Kisebbségkutatás - 2009. 4. szám
Történet tanulsággal? - Új „furcsa“ háború a Kaukázus vidékén
A történelmi Grúzia területén elhelyezkedő, Moszkva pártfogását élvező Dél-Oszétia körül 2008. augusztusában fegyveres konfliktussá fajult a grúz-orosz ellentét. Az EU által közvetített fegyverszünettel napok alatt lezáruló harci cselekmények ahelyett, hogy bármilyen irányban is megoldották volna a vitát, de minden korábbinál inkább megmerevítették a frontokat. Az Orosz Föderáció megőrizte „békéltető” státuszú katonai jelenlétét, az ENSZ-katonai megfigyelő misszió, illetve az EBESZ-felügyelet meghosszabbítását vállalva, a kontingensei kivonására irányuló elvárásoknak nem enged. Amellett sietve elismerte a tartomány már többször kinyilvánított „függetlenségét”. A gyors lefolyású összecsapásnak ettől eltekintve csak vesztesei vannak: a grúz katonai fellépés vereséget szenvedett, Moszkva csak a korábbi ideiglenes pozícióit szerezte vissza, végleg beszorítva magát az illegitim védőhatalom szerepébe, a konfliktusövezet többnemzetiségű lakossága, a seregnyi grúz és oszét menekült pedig még távolabb került viszonyainak rendezésétől. A Német Kelet-Európa-kutató Társaság berlini folyóirata röviddel az „ötnapos háború” eseményei után különszámban adott teret a helyzetelemzésnek, kitekintéssel a Dél-Oszétiával rokon helyzetű Abháziára is.
Előzmények
A szovjet korszakból megörökölt, közel harmadrészt grúzokkal vegyesen lakott Oszét Autonóm Terület lakossága (1989-ben 98 ezer, ebből 65 ezer oszét) sorsa a független Grúzia kikiáltásával vált bizonytalanná és vitássá az 1990-es évek elején. (Egyébként még magasabb az ország más tájain szórványként élő, egyben az asszimiláció útján járó oszétok száma.) A szovjet korszakban kevéssé felkarolt kisebbség (a világháború óta az anyanyelvi identitás mellőzése az oktatásban, a közigazgatásban egyaránt, a régiófejlesztés teljes elhanyagolása) a peresztrojka hullámán tűzött ki magasabb célokat, felmérve Grúzia elszakadási esélyeit is. Az (1936-tól) autonóm köztársasági jogkörrel bíró oroszországi Oszétiára gondolva, a hasonló abház törekvések párhuzamában, jelzi köztársasági szuverenitás-igényét, majd ennek grúz elutasítás nyomán egyesülési szándékát (Észak-) Oszétiával az Oroszországi Föderáció keretein belül (1989/92). Az új Grúzia nemzeti kurzusa az erőpolitikát alkalmazza a dél-oszét, egyszersmind az abház szeparatista törekvésekkel szemben: katonai megszállás, tisztogatások, állóháború a fővárost, Chianvalit védő orosz kontingensekkel, oszét önvédelmi alakulatokkal. (Ennek chianvali grúz lakosok is kárát vallják.) Grúzia 1992-ben elfogadta a tűzszünetet, hogy megelőzze a nagyobb szabású összecsapás kialakulását az Orosz Föderációval. A grúz kormány egyezményt köt Dél-Oszétia szeparatista kormányával az erőszak további alkalmazásától való tartózkodásról, és arról, hogy nem alkalmaz szankciókat Dél-Oszétiával szemben. A fegyverszünet betartását békefenntartó erő ellenőrzi EBESZ-felügyelet mellett, oszét, grúz és orosz részvétellel. A törékeny béke kisebb incidensekkel kísérve fennáll jó néhány évig, csak a háttérben folyt a küzdelem a befolyásért. Dél-oszétok ezrei szereznek orosz állampolgárságot. Szorosra fűződnek a gazdasági és politikai kapcsolatok Észak-Oszétiával, illetve Moszkvával. 2006-ban újabb népszavazás foglalt állást a dél-oszét függetlenség mellett. Grúzia a közigazgatás átszabásával válaszol, megerősíti hadseregét és kopogtat a NATO-nál. Az utóbbi időszakban nagyot fejlődött liberális piacgazdasága. Megnövekedett önbizalmával 2008-ban elérkezettnek látta az időt Dél-Oszétiában az ellentámadásra. A váratlan lerohanást Moszkva a szovjet korszak utolsó időszakában megépített Roki-alagúton keresztül gyorsan felvonulva tudta kivédeni, hogy átmenjen megsemmisítő ellentámadásba.
Kié a felelősség az újabb összecsapásért?
A harcok kirobbantását illetően Moszkva és Tbiliszi azonnal kölcsönösen egymást vádolták agresszióval. A helyi „áldozat” szerepében kezdetben - a nyugat alapvető bizalmatlanságától övezett Oroszországgal szemben - Tbiliszi uralta a kommunikációt. A sajtó és a szakértői gyorsértékelés kritika nélkül fogadta a grúz verziót, félretolva a homlokegyenest ellenkező moszkvai beállítást. (A háborúskodás ekként a sajtóban folytatódott.) Ám fokozatosan kézzelfoghatóvá vált: meglepetésszerű támadásától sikert remélve ezúttal a grúz fél volt a kezdeményező. Moszkva válaszcsapást mért, különben az orosz szempontból eléggé gyümölcsöző provizórium alapvetően megfelelt és megfelel a távlati érdekeinek. Az, hogy a grúz vezetés próbaképpen, csak saját ösztöneit követve cselekedett-e, vagy bízhatott az USA háttértámogatásában, egyelőre nem ismert. Az eszmei támogatást az első órákban szóban meg is kapta, és ugyanúgy Európától is. Előzőleg a bukaresti NATO-csúcson mindenesetre elmaradt a NATO-tagság előszobájának tekinthető MAP-program felajánlása Grúziának, amit sokan fel is róttak a találkozónak.
Az érem másik oldala, Moszkva immár két évtizede vállalt szerepe a dél-oszét elszakadási törekvések aktív támogatásában, ami a politikai, gazdasági és védelmi összefonódás színterén felér egy lappangó annexióval. Moszkvának, úgy látszik, egyelőre alapvető érdeke a provizórium fenntartása. Az elhatározó lépés lebegtetése (Abháziában is!) egy végtelenített nemzetközi sakkjátszma része: Kalkuláció a kaukázusi jelenlét fenntartását illetően a Föderációs szakadár-törekvések kivédhetetlen sikere (Csecsenföld, Dagesztán, Ingusföld) esetére? Kijátszani való kártya az orosz-európai biztonsági, energiapolitikai vitákban? Válaszlehetőség a NATO mégis bekövetkezendő kaukázusi előrehatolása esetében? Koszovó függetlenségének hangsúlyos el nem ismerése különböző más elszakadási szándékok függvényében már jelezte: Moszkva továbbra is a geopolitikai az „adok-kapok”-paradigma szerint gondolkodik és tervez. Mire futja az erejéből meg a kitartásából, mire nem: külső szemmel nehezen jósolható meg.
Hatalmi patthelyzet
A harci epizódot követően – Moszkva szájíze szerint - újra megszilárdult a dél-oszétiai provizórium, amely elüti Grúziát önrendelkezésének érvényesítésétől a tartomány fölött. (Ugyanez a helyzet Abháziában.) Az ország NATO-belépése lehetetlen orosz jelenléttel az államterületén. a politikai és katonai ellenféllé tett Grúzia szabad rendelkezésű területe mint a dél-oszét front hátországa ugyanakkor átjárhatatlan Oroszország számára Örményország irányában, ami Hegyi-Karabahban a szintén befagyasztott azeri-örmény konfliktus felújulását vonhatja maga után következményként, ezúttal anélkül, hogy Moszkva érvényt szerezhetne érdekeinek és elképzelésének.
A szembenálló felek kölcsönösen lebénították egymás cselekvési lehetőségét: csak a magasfeszültség újbóli kisülése hozhatja ismét mozgásba az álló frontokat. Ezzel ellentétes lehetőség: az érdekelt felek a kölcsönös megbékélés útjára lépnek. Ez messzemenően megfelelhetne az érdekeknek, beleértve a tartományt éltető emberi tényezőt is. A harci cselekményekkel meg-megszakított provizórium igazi vesztese a tartomány lakossága maga: oszétok, grúzok vagy más etnikumok vegyesen. Húsz év szenvedései és hiú várakozása után Grúziának vissza kellene kapnia de facto elszakított tartományait, reális arányaiban legitimálva az autonómiát – ha szükséges, nemzetközi ellenőrzés mellett. Ez akkor lehetséges, ha először is maga Oroszország végleg megbékél Grúziával és viszont, és Moszkva legitim partneri viszonyt épít ki az Oszét Köztársaság grúz tartományi párjával. Ehhez minden bizonnyal hathatós külső támogatásra is számíthatna.
Komáromi Sándor