem erre, a résztvevők úgy fogalmaztak, hogy „nincs ezen mit csodálkozni, az a ti ünnepetek”, „nem igazán fogjuk ezt most ünnepelni, azt inkább Magyarországon szokás”.

Mindez a meglévő törésvonalakat is mutatja, de maga a rítus az ezeken túlmutató nemzeti összetartozás állandóságát, a törésvonalakon, konfliktusokon átívelő „állandó” értékek meglétét hangsúlyozta. Ennek vallási megerősítését, biztosítékát a református lelkészek, köztük Bölcskei Gusztáv püspök is közvetítették, kifejezve, hogy a nemzet jövője Isten kezében van, ahogy a múltban is az ő kezében volt. Ha a bibliai és nemzeti értékek nem válnak szét, akkor Isten gondviselése továbbra is meg fogja tartani a magyarságot.

Összegzés

A tanulmányban bemutatott 2002., 2005. és 2009. évi rítusok bepillantást nyújtottak a vajdasági magyarság nemzeti identitáskonstrukcióinak változásaiba. Ezek a változások reflektáltak a magyarországi politikai és társadalmi folyamatok történéseire. A reflexiók követték a nemzetet érintő eseményeket, és ezeknek az eseményeknek tükrében fogalmazták újra közösségi identitásuk jellemzőit. Az újrafogalmazások alapját mindegyik esetben a nemzethez való kötődés történelmi folyamatosságának, „állandóságának” reprezentációi alkották. Ehhez az alaphoz kapcsolódott a református felekezet, amely a rítusok során az ünnepségek terét biztosította, elmélyítve azt a toposzt, miszerint a reformátusság a nemzeti identitás biztos és határozott felvállalója.

2002-ben a rítusokon kifejeződő „mi-tudat” egyértelműen kapcsolódott az egyetemes magyar nemzet közösségéhez. A vajdasági magyarság „délvidéki nemzetrészként” kommunikálódó megnevezése, az igehirdetések üzenetei, a szónokok szavai, az elhangzó költemények és énekek, a rituális szimbólumok, a magyarországi résztvevők és a magyarországi kormányzó politikai hatalom pozitív megítélése egyaránt a magyar nemzethez és ezen belül Magyarországhoz való egyértelmű kötődést tette átélhetővé.

2005-ben a 2004. december 5-ei népszavazás hatásaként a „nemzetrész-tudat” és a Magyarországhoz való kötődés megfogalmazódásai megváltoztak. A „nemzetrész-tudat” ekkor az „igazi-hiteles magyarsághoz” való kötődést fejezte ki, magában foglalva a magyarországi magyarokhoz kapcsolódó törésvonalakat is. A népszavazás által okozott törés felerősítette a saját-kisebbségi identitás fokozottabb vállalását és ennek felértékelődését. Az „igazi mi-tudat” fenntartása fogalmazódott meg ekkor célként, amely, szemben a „másfajta-többi magyar” magyarságtudatával, a nemzetrészek és ezen belül a délvidéki/vajdasági magyarság feladatává vált.

2009-ben a magyarországi Református Alkotmányozó Zsinaton a reformátusok is megfogalmazták ennek igényét. Bácskossuthfalván a „mi-tudat” a teljes nemzethez való tartozást fejezte ki újra az elemzett rítus során. A református gyülekezetek képviselői ebben az esetben is a nemzethez való kötődés mélyítésének és kifejezésének rituális környezetét biztosították.

Olvashattuk, hogy egyesek fenntartásaikat fogalmazták meg az alkotmányozó zsinattal szemben. Ugyanakkor a kritikákat megfogalmazók is részt vettek a debreceni és a bácskossuthfalvi ünnepségeken. A nyilvánosság irányába megnyilvánuló reprezentáció alkalmával tehát a vajdasági református felekezet képviselői újra a nemzet összetartásában nekik tulajdonított szerepet vállalták és képviselték.

Irodalom

Assmann, Jan 1999. A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó.

Bárdi Nándor 2005. Stratégiai törésvonalak a budapesti magyarságpolitikában. In Tamás Pál -  Erőss Gábor -  Tibori Tímea szerk.: Nemzetfelfogások. Kisebbség- többség. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó -  MTA Szociológiai Kutatóintézet, 123- 143.

Barna Gábor 1997. A magyar protestáns vallási néprajzi kutatások tizenöt éve. Theológiai Szemle, 5. sz. 275- 280.

Bartha Elek 1987. Vallás és etnikum. Adatok a dél-bánsági magyarság identitásához. Vallási Néprajz, 3. sz. 194- 217.

Bartha Elek 1991. A vallás és a nemzeti kisebbségek néprajzi kutatása. In Eperjessy Ernő -  Krupa András -  Ujváry Zoltán szerk.: Nemzetiség- identitás. A IV. nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia előadásai. Békéscsaba- Debrecen, Ethnica, 47- 50.

Bartha Elek 1992. Vallásökológia. Debrecen, Ethnica.

Besnyi Teréz 2010. A Magyar Református Egyház Alkotmányozó Zsinata és hálaadó ünnepe 2009. május 22-én Debrecenben. In Református Évkönyv 2010.

Biblia 1994. Budapest, Magyar Bibliatársulat -  Kálvin János Kiadó,138- 139.

Biblia magyarázó jegyzetekkel 1997. Budapest, Magyar Bibliatársulat -  Kálvin János Kiadó.

Boglár Lajos 1995. Vallás és antropológia. Budapest, Szimbiózis.

Boglár Lajos 1997. Mítosz és kultúra. Budapest, Szimbiózis.

Boglár Lajos 2002. Rítusok sokrétűsége: a wayana példa. In Kapitány Ágnes -  Kapitány Gábor szerk.: „Jelbeszéd az életünk” II. Budapest, Osiris Kiadó, 19- 26.

Csiha Kálmán 2008. Honvesztés vagy honfoglalás. Budapest, Fasori Református Egyházközség.

Connerton, Paul 1997. Megemlékezési szertartások. In Zentai Violetta szerk.: Politikai antropológia. Budapest, Osiris -  Láthatatlan Kollégium, 64- 83.

Dolinszky Árpád 2000. Evangéliumi üzenet. In Keszthelyi Gyula szerk.: Egyház és magyarság. Budapest, Custos Kiadó, 171- 174.

Geertz, Clifford 1994. Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég.

Dömötör Tekla 1977. Rítus. In Magyar Néprajzi Lexikon IV. Budapest, Akadémiai Kiadó, 356- 357.

Gereben Ferenc 1999. Identitás, kultúra, kisebbség. Felmérés a közép-európai magyar népesség körében. Budapest, Osiris -  MTA Kisebbségkutató Műhely.

Hajnal Virág -  Papp Richárd 2004. „Mint leveleket a vihar”. Kulturális antropológiai esettanulmányok az ezredforduló délvidéki magyarjairól. Újvidék, Forum.

Hajnal Virág -  Papp Richárd 2006. The Cultural Anthropology Lessons of a Study of a Hungarian Community in the Szerémség (Srem). In Balázs Balogh -  Zoltán Ilyés ed.: Perspective of Diaspora Existence. Hungarian Diasporas int he Carpathian Basin- Historical and Current Contexts of a Specific Diaspora Interpretation and Its Aspects of Ethnic Minority Protection.

Hajnal Virág -  Papp Richárd 2007. „Én pravoszláv katolikus vagyok”. Vallás és identitás egy szerémségi magyar szórványközösség kultúrájában. In Balogh Balázs -  Bodó Barna -  Ilyés Zoltán szerk.: Regionális identitás, közösségépítés, szórványgondozás. Budapest, Lucidus Kiadó, 112- 131.

Herceg Elizabetta 2010. A kis harang nagy feladata. In Református Évkönyv. 95- 98.

Hobsbawn, Eric 1987. Többes hagyománytermelés: Európa 1870- 1914. In Hofer Tamás -  Niedermüller Péter szerk.: Hagyomány és hagyományalkotás. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport -  OSZK Magyarságkutató Csoport, 127- 182.

Kósa László 1980. Nemzet. In Magyar Néprajzi Lexikon III. Budapest, Akadémia Kiadó, 706- 707.

Kósa László 1983. Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában. Néprajzi és településtörténeti áttekintés. In Értekezések, monográfiák 3. Jugoszláviai magyar folklór. Újvidék, 21- 40.

Kósa László 2008. Felekezeti és nemzeti azonosságtudat kapcsolódása. A magyar protestáns példa. In Papp Richárd -  Szarka László szerk.: Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat -  kulturális emlékezet. Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 391- 401.

Kósa László -  Filep Antal 1983. A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Löfgren, Orvar 1989. A nemzeti kultúra problémái svéd és magyar példákon szemlélve. Janus, (6.) 1. sz. 13- 28.

Marković, Milica 1966. Geografsko-istorijski imenik naselja Vojvodine. Novi Sad, Vojvođanski muzej.

Molnár Gusztáv 2003. A „nemzet” és az „ország”. In Sebestyén Imre szerk.: Sorskérdéseink. (Válogatás a Magyar Szó vasárnapi rovatában megjelent írásokból 2001- 2002). Újvidék, Magyar Szó, 212- 217.

Papp Richárd 2002. Rítus és nemzet. Létünk, 2. sz. 37- 50.

Papp Richárd 2003a. Balkán és nemzet. Pro Minoritatae, 3. sz. 37- 66.

Papp Richárd 2003. Etnikus vallások a Vajdaságban? Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet -  Gondolat Kiadói Kör.

Papp Richárd 2004. Kisebbség és reformátusság a Délvidéken. Protestáns Szemle, 1. sz. 18- 40.

Papp Richárd 2008. Március 15-e kontra december 5-e? A nemzettudat változásai és a rituális emlékezet a zentai magyarok körében. In Papp Richárd -  Szarka László szerk.: Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat -  kulturális emlékezet. Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 451- 459.

Református Évkönyv 2010. Szabadka, Református Keresztyén Egyház.

Sárkány Mihály 2000. Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L’Harmattan.

Tüskés Gábor 1987. A protestáns közösségek népi kultúrájának néhány kérdése. Népi Kultúra -  Népi Társadalom, 14. sz. 215- 233.

Ujváry Zoltán 1991. Identitás és etnikum. In Eperjessy Ernő -  Krupa András -  Ujváry Zoltán szerk.: Nemzetiség- identitás. Budapest- Debrecen, Ethnica, 13- 16.

Voigt Vilmos 2004. A vallási élmény története. Bevezetés a vallástudományba. Budapest, Timp Kiadó.