Kisebbségkutatás - 2008. 4. szám

Popély Árpád

A prágai tavasz és a csehszlovákiai magyarság

Csehszlovákiában a desztalinizáció meglehetősen későn, az 1960-as évek első felében kezdődött. A sztálinista perek elítéltjeinek szabadon bocsátása (1960), majd rehabilitálása (1963), a cseh- szlovák viszonyban meglévő feszültségek és a csehszlovák gazdaság egyre mélyülő válsága felvetették a gazdasági és politikai élet megreformálásának szükségességét. Az egyik legégetőbb megoldásra váró feladat a cseh- szlovák kapcsolatok újrarendezésének szükségessége volt, a szlovák emancipációs törekvések kapcsán azonban törvényszerűen felmerült a szlovák- magyar viszony, illetve az 1945- 1948 között jogfosztott csehszlovákiai magyarság helyzete megnyugtató rendezésének igénye is.

A reformkommunisták által sürgetett érdemi reformok útjából azonban csupán 1968 januárjában, Antonín Novotnýnak a kommunista párt éléről való távozásával hárultak el az akadályok. Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) Központi Bizottságának 1968. január 3-5-i ülése, amelyen a pártvezetésen belüli reformerek elérték Novotný felmentését és Alexander Dubček első titkárrá választását, amellett hogy határozatot hozott a párt- és közélet demokratizálásának megvalósításáról és a párt akcióprogramjának kidolgozásáról, kimondta az új nemzetiségi politika alapelvei kidolgozásának szükségességét is.¹

Az Alexander Dubček nevével fémjelzett reformfolyamatban ezt követően 1968 márciusában megszüntették a sajtócenzúrát, megtörténtek az első lépések a gazdaság megreformálása és a cseh- szlovák államjogi viszonynak egy föderáció formájában történő újrarendezése felé, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége, a Csemadok pedig a párt felkérésének eleget téve - az ukrán kulturális szövetséghez hasonlóan - kidolgozta a nemzetiségi kérdés rendezésére vonatkozó javaslatait, hogy azokat beépíthessék a párt készülő akcióprogramjába. Az ország magyar lakossága az 1949-ben létrehozott Csemadokban, noha az eredendően kulturális egyesület volt, hajlamos volt nemcsak kulturális, hanem érdekképviseleti szervezetet is látni. A Csemadok részéről időnként már korábban is megnyilvánuló érdekvédelmi törekvéseket az állampárt általában igyekezett elfojtani, a prágai tavasz szabadabb politikai légkörében azonban a kommunista párt a Csemadokot gyakorlatilag partnerként kezelte, így az tevékenyen bekapcsolódhatott a rendszer demokratizálásáért, ezen belül is elsősorban a nemzetiségek jogállásának rendezéséért folytatott küzdelembe.

A Csemadok Központi Bizottságának 1968. március 12-i ülésén elfogadott, s a nemzetiségek helyzetének rendezését az önigazgatás és a kollektív kisebbségi jogok alapján szorgalmazó javaslata síkra szállt többek között a kisebbségi jogok alkotmányos szabályozásáért és az arányos nemzetiségi részvétel biztosításáért a választott és végrehajtó szervekben. A törvényhozó és végrehajtó szervek mellett a nemzetiségek képviselőiből álló nemzetiségi szervek: a prágai Nemzetgyűlés és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) keretében Nemzetiségi Bizottság, a prágai kormány mellett Nemzetiségi Titkárság, a szlovák kormány, azaz a Megbízottak Testülete keretében Nemzetiségi Megbízotti Hivatal (vagyis minisztérium) létrehozását szorgalmazta. A javaslatok között szerepelt a magyarság számára hátrányos 1960. évi közigazgatási elrendezés kiigazítása és a nemzetiségi szempontból egységes járások létrehozása, a nemzetiségi iskolahálózat fejlesztése és önálló irányításának megteremtése, nemzetiségi tudományos és kulturális intézmények létesítése, valamint az 1945 után hozott magyarellenes jogszabályok felülvizsgálása és a diszkriminációs rendelkezések eltörlése.²

A Csemadok KB - azon kívül, hogy a pártvezetés és az SZNT elé terjesztette - 1968. március 15-én az Új Szó hasábjain nyilvános vitára bocsátotta, majd március 21-én véleményezésük és kiegészítésük céljából járási bizottságainak is megküldte a javaslatokat. Az elkövetkező hónapokban nemcsak a szövetség járási bizottságaitól és helyi szervezeteitől, hanem különböző magyar munkaközösségektől, iskoláktól, ifjúsági kluboktól több száz állásfoglalás érkezett a Csemadok KB-hoz és a magyar lapok szerkesztőségeihez, amelyek amellett, hogy támogatásukról biztosították a KB javaslatait, egy sor helyi követelménnyel alátámasztva további észrevételekkel egészítették ki azokat. Ezek az állásfoglalások, amelyek nem egy esetben a Csemadok KB-nál is merészebb javaslatokat tartalmaztak, megfogalmazták többek között a párthatározatokban garantált, azonban a gyakorlatban nem érvényesített hivatali kétnyelvűség betartásának, az összevont magyar és szlovák iskolák szétválasztásának, magyar nyelvű egyetem és főiskolák létrehozásának, az 1948-ban elszlovákosított magyar helységnevek visszaállításának és rendkívüli népszámlálás megtartásának igényét.

A szlovák sajtó, a Matica slovenská, valamint a párt- és állami szervek részéről a későbbiekben a leghevesebb bírálat a Csemadok Galántai Járási Bizottságának március 28-i, valamint Losonci Járási Bizottságának március 30-i állásfoglalását érte. Az előbbi többek között a kassai kormányprogram nemzetiségeket érintő revízióját, a reszlovakizáció, a csehországi deportálás és a lakosságcsere átértékelését, a meghurcoltak rehabilitálását, s ezen akciók szervezőinek felelősségre vonását, az utóbbi pedig magyar választókörzetek kialakítását és a magyar iskolahálózat elsorvasztásáért felelős iskolaügyi megbízott leváltását sürgette.³ A Csemadok KB-nál több szempontból radikálisabb javaslatokat fogalmazott meg a Szlovák Írók Szövetsége Magyar Szekciójának március 22-i állásfoglalása is. Ez egyrészt kibővítette és konkretizálta a magyar iskolaügy és intézményhálózat kiépítésére vonatkozó elképzeléseket, másrészt azonban szükségesnek tartotta az 1945 utáni magyarellenes intézkedések áldozatainak rehabilitálását és anyagi kárpótlását, a jogfosztás ellen tiltakozók pereinek felülvizsgálását, és a kompromittálódott kisebbségi vezetőknek a vezető tisztségekből való távozását is.⁴

A szlovák lapok - noha azt szlovák fordításban megkapták - a Csemadok KB március 12-i állásfoglalását nem ismertették. Ehelyett nagy nyilvánosságot biztosítottak a Csemadok-állásfoglalásokkal és a magyar lapokkal polemizáló, a magyar lakosságot a déli országrészekben élő szlovákok elnemzetietlenítésével és elnyomásával vádoló cikkeknek és nyilatkozatoknak.⁵ A sort a dél-szlovákiai szlovákok nevében fellépő " bazini harmincnyolcak" március 30-i állásfoglalása nyitotta meg, majd a magyarlakta településeken sorra szerveződő Matica-klubok nyilatkozatai folytatták, amelyek a Csemadok-állásfoglalásokból tendenciózusan kiragadott idézetek révén nacionalizmussal, sovinizmussal, sőt - elsősorban a galántai állásfoglalásnak a kassai kormányprogram revíziójára vonatkozó kitételei miatt - egyenesen revizionizmussal és a második világháború eredményeinek megkérdőjelezésével vádolták meg a Csemadokot és tisztségviselőit.⁶

A Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) Központi Bizottságához és az SZNT-hez is eljuttatott különböző szlovák állásfoglalások, amelyeket a Matica-szervezeteken kívül gyakran pártalapszervezetek fogalmaztak meg, a dél-szlovákiai szlovákok védelme ürügyén többek között a hivatali kétnyelvűség megszüntetésére, a szlovák nyelv hivatalos államnyelvvé tételére, a szlovák állam idején is alkalmazott ún. reciprocitás elvének alkalmazására és a Csemadok elnökének, Lőrincz Gyulának a leváltására és felelősségre vonására szólították fel a szlovák párt- és állami szerveket.⁷ Lőrinczet különösen annak kapcsán érték heves támadások, hogy az Új Szó 1968. március 27-i számában megjelent nyilatkozatában, miközben elítélően nyilatkozott a magyar kisebbség második világháború utáni jogfosztásáról, megemlítette azt az egyéként közismert tényt, hogy a magyar lakosságot 1918-ban akarata ellenére és megkérdezése nélkül csatolták a Csehszlovák Köztársasághoz.⁸ A személyét ért támadások miatt Lőrincz, aki a hatalmi nomenklatúra legbefolyásosabb magyar nemzetiségű tagjai közé tartozott, és 1964 óta tagja volt az SZLKP KB Elnökségének is, az SZLKP KB 1968. április 9-i ülésén fel is ajánlotta lemondását elnökségi tagságáról, azt azonban a KB nem fogadta el.⁹

A szlovák- magyar sajtóvitával párhuzamosan, nem kis mértékben annak hatására megnőtt a szlovák és magyar lakosság közötti bizalmatlanság, ami nemzetiségi konfliktusok lehetőségét is magában hordozta, bár az is tény, hogy a szlovák sajtó a más jellegű helyi konfliktusoknak is előszeretettel adott nemzetiségi színezetet, így igyekezve fenntartani és erősíteni a szlovákok veszélyeztetettség-érzését.¹⁰ Lokális konfliktusok veszélyére figyelmeztettek 1968 tavaszán a szlovák pártvezetés számára készült helyzetjelentések is: Taksonyban állítólag betörték a Magyarországról áttelepült szlovákok ablakait, Deákiban a helyi magyar lakosság a magyar nemzeti lobogó alatt menetelve a magyar nemzeti himnuszt és 1848- 1849-es forradalmi dalokat énekelt. Az egyik jelentés ráadásul azt is tudni vélte, hogy a megfélemlített szlovákok fegyvert követelnek és őrjáratokat szerveznek otthonaik védelmére.¹¹ Nagymértékben hozzájárult a feszültség növeléséhez a pozsonyi szlovák egyetemi és főiskolai hallgatók által a Cseklész- Diószeg- Galánta- Vágsellye- Dunaszerdahely- Komárom útvonalon a dél-szlovákiai szlovákok támogatásának céljával meghirdetett, ám magyarellenes megnyilvánulásoktól sem mentes 1968. májusi ún. nemzeti menetelése.¹²

A prágai pártvezetés a Csemadok KB javaslatait - azok elutasító szlovák fogadtatása ellenére - kedvezően fogadta, s a Csemadok által megfogalmazott nemzetiségi önigazgatás elvét - mint a nemzetiségi jogok rendezésének alapelvét - beépítette a párt akcióprogramjába is. A CSKP 1968. április 5-én elfogadott akcióprogramja a demokratizálás következetes folytatása, a nem kommunista pártokhoz való partneri viszony kialakítása, az alapvető polgári jogok betartása, a piacgazdaság egyes elemeit is alkalmazó gazdasági reform útjára indítás, és a cseh- szlovák államjogi viszony föderatív alapon történő rendezése mellett ígéretet tett a nemzetiségek helyzetét és jogait rendező nemzetiségi statútum kidolgozására, politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságuk megvalósítására, valamint arányos képviseletük biztosítására az államhatalmi és közigazgatási szervekben.¹³

Az SZLKP mintegy másfél hónappal később elfogadott akcióprogramjának nemzetiségi része a szlovák pártvezetés, valamint a Csemadok és az ukrán kulturális szövetség képviselőinek 1968. április 30-i találkozóján született megállapodásra épült, amelynek résztvevői megegyeztek a szlovák pártprogram nemzetiségpolitikai alapelveiben. Az április 30-i megállapodás szerint Csehszlovákia föderatív átszervezését követően a magyar és ukrán kisebbség képviseletét a szlovák nemzeti szervek fogják biztosítani, mégpedig úgy, hogy a szlovák pártvezetés, a szlovák parlament és a nemzeti bizottságok mellett nemzetiségi bizottságokat, az SZNT Elnöksége mellett pedig Nemzetiségi Titkárságot hoznak létre. A tanácskozásról kiadott nyilatkozat azt is leszögezte, hogy a nemzetiségi kérdést a CSKP akcióprogramja alapján kell megoldani,¹⁴ az SZLKP 1968. május 24-én elfogadott akcióprogramjában azonban - a CSKP akcióprogramjával ellentétben - már nem esett szó az önigazgatás elvének érvényesítéséről.¹⁵ A Csemadok állásfoglalásával szemben a különböző párt- és állami szervekhez eljuttatott szlovák tiltakozások a jelek szerint megtették a hatásukat, ami egyúttal előrevetítette azt is, hogy az önigazgatás elvének érvényesítése a nemzetiségek új alkotmányjogi helyzetének kidolgozása során is akadályokba fog ütközni.

A belpolitikai események, a párton és a társadalmon belüli demokratizálási folyamat teret nyitott a kisebbségi magyar társadalom, ezen belül pedig a Csemadok belső megújhodásának is. A szövetség járási és helyi szervezeteinek állásfoglalásai 1968 tavaszán már nyíltan meg merték fogalmazni azt a kívánságot, hogy a Csemadok váljon a csehszlovákiai magyarság érdekvédelmi szervezetévé.

A szövetség megújulását sürgető igények legmarkánsabban a Csemadok Kassai Járási Bizottságának állásfoglalásában jutottak kifejezésre. Az Őszinte szóval címet kapott, 1968. március végén nyílt levél formájában a Csemadok valamennyi járási szervéhez eljuttatott állásfoglalás keményen bírálta a Csemadok küldetésének tisztázatlanságát, vezető tisztségviselőinek passzivitását és a csehszlovákiai magyarságot kompromittáló tevékenységét. Név szerint sürgette többek között Lőrincz Gyula, Fábry István, Kosztanko Antal, Egri Viktor, Szabó Béla, Sziegl Ferenc és Krocsány Dezső távozását a szövetség éléről, mivel személyük gátolja annak megújhodását. A kassai állásfoglalás leginkább Lőrincz Gyulát bírálta, akinek mindenekelőtt azt rótta fel, hogy a múltban több ízben is a kommunista pártot jelölte meg a csehszlovákiai magyarság egyetlen érdekvédelmi szervezeteként. A Csemadok megújhodásának előmozdítása érdekében végül a szövetség rendkívüli országos közgyűlésének összehívását, új programjának és szervezeti szabályzatának elfogadását és új vezetőség választását javasolta.¹⁶

A Csemadokon belüli tisztújításra a szövetség Központi Bizottságának 1968. június 8-9-i dunaszerdahelyi ülésén került sor. Lőrincz Gyula a KB-hez intézett levelében már május 10-én felmentését kérte elnöki tisztsége alól, amit hivatalosan az Új Szó főszerkesztőjévé való kinevezésével¹⁷ indokolt, elhatározásában azonban nyilvánvalóan nem elhanyagolható szerepet játszottak a személyét ért támadások, valamint az a tény, hogy a szövetség élén annak megalakulása, azaz 1949 óta álló Lőrincz nem lelkesedett a Csemadok érdekvédelmi szerepvállalásáért.

A dunaszerdahelyi KB-ülésen a Csemadok fennállása óta első ízben került sor érdemi személycserékre a szövetség csúcsvezetésében. Éles vitát követő titkos választás eredményeként leváltották az elnökség több tagját, többek között Egri Viktort, Fábry Istvánt, Kosztanko Antalt, Krivošík Istvánt, Krocsány Dezsőt, Szabó Bélát és Sziegl Ferencet, s új, jobbára reformpárti elnökséget választottak. A szervezet új elnökévé Dobos László írót, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjét, vezető titkárává ismét Szabó Rezsőt, titkárává újból Varga Jánost választották; az elnöki tisztségéről lemondott Lőrincz díszelnök lett. A KB kiállt a demokratizálási folyamat, illetve saját márciusi állásfoglalása mellett, visszautasította a különböző fórumokon a Csemadokot ért vádakat, 1968 novemberére összehívta a szövetség rendkívüli kongresszusát, a Csemadokból az utóbbi húsz évben kizártak panaszának megvizsgálása céljából pedig rehabilitációs bizottságot hozott létre. A dunaszerdahelyi KB-ülés sajátossága volt, hogy azon az új elnökség megválasztását megelőzően, a KB pártcsoportjának szokásos előzetes megbeszéléseihez hasonlóan, a Csemadok történetében első ízben összehívták a pártonkívüliek külön gyűlését is, amelyen azok összeállíthatták saját jelöltlistájukat.¹⁸

Ilyen előzmények után kezdődtek meg 1968. június 12-én a Csemadok új elnökének, Dobos Lászlónak és Szabó Rezső vezető titkár bevonásával a Prága melletti Kolodějében a nemzetiségek államjogi helyzetének rendezését célzó tárgyalások. A politikai életbe miniszterelnök-helyettesként visszatért Gustáv Husák irányításával már május folyamán megalakult a cseh- szlovák föderációt előkészítő kormánybizottság, amelynek a Samuel Falťan szlovák történész által vezetett nemzetiségi albizottsága kapta azt a feladatot, hogy tegyen javaslatot a nemzetiségek államjogi helyzetének alkotmányos rendezésére, illetve dolgozza ki a nemzetiségi alkotmánytörvény tervezetét.

Az albizottság tárgyalásai során megmutatkozott, hogy lényeges eltérések vannak az albizottság nemzetiségi, illetve szlovák és cseh tagjainak a nemzetiségi jogokról és a nemzetiségi alkotmánytörvény tartalmáról vallott elképzelései között. A nemzetiségek képviselőinek minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült elérniük, hogy a CSKP akcióprogramjában is szereplő önigazgatás elvét a nemzetiségek új államjogi helyzetének kidolgozása során is figyelembe vegyék. A vita tárgyát leginkább az a kérdés képezte, hogy a nemzetiségek jogot formálhatnak-e saját képviseleti és végrehajtó szervekre, valamint saját intézményekre. Az albizottság szlovák és cseh tagjainak június 12-én megfogalmazott álláspontja szerint, mivel a nemzeti kisebbségek nem rendelkeznek a nemzeti szubjektum jegyeivel, nincs joguk a cseh és szlovák nemzetet megillető államjogi szervekre. A nemzetiségek számára ezért a szövetségi és a nemzeti parlamentek mellett is olyan nemzetiségi képviseleti szervek, vagyis nemzetiségi bizottságok létrehozását javasolták, amelyekben a nemzetiségek mellett a többségi nemzetek képviselői is helyet kapnának. Végrehajtó szervként az egyes nemzeti kormányok mellett nemzetiségi államtitkárság, az iskolaügyi és a kulturális tárca keretében nemzetiségi osztályok felállítását javasolták, nem számoltak ugyanakkor a szövetségi kormány melletti nemzetiségi szervek kialakításával.

A Csemadok KB Elnöksége által június 14-én megfogalmazott, s a nemzetiségi albizottság június 19-i ülésén előterjesztett javaslat ezzel szemben nemzetiségi képviseleti szervként a szövetségi parlamentben nemzetiségi bizottság, az SZNT-ben nemzetiségi tanács, végrehajtó szervként a szövetségi kormány mellett nemzetiségi államtitkárság, a szlovák kormány mellett nemzetiségi minisztérium létrehozását, az iskolaügyi és a kulturális minisztériumban pedig nemzetiségi államtitkárok kinevezését szorgalmazta. A két elképzelés közötti leglényegesebb eltérés tehát egyrészt az volt, hogy a Csemadok javaslata magasabb szintű, s a szövetségi szervek mellett is felállítandó nemzetiségi végrehajtó szervek létrehozásával számolt, másrészt pedig az, hogy amíg az albizottság cseh és szlovák tagjai vegyes, tehát a többségi nemzetek képviselőiből is álló, addig az albizottság magyar és más nemzetiségi tagjai önálló, csak a nemzetiségek képviselőiből létrehozott nemzetiségi képviseleti szerveket javasoltak.

Hosszan tartó egyeztetés folyt annak eldöntéséről is, hogy a járások tervezett átszervezésénél figyelembe kell-e venni az etnikai elvet, megengedhető-e a társadalmi szervezetek nemzetiségi alapon történő létrehozása, milyen mértékű legyen a második világháború utáni magyar- és németellenes rendelkezések felülvizsgálása, az érintettek rehabilitálása és kárpótlása. A hivatali kétnyelvűség érvényesítésével kapcsolatban, miközben felmerült az államnyelv bevezetésének lehetősége is, az volt kérdéses, hogy a kétnyelvűség elvét az illető nemzetiség számaránya alapján vagy a területi elvből kiindulva alkalmazzák. Végül pedig abban sem sikerült közös álláspontot kialakítani, hogy szükség van-e önálló nemzetiségi kulturális és tudományos intézmények, valamint munkahelyek létrehozására.

Az albizottság nemzetiségi tagjai tehát számos alapvető kérdésben nem tudtak közös nevezőre jutni annak szlovák és cseh tagjaival, akik a nemzetiségek által benyújtott javaslatokat sorra elutasították Ilyen körülmények között esélye sem volt annak, hogy a Csemadok KB Elnöksége által július 15-én jóváhagyott és az albizottság elé terjesztett konkrét alkotmánytörvény-tervezetet az albizottság a majdani alkotmánytörvény alapjául fogadja el. A meglehetősen vontatottan haladó tárgyalások 1968 júliusában holtpontra is jutottak, ezért az albizottság megszakította munkáját, és úgy határozott, hogy a beérkezett javaslatokat elbírálás céljából a felsőbb politikai szervek elé terjeszti.¹⁹

A nemzetiségi albizottságban folytatott tárgyalások kudarca arra késztette a nemzetiségi kulturális szövetségeket, hogy közös tanácskozáson egyeztessék a nemzetiségek államjogi helyzetének rendezésével kapcsolatos nézeteiket, és nyilatkozatban nyomatékosítsák az azzal kapcsolatos elvi álláspontjukat. A Csemadok, a Csehszlovákiai Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetsége, valamint a Lengyel Kulturális és Művelődési Szövetség képviselőinek 1968. augusztus 14-én elfogadott közös nyilatkozata szerint a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságát, valamint a nemzetiségek önigazgatási jogát nem elég deklarálni, hanem azokat az alkotmányban kell rögzíteni, s ugyancsak alkotmányosan kell megteremteni az említett jogok gyakorlásának államhatalmi, politikai és végrehajtó szerveit és intézményeit.²⁰

A gyakorlatilag az egész társadalom támogatását élvező reformfolyamat, noha a csehszlovák párt- és állami vezetés Moszkvával továbbra is jó kapcsolatokra törekedett, hamar kiváltotta a szovjet vezetés nemtetszését. A Szovjetunió és a szovjet tömb többi országának vezetői 1968 márciusától kezdődően egyre nagyobb gyanakvással szemlélték a csehszlovákiai fejleményeket: a plurális társadalom kialakulása irányába mutató tendenciákat, a véleménynyilvánítás szabadságát, a korábbi politikai üldözöttek és a pártonkívüliek szervezkedését, a spontán módon létrejövő autonóm szervezetek és intézmények megjelenését, a polgári Csehszlovákia kommunisták által megszüntetett politikai pártjainak, társadalmi és egyházi szervezeteinek újjáalakítására irányuló törekvéseket. Miután a Szovjetunió az erőteljes diplomáciai és a burkolt katonai nyomás ellenére sem tudta kikényszeríteni az " ellenforradalmi tendenciák" felszámolását, a szovjet vezetés a nyílt katonai beavatkozás mellett döntött, és a Szovjetunió, valamint a Varsói Szerződés további négy tagállamának (Lengyelország, NDK, Magyarország és Bulgária) hadseregei az 1968. augusztus 20-ról 21-ére virradó éjszaka megszállták Csehszlovákiát.

A magyar kisebbség az ország cseh és szlovák lakosságához hasonlóan mély megdöbbenéssel fogadta és elítélte a katonai beavatkozást. Az augusztus 21-ét követő napokban a Csemadok központi szervei, járási és helyi szervezetei, a csehszlovákiai magyar írók, kommunisták, fiatalok, a lapok szerkesztőségei sorra tették közzé az intervenciót elítélő nyilatkozataikat, amelyekben támogatásukról biztosították a csehszlovák állami és pártvezetést, s a rend és nyugalom megőrzésére és a megszállókkal való együttműködés elutasítására szólították fel a magyar lakosságot. A szlovákiai magyar lapok - a szlovák és cseh lapokhoz hasonlóan - napokon keresztül rendkívüli számokat jelentettek meg, a Csehszlovák Rádió pozsonyi stúdiójának magyar adása Gabonaváros néven illegálisan sugározta műsorait, a magyarlakta járásokban és városokban illegálisan terjesztett magyar és kétnyelvű röplapokon tiltakoztak a megszállás ellen.²¹ A magyar lakosság ellenségesen fogadta a déli országrészekbe bevonuló magyar hadsereget is, a megszállás elleni tiltakozásaiban kifejezésre jutott amiatti csalódottsága, hogy a katonai akcióban a kádári Magyarország, illetve a Magyar Néphadsereg is részt vett.²²

A CSKP sebtében összehívott 1968. augusztus 22-i rendkívüli, XIV. kongresszusán és az SZLKP augusztus 26-28-i rendkívüli kongresszusán, valamint az SZNT szeptember eleji kibővítése során a magyarok nem kerültek be számarányuknak megfelelően a legfelsőbb párt- és állami szervekbe, ennek ellenére a Csemadok vezetése a megszállást követő napokban, hetekben még mindig bízott benne, hogy a készülő nemzetiségi alkotmánytörvény meghatározó rendezési elve a Csemadok által megfogalmazott és a CSKP akcióprogramjában is szereplő önigazgatási elv lesz. A Csemadok-vezetés reményeit táplálta Gustáv Husáknak, az SZLKP újonnan megválasztott első titkárának a Csemadok KB 1968. szeptember 7-8-i ülésén elmondott beszéde is. Husák - aki személyében első ízben vett részt a párt első embere a Csemadok KB ülésén - amellett, hogy köszönetet mondott a magyar kisebbség augusztusi magatartásáért, megígérte, hogy a magyarság helyzetét a teljes egyenjogúság alapján fogják rendezni, s hogy a nemzetiségi alkotmánytörvényt a föderációról szóló alkotmánytörvénnyel egy időben fogadják majd el. Egyúttal közölte a Csemadok vezetésével azt is, hogy a Nemzetgyűlés által elfogadandó nemzetiségi alkotmánytörvénynek a pártvezetés döntése értelmében csupán egyfajta kerettörvény jellege lesz, amelyet majd az eltérő sajátosságok figyelembevételével a tagköztársaságok parlamentjeinek törvényei fognak részletezni. A megszállás utáni feszültségekkel teli hangulatot és a jogérvényesítés lehetősége iránti kételyeket mindenesetre mindennél jobban példázza az a tény, hogy az ülésen felmerült a Magyar Nemzeti Tanács egyoldalú kikiáltásának és a kommunista párton belüli magyar szekció létrehozásának gondolata is.²³

A nemzetiségi alkotmánytörvény 1968 augusztusában félbeszakadt előkészületi munkálatai az SZLKP KB Elnöksége 1968. szeptember 11-i ülésének határozata és irányelvei alapján folytatódtak. A szlovák pártvezetés által létrehozott munkabizottság, amelyben helyet kapott Szabó Rezső, a Csemadok KB vezető titkára is, szeptember végére kidolgozta a nemzetiségi alkotmánytörvény javaslatát, amelyet október elején nyilvános megvitatás céljából a sajtó hasábjain is közzétettek.²⁴

Az alkotmánytörvény tervezetének nyilvánosságra hozatalát követően a szlovák sajtó ismét nagy teret szentelt azoknak a cikkeknek és leveleknek, amelyek aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a jogszabály a nemzetiségek számára túlzott jogokat fog biztosítani. A Matica slovenská, a különböző szlovák intézmények és szervezetek, illetve magánszemélyek részéről megfogalmazott módosító javaslatok különösen a kisebbségek hivatalos nyelvhasználati jogát és az anyanyelvi művelődés jogát biztosító kitételekre vonatkoztak, és ismét megszaporodtak a szlovák nyelv hivatalos államnyelvvé nyilvánítását szorgalmazó követelések is.²⁵ A tervezettel szemben megfogalmazott szlovák ellenvetések végül elérték céljukat, s az alkotmánytörvény végleges változatának kidolgozása során azok egy részét figyelembe vették. Noha a Csemadok KB 1968. október 20-i galántai ülése kiállt a szervezet által megfogalmazott és az alkotmánytörvény tervezetében is szereplő elvek mellett, a tervezet szövegét egy nappal annak parlamenti elfogadása előtt - az eseményeket egyre inkább meghatározó Gustáv Husák utasítására - a nemzetiségek számára hátrányos módon módosították.²⁶

A prágai Nemzetgyűlés a nemzetiségi alkotmánytörvényt végül 1968. október 27-én, a föderációs alkotmánytörvénnyel egy időben, annak mintegy kiegészítéseként fogadta el. A nemzetiségi alkotmánytörvény a nemzetiségeket kollektív jogokkal ruházta fel, és államalkotó elemnek ismerte el, kerettörvény jellege miatt azonban jórészt csupán kiegészítette és rendszerbe foglalta a már korábban is létező kisebbségi jogokat, amelyeket ráadásul - a korábbi gyakorlat szerint - már személyekre szűkített le. A nemzetiségek államalkotó szerepének elismerése tekintetében ezen túlmenően a nemzetiségi és a föderációs alkotmánytörvény között is jelentős eltérés mutatkozott. Amíg ugyanis az előbbi a magyarokat, németeket, lengyeleket és ukránokat (ruszinokat) is államalkotó elemnek ismerte el, addig az utóbbi a köztársaságot a csehek és szlovákok államaként definiálta.

A nemzetiségi alkotmánytörvény 2. cikkelye kimondta a nemzetiségek " létszámuknak megfelelő" képviselethez való jogát a képviseleti testületekben és más választott szervekben, 3. cikkelye biztosította számukra többek között az anyanyelvükön való művelődés, a nemzetiségi kulturális társadalmi szervezetekben való tömörülés, a saját nyelvű sajtó és tájékoztatás, az általuk lakott területen pedig nyelvük hivatalos érintkezésben való használatának jogát. Az 5. cikkely kilátásba helyezte az alkotmánytörvényt konkretizáló végrehajtási törvények, valamint olyan nemzeti tanácsi törvények kidolgozását, amelyek meghatározzák, hogy mely képviseleti testületek és végrehajtó szervek mellett létesüljenek a nemzetiségi jogok érvényesítését biztosító szervek.

Az utolsó pillanatban módosított jogszabályból kimaradtak a nemzetiségek önigazgatását, gazdasági és kulturális egyenjogúságát, az államhatalom gyakorlásában való egyenjogú részvételét szavatoló részek. Nyelvük hivatalos érintkezésben való használatának lehetőségét az általuk lakott területre korlátozták, az arányos helyett a " megfelelő" képviselethez való jogukat rögzítették, amit ráadásul a végrehajtó szervek mellőzésével a választott szervekre szűkítettek. A beavatkozás annyira váratlan volt, hogy a sajtóban először az eredeti, még módosítatlan szöveg jelent meg, a lapok csupán több mint egy hét elteltével közölték a módosított, végleges változatot.²⁷

Kedvezőtlen volt a nemzetiségek számára az alkotmánytörvény 5. cikkelyének megfogalmazása is, amely az általuk szorgalmazott nemzetiségi szervek helyett a " nemzetiségi jogok érvényesítését biztosító szervek" létrehozásáról szóló törvényeket helyezett kilátásba. Az említett szervek ráadásul csupán a cseh, illetve a szlovák nemzeti szervek mellett jöhettek létre, szövetségi szinten nem számoltak a létrehozásukkal. Szlovákiában 1968 októberében alakult meg az SZNT Nemzetiségi Bizottsága. A Fábry István által vezetett testület azonban nem volt nemzetiségi képviseleti szervnek tekinthető, mivel tagjai között a nemzetiségi képviselők mellett szlovákok is voltak, jogállása is a többi parlamenti bizottságéhoz volt hasonló. Ezzel párhuzamosan létrejött az SZNT Elnökségének Tolvaj Bertalan által irányított Nemzetiségi Titkársága is, amely a szlovák kormány megalakulása után a kormányhivatal nemzetiségi főosztályává alakult át. Valójában ez sem volt nemzetiségi végrehajtó szerv, nem volt azonos a nemzetiségek által kezdeményezett nemzetiségi államtitkársággal, csupán afféle tanácsadó és javaslattevő szervként működött.²⁸

A szlovák parlament egyik alelnökévé 1968. december 29-én Szabó Rezsőt választották, a föderációs alkotmánytörvény alapján 1969. január 1-jén létrejött Szlovák Szocialista Köztársaság kormányában pedig Dobos László személyében magyar nemzetiségű miniszter kapott helyet. Ez a korábbi ígéretekhez képest, miszerint a szlovák kormánynak egy magyar alelnöke és két magyar minisztere lesz,²⁹ szintén szerényebb eredménynek számított. Dobos Lászlót, mivel nemzetiségi minisztérium sem létesült, hivatalosan nem is tekintették nemzetiségi miniszternek, csupán az 1969. február 14-i 25. sz. kormányhatározat bízta meg őt a nemzetiségi ügyek intézésével. Dobost 1969. április 8-án egyúttal kinevezték a szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsának elnökévé is, a magyar, ukrán és szlovák tagokból álló testület azonban nem volt azonos a Csemadok által kért nemzetiségi (nemzeti) tanáccsal, hanem a kormány nemzetiségi ügyekben illetékes tanácsadó szerveként jött létre.³⁰

A megcsonkított nemzetiségi alkotmánytörvény és a meglehetősen korlátozott jogkörű ún. nemzetiségi szervek, bár a korábbiakhoz képest kétségtelenül előrelépést jelentettek, a nemzetiségek körében csalódást okoztak. A Csemadok vezetésében 1968- 1969 fordulóján ennek ellenére továbbra is élt még a remény, hogy - elsősorban a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek megalkotása, és az alkotmánytörvényből kimaradt tételeknek a végrehajtási törvényekbe való belefoglalása útján - sor kerülhet egy új és valóban működő nemzetiségpolitikai modell kialakítására. Ezt a reményt fejezte ki a Csemadok KB 1968. december 14-15-i ülésén elfogadott nyilatkozat is, amely szerint " bár az alkotmánytörvény adós maradt a nemzetiségeket megillető, a CSKP akcióprogramjában leszögezett elvek következetes érvényesítésével, ennek ellenére olyan vívmány, mely a magasabb szintű társadalmi kibontakozás alapjául szolgálhat" .³¹

A reformok folytatásának, a nemzetiségi alkotmánytörvény realizálásának és a csehszlovákiai magyar tudományos intézményrendszer megteremtésének reményében zajlott a Csemadok eredetileg 1968 novemberére összehívott, végül azonban 1969. március 17-18-án megtartott rendkívüli, X. országos közgyűlése is. A közgyűlés kiállt a Csemadok KB 1968. márciusi állásfoglalása mellett, és az abban lefektetett elveket belefoglalta a szövetség új programjába is, amely a szervezet fő feladataként a magyar kisebbség társadalmi és kulturális érdekeinek képviseletét határozta meg. Új alapszabályt fogadott el, amely a Csemadok hivatalos nevét Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetségére módosította, amivel érdekképviseleti törekvéseit kívánta nyomatékosítani.³² Megerősítette elnöki tisztségében Dobos Lászlót, a szervezet új vezető titkárává a leköszönő Szabó Rezső helyett Szőke Józsefet, titkáraivá pedig Takács Andrást és Varga Sándort választotta. A KB új Elnökségéből kimaradtak az előző összetételű elnökség utolsó ortodox kommunista tagjai: a dunaszerdahelyi KB-ülésen még elnökségi taggá választott Balázs Béla és Varga János, valamint a szövetség volt elnöke, Lőrincz Gyula is.³³

A CSKP élén alig egy hónappal a Csemadok országos közgyűlése után, 1969. április 17-én bekövetkezett változás, Alexander Dubček lemondatása és Gustáv Husák első titkárrá választása a Csemadok reformkommunista vezetése által táplált reményeket hamarosan illuzórikussá tette. A dubčeki reformok hívéből a kommunista párton belüli szovjetbarát irányzat vezetőjévé előlépett Husák hatalomra kerülésével felgyorsult az 1968 augusztusa óta zajló visszarendeződés, és kezdetét vette az ún. normalizáció időszaka. A Husák-féle normalizációs rezsim nemcsak a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek elfogadását akadályozta meg, hanem formálissá tette magát az alkotmánytörvényt is, a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó szerveket sorra leépítette, és kivétel nélkül eltávolította tisztségükből a reformfolyamatban tevékeny szerepet vállaló kisebbségi vezetőket is, akik helyére a szovjetbarát irányvonalat hűen kiszolgáló személyeket állított.

A valóban új alapokon nyugvó nemzetiségpolitika megteremtésében bízó magyar és ukrán kisebbségi vezetők, illetve az általuk irányított nemzetiségi ügyekkel foglalkozó szervek ugyanakkor 1968 végén - 1969 tavaszán még rendkívül ambiciózus tervekkel rendelkeztek. Az SZNT Nemzetiségi Bizottsága már mintegy másfél hónappal a nemzetiségi alkotmánytörvény megszületése után, 1968. december első felében ki is dolgozta és az SZNT Elnöksége elé terjesztette a képviseleti testületek és végrehajtó szervek melletti nemzetiségi szervekről szóló törvény tervezetét. A Nemzetiségi Bizottság törvénytervezete csaknem teljes egészében a Csemadok által megfogalmazott, s 1968 júniusában és júliusában a kormány nemzetiségi albizottsága elé terjesztett javaslatokon alapult, amelyek meglehetősen széles jogkörű, és kizárólag a nemzetiségek képviselőiből álló önálló nemzetiségi képviseleti és végrehajtó szervek létrehozását feltételezték.³⁴

A szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsa a nemzetiségi törvények politikai irányelveinek kidolgozása céljából már első, 1969. április 22-i ülésén négy alcsoportból (nemzetiségi szervek és képviselet, nemzetiségi oktatásügy, nemzetiségi kultúra, nyelvhasználat) álló ideiglenes munkacsoportot hozott létre.³⁵ Miután a munkacsoport május 19-22-e között a Tejfalu melletti körtvélyesi üdülőtelepen megvitatta a törvények politikai irányelveinek téziseit, összesítő jelentését a Nemzetiségi Tanács július 10-i második ülése tárgyalta meg. E jelentés alapján készült el 1969. július 21-ére a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtásával kapcsolatos politikai irányelvek tervezete, amelyet a Nemzetiségi Tanács a legfelsőbb politikai szervek elé terjesztett.³⁶

Az 1969-ben összesen háromszor ülésező Nemzetiségi Tanács (harmadik ülésére december 2-án került sor) a nemzetiségi törvények politikai irányelveinek tervezetén kívül - a Nemzetiségi Titkársággal együttműködve - javaslatot fogadott el és terjesztett a kormány elé többek között a Csehszlovák Televízió magyar és ukrán nyelvű adásának bevezetéséről, a Csehszlovák Rádió magyar adásának kibővítéséről, a komáromi Magyar Területi Színház kassai részlegének létrehozásáról, a magyar érettségizettek magyarországi továbbtanulási feltételeiről. Foglalkozott a Szlovák Tudományos Akadémia mellett létrehozandó Nemzetiségkutató Intézet kérdésével, elkészítette a járási és helyi nemzeti bizottságok mellett létesítendő nemzetiségi szakbizottságok minta-alapszabályzatát, a szlovák, majd a szövetségi kormány elé terjesztette a bíróságon kívüli rehabilitációnak a magyar nemzetiségre vonatkozó javaslatát, és tervei között szerepelt a nemzetiségi oktatási törvény alapelveinek kidolgozása is.³⁷

A Nemzetiségi Bizottság és a Nemzetiségi Tanács által megfogalmazott és előterjesztett javaslatok sorsa mindeközben a normalizáció előrehaladtával egyre bizonytalanabbá vált. A nemzetiségi szervekről kidolgozott törvénytervezet nem került az SZNT plénuma elé megtárgyalásra, a nemzetiségi törvények politikai irányelveivel pedig a párt- és állami szervek éremben szintén nem foglalkoztak. Dobos László miniszter és Szabó Rezső parlamenti alelnök, személyükön keresztül pedig a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó szervek ameddig tehették, a megváltozott körülmények ellenére is megpróbálták napirenden tartani a kérdést. Az SZNT Nemzetiségi Bizottsága például 1969. október 20-i és 1970. március 27-i ülésén egyaránt határozatban sürgette a nemzetiségi törvények politikai irányelveinek az illetékes szervek általi mielőbbi megvitatását,³⁸ Tolvaj Bertalan, a Nemzetiségi Titkárság vezetője pedig a Szabad Földművesnek adott 1969. december 27-i nyilatkozatában annak a reményének adott kifejezést, hogy a legfelsőbb párt- és kormányszervek jóváhagyását követően előreláthatólag 1970 első felében sor kerülhet a nemzetiségi törvények parlamenti elfogadására.³⁹

Erre azonban soha nem került sor. Miután 1970. április 28-án Dobos Lászlót leváltották miniszteri, Szabó Rezsőt pedig parlamenti alelnöki tisztségéből, a nemzetiségi törvények elfogadásának lehetősége végérvényesen elvesztette realitását. Štefan Sádovský szlovák miniszterelnök-helyettes, a Nemzetiségi Tanács új elnöke 1970. november 20-án már arról tájékoztatta az újjáalakított Nemzetiségi Tanácsot, hogy a nemzetiségi törvények alapelveinek 1969-ben kidolgozott tézisei " politikai okokból elfogadhatatlanok" , ezért az azzal kapcsolatos munkálatokat leállíttatta.⁴⁰ A Tanács a nemzetiségi törvények új alapelveinek kidolgozására még létrehozott egy új munkabizottságot, megtárgyalásukra azonban már soha nem tért vissza, a törvények elfogadásának kérdése pedig visszhang nélkül lekerült a napirendről.

Dobos László és Szabó Rezső leváltását követően sor került az ún. nemzetiségi szervek leépítésére is. A nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszteri posztot Dobos leváltásával egy időben megszüntették, a magyar kisebbség a szlovák kormányban az újonnan kinevezett Krocsány Dezső munkaügyi és népjóléti miniszter személyében kapott képviseletet.⁴¹ Szabó Rezsőt az SZNT alelnöki tisztségében Fábry István váltotta fel, az SZNT Fábry által vezetett Nemzetiségi Bizottságát ugyanakkor 1971. március 8-án szintén megszüntették, és más bizottságokkal összevonva Nemzeti Bizottsági, Államigazgatási és Nemzetiségi Bizottság néven szervezték újjá.⁴² A kormány Nemzetiségi Tanácsának személyi összetételét 1970. szeptember 30-án teljesen átalakították, az immár szlovák többségű testület valamennyi magyar tagját lecserélték, elnökévé pedig a leváltott Dobos László helyett Štefan Sádovský miniszterelnök-helyettest nevezték ki.⁴³ Az új összetételű tanács gyakorlatilag semmiféle érdemi tevékenységet nem fejtett ki, egy év alatt mindössze egyszer ülésezett, 1971. október 13-i újabb átalakítása után pedig teljes egészében formális szervvé vált. Hasonló sorsra jutott a szlovák kormányhivatalnak a felettes szervek szerint hatáskörét meghaladó tevékenységet folytató Nemzetiségi Titkársága is: Tolvaj Bertalan titkárságvezetőt 1971 júniusában felmentették tisztségéből, helyére Sziegl Ferencet, az SZLKP KB dolgozóját állították.

A politikai visszarendeződés megpecsételte az 1968- 1969-ben spontán módon létrejött magyar társadalmi szervezetek sorsát, és visszavetette fejlődésében az ígéretesen kibontakozó kisebbségi magyar tudományosságot és kulturális életet is. Az 1968 decemberében létrehozott Magyar Ifjúsági Szövetség és a magyar pedagógustársadalom által kezdeményezett magyar pedagógusszövetség tevékenységét nem engedélyezték, a Csemadok keretében megalakult különböző tudományos társaságokat pedig az 1970-es évek elején sorra felszámolták. Kulturális téren a prágai tavasz egyetlen maradandó eredményét az első ténylegesen önálló csehszlovákiai magyar könyvkiadó, a pozsonyi Madách Könyv- és Lapkiadó, valamint a komáromi Magyar Területi Színház kassai Thália Színpadának a létrehozása jelentette.

A reformfolyamatban való aktív részvételéért járó retorzió és a hetvenes évek elejének országszerte zajló tisztogatási hulláma nem kerülte el a Csemadokot sem. A szövetségnek a reformok melletti kiállása és érdekképviseleti törekvései ugyanis egyre inkább ellentétbe kerültek a Husák-féle új vezetés konszolidációs törekvéseivel. A szlovák pártvezetés 1969 őszétől kezdődően egyre erőteljesebb nyomást gyakorolt a Csemadokra 1968-as tevékenységének felülvizsgálása és vezető szerveinek átalakítása érdekében. A szövetség vezetésén belüli első személycserékre végül azt követően került sor, hogy Dobos László Csemadok-elnököt 1970 áprilisában leváltották miniszteri, Szabó Rezső volt vezető titkárt pedig parlamenti alelnöki tisztségéből. A Csemadok KB 1970. május 11-i ülése a szövetség vezető titkárává Szőke József helyett Varga Bélát, titkárává pedig Varga Sándor helyett ismét Varga Jánost választotta. A KB-ba a testületből 1968- 1969-ben kimaradt egykori tagjai közül kooptálták többek között Krocsány Dezsőt és Sziegl Ferencet, Elnökségébe pedig Varga János mellett Fábry Istvánt is.⁴⁴

Az 1970. májusi személyi változásokat azonban a pártvezetés elégtelennek minősítette. Az Új Szó hasábjain ezért már a KB májusi ülésével párhuzamosan felülről irányított, és mintegy fél éven át tartó sajtóhadjárat indult a Csemadok reformkommunista vezetősége és a szövetség 1968- 1969-es munkája, mindenekelőtt " kisajátított" érdekképviseleti tevékenysége ellen. A Csemadokban radikális változásokat sürgető írások elsősorban Dobos László elnök, Szőke József volt vezető titkár, az 1968. márciusi ún. kassai levél megszövegezői, Béres József, Mede István és Gyüre Lajos, valamint az ifjúsági klubmozgalom képviselői, Duray Miklós és Varga Sándor személyében találták meg a szövetségen belüli " ellenzéki magatartás" , " jobboldali opportunista" , " nacionalista" és " kispolgári befolyás" fő képviselőit. A Gőgh László, Balázs Béla, Bábi Tibor, Varga János és Krocsány Dezső tollából származó írások a szövetség 1968-as vezetésének leginkább azt rótták fel, hogy a nemzetiségi érdekvédelem jelszavával, a fiatal magyar értelmiséget felhasználva eltávolította a Csemadok éléről a proletár internacionalizmushoz ragaszkodó funkcionáriusait, 1968 augusztusában a " szövetségesek internacionalista segítségét" elítélő felhívásokat tett közzé, s 1969 márciusában elfogadott programjában - noha formálisan elismerte a kommunista párt vezető szerepét - a Csemadokot gyakorlatilag a csehszlovákiai magyarság egyedüli érdekvédelmi szervezetének kiáltotta ki.⁴⁵

Az Új Szó ügybuzgalmában nyilvánvalóan szerepet játszott az a tény is, hogy főszerkesztője, Lőrincz Gyula saját magát szerette volna a Csemadok elnöki székébe visszahelyeztetni. A szlovák pártvezetés azonban - legalábbis ideiglenesen - a Lőrincznél szilárdabb osztályöntudatúnak ítélt Fábry István, a szlovák parlament alelnöke mellett döntött, s az SZLKP KB Elnöksége 1971. február 23-i ülésén a lemondatott Dobos László helyett őt bízta meg a Csemadok elnöki tisztségének ellátásával.⁴⁶

A szövetség pártvezetés által kijelölt új elnökének hivatalos megválasztására és a központi szerveiben tervezett tisztogatások végrehajtására a Csemadok KB 1971. március 29-i ülésén került sor. A Csemadok " megrendszabályozása" 1971 áprilisában a politikai pártokat és társadalmi szervezeteket tömörítő Nemzeti Frontból való kizárásával, és a szlovák kulturális tárca felügyelete alá helyezésével végződött, ami egyet jelentett a társadalmi ranglétrán való lefokozásával, egyúttal mozgásterének leszűküléséhez is vezetett.⁴⁷ A Csemadoknak a reformfolyamatban legaktívabb szerepet vállalt egykori vezetői, Dobos László és Szabó Rezső ellen egyúttal pártvizsgálat is indult, ennek eredménye szintén nem lehetett kétséges: az SZLKP KB Elnöksége 1971. július 7-én Dobost és Szabót kizárta a kommunista pártból, s megfosztotta prágai és pozsonyi parlamenti képviselői mandátumától.⁴⁸

Ilyen előzmények után a párt által elvártaknak megfelelően, kritikai hang nélkül, teljes egészében a normalizáció jegyében zajlott le 1972. április 15-16-án a Csemadok XI. országos közgyűlése. A közgyűlés, amelynek beszámolója csaknem teljes egészében az 1968- 1969-es évek ostorozásával foglalkozott, gyakorlatilag mindent megtagadott a Csemadok 1968- 1969-es törekvéseiből és programjából. Érvénytelenítette az 1969. márciusi rendkívüli országos közgyűlés programját és határozatait, s olyan új alapszabályzatot fogadott el, amely a szervezet nevéből törölte az érdekképviseleti szándékát tükröző " társadalmi" jelzőt, a Csemadok hivatalos nevét pedig ismét Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségére változtatta. A Csemadokon belüli tisztogatások levezénylésével megbízott, azonban a magyar értelmiségi körökben csupán csekély támogatottságot élvező Fábry Istvánt - természetesen a szlovák pártközpont előzetes jóváhagyásával - újból Lőrincz Gyula váltotta fel az elnöki tisztségben. Vezető titkárrá ismét Varga Bélát, titkárokká Varga Jánost és György Istvánt választották.⁴⁹

A Csemadok 1968-ban hallgatólagosan megtűrt érdekképviseleti lehetőségei hosszú időre megszűntek, visszaváltozott pusztán kulturális szövetséggé és az állampárti ideológia magyar nyelvű terjesztőjévé. A normalizáció két évtizede illuzórikussá tette annak a lehetőségét, hogy a szövetség bármiféle önálló nemzetiségpolitikai kezdeményezés forrása lehessen.

A szándék, hogy a csehszlovákiai nemzeti kisebbségek jogállását az egyenrangúság és önigazgatás elve alapján rendezzék, olyan egyedülálló és rendkívüli kezdeményezés volt, amelyhez hasonlíthatót nem találunk a szovjet érdekszférába tartozott Kelet-Közép-Európában. Az " emberarcú szocializmus" dubčeki kísérlete azonban a történettudomány mai ismeretei szerint eleve bukásra volt ítélve, a reformfolyamat erőszakos elfojtása pedig törvényszerűen kudarcra ítélte a nemzetiségi politika megreformálásának szándékát is.

A magyar kisebbség által megfogalmazott igények java részének még a szovjet megszállás előtti szlovák elutasítása ugyanakkor joggal veti fel azt a kérdést is, vajon a demokratizálási folyamat továbbélése és esetleges győzelme valóban megteremtette volna-e a nemzetiségek számára törekvéseik maradéktalan realizálásának esélyét. A Husák-féle normalizációs rendszer hivatalos ideológiája mindenesetre így is előszeretettel hangoztatta a csehek és szlovákok, valamint a nemzetiségek közötti jogegyenlőség megvalósulását, jóllehet az 1968-ban elfogadott nemzetiségi alkotmánytörvény jobbára csupán a kisebbségi jogok korlátozására irányuló törekvések eltakarását szolgálta.