Kisebbségkutatás - 2008. 2. szám

Szarka László

A helvét modell alternatívája és kudarca 1918 őszén

Adatok, szempontok a Károlyi-kormány nemzetiségi politikájának történetéhez

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. évi világháborús vereségét és felbomlását, nemzeti államokra való széthullását megelőző bel- és külpolitikai átalakulások hosszú sorát általában figyelmen kívül hagyják azok, akik Közép-Európa átalakulásának valódi okait kizárólag saját nemzeti szempontjaik, érdekeik felől próbálják értelmezni. A padovai, belgrádi fegyverszünet nyomán előállt új helyzetet előzmény nélküli történeti szituációként, a nemzeti kisállamok kialakulását pedig szinte kizárólag a győztes nagyhatalmak érdekeinek alárendelt geopolitikai, geostratégiai átrendezésként értékelik. Az összeomlás tragikus és az államalapítás heroikus mítoszai mögött jórészt ezeknek a nemzeti interpretációknak az egyoldalúságai húzódnak meg. Ebben a kontextusban válnak a korszak szereplői állalapító vagy nemzetmentő hősökké, illetve országvesztő árulókká.

Magyar vonatkozásban az 1918. évi események értelmezésében máig domináns véleményt Szekfű Gyula 1920-ban megjelent alapkönyvében a következőképpen fogalmazta meg: A katasztrófa felelősségét természetesen azok viselik, kik azt tudatosan előkészítették, valamint azon egyének, akik Tiszát félretolva, magukra vették a nemzet és a monarchia kikalauzolását az útvesztőből, s akik a biztos part helyett beletévedtek az örvénybe, a forradalom kráterébe. ¹ Nyolcvannyolc évvel később Gyurgyák János a magyar nemzeteszme és nacionalizmus történetét elemző könyvében hasonló következtetésekre jutott: Politikai naivitás volt a radikálisok részéről azt hinni, hogy a magyar nép és a hazai nemzetiségek meg fogják egymást érteni az integritás sérelme nélkül . (…) De a magyar politikai elit nem mondhatott le a területi integritásról önként, ez akkor képtelenségnek tűnt fel, s politikai öngyilkosságot követett volna el az, aki ilyen ötlettel áll elő.² Gyurgyák szerint a Jászi vezette polgári radikálisok és vezérük hibája három tényezőre vezethető vissza: túlzó általánosítással kezelte a hagyományos magyar nemesi politikai elitet, és ezzel a vele való párbeszéd lehetőségét is eleve felszámolta. Másodrészt az ország integritásának védelméhez ragaszkodva tett próbát a nemzetiségekkel való megegyezésre, ami szintén eleve lehetetlen volt. S harmadrészt a demokratikus átalakulás és a magyar nemzeti érdekek tragikusan összeütköztek , s ezek feloldásához nemhogy Jászi, de maga Tisza sem volt eléggé nagy formátumú politikus. Gyurgyák következtetése ezek alapján Szekfűéhez hasonlóan súlyosan elmarasztaló. Jásziék tehát félreértették az ország helyzetét, pontosabban nem ismerték eléggé tragikus helyzetének és elmaradottságának valódi okait. ³ Az 1918. évi összeomlás és a kudarcos nemzetiségi politika főszereplője által elkövetett hibák kritikai összegzéseként eléggé szűkösnek és egyoldalúnak tűnik ez az érvelés. Hiszen mind az általános választójog kiterjesztése, mind a nacionalista nemzetiségpolitikai kurzus korrekciója esetében Jászi végig kereste és a függetlenségiek egy részénél, illetve a nemzetiségieknél meg is találta a potenciális szövetségest. Tisza mulasztásait, fatalizmusát pedig rajta aligha lehet számon kérni, mint ahogy a Károlyi-kormány integritás-politika félreértésén alapul a Károlyi-kormány deklaráltan békekonferenciáig terjedő provizórium-politikájának a figyelmen kívül hagyása.⁴

A Károlyi-kormányra vonatkozó súlyos vádak, amelyek egyébként A három nemzedék történeti elemzése alapján is nehezen igazolhatóak, az ország összeomlásának egysíkú, összesküvés-elméletekre és bűnbakkeresésre emlékeztető argumentációja alapvetően cáfolja a Szekfű által is kritikusan értékelt kiegyezéskori magyar nemzetiségi politika bűneit, mulasztásait.

Pedig a dualizmus kori magyar nemzetiségi politika zsákutcás nacionalizmusát, asszimilációs ámokfutását egyebek közt maga Tisza István is elítélte. Igaz, ő maga is nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az általános választójog bevezetését kizárva, a nemzetiségi autonómiák irányába mutató fejlődést elakasztva, az ország nem magyar nemzeti közösségei a világháború előtti évektől kezdve egyre inkább az ország integritását fenyegető külső kombinációkban keressék a maguk nemzeti emancipációjának az útjait. Mindezt aligha lehet méltányos megfontolások alapján Jászi és Károlyi felelősségeként értékelni. Maga Jászi a bécsi emigrációban készített visszatekintésében saját szerepét, lehetőségeit, döntéseit igyekezett a valóságosnál is csekélyebb súlyúként beállítani. Alig két évvel az őszirózsás forradalom után úgy látta, Magyarország integritása a háború elvesztésével visszavonhatatlanul elveszett, a nemzetiségek kiválását megakadályozni többé nem lehetett.⁵

A Monarchia bukásának tudatos előkészítésével nehéz lenne bárkit is konkrétan megvádolni, hiszen az uralkodótól kezdve a magyar kormányokig és ellenzékig a háborús vereség napjaiig mindenki a Monarchia és azon belül Magyarország integritását tekintette a közös célnak. A Szekfű által is útvesztőnek nevezett 1918 végi helyzet igazi drámája éppen abban rejlett, hogy nem volt biztos part , nem volt semmilyen bel- vagy külpolitikai bázis és bizonyosság, amelybe bele lehetett volna kapaszkodni. Az őszirózsás forradalom örvénye pedig csak csekélyke része, kicsi szelete volt az általános európai felfordulásnak, amely valamilyen mértékben minden hadviselő országot megérintett. Nyilván egészen más megítélés alá esik az 1919. márciusi kommunista hatalomátvétel kérdése, s itt Károlyi részleges felelősségét valóban fel lehet vetni.

Alább a magyar nemzetiségi politika demokratikus megújításának lehetőségét vizsgálva, két konkrét kérdésre keressük a választ. Miért gondolta Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere, hogy a svájci modell elemeinek átvételével sikerül új alapokra helyezni a magyarországi nemzetiségi viszonyokat? Az aradi román-magyar tárgyalásokon, illetve az 1918. november végi budapesti magyar szlovák egyezkedéseken, valamint a rutén, német és szlovák néptörvényekben miként képzelte, milyen célok érdekében próbálta keresztülvinni el az ország kantonizálását, etnikai alapú föderalizálását.⁶

A Károlyi-kormány minisztereként kialakított nemzetiségi politikájának elméleti alapvetését Jászi már a forradalom kitörése előtt, 1918 októberében A Monarchia jövője. A dualizmus bukása, a Dunai Egyesült Államok címmel második kiadásban megjelent munkájában rögzítette. Annak ellenére, hogy a magyar és a nemzetközi szakirodalomban makacsul tartja magát az a hamis állítás, miszerint Jászi miniszteri ténykedése idején nem számolt Magyarország nemzetiségek szerinti föderalizálásával, a munka Magyarország és a demokratikus föderalizmus című kilencedik fejezete részletesen elemzi a föderatív átalakulás veszélyeit és előnyeit. Ezzel együtt egyértelműen kiállt a nemzetiségi autonómiák rendszere és Magyarország demokratikus föderalizálása mellett. Azt az ellenérvet cáfolva, miszerint a demokratikus föderalizmus rendszere megdöntené a magyarok uralmát Magyarországon s a nemzetiségek térfoglalását eredményezné , Jászi egyértelműen deklarálta, hogy a demokratikus magyar nemzetiségi politika nem tűzheti ki célul Tisza István rögeszméjének, az ország magyar hegemóniáját minden áron fenntartani törekvő politikájának a meghosszabbítását, hiszen a Magyar Királyság népességének felét alkotó nem magyar nemzetiségek számára ez 1848 óta tárgyalási kiindulópontként sem volt elfogadható.

A Jászi-féle nemzetiségi politikának ez a premisszája ezzel együtt alig vált vita tárgyává, pedig anélkül, hogy az 1918 előtti magyar nemzetiségi politikát ne vetnénk össze a Károlyi-kormány koncepciójával, s ne értékelnénk mindkettőt az 1918. évi nemzetiségi radikalizálódás kontextusában, bajosan lehet megérteni az annak megújítását célzó törekvéseket. …az egész Monarchia szövetségi átalakulása csak összes tagjainak és elsősorban Magyarországnak teljes demokratizálása útján érhető el. Már pedig a demokrácia szükségképp lehetetlenné tenné a magyar szupremáciának azt a mai formáját, mely erőszakos asszimilációs politikát űz: a nemzetiségi kisebbségek jogainak messzemenő respek­tálása nélkül valóban a demokratikus Magyarország elképzelhetetlen. Azonban ez a fejlődési irány távolról sem jelentené a centrifugális tendenciák gyarapodását, hanem ellenkezőleg, azok végleges leszerelését, egy valódi, intenzív és spontán együttműködést hozna létre a magyarság és a nemzetiségek között, a néma gyűlölet ama mai rendszere helyett, mely mintegy a primitív népek silent-trade-jét újítja fel a magyarok és a nemzetiségek között. ⁷

A Károlyi-kormány nemzetiségi politikája három fő célkitűzést jelölt meg: első lépésben az általános választójog bevezetésével, a nemzetiségi jogok kiterjesztésével a kisebbségi jogok lehető legszélesebb körét kívánta bevezetni. Második lépésben a nemzetiségi többségű területeken regionális nem magyar nemzeti kormányzatok kialakításával a svájci modell szerint kantonizálni , illetve helvetizálni igyekezett az ország kompakt nemzetiségi régióit. A keleti Svájc elképzelés alapján megpróbálta a Magyarországgal szemben köröskörül hatalmas területi igényekkel fellépő, a győztes nagyhatalmak által nemzetközileg elismert és a békekonferencián is támogatott szomszéd országi törekvéseket kiegyensúlyozni, velük a vitás területi és más kérdésekről megegyezni, és lehetőség szerint az ország együttműködésre hajló nemzetiségeit és a magyar többségű területeket a katonai foglalások ellenére is együtt tartani.⁸

A miniszterelnök aláírásával az 1918. november 24-i pesti lapokban megjelent Kiáltvány a magyarországi nemzetiségekhez mindezeket a törekvéseket a következőképpen összegezte: Testvéreink! (…) Ne bántsátok Magyarországot, mert már úgysem az a Magyarország, amely bennünket bántott. Ez egészen új ország, a szabad népköztársaság országa, ahol minden embernek egyforma joga van. Inkább béküljetek meg ti is ezzel az új országgal és szövetkezzetek vele olyan szorosan, hogy jól összedolgozva, a közös munkában együtt gazdagodjunk és tanuljunk, s Csehország, Románia, Jugoszlávia és Magyarország olyan legyen, mint egy ország. ⁹

Tény, hogy Jászi új nemzetiségpolitikai koncepciója győztes nagyhatalmak által a világháború utolsó évében már de facto kialakított új közép-európai államrend kialakulásának, az ország majdnem teljes nemzetközi elszigeteltségének, a szomszéd országok folyamatos katonai intervenciójának, valamint a nemzetiségi mozgalmak radikalizálódásának feltételei között minimális esélyt kínált a kitűzött célok elérésére. Mint ahogy az is bizonyosra vehető, hogy az átmenetileg megegyezésre hajló rutének, szászok, svábok hovatartozását sem a magyar kormány erőfeszítései, hanem a szomszéd államok katonai foglalásai nyomán kialakult új helyzet és a békekonferencia döntései határozták meg.

A helvét modell tervezetei

Az aradi magyar-román tárgyalások

A Károlyi-kormány első, egyben egész további nemzetiségi politikáját meghatározó nagy kihívására rögtön november 9-én sor került, amikor a november 3-i ígéretes magyar román szász együttműködési megállapodás után, de már az amerikai kormány Románia erdélyi területi követeléseinek jogosultságát megerősítő amerikai támogató kormánynyilatkozat ismeretében a Román Nemzeti Tanács (RNT) ultimatív követeléssel fordult a magyar kormányhoz. Ebben az RNT az események felgyorsulására, a népek önrendelkezési jogára és a rendbontások, vagyon elleni támadások terjedésére hivatkozva bejelentette: ..már most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat. E vidékekhez tartoznak a következő megyék: Torontál, Temes, Krassó-Szörény, Arad, Bihar, Szatmár, Máramaros, Besztercze-Naszód, Szolnok-Doboka, Szilágy, Kolozs, Maros-Torda, Torda-Aranyos, Alsófehér, Kisküküllô, Nagyküküllô, Hunyad, Szeben, Brassó, Fogaras, Háromszék, Udvarhely és Csik megyék, valamint Békés, Csanád és Ugocsa megyék román területei. ¹⁰

A magyar kormány az 1918. november 12-i ülésén döntött úgy, hogy felkéri a Nemzetiségi Minisztérium vezetőjét, hogy a kormánydelegáció élén utazzon az RNT székhelyére, Aradra, s próbáljon megállapodni az erdélyi és kelet-magyarországi helyzet békekonferencia döntéséig terjedő átmeneti rendezéséről.¹¹ Jászi aradi tárgyalásokon tett első javaslata ennek megfelelően alapvetően a békekonferencia döntéséig terjedő átmeneti állapotok erdélyi és kelet-magyarországi megyékben való kialakítását szorgalmazta. Olyan provizórikus rend létesítését, amely egy modus vivendit teremthetett volna. Mégpedig a wilsoni elv, a népek önrendelkezési jogának a figyelembevételével. … mi ezt a jogot teljes mértékben elismerjük, azt az önök részére a Magyar Nemzeti Tanács és a magyar kormány felajánlja, ugyanakkor azonban hangsúlyozzuk, hogy a román nemzet számára biztosított önrendelkezési jogot a legteljesebb mértékben és a legteljesebb határozottsággal vindikáljuk az ezeken a területeken élő minden egyes nép, tehát a magyarok, németek, szászok stb. számára is. ¹²

Jászi ugyanakkor a lehető leghatározottabban visszautasította az RNT nem román többségű területekre benyújtott igényét, mint olyat, amely nem felel meg a wilsoni elveknek. … a szóban forgó területen a statisztikai kimutatások szerint (…) ezen a területen 6,841.000 ember él, akik közül körülbelül 2,939.000 a román és mintegy 3,900.000 a nem román, szóval magyar, német, szász és egyéb anyanyelvű. A népek önrendelkezési jogának ilyen megvalósítását, tehát mi a wilsoni elvek megsértésének tartanók .. ¹³ Az RNT által követelt önrendelkezési jogot a Károlyi-kormány minisztere csakis a többségi román területekre nézve tekintette elismerhetőnek. A többségi elv alapján ugyanezt a jogot az ország többi nemzetiségétől, természetesen a magyartól sem tartotta megtagadhatónak: Ismétlem: önrendelkezési jog a románlakta vagy román többségű területek számára, de éppen olyan önrendelkezési jog a más nemzetek által akár homogénül, akár többségben elfoglalt területek számára is. Ezekre a román anyanyelvű, vagy többségi területekre nézve az önök által körvonalazott önrendelkezési jogot mi készséggel felkínáljuk. Semmi akadálya nincs annak, hogy a magyar kormány ezeken a területeken a kormányzatot örökre átruházza és hogy az önök nemzeti tanácsa ezeknek a területeknek adminisztrálását és az itteni összes közigazgatási és egyéb feladatok intézését tényleg kezébe is vegye. ¹⁴

Jászi első megoldási tervezete a svájci állammodell alapján a helyi ügyek nemzetiségi irányítás alá adását, az szövetségi- állami kérdésekben viszont a közös érdekű ügyeket közös elvek és a központi kormánnyal való együttműködésben való kezelését tekintette kiindulópontnak.

A svájci minta Erdély és Kelet-Magyarország nemzetiségi kantonjainak kialakításában vált volna igazán megfoghatóvá. Az új rendnek a megállapításánál és a wilsoni elv becsületes keresztülvitelénél, amely nem akar a régi elnyomás helyébe új elnyomást létesíteni és amelyhez mi feltétlenül ragaszkodunk és úgy hiszem, önök is ragaszkodni fognak, nem indulhatunk ki a régi vármegyei beosztásból, amelyet annak idején éppen önök ellen csináltak meg egészen artificiális módon. (…) Azt ajánlanám tehát, hogy a mai vármegyei keretek mellőzésével járásokat vagy még kisebb egységeket véve alapul, lehetőleg kompakt és lehetőleg homogén nemzeti blokkokat létesítsünk, amelyek svájci minta szerint képezzék ki a maguk szerveit, és ezeket a szerveket egy nagyobb egységbe foglaljuk mindazokra az ügyekre nézve, amelyeket közös egyetértéssel döntünk el. ¹⁵

Jászi erdélyi kantontervét ismertetve, felhívta az RNT képviselőinek figyelmét arra, hogy Erdély mozaikszerű nemzetiségi összetétele mellett még az ilyetén módon kialakítható nemzeti kantonokban is jelentős számú kisebbségi népesség maradna, s az ő jogaikat szintén kölcsönösen szavatolni kell, méghozzá egy minden területre kiterjedő kölcsönös kisebbségvédelmi rendszer formájában. A tervet Jászi a kölcsönös megegyezést feltételezve a wilsoni elveknek az erdélyi és kelet-magyarországi adottságok közötti egyedül lehetséges gyakorlati megvalósításaként minősítette. Jelezte, hogy elutasítása, valójában a wilsonizmus elutasítását jelenti.

Két nappal a belgrádi fegyverszüneti tárgyalások után Jászi nem állta meg, hogy az RNT tagjait az általuk várt román katonai beavatkozás, s általában a győztes hatalmak általi katonai akciók veszélyeire ne figyelmeztesse. A békekötés, amely jönni fog, nem Fochnak és a többi generálisnak a kezében van, akik, mint éppen Belgrádban láttuk, semmivel sem különböznek a kardcsörtető Hindenburgoktól és Ludendorffoktól, hanem azt az európai szovjet-köztársaság, a munkások és katonák tanácsa fogja megkötni. Azokat az ígéreteket, amelyeket egyes hatalmak a cseh és egyéb imperializmusoknak tettek, ez az európai köztársaság nem fogja figyelembe venni. Ennek a jövő irányzatnak a jele az is, hogy éppen tegnap akkreditálta a magyar kormány az orosz szovjet-köztársaság magyarországi követévé azt a Racovszkij képviselőt, aki legjobban ismeri Románia és a magyarországi románság helyzetét. Ezek fogják eldönteni a békét és nem a kardcsörtető imperialisták. Erre való tekintettel is kérem önöket, járuljanak hozzá a mi teljesen tiszta és lojális elvek alapján tett ajánlatunkhoz, hogy legalább a béketárgyalásokig eljussunk és ne marcangoltassuk tovább szét szerencsétlen népeinket. ¹⁶ Ezért nyilatkozatáért Jászit sokféle vád érte, s ma is akadnak, akik Károlyihoz hasonlóan őt is a kommün szálláscsinálójaként bírálják, ami kétségkívül az egyik legméltánytalanabb vád vele szemben.

Jászi a tárgyalások másnapján az első napi román ellenvetések célját felismerve, a magyarországi és erdélyi románság által lakott megyék területének a magyar államkeretekből való kiválását mint a wilsoni önrendelkezési elvnek ellentmondó törekvést elutasítva, az erdélyi kantonterv helyett egy másik, messzebbmenő elképzelést tett le az asztalra. Jászi hangsúlyozta, hogy az új államok létrejötte bármennyire lesz is összhangban az európai fejlődés általános irányaival kizárólag a nemzetközi békekonferencia kompetenciájába tartozik.

Az adott körülmények közt Jászi mind a külön erdélyi román államalapítás tervét, mind pedig a Román Királysággal való egyesülést elutasította. Előbbit azért, mert a Magyarországból kiszakított, önálló erdélyi román területeken életképtelen, torz államiság jönne létre . Romániát pedig a korabeli Európa legfeudálisabb és legkorruptabb államalakulatának minősítette, amelynek nem szabad a magyar, a német és szerb kisebbségeket kiszolgáltatni . Jászi a román elutasítást a következőképpen összegezte: Valóban Maniu Gyula és én különbözőképpen magyarázzuk a népek szerint ez az önrendelkezési jog egy magyar Svájcot jelentene, a Maniu felfogása szerint pedig szűk román nacionalista impériumot.

Ezt követően a magyar küldöttség vezetője a Román Nemzeti Tanács küldöttségének egy új, 11 pontos tervezetet olvasott fel, amelyben a közrend és a béke fenntartását célzó átmeneti kormányzati megoldás kialakítására tett javaslatot. Ennek részeként a Román Nemzeti Tanács jogot nyert volna arra, hogy a román többségű járásokban és városokban a közigazgatás román kézbe kerüljön. A román kormányzat megbízottja révén részt vehetett volna a magyar kormányban a román kormányzati terület összes külügyi, gazdasági és pénzügyi, közélelmezési és közlekedési kérdéseinek intézése végett .

A Román Nemzeti Tanács által ellenőrzött területen új törvényeket csak a román kormányzat hozzájárulásával lehetett volna hozni. Az erdélyi és kelet-magyarországi nem román többségű területek román kisebbségeire és a román többségű területek nem román kisebbségeinek jogait az 1868. évi 44. számú nemzetiségi törvény alapján kellett volna kölcsönösen biztosítani. Az RNT a vagyonbiztonságot garantálva eleve lemond a Román Királyság katonai erejének igénybevételéről.

A magyar kormány és az RNT közös kormánybiztosságot és öttagú békebírói intézményt hozott volna létre az új erdélyi kormányzati rend kialakítására, illetve a vitás kérdések eldöntésére. Ez a Jászi által felajánlott román kormányzat a két felet a béketárgyalások befejezéséig kötelezte volna, s a béketárgyalásokon képviselt álláspontok kialakításában semmilyen befolyással nem bírt volna. Ezzel együtt az erdélyi provizórium működése a Jászi-tervezet szerint a művelt nemzetek ellenőrzésének felhívása mellett mindkét fél nemzeti becsületének védelme alá helyeztetett volna.

Maniu a román nemzet korlátlan önrendelkezési jogára hivatkozva a tervezet felolvasása után azonnal bejelentettek, hogy a román nemzetnek jogába fog állani az is hogy a teljes elszakadást kimondja. Mindenesetre a román nemzet magát szuverénnek érző nemzet, saját maga akarja a végrehajtó hatalmat a kezébe venni. Az aradi magyar román tárgyalások az esti szünetet követően az RNT elutasító határozatának felolvasásával értek véget.¹⁷

A budapesti szlovák tárgyalások

A teljes kudarccal végződött aradi tárgyalások után a Károlyi-kormány a felső-magyarországi szlovák és rutén régióban próbált tárgyalásos eredményeket elérni, különös tekintettel arra, hogy számára a belgrádi konvenció ezekben régiókban elvben és átmenetileg nagyobb mozgásteret biztosított. Jászi már november 3-án levélben kereste meg Matúš Dulát és több általa már korábban megismert szlovák politikust, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) vezető képviselőivel minél előbb személyes kapcsolatot alakíthasson ki.¹⁸

Miután az antant Vix alezredes által vezetett francia katonai missziója november folyamán ragaszkodni látszott a november 13-i belgrádi fegyverszünet betűjéhez, és a felső-magyarországi területre vonatkozóan érvényesnek tartotta a magyar közigazgatás működését engedélyező kitételt, a prágai csehszlovák kormány megbízásából Milan Hodža szlovák politikus a csehszlovák magyar delimitációs és likvidációs kérdésekre korlátozott mandátummal november 25-étől Budapesten tárgyalásokat kezdeményezett a Károlyi-kormánnyal.¹⁹ A Hodžát fogadó Károlyi és Jászi biztosította a prágai kormány küldöttét, hogy a magyar kormány hajlandó a románoknak tett javaslathoz hasonlóan felajánlani a a turócszentmártoni székhellyel működő Szlovák Nemzeti Tanácsnak a 26 felső-magyarországi szlovák többségű járásban, az úgynevezett Tót Impérium területén a kormányzati hatalmat.²⁰ A felajánlott szlovák területen kívül maradt volna Pozsony, Érsekújvár, Kassa, valamint a verebélyi, rozsnyói, gölnicbányai, kassai és sztropkói járás.²¹

Hodža november 29-én táviratilag Budapestre hívta az SZNT Matúš Dula vezette hatfős küldöttségét, hogy a magyar kormány tervezetéről közvetlen tárgyalásokat folytasson. Ezzel Hodža egyértelműen túllépte hatáskörét, amit Prágának kezdettől fogva azzal magyarázott, hogy időt kívánt nyerni arra, hogy Vix alezredes tisztázza Párizsban a belgrádi konvenció 17. pontjának érvényességét, illetve értelmezését a Csehszlovákiának ígért szlovák területeken.²² A szlovák küldöttség november 29-i előtanácskozásán egységes álláspontot alakított ki arról, hogy a Jászi által felajánlott autonómiát semmilyen körülmények közt sem fogadja el anélkül, hogy az ezzel kapcsolatos tennivalókat előbb a csehszlovák kormánnyal meg ne konzultálná.

A november 30-i budapesti szlovák tárgyalások az aradihoz hasonló forgatókönyv szerint zajlottak. Hodža kezdettől fogva világossá tette, s ezt a budapesti sajtóban több alkalommal nyilvánosan is elismételte, a szlovák kérdéseket csak átmenti rendezés keretében szeretnék a magyar kormánnyal tisztázni, s a magukat 1918. augusztus 14. óta (a külföldi csehszlovák kormány Franciaország által való elismerése óta) csehszlovák állampolgárnak tekintő szlovákok önrendelkezési joga nem lehet a tárgyalások témája. Ugyanebben a szellemben nyilatkozott az SZNT delegációjának vezetője, Matúš Dula is. Az Olaszországból várt csehszlovák légiók megérkeztéig időt nyerni kívánó Hodža egyértelművé tette a Jászi tervezetével szemben elkészített propozícióban, hogy a szlovák autonómia megoldását is csak a csehszlovák állam keretében kívánják elképzelni, s a magyar kormánnyal csak a katonai és gazdasági likvidációs kérdésekben kívánnak tárgyalni.²³

Hiába értelmezte Jászi és az egész magyar kormány úgy, hogy Hodžával és az SZNT küldöttséggel messzebbre jutottak a megegyezésben, mint Aradon a románokkal, a végeredmény ugyanaz volt: a prágai csehszlovák kormány kezdettől fogva ellenőrizte a budapesti tárgyalásokat, Hodžát dezavuálta, Dula pedig az SZNT nevében adott ki elhatároló nyilatkozatot Jászi tervezeteivel kapcsolatosan. Az etnikai alapon, az ötven százalékos többségű járásokra korlátozott szlovák kormányzati terület felajánlása ekkor már éppen úgy kevésnek bizonyult, mint az a korlátozott autonómia, amelyet Jászi saját minisztertársaival szemben is csak nehezen tudott megvédeni. A szlovák tartományi parlament koncepciójának elfogadása például a kormány tagjai közt kisebbségbe került.²⁴

A szlovák tárgyalások egyetlen kézzel fogható eredménye a Bartha Albert hadügyminiszter és Milan Hodža között megkötött demarkációs egyezmény, amelyben a magyar kormány kötelezte magát, hogy a magyar katonai erőket visszavonja a magyar-szlovák nyelvhatárral többé-kevésbé megegyező vonalra. A demarkációs vonalat azonban sem a balkáni francia főparancsnokság, sem a francia külügyminiszter és a csehszlovák kormány nem tekintette érvényes megállapodásnak, és a folyamatosan Párizsban tartózkodó Eduard Beneš csehszlovák külügyminiszternek november végén sikerült elérnie, hogy elkészüljön az a francia jegyzék, amely a későbbi Duna-Ipoly határ mentén állapította meg a demarkációs vonalat.²⁵

A két kantonterv

Jászi román és szlovák tárgyalásai ily módon semmilyen érdemi eredményre nem vezettek. Az általa vezetett minisztérium Somló Bódog vezette jogi főosztályán a minisztériumba tucatszám érkező különböző javaslatok, tervezetek, valamint a miniszter folyamatosan kiegészülő, módosuló tervezetei alapján november végére elkészült a Magyarország egész területére kiterjedő kantonizációs tervezet. A Nemzetiségi Minisztérium iratai közt található az az 1918. december 2-án ad acta került variáns, amely az egész ország területére vonatkoztatott helvetizálási elképzelést próbálta rendszerbe foglalni.²⁶

A tervezet bevezetője szerint Magyarország kerületekre, avagy ha jobban tetszik tót-románjainknak kantonokra osztandó . A 14 kerület (kanton) közül hét a pozsonyi, marosvásárhelyi (vagy kolozsvári), szegedi, debreceni, budapesti, győri és pécsi kanton lett volna magyar. A másik hétből az északnyugati, északi megyékből, valamint a kassai székhellyel létrehozandó keleti szlovák megyékből álló kerület szlovák, a beregszászi kanton rutén, a dési és dévai kantonok román, a nagyszebeni szász, a temesvári pedig vegyes német-szerb-bunyevác-magyar kanton lett volna.²⁷ Ennél is összetettebb kantontervet dolgozott ki Stróbl Miksa, aki nem tartozott a Nemzetiségi Minisztérium kötelékébe. Az Új Magyarország mint keleti Svájc címmel az Új Magyarország 1918. karácsonyi számában megjelent térképvázlat a 12 nemzetiségi, nyolc magyar (székely, hajdú, palóc, kun, jász, besenyő, illetve a Balaton, Rába és Dráva) kanton mellett, hat nagyvárosi kanton (Pozsony, Kassa, Debrecen, Budapest, Szeged, és Kolozsvár kantonok) létrehozását is javasolta.²⁸ A tervezeteknek azonban 1918 novemberében-decemberében már semmilyen politikai realitása sem volt.

A nemzetiségi néptörvények

Ezzel párhuzamosan elkezdődtek a rutén, német és szlovák nemzetiségi néptörvény előkészületei is, amelyek a tárgyalások során kilátásába helyezett területi autonómiákat voltak hivatva kodifikálni. Az etnoregionális önkormányzatok modelljéül a svájci kantonok szolgáltak, amelyek saját hatáskörükben végeznek minden regionális ügyet, ugyanakkor a központi kormányzattal együttműködve az összállami érdekkörbe tartozó kérdéseket intézik.

A magyar kormány intenzív szervező és előkészítő munka után, valamint a Volosin Ágoston, Sztripszky Hiador, Stefán Ágost és Szabó Oreszt által vezetett magyarbarát, hungarofil rutének támogatását megnyerve, december 10-én a Budapesten megrendezett rutén nagygyűlés nemzeti programja alapján, december 23-án elfogadta a Ruszka-Krajna autonómiájáról szóló 1918. évi X. számú néptörvényt. Szabó Oreszt vezetésével megkezdődött a Ruténföld autonóm közigazgatásának kiépítése, a ruszin nemzetgyűlés, a ruszka-krajnai minisztérum és kormányzat kiépítése. Hasonló struktúra kiépítését feltételezte az 1919:VI. sz. német és az 1919. évi XXX. számú néptörvény Tótország (Slovenská krajina) önkormányzatáról.²⁹

A hazai nacionalista ellenzék felerősödő bírálatának és a katonai foglalásokkal kész tények teremtésére törekvő szomszéd országok politikájának kettős támadásával szemben Jászi egyre reménytelenebbnek látta helyzetét.

Miután már két alkalommal benyújtotta lemondási kérelmét, s azt Károlyi nem fogadta el, 1919 legelején megpróbálta a Magyarországgal szemben egyre ellenségesebben fellépő szomszéd országok vezetőit is megszólítani. Erre egyedül Masaryk csehszlovák elnöknél kínálkozott némi esély. "Szeretném rábírni Masaryk elnököt arra, hogy ne a haldoklóra figyeljen, hanem az élő magyar demokráciára. Legfőképpen pedig azt szeretném megmagyarázni neki, hogy egyetlen mód van csupán, amellyel ezt a haldokló magyar reakciót esetleg mégis életre lehet támasztani, most vagy tíz-húsz esztendő múlva; ha az entente ahelyett, hogy figyelmére méltatná, megértené és támogatná a mi őszintén demokratikus törekvéseinket, ahelyett a maga hódító szólamaival napról-napra szítja az elkeseredést egy tízmilliós nemzet szívében. Egy olyan nemzet szívében, amely a háborúban és elnyomásban bűnös urait lerázva nyakáról, friss lendülettel és teljes elszántsággal megindult a demokrácia és pacifizmus útján".³⁰

A Jászi-féle Nemzetiségi Minisztériumban fokozatosan letisztuló államjogi elképzelés optimális esetben is egy összetett, szimmetrikus föderatív államalakulat irányába mutatott.³¹ Ezen belül a három néptörvényben szabályozott nemzetiség közül kettő a rutén és a szlovák széleskörű területi autonómiára kapott volna lehetőséget. Vélhetően a nemzetiségi tárgyalásokon felajánlott román és szlovák impérium , területi kormányzat ideális esetben a Jászi által szorgalmazott demokratikus föderalizmus elvei alapján a Magyar Népköztársaság föderatív alkotó részévé válhatott volna. Autonóm etnikai területek, kerületi önkormányzattal rendelkező vegyes nemzetiségű régiók és föderatív tagköztársaságok alkothatták volna a demokratikus Magyarországot, amennyiben ezzel az eleve végzetesen megkésett, a világháborús vereség nyomán bel- és külpolitikailag teljességgel esélytelen alternatívával szemben nem állott volna ott az antant által támogatott délszláv, csehszlovák és román hadsereg.

Jászi 1918. végi helvetizálási terve, amely a magyarországi nemzetiségi területek egy részét autonóm kantonokra, a nagyobb és kompaktabb nemzeti régiók esetében föderatív kormányzati területekre impériumokra kívánta felosztani, végső soron három ok miatt volt eleve kudarcra ítélve. A nemzetközi jogi elismerés, nemzetközi, nagyhatalmi támogatás, valamint kellő katonai erő hiányában a békekonferenciáig terjedő megegyezéses provizóriumot a magyar kormány nem tudta rákényszeríteni a nemzetállamok alapításának lázában égő nem magyar nemzeti közösségekre.

A keleti Svájc eszméje az ország két döntő fontosságú nem magyar nemzet a románok és a szlovákok számára nem bizonyult azonos súlyú javaslatnak Nagyrománia, illetve Csehszlovákia minden tekintetben előnyösebb opciójával szemben. Ráadásul a napról napra változó, nehezen érthető, összetett állammodell a világháború utáni kaotikus és konfliktusos helyzetben teljességgel alkalmatlannak bizonyult a pacifikáció céljaira, mert az etnikai alapon kijelölt kantonok valószínűleg inkább új konfliktusokat teremtek volna. Jászi nemzetiségi politikája minden kudarc ellenére aligha tekinthető a történeti Magyar Királyság 1918. évi összeomlása előidézőjének, okának. Valójában a világháborús vereség utáni első két hónapjában, 1918 végén, az ország összeomlásával szemben az egyetlen végiggondolt politikai alternatívát jelentette. Az aktív honvédelem ennél jóval lassabban kiépülő katonai alternatívája, amelynek kidolgozását Jászi 1918 decemberének második felében már maga is szorgalmazta, együtt a szociáldemokrata párt által alapított egypárti kormány révén megvalósítható szocialista alternatívával, éppoly kevésbé bizonyult járhatónak, mint Jászi elképzelése.