Kisebbségkutatás - 2008. 4. szám

Raith, Michael

Stabilitástervezés válság idején

Az Európai Unió felelősségvállalása a nyugat-balkáni térséggel kapcsolatban

Projecting Stability in a Time of Crisis - The European Union' s Responsability towards the Western Balkans = Südosteuropa Mitteilungen, 02/2008, 7- 19 p.

Az a tény, hogy az Európai Uniónak nem sikerült megakadályoznia a koszovói konfliktus 1998-as eszkalálódását a nyugat-balkáni térség államaival kapcsolatban, egy átfogó biztonságpolitika kidolgozására és gyakorlatba ültetésére késztette a nyugat-európai politikai döntéshozókat. Ezen átfogó bizonságpolitika a tanulmány politológus szerzőjének meglátásai szerint három pilléren nyugszik. Az első pillért az ún. kemény biztonsági feltételek (hard security) megteremtése, nevezetesen az EU által koordinált nemzetközi rendőri és katonai erők Koszovóba telepítése jelentette (amelynek előképe a 2003-ban a Bosznia és Hercegovinába delegált rendőri, illetve NATO vezette katonai erők [SFOR], illetve azok macedóniai megfelelőinek EU-irányítás alá vétele volt). A második pillért a nyugat-balkáni térség felzárkóztatását elősegítő gazdasági és pénzügyi támogatások köre képezi (olyan szervezetek tevékenysége révén, mint a Délkelet-európai Stabilitási Paktum, az Európai Újjáépítési Ügynökség, illetve az Előcsatlakozási Segélyalap). A harmadikat pedig a belső reformok ösztönzésére szolgáló olyan, ún. puha biztonsági feltételek támasztása, amelyek valamilyen konkrét előny megszerzését kínálják cserébe az együttműködni hajlandó országok számára, mint például a Stabilizációs és Társulási Egyezményt aláíró és annak feltételeit (lényegében a koppenhágai kritériumok betartását és a hágai Nemzetközi Bíróság követelményeit) teljesítő nyugat-balkáni országok számára kilátásba helyezett európai uniós csatlakozás perspektívája a Stabilizációs és Társulási Folyamat keretében, ahogy azt a 2000-es zágrábi találkozójukon az európai uniós és nyugat balkáni országok vezetői hivatalosan is deklarálták, a 2003-as thesszaloniki csúcstalálkozójukon pedig ismételten megerősítettek. A nyugat-balkáni térség konfliktusainak rendezését és országainak felzárkózását szolgáló eszközök leghatásosabbika, nevezetesen a közeli jövőbe prognosztizált európai uniós csatlakozás ígérete azonban az Európai Unió alkotmánytervezetéről tartott 2005-ös hollandiai és franciaországi népszavazási kudarc óta látványosan veszített vonzerejéből. A népszavazási eredményt követő kiábrándultság következtében mind több felelős európai döntéshozó beszél az unió bővítési politikájának a kifáradásáról, melynek hatására az EU egyre kevésbé képes hatékonyan ösztönözni a nyugat-balkáni országok politikai elitjét a csatlakozáshoz szükséges belső reformok meghozatalatára és az egyes országokat feszítő interetnikus feszültségek megnyugatóan hosszútávú rendezésére. Különösen igaz ez a megállapítás az etnikailag mélyen megosztott Macedóniára és Bosznia-Hercegovinára, a legnagyobb kihívást az unió számára a térséggel kapcsolatban mégis a függetlenségét 2008. február 17-én egyoldalúan kikiáltó Koszovói Köztársaság és a Szerbia közötti viszony tartós rendezése jelenti.

Amíg az ENSZ Biztonsági Tanácsa által Koszovó jövőbeli státusának

rendezését előirányzó, 1999 júniusában elfogadott 1244-es határozata egyfelől garantálta a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területi sérthetetlenségét és szuverenitását, másfelől a konfliktusban álló felek részére előírta a koszovói kérdés tárgyalásos rendezését is. Az ENSZ különmegbízottja, Martti Ahtisaari elnöklete alatt 2006 februárjában megkezdődött kétoldalú tárgyalások során a különmegbízott által kidolgozott kompromusszos javaslatot (amely lényegében Koszovó számára de facto állami önállóságot javasolt, szigorú nemzetközi felügyelet alatt) végül mind a teljeskörű szuverenitásuk nemzetközi elismeréséhez ragaszkodó koszovói albánok, mind pedig a 2006-ban felbomlott szerb-montenegrói (korábban jugoszláv) szövetségi állam megszűnése után egyedüli jogutóddá vált Szerb Köztársaság képviselői is határozottan elutasították, tekintettel arra, hogy a szerb állam bölcsőjének tekintett egykori jugoszláv autonóm tartomány többségi lakói számára a maguk részéről mindösszesen egy Szerbián belüli széleskörű autonómiát tudtak maximális engedményként felajánlani.

Felmerülhet a kérdés, hogy a nyugati hatalmak miért nem erőszakolták ki még 1999-ben, a NATO légicsapások által megtört miloševići rezsim regnálása idején Koszovó gyors (mintegy a háború azonnali következményeként, a szerbek számára talán lélektani szempontból is viszonylag könnyen megemészthetőnek vélt) függetlenedését? Ennek, a szerző meglátásai szerint, alapvetően három oka volt:

1. a NATO szárazföldi haderő nélkül kívánt véget vetni a Jugoszlávia elleni légicsapásoknak, és ENSZ BT felhatalmazással akarta megnyerni a belgrádi rezsim beleegyezését a nemzetközi katonai és rendőri erők Koszovóba telepítéséhez (márpedig ehhez szüksége volt a hagyományosan szerb érdekeket védő orosz ENSZ képviselő jóváhagyására is);

2. a nyugati országok egy koszovói albán állam egyik pillanatról a másikra történő létrehozásával nem kívánták radikálisan destabilizálni a térség országainak (különösen nem Macedónia és Bosznia-Hercegovina) belső biztonságát és területi integritását;

3. mivel az ENSZ BT 1244. számú határozata a távoli jövőre halasztotta a konfliktus tárgyalásos megoldásának végső határidejét, ezért lehetőséget kívántak hagyni egy kedvező belgrádi belpolitikai fordulat bekövetkezésére és egy esetlegesen Európa-barát kormány megalakulására, amelytől azt remélték, hogy elég ereje lesz majd az ország sikeres EU-s csatlakozásának ügyét a Koszovóhoz való érzelmi ragaszkodás politikai prioritása elé helyezni.

A boszniai megoldással ellentétben a koszovói függetlenedéssel kapcsolatban ezúttal belsőleg is súlyosan megosztott EU igyekszik immár diszkrétebb, szinte háttérbe húzódott megfigyelőként befolyást gyakorolni az újonnan függetlenné vált ország belső intézményeinek a kiépítésére és irányítására (elsősorban a kisebbségvédelem, a korrupció és a szervezett bűnözés kérdésére, valamint a gazdasági élet fellendítésére koncentrálva erőfeszítéseit). Mivel a nyugati országok és Oroszország Koszovóval kapcsolatos nézeteltérése miatt nem látszott lehetségesnek egy újabb, az 1244. számút felváltó ENSZ BT határozat tető alá hozása, ezért az EU egyoldalúan úgy döntött, hogy a korábbi jugoszláv tartomány belső békéjét szavatoló ENSZ Koszovói Missziója (UNMIK) helyét ezentúl kizárólag az Európai Biztonsági és Védelmi Politika által az országba küldött, közel kétezer főből álló rendőrt, bírót és vámtisztet magában foglaló EULEX misszió fogja ellátni, élén a térség viszonyait már jól ismerő nyugalmazott francia tábornokkal, Yves de Kermabonnal, valamint az EU különleges koszovói megbízottjával, a polgári közigazgatást felügylő holland diplomata Pieter Feith-tel. A kényes egyensúly tartós fenntartásában érdekelt EU előtt álló egyik legfontosabb kihívás éppen annak megakadályozásában áll, hogy a Koszovó északi részén egy tömbben élő szerb lakosság lényegében keresztülvigye - párhuzamos intézmények kiépítése útján és a hátában Belgrád hathatós támogatásával - , hogy az új ország a ciprusi példához hasonlóan tartósan két részre szakadjon.

Nem kevésbé fontos az unió számára, hogy hatékonyan elejét vegye a koszovói függetlenedés által a térségre gyakorolt esetleges „dominóhatás” bekövetkezésének is (elsődlegesen Bosznia- Hercegovina, valamint Macedónia etnikai választóvonalak mentén történő felbomlását, továbbá a szerbiai albánok lakta Preševo-völgy Koszovóhoz csatlakozását szeretné minden erejével meggátolni). A térség államai, különösen Bosznia-Hercegovina és Macedónia, ugyanakkor jelentősen profitálhatnak is az EU-nak a térség iránt megnövekedett érdeklődéséből, amelynek máris kézzelfogható jelei mutatkoznak a Stabilzációs és Együttműködési Egyezmény aláíróival kapcsolatos tárgyalások felgyorsulása és a kilátásba helyezett tagjelölti státus hivatalossá tétele formájában.

A térség országaira gyakorolt hatáson túlmenően Koszovó kérdése különleges diplomáciai jelentőséggel bír Szerbia „hagyományos barátja” (és komoly geostratégiai érdekektől mozgatott pártfogója, a szerbiai állami kőolajfinomítót megszerző Gazprom mögött álló nagyhatalom), Oroszország számára, amely minden eszközzel gátolni igyekszik Koszovó nemzetközi szervezetekhez történő csatlakozását, jóllehet a Világbank és a Nemzetközi Valutaalaphoz való csatlakozását nem lesz képes megakadályozni.

Szerbia a maga részéről igyekszik szintén minden követ megmozgatni, hogy megakadályozza Koszovó EBESZ- és európa tanácsbeli tagságát, továbbá nagyköveteinek visszahívásával fejezi ki - inkább csak szimbolikus, mintsem messzemenő következményekkel járó - elégedetlenségét a Koszovó szuverenitását elismerő államokkal szemben. A koszovói függetlenség egyoldalú deklarálása ráadásul belpolitikai válságot előidézve rendezte át annak az országnak a belső erőviszonyait, amely nem pusztán államisága bölcsőjeként és kollektív nemzeti identitása történelmi megtestesítőjeként tekint Koszovóra, hanem ahol közel kétszázezer koszovói menekült szociális gondjainak az enyhítése is aktuális politikai lépések meghozatalát követeli meg nap mint nap a hatalom gyakorlóitól.

A Koszovó jogállásának megváltozását döntő részben elismerő európai uniós tagállamok iránt érzett csalódottság kifejezésének mértéke és az EU által felkínált esetleges tagjelölti státus ügyének fontossági sorrendje kérdésében erősen megosztott szerb belpolitikai élet Koštunica miniszterelnök 2008. május 8-i lemondása után, a februári elnökválasztást követően ráadásul egy újabb, ezúttal parlamenti választásokkal nézett szembe, amelynek kimenetele a tanulmány születése idején még kétségesenek látszott abból a szempontból, hogy azt vajon a Boris Tadić köztársasági elnök pártja, a Demokrata Párt vezette ún. Európa-barát erők, illetve a Hágában raboskodó Vojislav Šešelj nevével fémjelzett, de immár a konszolidáltabb és pragmatikus politikus hírében álló Tomislav Nikolić irányította Szerb Radikális Párt nyeri-e meg.

Az Európai Uniót nem pusztán a szerbiai belpolitikai élet alakulása tölti el jogos aggodalommal - különös tekintettel az ország vezetőinek az Európai Unióhoz történő közeledés és Koszovó státusának kérdésével, illetve prioritási sorrendjével kapcsolatban - , hanem Szerbia és Koszovó jövőbeli kapcsolatának, valamint az unióhoz közeledésük ütemezésének a várható folyamatos konfliktusoktól terhelt összehangolása is. Az unió egyfelől nem kívánja feladni azt a hármas pillérrendszert, amely a nyugat-balkáni térség országainak vonatkozásában az eddigiekben érzékelhetően bevált, másfelől egyik potenciális tagjelöltet sem kívánja meggondolatlan engedményekkel, teljesíthetetlen feltételekkel, illetve következetlen lépésekkel elidegeníteni magától, miközben folyamatosan számolnia kell saját belső megosztottságával is Koszovó szuverenitásának ellentétes előjelű megítélésével kapcsolatban.

A szerző végső következtetései arra a sajátos fejleményre mutatnak rá, hogy Koszovó egyoldalúan kikiáltott függetlensége legalább annyi új, tisztázásra váró kérdést vetett fel, mint amennyit sikeresen megoldott. Az Európai Unió közel- és távolabbi jövőre előirányzott feladata a nyugat-balkáni térség államai vonatkozásában várhatóan továbbra is még számos probléma-csomó konfliktusminimalizáló kibogozására fog összpontosulni, tekintettel arra, hogy a legutóbbi csomó határozott átvágása sem teremtett egy csapásra világos helyzetet a térségben.

Lajtai L. László