Kisebbségkutatás - 2009. 4. szám

német nyelve, avagy a politika és a nyelv összefüggése

Connemann, Gitta: Ist die deutsche Sprache noch zu retten? Über das Verhältnis von Politik und Sprache. = Politische Studien. 60. Jg. 2009. 424. H. 60-66. p.

A német Bundestag politika feletti témákban, frakcióközi bizottságokban (Enquete-Kommission) folytatott elemzései sorában 2003-2007 között a kultúra helyzete („Kultur in Deutschland”) került napirendre. A bizottsági jelentés azóta a német nemzetgyűlés elé került. Ez a vizsgálódás természetszerűleg a nyelvkultúra Németországon belül elfoglalt helyére is kiterjedt. A bizottság elnökasszonya e cikkét a nyelvi kérdéseknek szentelte.

A számvetés summája a kérdésben - mint azt a bizottság jelentése is kellő súllyal megfogalmazta -: vétkes mulasztás róható fel magának a német államnak a nyelvvédelem terén, a német nyelv belső helyzetét és nemzetközi reputációját tekintve egyaránt. E szempontból baj van mindjárt az alaptörvénnyel: ma a német alkotmány, miközben foglalkozik a nemzeti lobogóval és egyebekkel, Európában példátlan módon nem határozza meg a nagymúltú kultúrállam hivatalos és köznyelvét. Az aggódó értelmiség nem feltétlenül a mindenfelé terjedő, olykor kétes indítékú „nyelvtörvény”-divat követését kéri számon, de valamilyen formában meg kell teremteni a társadalmi nyelvvédelem intézményességét, amelynek kereteiben az arra hivatott fórumok és egyének összefoghatnak - akár a reklámnyelvtől a marketingen át a családok és társadalmi csoportok nyelvi igénytelenségéig tapasztalható, hihetetlen nyelvromlás megállítása, akár a nyelvpolitika szilárdabb alapokra helyezése érdekében. Az utóbbira nemrégiben a helyesírási reform önjáróvá vált, áldatlan és szükségtelen vitákat generáló kísérlete is felhívhatta a figyelmet a maga túlzó és rendszertelen javaslataival. E kérdéskörbe tartozik az idegen ajkú migráció német nyelvelsajátításának és nyelvhasználatának témája is. (Ami nem ugyanaz, mint e csoportok „germanizálása”, ahogy annak idején a berlini reáliskola elkerülhetetlen lépését a kerítéshatárain belüli kommunikáció egysége érdekében – vagyis hogy az óraközi szünetekben is megtiltotta az idegen beszédet - az elvtelen multikulturalizmus korifeusai fogadták.) A nyelvromlással, a kommunikációs háló hiátusaival lényegében a közbeszéd hatékonysága, ezzel a politikai demokrácia ereje sérül, egyben kirekesztéshez vezet, akár a mindennapi érdekérvényesítésben. Indokolt volna bevezetni a „nyelvi fogyasztóvédelem” rendszerét!

Nemzetközi színtéren ugyancsak a német állam saját alkotmányos mulasztásával is összefügg, hogy hiányzik a politikai készsége az Európai Közösségen belül kijelölt nyelvi rangjának megvédésére. A német nyelv hét európai államban bír hivatalos státusszal, az Európai Közösség lakosságszámának 18 százaléka számára anyanyelv, 14 százaléka pedig idegen nyelvként használja. Másképp megközelítve: a német minden harmadik európai embernek vagy anyanyelve vagy használt idegen nyelve. Akkor miért sikkad el használati joga Brüsszelben? Annak idején az Európai Bizottság elfogadta, hogy az angol, illetve a francia mellett a német is legyen a Közösség munkanyelve. Ennek azonban valódi foganatja nem volt. 2003-ban végre frakcióközi indítvány szorgalmazta, hogy a Bundestag lépjen fel a helyzet orvoslása érdekében, az előterjesztők ezt újabban meg is ismételték, különösebb eredmény nélkül. Az illetékesek ezúttal határozott lépéseket tettek, és ime, a helyzet máris javult: a rendeleti anyagot, az irányelveket, sőt, a munkaanyagokat mostmár német nyelven kapja meg a német parlament. Ám figyelmet kell fordítani arra is - és ez már pusztán igényesség és önfegyelem kérdése -, hogy ne némuljon el ijedten és automatikusan a német szó, ha nemzetközi részvétellel, ám végül is német földön, német helyszíneken zajlik bárminémű tanácskozás, megbeszélés. Németországnak és a német társadalomnak egyszerűen az eddiginél jóval több gondot kell fordítania nyelvi önazonosságára, cselekednie kell nyelvi identitásának megőrzéséért vagy esetenként már a helyreállításáért.

Komáromi Sándor