Kisebbségkutatás - 2008. 4. szám

Steindorff, Ludwig

A nemzeti önmeghatározás felekezeti háttere Bosznia-Hercegovina népeinél

Religion und Nationswerdung: Das Beispiel der Bosniaken (Muslime), Kroaten und Serben in Bosnien-Herzegowina. = Südosteuropa Mitteilungen. Jg. 2007. Nr. 5/6. 103-113. p.

A kieli egyetem vezető Kelet- és Délkelet-Európa-történésze konferenciaelőadásában a bossznia-hercegovinai nemzetiségek kölcsönös megbékítésének parancsa mellett tesz hitet. Mindannak ismeretében, amit történeti visszapillantása során az ezredvégi testvérháborúhoz vezető út könyörtelen logikájáról vagy éppen jelenbeli, kevéssé megnyugtató tapasztalatai kapcsán elmond.

A történelmi előzmények a török hódoltság korabeli Bosznia viszonyaiba vezetnek. A középkori bosnyák államiság XV. századvégi megszűntével a régió addigi római vallású (korábban a bogumilizmussal megzavart) identitása is szétzilálódott. Egyrészt - népmozgásokkal vagy anélkül is - új teret nyert a keleti kereszténység, amivel szemben a ferences kolostorok igyekeztek a római örökséget menteni. Másrészt a teljes körülzártság helyzetében erőteljesen hódított a mohamedán vallás - anélkül, hogy a megszállók erőszakos térítésbe vagy nyílt keresztényüldözésbe kezdtek volna.

Inkább meghatározónak tűnik ide vonatkozólag is az egykorú oszmán valláspolitika türelmi elve. A nyelvükben azonos vagy közelálló felekezeti közösségek egymás irányában éppúgy a kölcsönös békesség, egymás tiszteletben tartása jegyében éltek. Az összefoglaló " bosnyák" önmeghatározás, amennyire a felekezetiségen túlment, eredetileg és hosszú időn keresztül csakis a területi elv alapján állt: Ez a színkép (" turci" , " kristjani" és " hristjani" , " bosnjaci" ) rajzolódik ki még a XVIII. századi, sőt XIX. század eleji, legújabban ismertté vált (főképp latin nyelvű) ferences krónikákban is, amelyek nemrégiben zágrábi-szarajevói közös sorozat keretében jelentek meg. A kialakult egyensúlyt a XIX. századi nemzeti mozgalmak borították fel, amelyek során működésbe lépett a római katolikusság " horvát" , illetve az ortodoxok " szerb" nemzeti azonosulásának folyamata. Éppen a mohamedán vallású lakosság maradt meg " bosnyáknak" , ezzel felvehette bosnyák nemzeti öntudatát. Egyébként máig megőrzött relatív többségre tett szert. Az átalakulás természetesen nem egyszerű automatizmussal ment végbe, és nem is elsősorban belső fejlődés eredményeként.

A felekezeti identitások etnopolitikai átváltása - a vallási örökség instrumentalizálásával - Szerbia, illetve Horvátország nemzetté válásának menetét követte, pontosabban: abba ágyazódott bele. A két nemzeti mozgalom Bosznia-Hercegovina vonatkozásában ugyanakkor a maga primátusából indult ki: nemcsak a saját etnikai folytonosságát hirdette (a másik kizárásával), de etnikailag a magáénak tekintette a moszlim közösséget is. Az egymással ellenkező koncepciók versengése, ami egyre terhesebbé vált a moszlim oldalon, egyelőre nyugvópontra jutott a jugoszláv egyesüléssel. Előtte viszont az osztrák-magyar éra negyven éve nagy mértékben a horvát érdekeknek kedvezett. A közös jugoszláv állammal, noha a tartomány politikai integritása megingott, az addig a horvát- szerb ellentét túszaként sodródó muzulmán közösség is feltétlenül nyert: felekezeti különállása ellenére nyelvnemzeti alapon belesimulhatott az egészbe. Majd a horvát, illetve szerb orientáció között, az utóbbi javára, mégis választani kényszerült a hitleri okkupáció, illetve a tartományt bekebelező horvát fasiszta állam szorításában.

A kommunista szövetségi Jugoszlávia tagköztársasági szinten állította helyre Bosznia-Hercegovina tartományi integritását. A politikai elit súlyponti csoportját adó muzulmán bosnyákság az 1960-as évek folyamán fokról-fokra elnyerte, történelmileg először, a nemzetalkotó etnikum - köztársasági, majd szövetségi szintű - státuszát, amivel a tagköztársaság többségi nemzetévé is vált. Az új etnopolitikai egyensúly azonban csak a horvát- szerb nemzeti ellentét újraelevenedéséig tartott, amely a felszín alatt már a ’80-as években kezdetét vette. Az újra feltörő nacionalizmus, amely - döntően szerb oldalról - elborította és elsodorta Jugoszláviát, ismét felekezeti köntösbe bújt; az új vallási ébredés valóban nem a kommunista szekularizáció ellenhatása gyanánt, hanem a nemzeti érzelem feltámadása jegyében jelentkezett elsősorban, jóval a jugoszláv kommunizmus összeomlása előtt. Ezúttal a bosnyákok is megszólaltak az iszlám jegyében, igaz, hogy csak válaszul főképpen a szerb-ortodox mozgalmakra, és azoknál sokkal szerényebb formában. Nem kell mondanunk: a boszniai háború nem a vallások között dúlt, nemzetek csaptak össze - egyebek között felekezeti jelvények alatt is. Dayton után fontos volna az önmeghatározások és pozíció-igények pluralista elvű mérlegelése és kölcsönös egyeztetése. A jelenben ugyanakkor tovább folyik a mesterkedés a térnyerés érdekében, légyen szó akár a horvát, akár a szerb vagy a szoros értelemben vett bosnyák összetevőről, éspedig egyebek között vallási motívumokkal színezve is. Képes lesz-e a horvát, illetve szerb elit állampolgári lojalitással kezelni az anyaországhoz fűző érzelmi viszonyt, és tud-e mintaadóvá válni Bosznia-Hercegovina állampolgáraként a névadó identitást képviselő és a háborúban legtöbbet veszített bosnyákság? A reiszlamizálódó bosnyák elit a maga iszlám vallásával ma - merőben történelmietlenül - azonban Iránra tekint, ugyanakkor, saját örökségébe sorolva a viszokói piramisokat, vagy (Steindorff szerint) aligha igazolható folytonosságot keresve a bogumilizmussal, maga is beszáll az autochtonitás versenyébe, mintha reputációja ezen múlnék. A bosznia-hercegovinai folyamatokért természetesen a két anyaország és egészében Európa éppúgy felelős, mint a három helyi elit. Minden erőnkkel bízunk benne, hogy az identitástudatok, ha talán lassan is, a demokratikus standard irányában fejlődnek. A balkáni nemzetek közötti történelmi konfliktus eljutott végkifejletéhez a boszniai háborúval. Onnan csak visszafordulni lehet - a békéhez.

Komáromi Sándor