Kisebbségkutatás - 2008. 2. szám

Miroslav Michela - Demmel József

Az Apponyi-szerű Krisztus és a Wilson arcú Pilátus¹

A komáromi Tuba János végső nyughelye, avagy egy sírkőállítás anatómiája

Rég más az úr az ősi megyeházán

És hőseid szobráról bús dalom

Letörte orvul hitszegő csel, ármány.

Mily balgaság! Nem múlik, ami késik:

Robogva jönnek majd egy hajnalon

A holt dandárok s újra odavésik!...

(Szatmáry István: Nyitra)²

A szlovák és a magyar történészek szakmai párbeszédének igénye nem újkeletű, ám az együttműködés hagyományai meglehetősen törékenyek. Az együttműködés stabilitása/instabilitása a kooperáció intenzitásán, egymás szakmai tradícióinak ismeretén, aktív felhasználásán és továbbgondolásán, a megfelelő súlypontok megtalálásán és az empátián múlik. Esetünkben a közös kutatómunkát alapvetően szakmai kíváncsiság inspirálta. Célunk az együttműködéssel egyrészt az volt, hogy cikkünk kiterjedtebb forrásbázisra és szakirodalmi alapra épülhessen, másrészt hogy megkíséreljünk egy mindkét térfélen megegyező jelentéssel bíró szakszöveget létrehozni Roman Holec és Pál Judit úttörő vállalkozásához hasonlóan,³ ám nem egy életrajzban közvetetten megjelenő konfliktusokat, hanem egy nemzeti szempontból kifejezetten érzékeny kérdést körbejárva.

Dolgozatunkban egy komáromi sírkőállítás folyamatán keresztül kíséreljük meg bemutatni az 1918-as impériumváltás kisebbségi magyar befogadási folyamatát. Tuba János 1922. szeptember 17-én hunyt el, síremlékét 1925-ben avatták fel. Addig több művész neve, többféle síremlék-tervezet is felmerült. Számunkra azonban nem csak az elkészült emlékmű, de a korábbi, papíron maradt tervezetek is érdekesek, szimbolikájuk éppúgy választ adhat kérdéseinkre, mint a megvalósult (újra)temetés⁴, amelyről a sírkövet állítató Jókai Társaság monográfusa 1936-ban a következőket írta: „Délután fél öt órakor avatták fel Tuba Jánosnak a református temetőben felállított művészi síremlékét, amelyen a Jókai Egyesület vezetősége és tagjai nagy számban, a Komáromi Dalegyesület működőkara pedig testületileg⁵ jelent meg. A felavató beszédet […] Alapy Gyula dr. főtitkár mondotta, aki könnyekig megható szavakban emlékezett meg Tuba Jánosról. Gaál Gyula dr. nyug. polgármester, ref. főgondnok a ref. egyház nevében, Boldoghy Gyula ipartestületi elnök pedig Komárom polgársága nevében⁶ mondott beszédet.”⁷

Számos kérdést vet fel a sírkőállítás processzusa. Mit szerettek volna megjeleníteni az emlékművel? Miért volt erre épp Tuba János alkalmas? Ennek függvényében miként jelenik meg a nagypolitikai változások lecsapódása a síremlék élőknek szóló üzenetében? Fontos választ kapnunk azokra a kérdésekre is, amelyeket általában a politikai tartalommal felruházott temetések és újratemetések vizsgálata esetén tesznek fel a kutatók: 1. Hogyan jelenítik meg az elhunytat a temetéskor, mely szerepeit hangsúlyozzák, melyeket hallgatják el? 2. Milyen viszonyban áll ez a megemlékezők aktuális (politikai) érdekeivel?⁸

Mielőtt közvetlenül forrásainkban mélyednénk el, szükséges bemutatni létrejöttük körülményeit, azaz Komárom történetét a dualizmus második felétől a csehszlovák állam első éveiig, ezen belül is külön hangsúlyt helyezve a szóban forgó síremléket állíttató Jókai társaságra, illetve az elhunyt, Tuba János személyére. Itt azonban nem egy „városbiográfia”⁹ és egy hagyományos életrajz összekapcsolása következik, hanem a múlt források megértéséhez szükséges rétegeit igyekszünk (re)konstruálni.¹⁰

1. Komáromi történet - az újratemetés háttere

A korszak komáromi szellemi elitje, amely csoportosulás leginkább magáénak érezhette a regionális múlt értelmezésének jogát, Komárom történetét 1907-ben a „sors csapásainak lánczolataként” értelmezi.¹¹ Ezzel szemben Komárom városa a 19. század első feléig jelentős kereskedelmi és közlekedési csomópont volt. Fényes Elek még 1840-ben is így látta a várost: „A kereskedést a Duna és Vágh hajókázhatóvizei,[sic!] a megyén keresztűl menő bécsi fő országut nagyon élénkké teszik”¹² Azonban Magyarország közlekedési struktúrájának radikális átalakulása alapvető változásokat jelentett a város életében. A gőzhajózás megindulásával a hajóvontatás egyre jobban háttérbe szorult, jelentős számú hajóvontató munkáját¹³ és a komáromi hajóépítő üzemeket szükségtelenné téve.¹⁴

A forradalom és szabadságharc évei alatt az átlagosnál jelentősebb károkat szenvedett a város. 1848. szeptember 17-én egy viharban tűz ütött ki, „az egész város, még a Dunán állomásozó hajók is elégtek”. Ezután jött még az ostrom 1849-ben, valamint a kolera.¹⁵ Ezt az időszakot a város demográfiai szempontból sokáig nem tudta kiheverni. 1840-ben 17 538 főt számláltak össze, 1847-ben 20 660-at, 1851-ben pedig 13 000-t. Ezt a népességszámot csak az 1930-as évek Komárnója érte el.¹⁶

A kereskedelem központja így fokozatosan más városokba, elsősorban Győrbe tevődött át, nem utolsó sorban azért, mert Komáromot a vasutak is messze elkerülték. Csupán 1885-ben érte el a települést a vaspálya.¹⁷ Ezek után azonban gyors ütemű fejlődés következett be, jelentős állami szerepvállalás segítette vissza a várost korábban betöltött, regionális közlekedési és kereskedelmi csomóponti pozíciójába. 1892-ben elkészült a Dunán átívelő híd,¹⁸ nem sokkal később a város egyesült a túlparti Új-Szőnnyel, a mai Komárommal. Kikötő, hajóépítő-üzem épült, a vasút pedig egyre több irányból érintette Komáromot.¹⁹

1900-ban a népesség 82,7%-a magyarnak, 8,1%-a szlováknak, 7,3%-a németnek vallotta magát. 1910-ben az arányok 89,2 – 3,4 – 5,6 arányban módosultak. 1921-ben Komárnóban 76,4% magyart, 13,6% „csehszlovákot” és 4,1% németet számláltak össze. A gyors, minden bizonnyal 1918-ban meginduló változásokat két tényező indukálta. Egyrészt a hivatalnokréteg és általában véve egyes magyar lakosok kényszerű átköltözése Komárom-Újvárosba, Magyarországra, másrészt a népszámlálások prekoncepciózussága. Hiszen 1910-ben a magyar anyanyelvűek egynegyede többnyelvű volt, azaz az asszimiláció bizonyos fokán állhatott, amely processzust az államfordulat ellenkező előjelűvé változtatott. 1921-ben pedig a csehszlovák számlálóbiztosok törekedtek arra, hogy arányaiban minél több csehszlovák számláltasson össze. A magyar népesség számarányát a zsidó nemzetiség kategóriájának megalkotása is csökkentette.²⁰

Az első világháború után vált valódi harci események színterévé a város, különféle katonai egységek vonultak be Komáromba, előbb a Magyar Nemzeti Tanács, majd a Tanácsköztársaság, később a Csehszlovák Köztársaság, majd az északi hadjárat során ismét a Vörös Hadsereg, végül újra az új állam katonái.²¹ 1919 júniusa után a csehszlovák állam keretei között elkezdődött a város fokozatos, lassú, de feszültséggel teli konszolidációs folyamata. Először a katonai szervek felügyelete alatt állt, amelyek egy 16 tagú városi intézőbizottsággal kommunikáltak. A város polgármesterévé dr. Szijj Ferencet nevezték ki (1920-1923), aki egyben a Jókai Egyesület elnöke is volt. Az állami alkalmazottaknak, amennyiben meg akarták tartani állásukat, hűségnyilatkozatot kellett tenniük és egy év alatt meg kellett tanulniuk az új államnyelvet. 1923-ig az önkormányzati tisztviselőket a főispánok nevezték ki, miközben ugyanezen év januárjától Komárom Pozsony nagymegye részévé vált. Megyeszékhely helyett járási székhely lett. Ebben az évben választották városbíróvá Csizmazia György szocialista jelöltet. Ezzel lezárult Komárom történelmének egy átmeneti időszaka, amely a csehszlovák állami hatalom stabilizálódásával végződött.²²

A trianoni békeszerződés aláírása után a magyarságnak két beilleszkedési stratégia, a sérelmi- és a reálpolitikai álláspont támogatása között kellett választania. A helyi közösség alapvetően a sérelmi diskurzust tette magáévá, amely visszatükrözte az új, marginalizálódott társadalmi-gazdasági pozíciójukkal való elégedetlenséget.²³ Ezt a szemléletet negatív személyes tapasztalatok támasztották alá, illetve a múlt kiválasztott fejezeteire való rendszeres emlékezés, amelyet nem egyszer kontextualizáltak/összekapcsoltak/összevetetettek a jelennel. Így ismételten megerősítették saját kisebbségi traumáikat. A sérelmi diskurzus mentén tevékenykedett aktívan valamennyi magyar ellenzéki politikai tényező, úgy a keresztényszocialisták, mint a kommunisták. Gyakran nyilvánították ki kritikus véleményüket a köztársaság valamennyi magyarjának, illetve a proletariátusnak a nevében. Az egységes nemzeti társadalom képzetét szimbolikus ünnepek és akciók által közvetítették.

Ezek során az aktualizált történelmi és kulturális szimbólumok kiemelésével látványosan megnyilvánult a résztvevők „magyarsága”. Ebből a szempontból voltak jelentősek például a Szent István–ünnepségek, amelyeket Komáromban 1924-ig tartottak meg, ünnepélyes és erősen demonstratív szellemben.²⁴ Hasonló kifejezőereje volt 1848-1849 forradalmi tradícióinak, amelyek a városi identitás egyik alapkövét alkották. Ezt a tradíciót testesítette meg például Klapka György tábornoknak a városközpontban álló szobra – amelyet az állami hatóságok és a helyi elit ki nem mondott kompromisszuma folytán nem távolítottak el – amelynek szimbolikus jelentése megváltozott az új körülmények között. A nemzeti függetlenség szimbóluma maradt ugyan, de immár a csehszlovák államhatalom kontextusában.²⁵ Ezzel szemben a magyar lakosság tartózkodóan, elutasítóan viszonyult az új állam szimbólumaihoz, amely nem egyszer abban nyilvánult meg, hogy nem vettek részt, vagy nem az alkalomnak megfelelően viselkedtek az állami ünnepségeken.²⁶

A fordulat a város számára új gazdasági kihívásokat és komplikációkat jelentett, hiszen elvesztette a kiépített gazdasági hálózatát és a legnagyobb ipari vállalatát, a fegyvergyárat. Viszont megnőtt a komáromi kikötő jelentősége, amely a pozsonyi mellett Csehszlovákia legnagyobb kikötője volt. Nőtt a munkanélküliség, amelynek jelentős hatása volt a szociális helyzetre. Komárno provinciális, határmenti város helyzetébe jutott. Lakosainak alkalmazkodniuk kellett az új körülményekhez, új lehetőségeket és piacokat kellett keresniük, amit többek között a cseh nagyvállalati konkurencia is nehezített. A régió fejlődésére jelentős hatással volt a földreform bevezetése, miközben a csehszlovák hivatalnokok és telepesek beáramlása a térség etnikai összetételét változtatta meg. Egyúttal ebben az időszakban a komárnói középréteg egy jelentős részének nem sikerült megszerezni a csehszlovák állampolgárságot (az 1921-es összeírás szerint ez 834 embert érintett, többségükben magyarokat).

A lakosságnak megvolt a lehetősége, hogy kihasználja a kishatármenti kapcsolatok előnyeit. Például sok komárnóinak a szőlőskertje a Duna szemközti oldalán feküdt, és így nem szakadtak meg teljesen a kistérséget átfonó kapcsolatok. A város jellege mindazonáltal továbbra is magyar maradt, így Komárno a csehszlovákiai magyarok jelentős politikai, kulturális központjává vált.

Komáromban az 1880-as évek végén, 1890-es évek elején két jelentős kulturális egyesület alakult, a Komáromvármegyei és városi Múzeum–Egyesület és a Komáromvármegyei és városi Közművelődési Egyesület,²⁷ amelyeket Jókai Egyesület néven 1911. március 5-én egyesítettek. Céljai közt szerepelt „a nemzeti közművelődés terjesztése, a magyar irodalom ismertetése, művelése és terjesztése, a komáromi múzeum fenntartása, fejlesztése és gyűjteményeinek tudományos feldolgozása, a nemzeti irányú művészetek pártolása és ismertetése”, valamint „Komárommegye nyilvános közkönyvtára és a múzeum otthonának létesítése […], Jókai szobrának mielőbb való felállítása, állandó színház létesítése.”²⁸ Az egyesület 1918 után is jelentős szerepet töltött be. Mivel az „első Csehszlovák Köztársaságban a magyar ünnepnapokat […] már nem volt szabad nyilvánosan, az utcákon és tereken ünnepelni, az ünnepségeket az egyesületekben és templomokban tartották”. ²⁹ A magyar kulturális egyesületnek ezért is lehetett kiemelt szerepe. Elena Mannová szerint mindazonáltal a „nagytekintélyű” egyesület több alkalommal tett kísérletet a szembenálló nemzeti táborok közti kommunikáció kialakítására.³⁰

1919 őszétől a komárnói egyesületek elkezdték felújítani tevékenységüket. A magyar és zsidó-magyar egyesületek mellett, amelyek a városban hosszú idő óta domináltak, csehszlovák egyesületek is alakultak. Az egyesületek rendezvényein való részvétel megerősítette a csoportkohéziót, az összetartozás-tudatot. Az egyesületek - amelyek egyben jelentős érdekcsoportokként is működtek - közösségszervező hatása nem csak kulturális, hanem gazdasági és politikai szinteken is megmutatkozott.³¹ Ebből a szempontból érdekes példát nyújt a Jókai Egyesületben lezajlott, az egyesület épületére kitűzött állami zászló ügyében, illetve a Masaryk születésnapjának megünneplése³² körül kirobbant vita. Végül elutasították az államfő felköszöntésére szervezett ünnepségeken való részvételt.³³ Ezzel szemben a csoportkohéziót kulturális események, előadások, főként pedig hangversenyek és koncertek erősítették, illetve a Jókai-szobor felállításának újra és újra felmerülő igénye.³⁴ 1921. január 1-én az egyesületnek 617 tagja volt, akik gyakran álltak családi kapcsolatban egymással, jelentős hányaduk a városi elitből származott, értelmiségiek, orvosok, kereskedők, tanárok, földbirtokosok, jogászok, igazgatók, hivatalnokok voltak.³⁵ Ez a szám korábban magasabb volt, de például csak a város felosztásával vesztett az egyesület 152 tagot. Az egyesület tagjai aktívan részt vettek a Magyar Népszövetség³⁶ megszervezésében is, amelynek titkára épp Tuba János lett.³⁷

2. Tuba János

Egy, az ezredforduló környéki történetiéletrajz-írásban nem kerülhetnénk meg azt a kérdést, hogy egy személyiség valóban leírható-e különböző szerepeiben és különböző korszakaiban a források által, és hogy valóban létezik-e egy szintén leírható, legbelső, állandó, térben és időben változatlan magva?³⁸ Tuba János esetében azonban némileg könnyebb dolgunk van, ugyanis nem az életrajzát szeretnénk megírni, csupán egyes konkrét (nyilvános és nyilvánossá váló) szerepeit, amelyek Tuba emlékének szakralizációjában fontos szerepet játszottak. Hiszen Tuba közéleti szereplése szolgáltatja azt a csatornát, fórumot, amelyen keresztül az utókor majd megjelenítheti azokat a gondolatokat, amelyeket fontosnak tart elmondani a temetés kapcsán, valójában nem annyira az elhunythoz, mint inkább a megemlékező közösséghez szólva.³⁹ Ez szinte minden politikai újratemetés sajátossága, ezúttal azonban nem azt vizsgáljuk, hogy az elhunytról a nekrológban kialakított kép mennyire különbözik, és milyen pontokon tér el a „valóságtól”, hanem éppen azokat az ismereteket próbáljuk rekonstruálni, amelyekből kiindultak ezek az átértelmezések, azaz, hogy miképp tekintettek Tuba János életére, múltbéli és jövőbeni jelentőségére?

2. 1. Az „aranytollu” jegyző⁴⁰

Tuba János 1855-ben született a Duna-parti városban. „…édes atyjának, nemes Tuba Sámuel uramnak Tó-utcai házán aranyhal jelezte tisztes foglalkozását.”⁴¹ Fia tehát első generációs értelmiségi volt, ugyanis a helyi református iskola elvégzése után pápai református kollégiumba került, s jogász lett. Még Pápán nősült, elvette Takács Ilonát, majd szülővárosába hazatérve huszonhárom évesen, 1878-ban elnyerte az aljegyzői, majd hat évvel később a főjegyzői tisztséget. Három évtizedig törvényhatósági bizottság választott tagja, az iskolaszék tagja, majd évtizedekig elnöke s végül díszelnöke volt.⁴²

Főjegyzőként ő tárgyalt Baross Gábor miniszterrel az állandó komáromi vashíd ügyében,⁴³ 1891-ben kezdeményezője és rendezője volt a vármegyei ipari és gazdasági kiállításnak. 1892-től a Komáromvidéki Takarékpénztár igazgatója.⁴⁴ A komárom-gútai helyiérdekű vasút megteremtésében is érdemeket szerzett.⁴⁵ Országos pozíciója vélhetően lehetővé tette, hogy ezen infrastrukturális beruházások esetén közvetítsen a város és az állam között.

A komáromi iskolák létesítésében is nagy szerepe volt,⁴⁶ de közreműködött az Ipartestület felállításánál is, a Jókai Egyesületnek pedig alakulásától társelnöke volt.⁴⁷

Első városi beosztását hamarosan egy sikeres vállalkozás követte. Bár a szakirodalom nem emeli ki, alapvetően befolyásolhatta Tuba városi pozíciójának megerősödését és kiterjesztését az a tény, hogy hazaköltözése után nem sokkal, 1880-tól gyakorlatilag haláláig döntő befolyással bírt a város egyik legjelentősebb sajtóorgánumára. Komáromban többször kíséreltek meg helyi lapot indítani, a vállalkozás azonban általában kudarcba fulladt. Végül 1876-ban sikerült újraindítani a Komárom című újságot, amely stabil olvasóbázist volt képes kialakítani. Életképesnek bizonyult a lap mindaddig, amíg Tuba meg nem indította 1880-ban saját, Komáromi Lapok című hetilapját, amely fél évvel az indulása után magába olvasztotta a Komáromot.⁴⁸ Tuba 1880-tól 1884-ig, 1892-től 1896-ig felelős szerkesztő, 1896-tól 1907-ig főszerkesztő, 1892 és 1897 között szerkesztő, 1886 és 1895 között a kiadásért volt felelős, 1886-tól pedig haláláig tulajdonosa a lapnak,⁴⁹ de egészen 1919-ig még mint „lapvezér” szerepel a Komáromi Lapok impresszumában.⁵⁰ Komáromi Lapoknak vélhetően nem csekély szerepe volt abban, hogy Tuba szimbolikus és tényleges tettei, a város érdekében kifejtett működése megfelelő nyilvánosságot kapjon, mint ahogy a három egymásután megnyert országgyűlési választás esetén is jó szolgálatot tehetett a lap főszerkesztő-tulajdonosának. Valószínűleg nem beszélhetünk arról, hogy a lap Tuba János szócsöve lett volna, sőt, de sokat jelenthetett egyrészt a számára folyamatosan a rendelkezésére álló publikálási lehetőség, másrészt, hogy a szerkesztők közvetlen forrásból értesülhettek Tuba nyilvános szerepléseiről.⁵¹

2. 2. Tuba János képviselő

1892. januárjában választások voltak, Komáromban két jelölt nézett szembe egymással: a függetlenségi Győry Elek és a kormánypárti Jókai Mór. Jókai azonban betegségére hivatkozva visszalépett január 24-én. Helyébe lépett Tuba János, és 28-án, szombaton, kis többséggel megnyerte a választást. A kerület korábban függetlenségi párti volt, a megye többi négy választókörzete ebben az évben is függetlenségi párti jelölteket választott.⁵²

Tuba három parlamenti cikluson keresztül, 1892 és 1905 között képviselte Komárom városát a magyar országgyűlésben, a kormányzópárt soraiban. Sturm Albert képviselői almanachja nem említ nagyobb parlamenti aktivitást, annyit tudhatunk meg Tuba munkájáról, hogy„a szabadelvű pártnak kezdettől fogva híve…A közigazgatási bizottság tagja”.⁵³ Az 1905-ben kezdődött politikai válság után már nem lett többet képviselő, igaz, Tisza István Munkapártjának mindvégig aktív tagja volt, sőt, korábban, a Nemzeti Társaskörnek alapító tagja.⁵⁴ Egy levélváltás alapján úgy tűnik, magával a párt vezetőjével, Tisza Istvánnal is harmonikus, barátias jellegűnek is nevezhető munkakapcsolatban volt.⁵⁵ Tuba, mint a város parlamenti küldötte, számos reprezentatív, országos eseményen képviselte Komáromot. Közülük hármat emelünk ki, Klapka György és Jókai Mór temetését, amelyeket részletesebben majd a következő fejezetben tárgyalunk, illetve a Deák Ferenc születésének 100. évfordulójáról szóló megemlékezést, ahol szintén Tuba János mondott emlékbeszédet.⁵⁶

2. 3. A magyar kulturális nemzet/a magyar kultúrnemzet reprezentánsa

Tuba János nyilvános személyes kapcsolatai és tevékenysége révén a rá emlékezők számára megjeleníthette az egyetemes magyar kultúrát, hiszen az 1918 utáni években a magyar nemzeteszme eredetileg államnemzeti jellegű koncepciója helyett a Párizs környéki békék nyomán a kulturális nemzetkoncepció dominanciája vált realitássá. De megjelenhetett akár a vélt magyar kultúrfölény reprezentánsaként is, hiszen a korabeli, sőt általában véve is a magyar kulturális élet legjelentősebb alakjaival ápolt szoros kapcsolatot.

Herman Ottóval valószínűleg 1883 augusztusában ismerkedhetett meg, amikor a polihisztor épp A magyar halászat könyve című munkájának anyaggyűjtésén dolgozott Komáromban.⁵⁷ Herman e munkájának előszavában meg is jegyzi, hogy „mesterszavak és halászszerszámok gyűjtésében” a Duna mellett Tuba János főjegyző is segítségére volt.⁵⁸ Talán nem véletlen, hogy épp Tuba segített, hiszen, amint említettük fentebb, a főjegyző homo novus volt a komáromi elitben, apja még halász volt. Két levél is fennmaradt, amelyeket Herman 1896-ban, a millenniumi kiállítást szervezve írt Tubának, segítségét kérve. Ekkor még hivatalos hangnemben szólítja meg: „Nagyságos Uram!”. Nem sokkal később azonban már közvetlenebb hangnemben szólnak egymáshoz, 1901-ben pedig, amikor A magyar nép arcza és jelleme című munkájához keresett forrásokat, Herman Tuba vendége volt Komáromban,⁵⁹ akit az 1902-ben megjelent könyv előszavában régi jó barátjának nevez.⁶⁰

Tuba János Feszty Árpáddal is baráti kapcsolatot ápolt. Fesztynek a Komárom melletti Kingyesen volt tanyája, ahová néha pihenni járt. A kingyesi ház mestergerendájára Feszty Árpád vendégei rendszerint alkalmi verseket írtak, közülük kettőt Tuba:

1894 September hó 15 és 16,
Itt mulatott három ember meg egy pap.
Csepy Dani, Reznyák Berczi és Tuba,
Vígság után merültenek nagy búba.
Szíves levén a kínálat,
Oly nagyokat ők ivának,
Hogy elfogyott a boruk.
Igy lőn szomorú soruk.
Söröd sincs, bár sok az árpád,
Isten veled, Feszty Árpád.⁶¹

Erre a versre reflektál a következő is:

Éppen ma hat éve... mintha csak most lenne,
Zajos volt a hajlék, és mi vígak benne.
Újra itt vagyunk, de régi kedvünk nincs itt,
Búsan nyitogatjuk a ház rozsdás kilincsit.
Mosolygó verőfény, s jó bor mindhiába,
Messze van Árpádunk — künn Itáliába!
1900. szept. 16. Tuba János⁶²

Tuba János kingyesi látogatásainak emlékét áttételesen Gárdonyi Géza egy regénye is megőrizte.⁶³

Komárom leghíresebb szülöttével, Jókai Mórral való kapcsolatáról ő maga számol be, amelynek alakulására vélhetően szintén hatással volt Feszty Árpád, aki Jókai vejeként egy házban lakott az íróval Budapesten. Tuba elmondása szerint az ismeretség ekkor mélyült barátsággá. „Már ifjúságomtól kezdve éreztem atyai jóindulatát, szeretetét. Még hosszú évek multán is, midőn pedig már deresedő fejjel jártam az élet országútján, rendesen így szólított: »Te gyerek«.” „Később még szorosabb, még bensőbb összeköttetésbe jutottam »Móricz bácsi«-val. Hivatásom az esztendő jelentékeny részében Budapesthez kötvén, érintkezésünk bensőbb és sűrűbb lett. Közel másfél évtizeden keresztül hetenként legalább egyszer-kétszer, néha többször is megfordultam az akkor már a Bajza utcában rakott családi fészekben… A földszinten laktak veje: Feszty Árpád és neje.” „Kisebb, nagyobb társasággal együtt, de leginkább szűk családi körben igen gyakran élveztem a ház kedves vendégszeretetét. Az is sokszor megesett, hogy Árpádék jouron, estélyen vagy színházban lévén, Móricz bácsival kettesben iddogáltuk a pompás »svábhegyi« saját termésű borát és fogyasztottuk el a mindig magyaros vacsorát.”⁶⁴

Tuba sírkövének felavatásakor egyedül Jókait nevezte meg Alapy Gyula, és ezzel az emlékezés keretei közé bevonta a Jókai-kultuszt is: „a Szombati utcai kollégiumban talán éppen Jókai padjában tanulta a betűket megismerni”.⁶⁵

1904-ben elhunyt Jókai. Mikszáth Kálmán Jókai-életrajzát a következőképp zárja: „Egész sora beszélt a szónokoknak bent a Múzeumban, valamint a nyitott sírnál künn, s hogy ne hiányozzék semmi, ami még a halottnak jó lehet, az utolsó szónok, a komáromi Tuba János egy láda komáromi földet is hozott magával,⁶⁶ amit a sírba lebocsátott. Aztán ráhányták a földet és egy kis púp keletkezett azon a helyen. Egy hegycsúcs ellenben eltűnt egy másik helyen.”⁶⁷

Tuba János ezt az erősen lokálpatrióta szimbolikájú, szakrális gesztust, amely mögött áttételesen nemzeti jelképrendszert is sejthetünk, nem Jókai temetésénél mutatta be először. 12 évvel korábban Klapka György távozott az élők közül. A temetésen Tátray József polgármester és Tuba János (Jókai temetéséhez hasonlatosan képviselői minőségben) vett részt, gyászbeszéde után a komáromi várvédő parancsnok koporsójára, akkor még egyértelműen a nacionalista szimbólumrendszer keretei között, az általa védett vár egy bástyájának a földjét szórták rá. Nem sokkal később Tuba gyűjtést kezdeményezett Klapka komáromi szobrának a felállítására, majd ő is avatta fel Róna György elkészült alkotását, többek között Jókai részvétele mellett.⁶⁸

2. 4. „a magyar nemzeti kisebbség vezéralakja”⁶⁹

Az impériumváltás utáni első években a városi magyar közösség fokozatosan újraszervezte önmagát, ugyanakkor ki kellett építenie egy új kulturális és politikai struktúrát is. Jelentős szerepet játszottak a magyar politikai élet újjászervezésében az Osztrák-Magyar Monarchia egykori magas állami funkcióit betöltő befolyásos személyiségei. Politikai tapasztalatukon és nevükön kívűl korábbi regionális és budapesti kapcsolataik is jelentősek voltak. Budapest ebben az új helyzetben is meghatározó tényező volt, mivel a kisebbségi ellenzéki pártok tevékenységét szorosan koordinálták a budapesti politika, főként a kormánykörök.⁷⁰

Komárno az egyik jelentős politikai központtá vált. A fordulat után a városban ellenzéki magyar keresztény pártok alakultak. Ebben a folyamatban jelentős szerepet játszott Tuba János is, aki – jelentős és befolyásos személyiségként – aktívan részt vett a szlovákiai magyar közösség politikai életének újjászervezésében. Alapító tagja és egyik vezéralakja volt a Magyar Nemzeti Pártnak, amely 1920 elején jött létre. Ez a politikai tényező és főként vezető személyiségei álltak egyébként a köztársaság integritása ellen irányuló titkos szervezet élén is.⁷¹ A politikai pártok szervezésének az ütemét nagy mértékben felgyorsította az 1920. április 18-ra kiírt parlamenti választás. A választást a szocialisták nyerték. Komárnóban a szavazatok 57%-át szerezték meg, miközben a magyar ellenzéki pártokra a választásra jogosultak 35,22%-a szavazott, amely erős városi pozíciójukra mutat. Ugyanakkor a választási kampány utolsó napjaiban a Magyar Nemzeti Pártot a csehszlovák szervek betiltották. A trianoni békeszerződés aláírása után egy közös, pártok fölött álló csehszlovákiai magyar platform létrehozását kísérelték meg az úgynevezett Magyar Népszövetség megalapításával. A szervezet célja volt a magyar öntudat fenntartása és a magyar érdekek képviselete. Ezt a jelentékeny törekvést úgy gátolták meg a csehszlovák hivatalok, hogy nem hagyták jóvá a szervezet alapszabályzatát. Tuba, aki a Magyar Népszövetségben igen jelentős, főtitkári pozíciót töltött be,⁷² ezen kudarcok ellenére életének a végéig aktívan részt vett a szlovákiai magyarság politikai megszervezésében.

3. Egy síremlék genezise

A gyász bevett ellenállási forma volt a neoabszolutizmus korában, elegendő itt Széchenyi vagy Forinyák Géza temetéseire utalnunk. A halál témája a rejtjeles, bonyolult kommunikáció egyik formája volt, amely funkcionálisan hasonlóképp működött Tuba János temetésének esetében is, hiszen, bár korántsem beszélhetünk a neoabszolutizmushoz hasonló, antidemokratikus rendszerről az 1918 utáni Csehszlovákia esetében, a kollektív jogok gyakorlása mégis bizonyos csorbát szenvedett.

Az 1919 januárjában a csehszlovák határőrség által lelőtt helyi halász temetésén Komárno lakosai tömegével vettek részt, amely egyben a csehszlovák hatalom elleni tiltakozás is volt.⁷³ Az emlékezet jelentős helyei voltak az elesett kommunista gárdisták sírhelyei is, amelyeknél a helyi kommunisták által szervezett május elsejei felvonulások résztvevői is tiszteletüket tették. Ez utóbbi alkalmaknak nem annyira etnikai, mint inkább politikai és szociális töltetük volt.

A nemzeti ünnepek megünneplése esetén annak közösségi formáira köztereken rendszerint nem kerülhetett sor, éppen ezért növekedett meg a magyar közösség számára a Jókai Egyesület székhelyének, a komáromi Kultúrpalotának a jelentősége. Tuba újratemetése egy hasonló aktussal kezdődött: a megemlékezés szertartása, életének bemutatása a Jókai Egyesület 1925. évi közgyűlésének keretei között történt meg, ahol Fülöp Zsigmond vázolta fel Tuba „lelki portréját”,⁷⁴ és aznap délután került sor a síremlék felavatására is.⁷⁵

Tuba János 1922. szeptember 17-én halt meg, síremlékét mégis csak egy hosszabb folyamat eredményeként, 1925 nyarán állították fel. A processzusról több hivatalos irat is fennmaradt a komáromi levéltárban. Az első 1923. június 8-án íródott, ahol Komáromi Kacz Endre festő⁷⁶ – akit, mint hozzáértőt, a Jókai Egyesület bízott meg azzal, hogy Budapesten megfelelő művészt találjon a síremléke elkészítésére – azt írja Szíjj Ferenc nyugalmazott polgármesternek, miszerint Budapesten megegyezett Székely Károly szobrásszal, hogy az elkészíti a síremlék tervét, míg a korábban felkért művészek a honorárium alacsony volta miatt nem vállalták a megbízást. A következő levél írója és címzettje ugyanaz, itt már az elkészült tervezetet mutatja be és magyarázza Komáromi. A harmadik levél 1923. július 7-én íródott, a Vezérpénzügyigazgatóságnak, amelyben egy Zala György által tervezett síremlékről van szó, amelyet műkőből, közadakozás által állítanának fel. Az első levélben Zala tervét már elvetett változatként említi Komáromi, a két levél közti feszültség feloldható azonban, azzal, hogy itt végig megvalósulatlan, folyamatban lévő tervekről van szó, amelyek akár párhuzamosan is futhattak egymás mellett.

Ezen kívül van még két dokumentum 1925 nyaráról, az egyik vélhetően Alapy Gyulához íródott, és a síremlék felavatására kéri fel a neves komáromi tudóst, a másik pedig a komáromi kórus elnökéhez, és két gyászdal előadását kérik. Alapy Gyulának a síremlék avatásakor elmondott beszédének gépelt változata zárja a dokumentumok sorát.

3. 1. A szobrászok, a tervek és az emlékmű

Két művész neve merült fel a dokumentumokban a Tuba-síremlék elkészítése kapcsán. Egyikük Zala György, a millennium szobrásza.⁷⁷ De miért vállalna egy olyan népszerű, ismert (tehát keresett) művész egy vélhetően nem túl jelentős honoráriummal járó vidéki munkát, aki a főváros máig központi nemzeti emlékhelyeit is megalkotta néhány évtizeddel korábban? Nem magyarázható ez önmagában Tuba fent ismertetett regionális jelentőségével. Zala György ugyanis a dokumentumok szerint „az elhunyt elnök barátja” volt. Ennek a kapcsolatnak egy jelét találtuk: a Klapka György emlékére Tuba által kezdeményezett és végig irányított szoborállítási folyamat során működtek együtt, amikor a szobortervek bíráló bizottságában mindketten szerepeltek.

Zala egyébként számos síremléket is tervezett, valamennyi esetben reprezentatív, a síremlékre boruló egész alakos szobrokkal kiegészített alkotásokról van szó.⁷⁸ Az ő Tuba-sírkő tervezetének épp ez lehetett a kizáró oka: az állíttatók nem engedhették meg maguknak, hogy ilyen külön alakos szoborral emlékezzenek meg Tubáról.

A másik művész Székely Károly.⁷⁹ Mint említettük, nem tudjuk pontosan megállapítani a sorrendet, de ez alapvetően nem is kérdésünk, hiszen jóval fontosabb számunkra a szobor tervezete, az, hogy mit szerettek volna megjeleníteni általa. Ez a Székely-féle tervezetben különösen érdekes. Komáromi Kacz Endre tolmácsolásában ugyanis a következőket olvashatjuk a tervezett síremlékről: „Az emlékmű anyaga márvány műkő. Magassága 2.70 m. Ezen felül jön a hármas halomból a kereszt helyett kiemelkedő csillag (a kálvinisták jelvénye) mely azonban lehet buzogány is. Ez esetben buzogány, mely az elszakított hármas halom felett őrködik. A bronzból készült reliefen (melynek nagysága körülbelül 70 x 60 cm) – Krisztus Pilátus előtt van megmintázva. Az Apponyi-szerű Krisztus jelképezi az igazságot, mit a háttérben lévő tömeg kívánságára a Wilson arcú Pilátus, kezeit mosva elítél, megfeszíttet.”⁸⁰ Komáromi itt tehát egy alapvetően vallási, református szimbólumot egyértelműen a magyar nemzeti jelképrendszer keretei közé helyez, aktualizál, majd egy ismert bibliai jelenetet parafrazeál. Apponyit párizsi beszéde⁸¹ miatt helyezi Krisztus szerepébe, ám nem szabad figyelmen kívül hagynunk a magyar nemzeti jelkészlet másik fontos, kapcsolódó elemét sem, hiszen az eredetileg a felosztás korabeli Lengyelországból származó szállóigét (Lengyelország, népek Krisztusa)⁸² könnyedén át lehetett emelni azt a Trianon utáni magyar köztudatba.⁸³

Wilson szerepeltetése hasonló, egyenes vonalú, egyszerű logikájú gondolatvezetésre utal. A mai magyar közvélekedés ugyanis a négyek közül hajlamosabb Clemenceau negatív szerepét kiemelni. Ám Wilson nála alkalmasabb Pilátus szerepének betöltésére, már csak ikonográfiai szempontból is, hiszen a Pilátus-ábrázolásokhoz hasonlóan⁸⁴ Wilson sem viselt szakállt, vagy bajuszt, Clemenceaut viszont meg kellett volna „borotválni” ehhez a művelethez. Ám a bibliai elbeszélés kereteibe is könnyebb volt Wilsont belehelyezni: Krisztus (azaz Magyarország) halálát alapvetően nem óhajtja, csupán gyenge ahhoz, hogy ezt megakadályozza (azaz megtagadta saját, „wilsoni elveit”). A „háttérben lévő tömeg” szerepét itt alapvetően az első világháborúnak csak a végére kialakult politikai- és közvélekedést, az antant hatalmak döntéshozó elitjei és a véleményükkel azonosuló társadalmak játsszák el, szűkebb értelemben esetleg a későbbi kisantant politikusai és társadalmai.

Érdemes külön foglalkozni azokkal az érvekkel, amelyeket a szobrászok alkalmasságának az alátámasztására használnak a levélírók. Ezek az érvrendszerek nem függetlenek a címzettől. A Vezérpénzügyigazgatósághoz íródott dokumentum⁸⁵ szövegéből világosan kiderül, hogy csehszlovák állami szerv a címzett. A későbbi iratokkal szemben nem helyezik sem Tubát, sem az emlékműállítás eseményét nemzeti vagy regionális kontextusba. A Jókai Egyesület nemzeti jellegét nem emelik ki, az eseményt pedig egy pusztán kegyeleti tényként említik. Az emlékmű megtervezését és elkészítését „Zala György szobrászművész, az elhunyt elnök barátja vállalta el a megboldogult iránt érzett kegyeletből.”⁸⁶ A levél szövegezője tehát interperszonális, és nem nemzeti kontextusba helyezi Zala György felajánlkozását a síremlék elkészítésére. Zala alkalmasságát bizonyítandó nem használnak nemzeti érvrendszert, holott az ő esetében még indokolt is lett volna a korszak legismertebb, legfoglalkoztatottabb nemzeti szobrászának nevezni.

A belső levelezésnél, amikor a Jókai Egyesületnek készít jelentést a megfelelő szobrászmester felkutatásával megbízott Komáromi Kacz Endre, már egészen más érvrendszert találunk. Azt írja az általa felkért szobrászról: „Székely jó magyar ember, s kiváló szobrász, s az általa készítendő emlékmű föltétlenül művészi alkotás leend.”⁸⁷ Komáromi Kacz tehát nem csak kiemeli Székely Károly megfelelő nemzeti érzelmeit, de még a művészi kompetenciája elé is helyezi ezt. Figyelemreméltó, hogy másodszorra is megerősíti, hogy Székely valóban rendelkezik művészi alkotótehetséggel, ezt tehát a levél írója vélhetően nem látta magától értetődőnek.

A két szobrász tervezetének további sorsáról csak annyit tudunk, hogy nem valósultak meg. Ennek oka Zala esetében vélhetően az anyagi fedezet hiánya, és Székely esetében is ezt sejthetjük, hacsak nem a Jókai Egyesület öncenzúrájáról van szó. Az emlékműállítás folyamatában kétszer említik a síremlék anyagát, mely szerint az csak műkőből lehet, mert már a legolcsóbb homokkő is olyan sokba kerülne, hogy a faragás ellenértékét nem tudnák előteremteni.⁸⁸ Az emlékművet végül egy csehszlovákiai, pozsonyi magyar művész, Rigele Alajos készítette el,⁸⁹ az 1921-ben elbontott pozsonyi Mária Terézia szobor maradványaiból.⁹⁰ Vélhetően hozzáférési lehetősége volt a bontott kőhöz, s ezáltal olcsóbban lehetett kivitelezni a síremléket.⁹¹

Lubomír Lipták azt írja, hogy minden új hatalom igyekszik kijelölni életterét.⁹² A Mária Terézia-szobor lerombolása az újonnan megalakult Csehszlovákia egyik jelentős, s az 1918 utáni Pozsony talán legjelentősebb szimbolikus aktusa volt, amellyel az osztrák-magyar államiság emlékének szembetűnő jelképét távolították el.⁹³ Jankovics Marcell visszaemlékezéseit nem érdektelen hosszabban idézni ezzel az eseménnyel kapcsolatban, hiszen a szövegből jól kiolvasható az a szakralizációs folyamat, amellyel a szobor egyes darabjai nemzeti értelmezési keretben nyertek új definíciót, ráadásul az itt leírt történet fontos pontokon mutat analógiát a Tuba emlékmű értelmezési lehetőségeivel: „[Az emlékmű] egyik része törmelékké vált, - a tömörebben megmaradt darabokból […] később több kisebb szobor készült. […] Az egyik kisebb márványból Rigele Alajos pozsonyi mester pompás kis díszművet faragott. Árpádkori honkereső magyar vitéz mellképmását. Kis remekmű, - alig másfél-két arasz magas. Ez a szobrocska most is egyik pozsonyi teremben áll a régi kandalló párkányán, mely köré magyarok szoktak gyülekezni, nem a kandalló melegéért, hanem hogy magyar gondolatnál, a géniusz lángsugaránál melegedjenek. Ezt a szobrot a hatóság zárt szobában sem engedte felállítani, míg felírását le nem csiszolták. A magyar multnak, a jelen a jövőért. […] A rendőrhatóság kifogásait e felírás ügyében még a prágai legfőbb közigazgatási bíróság is helybenhagyta. Emberi ítélet, - csak az idő változtathatja meg…⁹⁴

Később azt írja egy amerikai újságíróról, aki felvetette, hogy a pozsonyi sajtóban alig említették a szoborrombolást „Menjen el ez amerikai tudósító a magyar Nemzeti Múzeumba. Ott láthatja, mennyire szerettük e szobrot. Minden kis roncsát ereklyeként mentettük meg az utókornak. Még ez is bűn volt […] A vámőrök fegyelmi eljárást kaptak a nyakukba, hogy nem vették észre, mit tartalmaz az őrségükön keresztülfutó öt láda”⁹⁵

Érdekes kettőség figyelhető meg az értelmezési keretekben: a szobor roncsait győzelmi jelvényként, a múlt, az emlékezet feletti uralom duplán megerősített jelképeként és a nemzeti emlékezet szakralizált ereklyéiként egyaránt értelmezték a kortársak, hiszen, bár Jankovics Marcell vélhetően „téved”, amikor a pozsonyi Szent-György szoborról ír,⁹⁶ egy Palacký-szobor valóban készült a Mária Terézia szobor maradványaiból.⁹⁷ Itt tehát a Lipták által leírt élettér-kijelölésre egy másik réteg is rakódik, az előző korszak eltüntetésének és a saját igényeink – szó szerint – „átfaragásának” a törekvése.

A másik értelmezési keret pedig az emlékezet megőrzéséé: a szétvert szobor darabjainak az ereklyeként történő fenntartása, illetve az átlényegítése más, hasonló kommunikatív funkcióval rendelkező, azaz azonos üzenetet közvetítő szobrokká. Ilyen emlékműként kell értelmeznünk Tuba síremlékét is.

4. Konklúzió

Tuba János az 1920 után létrejött kisebbségi magyarság, ezen belül is a regionális, komáromi magyar közösség számára számos közösségkohéziós tényezőt jelenített meg. Az 1920 utáni évek a csehszlovákiai magyarság számára a kialakult helyzettel való szembenézést és egyúttal a korábbi nagy nemzeti elbeszélés továbbélését is jelentette. Tuba neve hívószóként működhetett azon fogalmak esetén (politikai hatalom, infrastrukturális fejlődés, a magas színvonalú nemzeti kultúra), amelyek egy komárnói magyart nemzeti büszkeséggel tölthettek el, az újratemetés folyamata pedig a realitásokhoz való alkalmazkodásra késztette az emlékező közösséget.

A meg nem valósult sírkő szimbolikájának Komáromi Kacz Endre általi interpretációja hozzásegít ahhoz, hogy megfejtsük, milyen szerepeiben értelmezték Tubát halála után, hiszen azt írja: „Kifejezésre jut benne majd minden, mely az elhunyttal kapcsolatos, s főleg az utolsó években kifejtett munkássága.”⁹⁸ Tehát a kisebbségi politikusra emlékeztek, akinek súlyát azonban az 1918 előtti szerepei jelentették. Fontos momentum, hogy a regionalitás hangsúlyozása, a komáromiság erőteljes kiemelése kódolt üzenetet közvetíthetett, hiszen a lokálpatriotizmus ez esetben egy csaknem színmagyar régióhoz való ragaszkodást is kifejezett. Ezt szintén Komáromi Kacz levele erősíti meg, hiszen szerinte a tervezett emlékmű empire stílusában „a régi Komáromhoz való ragaszkodás is kifejezésre jut […] Az idegen, a kívül álló szemlélő, mindebből semmit nem lát. S ennek ma így kell lenni”⁹⁹

Az idézet jól mutatja, hogy a temetés aktusa nem csak, hogy kódolt tartalommal bírt a temető közösség számára, de ráadásul az esemény üzeneteit tudatosan rejtjeles módon fogalmazták meg. Tuba újratemetését nemzeti ünnepéllyé alakították, így próbálva kitörési pontokat keresni a nyilvánosan megtartott nemzeti ünnepeket ellehetetlenítő gyakorlaton. A zárt falak között megtartott közgyűlés egy újratemetésbe torkollott, amelyen a hatóság ugyan nem találhatott kifogásolnivalót, ám mégis nemzeti tömeggyűlés alakját öltötte magára. A komáromi magyar elit tudatosan készítette elő így az eseményt, hiszen a Komáromi Lapok felszólította olvasóit, hogy „mindenki hozzon egy két szál virágot Komárom nagy magyarjának sirhalmára”¹⁰⁰ A megvalósult eseményről pedig a következőket írta: „Temetése az egész Délszlovenszkó osztatlan részvétele mellett, sokezernyi gyásztisszeségtevő közönség jelenlétében ment végbe”.¹⁰¹ Éppen a jelenlévők nagy száma, illetve a haláleset óta eltelt négy év mutat rá, hogy itt nem egy hagyományos értelemben vett gyászszertartásról volt szó.

Elena Mannová szerint a két világháború között Komárnóban két különböző történelmi emlékezet küzdött egymással a nyilvános szférában, a közös, de különféleképpen megélt múlt emlékezete.¹⁰² Tuba János szlovenszkói magyar politikusként jeleníthette meg a rá emlékezők számára mindazt, ami Komáromot magyar nemzeti jelentőségűvé avatta.

Felhasznált Irodalom:

Angyal, 2002. Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918-1938. Galánta – Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum, 2002.

Angyal, 2004. Angyal Béla: Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez. 1919-1936. Somorja – Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum, 2004.

Ambruster - G. Nagy, 1891.Magyar Compass. Pénzügyi évkönyv. (Horvát-Szlavon országgal). 1891-1892. XIX. évf. Szerk.: Ambruster Jakab – Dr. G. Nagy Sándor. Budapest, 1891.

Ambruster- G. Nagy, 1892. Magyar Compass. Pénzügyi évkönyv. (Horvát-Szlavon országgal). 1892-1893. XX. évf. Szerk.: Ambruster Jakab – Dr. G. Nagy Sándor. Budapest, 1892.

Bácskai, 2003. Bácskai Vera: Várostörténet. In: Bódy Zsombor – Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányzatok, módszerek. Budapest, Osiris, 2003.

[Borbás], 1999. [Borbás György]: A millennium szobrásza. Zala György. Budapest, Kossuth, 1999.

Borovszky, 1907. Komárom vármegye és Komárom sz. kir. város. Szerk.: Borovszky Samu. Budapest, Országos Monografia Társaság, 1907.

Fehérváry, 1985. Fehérváry Magda: Herman Ottó komáromi kapcsolatairól. Honismeret, 1985/4. XIII. évf.

Fejes-Kun-Polgárdy, 2002. Fejes Imre – Kun Miklós Jenő – Dr. Polgárdy Géza szerk.: Nem! Nem! Soha! A magyar fájdalom, dac és élniakarás versei. Budapest, Ménrót, 2002.

Fényes, 1841. Fényes Elek: Magyar Országnak, s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. I. kötet. Pest, 1841.

Fényes, 1851. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik. 2. köt. Pest, Fényes Elek, 1851.

Fülöp, 1925. Fülöp Zsigmond: Tuba János emlékezete. Komárom, Spitzer Sándor Könyvkiadó Vállalata, 1925.

Fülöp, 1937. Fülöp Zsigmond: A Jókai Egyesület huszonöt éve (1911-1936). Komárom, Komáromi Jókai Közmívelődési és Múzeum Egyesület kiadása, 1937.

Galánthai, 1897. Mihók-féle Magyar Compass. Pénzügyi és kereskedelmi évkönyv. 1897-1898.. XXV. évf. I. kötet Szerk.: Dr. Galánthai Nagy Sándor. Budapest, 1897.

Galánthai, 1907. Mihók-féle Magyar Compass. Pénzügyi és kereskedelmi évkönyv. 1907-1908.. XXXV. évf. I. kötet Szerk.: Dr. Galánthai Nagy Sándor. Budapest, 1907.

Gárdonyi, é. n. Gárdonyi Géza: Két menyasszony. Budapest, Dante, é. n.

Gyáni, 2005. Gyáni Gábor: Új utak a magyarországi várostörténet-írásban. In: Czoch Gábor (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram, 2005.

Herman, 1887. Herman Ottó: A magyar halászat könyve. Budapest, K. M. Természettudományi Társulat, 1887.

Herman, 1902. Herman Ottó: A magyar nép arcza és jelleme. Budapest, K. M. Természettudományi Társulat, 1902.

Holec-Pál, 2006. Roman Holec – Judit Pál: Aristokrat v službách štátu. Gróf Emanuel Péchy. Bratislava, Kalligram, 2006.

Horánszky, [é. n.]. Horánszky Lajos: Tisza István és kora. I. kötet. Budapest, Tellér kiadó, [é. n.].

Jakab, 2004. Jakab István: Emlékeim. Regélő kingyesi gerendák. In: Irodalmi Szemle. Irodalom/kritika/társadalomtudomány. 2004. április.

Jankovics, é. n. Jankovics Marcell: Húsz esztendő Pozsonyban. Budapest, Franklin társulat, é. n.

Katona, 2007. Katona Csaba: „Ezen gyászünnepélynek kiválóan városi jelleggel kell bírnia…”. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök 1870. évi újratemetésének háttere. Kisebbségkutatás. Minorities studies and reviews. 16. évf. 2007. 3. szám.

Kisantal-Szeberényi, 2003. Kisantal Tamás – Szeberényi Gábor: A történetírás „nyelvi fordulata”. In: Bódy Zsombor – Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányzatok, módszerek. Budapest, Osiris, 2003.

Kiss Gy., 2005. Kiss Gy. Csaba: „A lengyel nép szellemi felszabadítója”. Miczkiewicz magyar emlékezete. In: Kiss Gy. Csaba: A haza, mint kert. Budapest, Nap, 2005.

Kovács, 2000. Kovács Éva: Határváltó diskurzusok: Komárom 1918-22, 1938. In: Konfliktusok és kezelésük Közép-Európában. Szerk.: Bárdi Nándor, Budapest, Teleki László Alapítvány, 2000.

Kovács, 2003. Kovács Éva: A „házassági piac” alakulása Komáromban (1900-1940). Az etnikumok közötti kulturális csere „mérésének” lehetőségei. In: Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok a 60 éves Benda Gyula tiszteletére. Budapest, Hermész Kör – Osiris, 2003.

Kovács, 2004. Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938). Somorja – Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum, 2004.

Kövér, 2002. Kövér György: Biográfia és történetírás. In: Kövér György: A felhalmozás íve. Társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Budapest, Új Mandátum, 2002. 402 – 409.

Lipták, 2000a. Lubomír Lipták: A szlovák stratégiai elit. In: Lubomír Lipták: Száz évnél hosszabb évszázad. A történelemről és a történetírásról. Pozsony, Kalligram, 2000.

Lipták 2000b. Lubomír Lipták: Helycserék a piedesztákon. A politikai váltások emlékművei és az emlékműváltások politikája. In: Lubomír Lipták: Száz évnél hosszabb évszázad. A történelemről és a történetírásról. Pozsony, Kalligram, 2000.

Macho, 2007. Macho, Peter: Branislav Varsík a bratislavský pomník Márie Terézie. In: Miles Semper Honestus. Bratislava, Vojenský historický ústav, 2007. 161-167.

Mácza, 2002. Mácza Mihály: Komárom nevezetességei. Pozsony, Madách – Posonium, 2002.

Mácza, 2004. Mácza Mihály: Az impériumváltás és következményei Komáromban (1919-1938). In: Limes. 63. évfolyam, 2004/3.

Markó, 2002. Új magyar életrajzi lexikon. Szerk.: Markó László. III. rész. H-K. Budapest, Magyar Könyvklub, 2002.

Mátay, 1993. Mátay Mónika: Nekrológ dekonstrukciók. In: Sic Itur ad Astra, 1993. 2 – 4. sz.

Mannová, 2000. Elena Mannová: „…de most már jó szlovák” A nemzeti identitás variációi két dél-szlovákiai kisváros egyesületi életében, 1918 – 1938. In: Regio, 2000. 93 – 102.

Mannová, 2001. Elena Mannová: Konštrukcia menšinovej identity v mestskom prostredí (Maďari v Komárne a Lučenci (1918-1938). In: Etnicita ako faktor polarizácie mestkého spoločenstva v 20. storočí. Ed.: Peter Salner, David Luther, Bratislava, Ústav etnológie SAV, 2001. 111-140.

Mannová, 2002. Elena Mannová: Nemzeti hősöktől az Európa térig. A kollektív emlékezet jelenetei Komáromban, a szlovák-magyar határon. In: Regio, 2002/3. 26-46.

Michela, 2008. Michela, Miroslav: Význam svätoštefanských osláv v procese formovania identít maďarskej menšiny na Slovensku v rokoch 1918-1938. Megjelenés alatt.

Mikszáth, 1960. Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. II. kötet. Mikszáth Kálmán összes művei, 19. köt. Budapest, Akadémiai, 1960.

Motajová, 2006. Motajová, Zuzana: „Apuskánk” születésnapjai. A személyi kultusz jelensége a két háború közti Csehszlovákiában. In: Sic Itur ad Astra, 2006/3-4. 303-316.

Podoba, 1998. Podoba Juraj: Etnická identita, menšinové elity a etnický konflikt: súvislosti a determinanty. In: Kiliánová, G. (ed.) Identita etnických spoločenstiev. Etnologické štúdie 5. Bratislava, Ústav etnológie SAV, 1998. 83-92.

Rév, 1993. Rév István: A feltámadás archeológiája. In: Sic Itur ad Astra, 1993. 2 – 4. sz.

Stéfán, 1993. Stéfán Ildikó: Gróf Batthyány Lajos halála és temetései. In: Sic Itur ad Astra, 1993. 2 – 4. sz.

Sturm, 1892. Sturm Albert (szerk.): Országgyűlési almanach. 1892-1897. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és a képviselőház tagjairól. Budapest, 1892.

Sturm, 1897. Sturm Albert (szerk.): Országgyűlési almanach. 1897-1901. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és a képviselőház tagjairól. Budapest, 1897.

Szegedi, 2000. Magyar szobrászok adattára – a szobrok aukciós és műkereskedelmi áraival. Összeállította Szegedi László. Budapest, Alinea, 2000.

Szénássy Á., 1994. Szénássy Árpád: A komáromi hírlapírás kétszáz éves története. 1789-1989. Tatabánya, 1994. Castrum-Könyvek 2.

Szénássy Z., 1992. Szénássy Zoltán: Klapka György. Madách, Pozsony, 1992.

Takáts, 1899. Takáts Sándor: Komárom és vidéke. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország V. kötet. Felső-Magyarország I. rész. Budapest, Magyar Királyi Államnyomda, 1899.

Ternóczky, 1993. Ternóczky Krisztina: Halál két nézőpontból – Teleki László öngyilkossága. In: Sic Itur ad Astra, 1993. 2 – 4. sz.

Tisza, 1924. Gróf Tisza István Összes Munkái. 4. sorozat. II. kötet. Levelek, táviratok, távbeszélőn küldött izenetek, egyes előterjesztések 1914 júniustól december végéig. Budapest, MTA, Franklin-Társulat, 1924.

Tuba, 1903. Tuba János: Ünnepi beszéd. Deák Ferencz születése századik évfordulója alkalmából Komárom szab. Kir. Város törvényhatósági bizottságának 1903. okt. 17-én tartott díszközgyűlésén. Komárom, Spitzer Sándor, 1903.

Tuba, 1907. Tuba János: Indítvány a főgymnasium létesítése iránt újabb mozgalom megindítása tárgyában. Komárom szab. Kir. Város közgyűléséhez benyújtja: Tuba János. Komárom, Spitzer Sándor, [1907.]

Tuba, 1918. Tuba János: „Jókai és Komárom.” Emlékeimből. In: Komáromi Lapok. 1918. március 9. 10. sz.

T.[uba], 1919. T.[uba János]: A mi első állandó hidunk. Emlékeimből. Komáromi Lapok. 1919. június 21. 21. szám.

„Tubarózsa”, é. n. „Tubarózsa”: Egy siremlékért. [H. n.], özv. Dr. Tuba Jánosné, [é. n.].

Varsik, 1987. Varsik, Branislav: O čom mlčia archívy. Bratislava, Slovenský spisovateľ, 1987.

Zeidler, 2002. Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002.

Zeidler, 2003. Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Budapest, Osiris, 2003. Nemzet és emlékezet.

Varga, 1993. Varga Balázs: Károlyi Mihály újratemetése. In: Sic Itur ad Astra, 1993. 2 – 4. sz.

OSZK Kt. Fond 37/41 – Tuba János – Tisza Istvánhoz. Komárom, 1914. augusztus 5.

Függelék

Nagyságos¹⁰³

Dr. Szíjj Ferencz ny. polgármester Úrnak

Komárom

Székely Károly szobrászművész a Tuba síremlék vázlatát már elkészítette, s azt minden tekintetben sikerültnek lehet mondani.

Kifejezésre jut benne majd minden, mely az elhunyttal kapcsolatos, s főleg az utolsó években kifejtett munkássága.

Az emlékmű anyaga márvány műkő. Magassága 2.70 m. Ezen felül jön a hármas halomból a kereszt helyett kiemelkedő csillag (a kálvinisták jelvénye) mely azonban lehet buzogány is. Ez esetben buzogány, mely az elszakított hármas halom felett őrködik. A bronzból készült reliefen (melynek nagysága körülbelül 70 x 60 cm) – Krisztus Pilátus előtt van megmintázva. Az Apponyi-szerű Krisztus jelképezi az igazságot, mit a háttérben lévő tömeg kívánságára a Wilson arcú Pilátus, kezeit mosva elítél, megfeszíttet.

Az ötlet nagyon szerencsés, mert e milliószor megmintázott, megfestett jelenet nagyon illik oda, a szóban forgó sírhalom fölé.

Az emlékmű stylusa görögös, vagyis az empire felé hajlik, s mivel a komáromi kálvinista templom, s a temető régi vörösmárvány síremlékei majdnem mind empire stylusúak,

a régi Komáromhoz való ragaszkodás is kifejezésre jut, miről az elhunyt annyiszor, s oly avatott tollal emlékezett meg. Az idegen, a kívül álló szemlélő, mindebből semmit nem lát.

S ennek ma így kell lenni.¹⁰⁴

Dr. Tuba János közjegyző közölte velem azt az óhajtását, hogy apja tetemét, mostani helyéről, megfelelőbb helyre szeretné áttétetni, s engem kért meg, választanék valami olyan terrenumot, ahol a síremlék jobban érvényesülhetne. Igaz, hogy a halottaskamra közelsége mindenesetre rontaná az artistikusnak ígérkező művet, s azt alkalmasabb helyen is föl lehetne állítani. De ez már részletkérdés, mit azután is el lehet intézni, ha az emlékmű elkészült.

Ezek után azt hiszem, várhatjuk a Jókai Egyesület határozatát arra nézve, hogy az emlékmű részletes tervei, költségvetés stb. stb. munkába jöhetnek-e?

Kiváló tisztelettel

Komáromi Kacz Endr

1923. jun. 16.