Kisebbségkutatás - 2009. 4. szám

Ellenállni az elnyomásnak: a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) esete

Mulaj, Klejda: Resisting an Oppressive Regime: The Case of Kosovo Liberation Army = Studies in Conflict and Terrorism, 2008, 31. szám, 1103-1119. p.

Főbb céljai gyors megvalósítása miatt a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (UCK-t) gyakran a közelmúlt legsikeresebb gerillamozgalmának tekintik. Tudományos és államvezetési körökben tehát hasznos tanulságokkal járhat a szervezet sikerének tanulmányozása. Klejda Mulaj tanulmánya a siker kulcsának felkutatásához ad támpontokat.

Az írás első része azt a történelmi kontextust elemzi, amelyben a szerb hatalom elleni albán ellenállás megjelent, kifejlődött és elterjedt. Az UCK megjelenésének és fejlődésének hátterében az albán-szerb történelmi viszonyok állnak Koszovóban, a Szerbia által az 1912-1913-as balkáni háborúk során bekebelezett tartományban. A bekebelezés Szerbia részéről nemcsak könyörtelen, de − ahogy többek között az ismert brit akadémikus, Noel Malcolm is megfogalmazta − jogtalan cselekedet is volt, mert a török nemzeti országgyűlés nem hagyta jóvá, illetve nem jött létre Szerbia és Törökország között ratifikált szerződés a határok módosításáról. A nehéz körülmények között élő, nyelvükben és kultúrájukban elnyomott, etnikai tisztogatásoktól rettegő albánok a kezdetektől fogva ellenállást tanúsítottak a szerb hatalommal szemben. Például már 1913 nyarán tevékenykedtek albán lázadók, kacsakok (kaçakok) Peja és Gjakova térségében. És a kacsak mozgalom csak az első volt azon ellenálló fegyveres szerveződések sorában, amelyek egyértelművé tették, hogy a koszovói albánok nem fogadnak el szerb vagy jugoszláv fennhatóságot. Amikor azonban az 1990-es évektől kezdődő, Szlobodan Milosevics nevével fémjelzett időszakban a szerb vezetés háborút próbált kiprovokálni a tartományban, az albánok egy időre a békés ellenállás eszközeihez folyamodtak, és nemzetközi segítséget kértek. Ibrahim Rugova, a Koszovói Demokratikus Liga vezetője, majd - 2006-ban bekövetkezett haláláig - Koszovó elnöke volt ennek a békés politikai irányvonalnak a legfőbb képviselője.

A Szerbiával szemben kivívott függetlenség természetesen minden koszovói politikai párt közös célja volt, a cél eléréséhez alkalmazott eszközök tekintetében azonban erős volt a megosztottság az 1990-es években. A Rugova által képviselt békés ellenállás érdemeit, hogy összekovácsolja a koszovói albánokat és hatékonyan megkérdőjelezi a szerb fennhatóság legitimitását, még Rugova ellenlábasai is elismerték. Azonban az is világos volt számukra, hogy a békés stratégia sikerében hinni önelégültség. Továbbá, noha bizonyos albán hagyományok békés megoldásokra ösztönöztek, a nemzet harcos hagyományaival ezek nem vehették fel a versenyt. Az albán kultúrában igen fontos szerepe van a fegyvereknek. Ezt figyelembe véve, és kiegészítve az emberi jogok folyamatos megsértésének tényével, valamint a nagy arányú munkanélküliségből fakadó szegénységgel, nem meglepő, hogy az események fegyveres felkelésbe torkollottak. A gerillaháborút előnyben részesítő Koszovói Népi Mozgalom (LPK) volt az a párt, amely egy négytagú, különleges tanácsot állított fel, hogy előkészítse a fegyveres haderő felállítását. Végül 1993 decemberében megszületett a Koszovói Felszabadítási Hadsereg.

Az UCK egyrészről a szerb elnyomással szembeni fegyveres ellenállás szervezeteként jött létre, másrészről azonban célja volt a békés ellenállást hirdető Rugova és pártja, az LDK támogatottságának a megtépázása is, mind tartományi, mind nemzetközi szinten. Ez utóbbi törekvés hamarosan meg is valósult: az 1995 novemberében tartott, a boszniai háborút lezáró daytoni konferencia nem foglalkozott a koszovói kérdéssel, világossá téve, hogy Rugováék stratégiája kudarcot vallott. Az UCK bevallottan gerillaháború indítását célozta meg, amely később majd egy egész Koszovóra kiterjedő, általános háborúvá növi ki magát, és amelyet a koszovói albánok tömegei támogatnak. Az UCK szerb hatalmi egységek ellen elkövetett támadásai szigorúan Koszovó területére korlátozódtak, a vezérkar pedig, hogy tovább növelje népszerűségét a lakosság körében, hangsúlyozta, hogy a koszovói lakosságot kívánja megóvni a szerb elnyomástól.

Az UCK-nak kezdetben két alapvető kihívással kellett megbirkóznia. Először is, mivel Koszovó kis tartomány, hátrányosak voltak a feltételek a gerillaháborúhoz, amelynek fontos eleme a területi szétszóródás. Ezt azzal védte ki az UCK, hogy a szomszédos Albániában létesített kiképzőtáborokat. A katonák mellett a fegyverutánpótlás is az albán határon keresztül érkezett Koszovóba, Albániából és a nyugatról (elsősorban az USA-ból, Németországból és Svájcból). A másik fontos kérdés az emberek mozgósításának mikéntje volt. Az UCK főként erőszakos cselekményekről szóló beszámolók befolyásolásával agitálta és provokálta a koszovói albán lakosságot, illetve fitogtatta hadereje harcképességét. A Felszabadítási Hadsereg által elkövetett erőszakos cselekmények számának növekedését az emberek az erő megnyilvánulásaként értelmezték, és az egyre intenzívebb akciók nem csak helyi szinten keltették fel a figyelmet: Albániába és a nyugathoz is eljutottak a hírek a médián keresztül. A média figyelme tehát erősítette az UCK erejéről szóló híreket, valamint a függetlenségi küzdelem jogosságát, tovább szélesítve a hadsereget támogatók táborát.

Az 1990-es évek végéig a koszovói nemzetközi beavatkozást korlátozta a felfogás, miszerint az ügy Szerbia belső problémája. 1998 közepére azonban az UCK Koszovó területének negyven százalékára kiterjesztette a befolyását, és egy, a boszniaihoz hasonló méretű konfliktus kialakulása valós fenyegetéssé vált. A boszniai háború befejeződésével ráadásul a nemzetközi hatalmak tovább nem kényszerültek arra, hogy kesztyűs kézzel bánjanak Belgráddal. A NATO 1999 márciusában bombázni kezdte a szerb haderőket, és ezzel a koszovói háború nemzetközi kérdéssé vált, amitől a Szövetség tekintélye függött. Az UCK és a NATO együttműködésének alapja egy közös ellenség elleni fellépés volt. Emellett, szárazföldi NATO-csapatok hiányában, és a gyors győzelem elengedhetetlensége miatt a két szervezet szoros együttműködésére volt szükség, mind információs, mind bevetési szempontból. A NATO végül rendkívül értékes szövetségesnek bizonyult az UCK számára. A Szövetség beavatkozásának köszönhetően a harcok időtartama lerövidült, az áldozatok száma és az anyagi károk pedig minimálisra csökkentek, mind az albán, mind a szerb oldalon. A NATO abban is fontos szerepet játszott, hogy a Felszabadítási Hadsereget a harcok utáni rendezés során elismerjék politikai erőként.

Összességében tehát az UCK története bizonyíték arra, hogy egy alapvető jogaitól és államiságától megfosztott embercsoport számára nem az erőszakmentes eszközök jelentik az önmegvalósítás felé vezető utat. A koszovói harcok rámutattak a nemzetközi közösség passzivitása és a koszovói albánok sérelmére elkövetett emberjogi bűntettek közötti összefüggésekre is. Végül a NATO és az UCK együttműködése biztosította a Felszabadítási Hadsereg számára a nemzetközileg elfogadott legitimitást. A belső és külső legitimáció eme összhangjával magyarázhatjuk az UCK sikerét.

Dézsi Tímea