Ritzenhofen, Medard: Der Nordatlantik - Grenze oder Mare Nostrum der westlichen Wertegemeinschaft? = Politische Studien. 60. Jg. 2009. 1. H. 61-69. p.

Húsz esztendő eredményeinek számbavétele az átfogóbb koordinákban történő átgondolásra is jó alkalom. A lehetőséget tálcán kínálja 2009-ben az európai újjászületés évfordulója. Mit nyújt a ma emberének a közös Európa? Hogyan helyezkedik el a világban? Tartogat-e még valami újat is a jövőre? - Az évfordulón érdemes megválaszolni e kérdéseket.

1989/90 táján nagy horderejű történelmi fordulat játszódott le a kontinens keleti felén. Véget ért évtizedeken át tartó hidegháborús megosztottsága, levitézlett újsütetű, rabtartó szuperhatalma, leigázott nemzetek sora szabadult ki a hálójából. A változások nyomán egyidejűleg újra feltetszett a kontinens errefelé igencsak tűnékeny, imbolygó határvidéke. Az ellentétes oldalon ezzel szemben azt mutatta: „nyugaton a helyzet változatlan“. Ugyan, mi változhatnék az atlanti partok ötezer kilométerén (amíg a természeti erők kárt nem tesznek benne)? A helyzet az, hogy ez a változatlanság csak az igazság egyik fele!

A hosszú atlanti partszakasz és a víz (több mint háromezer méternyi mélységű óceáni árkával) jó ideje nem lezáró határ, s ma a legkevésbé az. Az Atlantikum a tengeri felfedezők korában: a végtelen víz kihívása, a horizonttágulás tere volt, melyen keresztül út nyílott a megtalált másik kontinens irányába az iparkodás önkitágítása (a híres „globalizáció“ kezdete!), a telepes kirajzás számára. Attól fogva az atlanti part már nem „határ“, hanem hídfő az „új világba“, maga az óceán a délre eső kontinenssel összekötő ókori „Mare nostrum“ újkori megfelelője. Ráadásul a kolónia elébe vág az anyakontinensnek: eszméi javából szabadon, az ancien régime-ek ellenállása nélkül (ld. A. de Tocqueville) teremti meg modern társadalmi struktúráját a maga odaátról csalogató, követendő példaként szolgáló fényével, egyszersmind gazdasági potenciálját, amelyből majdan majdan gazdagon törleszti európai adósságát.

Amerika a 20. századra nő fel Európa mellé, sőt, mindjárt fölé, amely képes megfékezni az ókontinens két gyilkos háborúját 1917/18-ban és 1941/45-ben. Hatalmi potenciálja bőven kamatozik különösen a második világháború során, majd - Nyugat-Európával immár szövetségben – a hirtelen fölnőtt, Hitler ellen előbb még szövetséges orosz nagyhatalommal vívott hidegháborújában. Most már, az előbbi antik hasonlatot továbbfűzve, letéteményesévé vált az olyan, a háborúkat lecsillapító vagy megelőző egyensúlynak, mint amilyen a római időkben Pax Romana volt. Az USA hosszú időre a Pax Americana védelmét biztosította, egyben Európáét is, az óvilágot partnerként bevonva. E béke szerve, épp az Észak-atlanti Szövetség: a NATO. A biztonság mellett a második világháború utáni Nyugat-Európát az amerikai Marshall-terv állítják talpra. Az euroatlanti együttműködés jóléti vívmányai határozzák meg a két kontinens bázisán álló „nyugat“ fogalmát, amely gazdasági fölényén túl szabad társadalmával is vágyképként él a szovjet blokkba szorított „kelet“ emberében.

És itt érkezünk vissza 1989/90-hez. A felszabadult országokat az Atlantikum túloldalával összenövő, atlanti Európa nyerte újra vissza. Ezek az országok immár e tágabb térbe integrálódnak, és elsődlegesen fontos, hogy az integrálódás előbb vagy utóbb maradéktalanul végbe is menjen. A fordulat óta a szóban forgó államok többsége az átalakítás alapvető feladatainak végeztével szervezetileg csatlakozott is az Unióba tömörült közös Európához, és a többiek számára sem igen kínálkozik más lehetőség. Közéjük tartozik - egy kivétellel - a felbomlott Jugoszlávia legtöbb utódállama, melyek szabadságukért először durva helyi háborúval fizettek. Az új balkáni háború megfékezésében is az Észak-atlanti Szövetségnek jutott szerep.

Az európai kelet felzárkóztatása természetszerűleg nehéz feladatot jelent. Csak kívánni tudjuk, hogy majdan a mérleg a felszabadult országok számára pozitív legyen. A „nyugat“ győzelme önmagában vitathatatlan, mindazzal együtt, hogy a győzelem, az előrejutás a hétköznapokban soha nem diadalmenet. (Ha ez most nem is tárgya az ünnepi számvetésnek.) A „közös akarat“ sem adja magát erőfeszítések nélkül, a legelkötelezettebb partnerek között is lehetnek viták. A nagy győzelmek után ernyedhet az akarat, lazulhat a fegyelem. Az igaz, hogy az euroatlanti szövetséget mindenekelőtt a vörös ideológia és szoldateszka új terjeszkedésvágya hívta létre, ám ennek letűntével sem vált okafogyottá a fenntartása. Új kihívások késztetnek összefogásra, új veszélyek szorítanak közös önvédelemre. A történelemnek 1989/90-ben sem Európában, sem másutt nem lett „vége“, mint a neves filozófus tévesen híresztelte. Az egységfront a 2001. szeptemberi apokaliptikus New York elleni terrortámadás revansaként indított iraki háború előkészítése (2003) körül egyszerre azonban megingott. Ha Bush amerikai elnök akkor valóban elvetette a sulykot, mint azóta is sokan vélik, francia és német részről az ellenzés nyers tálalásmódja sem volt kifogástalan. A görcsöt a keleti bővítési körben jelentkező határozott támogatás oldotta, amennyire tehette (Chirac francia elnök epés megjegyzésétől kísérve).

A francia-német vétó-fenyegetés egyébként szimbolikus értelmet nyer a visszatekintésben. Az időpont pedig éppen a szóban forgó két állam régi ellenséges viszonyát lezáró, történelmi jelentőségű barátsági szerződése (1963) 40. évfordulójára esett. Az az esemény az alapját vetette meg a háború utáni Európa új öntudatra ébredésének, amely hamarosan széles egységesülésben folytatódott. A felszólamlás részben kifejezést adott az európai partner önálló egyéniségének a globális kérdések megközelítésében. De az adott összefüggésben félrevezető az amerikaellenes kártya kijátszása, mint azzal a két vezérfilozófus: Derrida és Habermas próbálkozott abban az időpontban, a lapokban közzétett közös kiáltványban. Inkább a Chirac-utód Sarkozy igérete mutatott pozitív irányba, amely szerint az 1966-os kiválást revideálva Franciaország visszatérne a NATO-haderő kötelékébe. Ha egy ilyen lépés az új elnök szemében most országa saját érdekének felel meg, ennek az alapja csak is az, hogy Európa szerepe az orosz behemót megfékezése óta az USA szerepe mellett (ám nem vele szemben!) felértékelődik a globális politikában. Új szereplehetőségét sikerrel ki is próbálta az USA technikai akadályoztatása idején (elnökválasztás), 2008 augusztusában a grúz-orosz ellenségeskedés sikeres lecsendesítésével. A feltételeket ugyan inkább Moszkva szabta, ám az, hogy a fegyverek öt nap alatt elhallgattak, az EU-képviselet által vezérelt békéltetés eredménye volt. Jövőbe mutató jelenség, hogy Európa e témában egységesen tudott fellépni, holmi egyenetlenkedéssel nem engedett új rést Oroszországnak. Európa önálló lépéskísérleteinek sikere azonban nem változtat azon, hogy helye mint szuverén partnernek az USA oldalán van. Amerikát időszerűtlen „leírni“ Európa szempontjából. Az európai közösség biztonságát, de egész előrehaladását is a lehető legszorosabb transzatlanti kapcsolat garantálja.

Komáromi Sándor