Kisebbségkutatás - 2008. 4. szám

Pomogáts Béla

A kultúraépítő ember - Arcképvázlat Kós Károlyról

A tanszilvánista irodalom egyik legnagyobb, ma is időtálló szellemi és morális örökségét Kós Károly munkássága alapozta meg. 1883. december 16-án Temesváron született, a Szepességből Kolozsvárra, majd a Bánságba került, német eredetű családban. Apja postatisztviselő volt. Az elemi iskolát Nagyszebenben kezdte, ott tanult meg németül. A kolozsvári református kollégiumban, majd a budapesti műegyetem építészmérnöki szakán végezte tanulmányait, pályáját ígéretes és sikeres építészként kezdte. Az angol „preraffaeliták” (Ruskin, Morris) és a modern finn építőművészek (Saarinen) indításait követve a magyar és különösen az erdélyi népi építészet nyomán alakította ki egyéni stílusát. Ezt mutatják korai épületei, így a zebegényi katolikus, a kolozsvári Monostori úti református templom, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a budapesti állatkert néhány pavilonja. 1914-ben építette fel a kalotaszegi Sztánán Varjúvárnak nevezet otthonát. 1912-ben az ő szerkesztésében jelent meg a Kalotaszeg című rövid életű folyóirat. 1916-ban őt bízták meg azzal, hogy tervezze meg IV. Károly király koronázási szertartásának díszes külsőségeit. 1917-1918-ban Isztambulban tanulmányúton járt, ennek nyomán adta közre Sztambul (1918) című könyvét. Kinevezték a budapesti Iparművészeti Főiskola tanárának, ennek ellenére 1918 karácsonyán az utolsó vonattal (valójában az egyedül továbbhaladó mozdonyon) visszatért szülőföldjére, hogy a román megszállás alá került erdélyi magyarságnak szentelhesse életét.

A nagy háború utáni első karácsonyon Kós Károly Budapest helyett Sztánát választotta, és ezzel a kisebbségi sorsot, a kisebbségi helytállást, mindazzal a felelősséggel, gonddal és munkával, amit ez a helytállás követel és e sors jelent. A magyar fővárosban művészi karrier várt rá, Sztánán pedig a létbizonytalanság és a küzdelem. „Választanom kellett tehát - írja önéletrajzában - a biztos és szép professzori egzisztenciát és építészeti tevékenységem újrafelvételének jó reménységét, - ott túl, Budapesten, vagy egzisztenciám teljes bizonytalanságát és a magam meg családom osztozását Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában, de itthon. A döntés nehéz volt. Végül is ezt írtam az Iparművészeti Főiskola egykori igazgatójának, Gróh Istvánnak: »...hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten…« És itthon maradtam.”

Otthont épített, kibővítette a sztánai házat, erdélyi, kalotaszegi népének hűségében látott hozzá, hogy elvégezze sokrétű munkáját. Ezután már „a földről és a népről” beszélt; ahogy regényének, a Varju nemzetségnek előszavában írta: „Ezt jegyeztem fel a Varju nemzetség krónikájában magamnak és magunknak kevés szóval, egyszerűen a földet és a népet, melyet vállaltam egy életre, s mely cserébe engem vállalt testvéréül, és megosztotta velem minden drágaságát, amit apáitól örökölt: ezt a kalotaszegi világot, amelynek mindazt köszönhetem ami bennem emberi és művészi érték.” Valóban, egy történelmi táj, a rajta élő magára hagyott nép, és egy igen tehetséges és cselekvő ember talált egymásra Kós Károly erdélyi sorsvállalásában: a kisebbségi helyzet terheit viselő erdélyi magyarság tevékeny szellemi vezetőre talált, és Kós Károly sokirányú művészi tehetsége Kalotaszegen bontakozhatott ki igazán.

Erdélyben letelepedve tevékenyen vett részt a közélet mozgalmaiban: 1918 és 1919 fordulóján a Wilson amerikai elnök által szorgalmazott önrendelkezés szellemében (erre alapították követeléseiket a trianoni utódállamok is) létre szerette volna hozni az önálló „kalotaszegi köztársaságot”, erre természetesen nem nyílt lehetőség. 1921-ben Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen adta közre Kiáltó szó című röpiratát, ebben a kisebbségi létbe kényszerített erdélyi magyarság önvédelmi szervezkedését kezdeményezte. A röpirat költői szenvedéllyel szólította meg az igazságtalan nagyhatalmi döntés következtében szinte bénult magyarságot, cselekvő politikára mozgósítva a közel kétmillió erdélyi magyart: „kiáltok! Neked. Erdély, Bánság, Körös vidéke és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel, és állj az új életben tusakodni akarók közé. A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt, és védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg ez ezentúl és gyávaság. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.”

Kós Károly maga is az önvédelmi szervezkedés élére állott, szerepet vállalt jóformán minden mozgalomban, amely a kisebbségi magyarság öntudatát és cselekvőképességét kívánta felébreszteni. Bánffyhunyadon részt vett a Magyar Néppárt megszervezésében, kezdeményezéseit, amelyek igazából az erdélyi magyar középrétegekre (tehát a kisbirtokos parasztságra, az iparostársadalomra és az értelmiségre) szerette volna alapozni az erdélyi magyar politikai képviseletet és közéletet, az erdélyi magyar politikusok nem karolták fel, ezért visszavonult, és ezután már csak a kulturális életben fejtett ki tevékenységet. 1924-ben barátaival együtt létrehozta az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely a helikoni irodalom elsőszámú könyvkiadója lett, 1931-től egészen 1944-ig szerkesztette az Erdélyi Helikont, kezdettől fogva egyik irányítója volt a Marosvécsen gyülekező helikoni írómozgalomnak, részben az ő munkája nyomán kapott megfogalmazást a transzilvánista ideológia.

Az erdélyi magyar képzőművészet alakításában, építészi és grafikusi munkássága révén, ugyancsak nagy szerepet vállalt. Könyveit részben az általa készített betűkkel, saját nyomdai technikájával maga állította elő. Még 1907-ben menyasszonya számára jegyajándékként nyomtatta ki Székely balladák című kis könyvét, 1908-ban jelent meg Erdélyország népeinek művészete című tanulmánya, 1909-ben Atila királról ének című költői históriája, 1910-ben Régi Kalotaszeg című kötete. Későbbi könyvei is saját linoleum-metszeteivel kerültek a közönség elé. Mint építész, mint grafikusművész és mint a művészeti élet szervezője, mindvégig meghatározó alkotómunkát folytatott.

Kós Károly valóságos „reneszánsz” egyéniségként tevékenykedett: egyidőben volt politikus és irodalomszervező, stratégia-alkotó ideológus és gyakorlati szakember, építészmérnök és grafikus, mindenekelőtt azonban író, aki műveivel meghatározó módon befolyásolta az erdélyi magyarság közösségi életét. Hazatérve Erdélybe, az akkor indult Keleti Újság közölte Gálok című, úgymond, „családi krónikáját”, ebben egy kalotaszegi nemzetség három nemzedékének történetét beszéli el az 1848-as forradalom időszakától az első világháború végéig. A romantikus módon színezett történet az író egyik legfontosabb erkölcsi eszméje, a szülőföld iránt tanúsított hűség mellett tesz hitet. Valójában ennek az erkölcsi eszménynek a gazdagabb epikai megjelenítését szolgálja Kós Károly bizonyára leginkább rangos szépirodalmi alkotása: az 1925-ben megjelent Varju nemzetség című történelmi regény.

A nevezetes regény cselekménye Kalotaszegen játszódik: Valkón, Monostoron és fent a havasban, a Pojánán, a Talharu sziklái alatt fekvő hegyi legelőn. Kós Károly maga is ehhez a tájhoz ragaszkodott, nemcsak a falvakat járta, a havason is gyakran megfordult, s valami különös nosztalgiát táplált a havasi táj, a havasi élet iránt. A havasi élet köré valósággal romantikus mítoszt rajzolt, ennek a mitizáló szándéknak a regény ideológiájában és poétikájában egyaránt voltak következményei. A cselekmény tere tehát a kalotaszegi falu és a havas, ideje viszont az a történelmi korszak, amely Bethlen Gábor fejedelemségének utolsó éveitől II. Rákóczi György végső bukásáig és haláláig húzódott, vagyis az 1629 és 1660 közé eső három évtized. Kós Károly ezeket az évtizedeket úgy mutatja be, mint folytonos hanyatlást és pusztulást, amely Bethlen Gábor „aranykorától” a II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát követő tatár pusztításig és Várad török által való elfoglalásáig vezetett, előidézve a fejedelemség végső romlását, az erdélyi függetlenség teljes felszámolását. Erdély romlása, Kós Károly felfogása szerint, nagy történelmi vívmányokat sodort veszélybe, minthogy a fejedelmi hatalom a magyar nemzeti függetlenség és kultúra letéteményese, a nyugati civilizáció terjedésének támasza volt.

A Kalotaszeg múltját idéző regény az erdélyi hanyatlás legfőbb okát is megjelöli, mégpedig abban, hogy a Rákócziak politikája eltávolodott attól a stratégiától, amelyet annak idején Bethlen Gábor az erdélyi kormányzat számára megszabott. A bethleni politikai hagyomány, amelyet a fejedelem nevezetes Végrendelete öntött formába, Erdély külső biztonságának és belső békéjének megőrzésében jelölte meg a kormánypolitika legfőbb célját, ezért követelt egyetértést a török portával, s lehetőleg békességet a Habsburg-hatalommal. Ezzel a politikai stratégiával szakított a kalandor külpolitikát folytató II. Rákóczi György, midőn Erdély egész haderejét eltékozolta egy szerencsétlen lengyel hadjáratban, s országára vonva a szultán haragját, kockára tette az addigi fejlődés eredményeit. A Varjú nemzetség e két politikai stratégia küzdelmét a Bethlenek és a Rákócziak hatalmi vetélkedése révén mutatja be: már I. Rákóczi Györgyöt is élesen szembeállítva a Bethlen Gábor által képviselt önelvű erdélyi politikával.

Kós Károly művének - mondhatnók, egész életművének - legfőbb eszmei „üzenete” az, hogy az erdélyi magyarság maradjon hűséges szülőföldjéhez, kultúrájához és hagyományaihoz. Ezt az eszmei „üzenetet” fejezi ki kalotaszegi történeti regénye is; midőn a szülőföldhöz, a havasban fekvő Pojánához töretlenül hűséges Varju család négy generációjának történelmi és emberi sorsát mutatja be. A hűség erkölcsi erejét tanúsítja Varju Gáspár és a székely Maksai László összeütközése is, amely szerelmi vetélkedéssel kezdődik és politikai küzdelemmé erősödik: Gáspár szabad ember, kisnemes, akinek kicsiny birtoka és saját otthona van; László zsoldos katona, akinek mindig a felsőség parancsa szerint kell élnie és eljárnia. Gáspár független lelkiismerete szerint cselekszik, egy győztes összecsapás után megkegyelmezhet a székely katonának, ennek viszont a fejedelem védelmében le kell őt lőnie. Így lesz Maksaiból megtört és csalódott ember, akinek megigazulását végül az teszi lehetővé, hogy az 1658-as tatár betörés alkalmával Kalotaszeg védelmében áldozza fel életét. A vérbosszúból származó gyűlölködés ekkor szűnik meg a két család között, a regény záróképe szerint Varju Gáspár fia és Maksai László lánya egymásra találnak és együtt fogják megtartani a Pojánán a Varju nemzetség otthonát.

A Varju nemzetség a történeti Erdély hanyatlását ábrázolja, egyszersmind rámutat azokra a biztos értékekre, amelyek egy új felemelkedés támaszai lehetnek. A regény eszmei szerkezetének ez a kettőssége szabja meg az epikus alakítás belső rendjét, azt a sajátos regénypoétikát, amelyet Kós Károly, illetve tágabb értelemben az erdélyi magyar történelmi regény kialakított. Kós Károly műve, mint alcíme is mondja, „krónika”, azaz valóságos történelmi eseményeket beszél el, ezekre a valóságos eseményekre építi fel a regényfikciót: a Varju család négy generációjának történetét, illetve a Varju nemzetség és Maksai László mindinkább kibontakozó, végül katartikus módon megoldáshoz érkező konfliktusát.

A krónika ilyen módon a regény epikai struktúrájának mintegy alapja, amelynek irodalomtörténeti mintája az erdélyi magyar krónikairodalom, elsősorban Szalárdi János Siralmas magyar krónikája volt. A krónikás előadásmód a történelmi eseményekhez ragaszkodik, s a regény történelmi hitelességét támasztják alá a szövegbe ágyazott dokumentumok, például az a verses krónika, amely Zólyomi Dávid fogságra vetésének történetét mondja el, vagy Barcsai Ákos és az erdélyi rendek levelei II. Rákóczi Györgyhöz, amelyek a fejedelem végleges lemondását és visszavonulását sürgetik. Erre a krónikás-dokumentarista alapra épülnek a regény másfajta narratív eljárásai: az a népies-kisrealista előadásmód, amely a kalotaszegi falvak köznapi életét, a családi élet bensőséges világát mutatja be, azok a romantikus színekkel festett jelenetek, amelyek az idősebb Rákóczi György életére törő havasi összeesküvést vagy a Zólyomi-féle kincsek megmenekítésének kalandos történetét ábrázolják. A különféle narratív technikák segítségével kialakított epikai anyagnak Kós Károly biztos szerkezetet adott. Ez a szerkezet a drámai művek kompozíciójára emlékeztet, a történetnek sajátos dramaturgiája van.

A Varju nemzetségnek van egy másik, regénypoétikai szerkezete is. A történet alapszövetét a krónikák nyugodt tempójú előadása alakítja ki, szinte állóképszerű jelenetek váltják egymást, ezeknek a jeleneteknek jóformán grafikai belső rendje van. Nem véletlenül maga Kós Károly beszélt arról, hogy a regény epikus jeleneteit először grafikus módjára képzelte el, sőt le is rajzolta ezeket a jeleneteket, s a látvány nyomán dolgozta ki az elbeszélés szövegét. Ez a jelenetező előadásmód azonban időről időre, szinte váratlanul felgyorsul, részben a történelmi események szűkszavú rögzítése, részben a regényhősök végzetes pusztulásának ugyancsak tömör ábrázolása következtében. A regény tempósabb krónikás előadásmódjára ilyenkor az erdélyi balladák drámaisága vetül rá, s ez a drámai elv hozza gyors mozgásba a jelenetszerűen, sőt grafikus módon rögzített epikus anyagot. A krónika és a ballada már műfajilag is a művészi kifejezés archaizálásával jár együtt, ezt az archaizálást teszi még erőteljesebbé a szöveg nemes veretű nyelvezete, amely a tizenhetedik század krónika- és memoárirodalmának stiláris eszközeit, fordulatait használja fel. Krónika és ballada: a régi Erdély e két igen jellegzetes irodalmi kifejezésmódjának mesteri egybeolvasztása alakítja ki a Varju nemzetség sajátos regénypoétikai karakterét.

A történelmi regény az „erdélyi gondolat” szépirodalmi megalapozói közé tartozott, ezt az alapvetést szolgálták Kós Károly művelődéstörténeti írásai is, így az 1929-ben megjelent Erdély - kultúrtörténeti vázlat című „transzilvanista” alapvetése, amelynek függeléke művészi litográfiák sorában mutatta be Erdély nevezetes épületeit és népviseleteit. Az író bízni akart abban, hogy Erdély népei (magyarok, románok és németek) képesek lesznek arra, hogy egymással összefogva alapozzák meg a történelmi országrész jövőjét. Fejtegetéseit a következőkkel fejezte be: „Hogy mi lesz Erdély népének és kultúrájának útja a jövőben, az jórészben Erdély népeitől függ. A história bizonyítása szerint Erdély azoké a népeké volt, akik ezt a földet, ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták és azoké lesz a jövőben, akik azt a jövőben vállalni fogják. Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott ki leggazdagabban és legteljesebben, amikor népei egyakarással vállalták a külön erdélyi sorsot és építették azt külön erdélyi eszükkel.”

A „transzilvánizmusnak”: az „erdélyi gondolatnak” a két világháború közötti évtizedekben határozott eszmei ereje és közösségteremtő képessége volt, és mint ilyen, hozzájárult ahhoz, hogy a kisebbségi sorba került erdélyi magyarság erőteljesebb közösségi szolidaritással tudjon ellenállni a bukaresti kormányok politikai támadásainak. Mi több, abban is szerepet vállalt, hogy az erdélyi népek: magyarok, románok és németek közös történelmi múltjának feltárásával és egymásrautaltságának hangoztatásával enyhítse az etnikai feszültségeket, és valamiféle közös erdélyi jövőképet rajzoljon a három erdélyi nép elé. A magyar „transzilvánisták” erőfeszítéseit mindazonáltal nem igazolta az idő: a román szellemi és főként politikai életben jórészt visszhangtalanok maradtak az „erdélyiség” híveinek érvei. A szász értelmiség egy időben érdeklődést mutatott a magyar kezdeményezések iránt, a harmincas évek közepétől azonban a Berlinből érkezett „nagynémet” propaganda hatása alá került (valójában ez okozta 1945-ben a szász népesség tömeges elhurcolását és néhány évtized múltán a nagy hagyományokban gazdag erdélyi szász kultúra felszámolását), a fiatalabb magyar nemzedékek pedig, látva a transzilvánisták kudarcát, úgyszintén elfordultak az erdélyiség eszményeitől.

Kós Károly mindenesetre élete végéig kitartott az „erdélyi gondolat” mellett, ebben fedezve fel az erdélyi kérdés demokratikus megoldásának lehetőségét. Imént idézett Erdély című művében olvashatók a következők: „Ezer esztendő nagy idő még népek és kultúrák életében is, de ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külső erők néha megpróbálták ezt nagy áldozattal, de kicsi eredménnyel és végső siker nélkül. Ellenben a három együttélő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek különvalóságaik ellenére is tipusosan erdélyivé tegyék. Más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli; fizikumban is más, de mentalitásban éppen az. És ha megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket és minden kulturális megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak. Ez a megnyilvánuló közösség éppen az a speciális erdélyi psziché, amit egyik erdélyi népnek Erdély határain kívül való nemzettestvére sem értett és érthetett meg soha.”

Az otthonosság könyvei közé tartozik Kós Károly 1932-ben közreadott Kalotaszeg című munkája is, ebben (ugyancsak számos művészi illusztráció kíséretében) a tájegység történetéről és népi életéről adott képet, itt olvasható a Budai Nagy Antal históriája hosszabb történeti elbeszélése is, amely az 1437-es erdélyi parasztháború történetét idézi fel, és a néhány esztendővel később a budapesti színpadon is nagy sikert aratott Budai Nagy Antal című történelmi dráma alapvetése volt. A kalotaszegi múltat és népéletet bemutató, erősen személyes jellegű könyvet az ott élő nép jövőjébe vetett bizalom szőtte át. Kalotaszeg - hangsúlyozza az író - „Erdély legnagyobb városának tövében terül el, mégis jobban megtartotta és önállóbban fejlesztette, építette ki talán minden más magyar népcsoportnál gazdagabb, de mindenesetre eredetibb, egyénibb, magyarabb művészetét. Pedig a kalotaszegi nép egyike a legmozgékonyabb, járókelő, utazni szerető magyar népcsoportnak, amely sohasem zárta el magától a világot, sőt ő kereste fel azt.” „Ezt a gyakorlatnak és tapasztalatnak ellentmondó eredményt - fejti ki a továbbiakban Kós Károly - nem tulajdoníthatjuk másnak, mint a minden népnél megállapítható erős, a polgári és felsőbb osztályoknál többszörösen erősebb konzervativizmusának. Ez a művészetben való konzervativizmus a kalotaszegi népnél már szinte nem is öntudatlan, ösztönös védekezés, de tudatosított önérzet és önbecsülés: magasabbrendű emberi tulajdonság, mely egyenes arányban van a kalotaszegi nép született és kétségtelenül magasrendű népi intelligenciájával.”

Kós Károlyt mint elbeszélőt, mindig is Erdély története foglalkoztatta, tulajdonképpen erdélyi (”transzilvánista”) nézőpontból mutatta be Szent István életét és korát 1934-ben közreadott Az országépítő című regényében is. A regény közelebbről a király három országos útjának eseménytörténetét beszéli el: az első rokoni küldetés az Erdélyben hatalmat gyakorló Gyula vezérhez, a második a Koppány, majd az Ajtony ellen vezetett hadjárat a Dunántúlon, illetve a Tiszántúlon, a harmadik ugyancsak háború, amely az erdélyi Gyula hatalmát törte meg. Kós Károly nagyszabású történelmi freskót készített az államalapítás korának magyarságáról, ez a freskó a háborúskodás és a megtorlás sötét színeit mutatja, egyszersmind érzékeltetni tudja a nagyszabású kép középpontjában elhelyezkedő uralkodó személyes tragédiáját is. Erről a tragédiáról ad képet a regény zárófejezete, ebben az élettől búcsúzó király drámai önvizsgálata található. „Véres építést parancsoltál nekem, Úristen - hangzanak a király utolsó szavai - , s én nem irgalmazhattam, s Te se irgalmaztál nekem, Istenem… Koppánynak halni kellett… s Ajtonynak….Tomuzobának is… s az utolsó Vazul volt… s ez volt a legnehezebb, Uram (…) De én a gyermekeket adtam… s Imre volt az utolsó… S az volt a legnehezebb terű, Uram, amit reám tettél… S mindent Te parancsoltál és ezért nem lehet igazsága Csanádnak és én hiszek Neked… S irgalmazzál nekem, Istenem…”

Az István királyról írott regény nem a szent királyt, hanem az országépítést és országegyesítést könyörtelenül érvényesítő reálpolitikus uralkodót állítja a kép középpontjába (és ezzel nagymértékben eltér attól a képtől, amelyet a király halálának kilencszázadik évfordulója körül kialakult irodalom általában mutatott). Kós Károly belátja azt, hogy Istvánnak az ország érdekében erőszakot kellett alkalmaznia, mindazonáltal fájdalmas érzéssel ábrázolja az erdélyi nagyurak ellen viselt könyörtelen hadjáratokat. Sík Sándorhoz, a tudós piarista szerzeteshez szóló levelében, megköszönve a regényéről írott elismerő sorokat, egyszersmind vitába szállva barátjának azzal a véleményével, miszerint a regény homályban hagyta az országalapító uralkodó szakrális karakterét, a következők olvashatók: „Az én tudatomban István éppen azért lehetett és lett is szent (kálvinista értelemben, igazi magyar szent) halála után, mert életében a szentség segítsége nélkül is, igazi emberi hittel tudott akarni és cselekedni és a végzet által neki kiszabott élet útján félrelépés nélkül, habozás és megtorpanás nélkül haladni mindig csak előre és elérni a célt, amit csak a legnagyobbak érhetnek el, azok, akiket méltán illet meg életmunkájukért a szentség. Úgy gondolom, hogy az én látásom nem pogány látás, nem is rideg protestáns látás, de jórészt, talán egészében - erdélyi látás. Gyökeres erdélyi ember nem láthatja úgy István királyt, mint gyökeres túladunai, illetve magyarországi ember.”

A Szent Istvánról írott regény sikere mellett Kós Károly a színpadon is a közönség rokonszenvével találkozott. A Kalotaszeg című kötetben szereplő krónikás fejezet nyomán írott Budai Nagy Antal című történelmi drámát Budapesten is sikerrel mutatták be. Az erdélyi parasztháború, amely először egyesítette Erdély népeit, Kós Károly színpadán, tragikus végkifejlete ellenére is, a transzilvánista eszmék erkölcsi példáját mutatta fel. „Kós Károly drámája - jelentette ki Reményik Sándor - az első igazi, nagy, nevét megérdemlő transzilván dráma megindult diadalútján. Ez az út még akkor is a szellem és a művészet diadalútja volna, ha csak fél siker koronázná, még akkor is, ha tőle idegen bírálók vagy tömegek értetlensége megbuktatná.” Felesleges volt az aggodalom, a drámának komoly sikere lett, mint ahogy sikert aratott Az országépítő nyomán írott (a budapesti Nemzeti Színházban 1942-ben bemutatott) történelmi dráma is.

Erdély egy részének Magyarországhoz történő csatolása után Kós Károly építőművészeti tevékenysége előtt új lehetőségek nyíltak, az ő tervei szerint épült fel a kolozsvári Műcsarnok, ő restaurálta Mátyás király kolozsvári szülőházát, több lakóházat és templomot is tervezett. A kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán építészetet adott elő. Részt vett a háború ellen szervezett mozgalmakban, mindig szót emelt a kisebbségi humánum transzilvánista eszméi mellett. A háború után az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) elnökévé választották. Mezőgazdasági építészet (1957) című munkájában a falusi környezet modernizációját szolgálta. A Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnökeként, bukaresti nemzetgyűlési képviselőként, a Világosság című kolozsvári lap szerkesztőbizottsága tagjaként vett részt az erdélyi magyar közélet újjászervezésében. 1948 után mindazonáltal ő is kiszorult a közéletből, írásai csak az ötvenes évek végétől jelenhettek meg újra. 1969-ben Hármaskönyv, 1973-ban Kalotaszegi krónika címmel jelentek meg válogatott művei, élete végén Nagyurak című regényén dolgozott, ebben a kolozsvári Szent György-szobor alkotóinak: Mártonnak és Györgynek az életét kívánta bemutatni, műve befejezetlen maradt. 1991-ben került az olvasó elé (Benkő Samu gondozásában) Életrajz című munkája. 1977. augusztus 24-én hunyt el, temetése az erdélyi magyarság nagyszabású seregszemléje lett. Születésének századik évfordulóján Raul Sorban román művészettörténész nacionalista elfogultsággal vádolta meg, ennek következtében írásait minden kiadványból és könyvtárból kitiltották, sírját is meggyalázták a Házsongárdi temetőben. Az 1989 végi romániai átalakulások után Kós Károly emléke és munkássága ismét elfoglalhatta méltó helyét.