Kisebbségkutatás - 2008. 1. szám

Riedel, Sabine

"Euro-iszlám"-terv vagy iszlamofóbia helyett: iszlám vallásreformot!

Zwischen Euro-Islam und Islamophobie. =Internationale Politik. Jg. 2007. H. 9. 36-45. p.

Az iszlám bevándorlótömegek nyugat-európai térnyerése egyszerre erősíti az érintett államok integrációpolitikai gondjait és a törzslakosság iszlamofóbiáját. Az iszlamofóbia, sajnos, nem tesz különbséget az iszlamista terrorfenyegetés és általában az iszlám lakossági csoportok egyszerű jelenléte között, és az erőszak megnyilvánulások hasonló választ indukálnak, lásd a londoni iszlamista merényleteket követő iszlámellenes atrocitások hullámát, vagy az események hasonló logikáját a hollandiai Theo van Gogh-gyilkosság nyomán. A sommás iszlámellenesség hátterében az az előítélet is rejlik, ami szerint a vallási fanatizmus alapeleme az iszlám dogmatikának, s ezért változhatatlan. Ezen a ponton mindenekelőtt az a feladat, hogy az iszlám egyes tanainak korszerűsítését szem előtt tartó erőkkel fogjunk össze. Az iszlám esetleges vallásreformja (mint például a harcias kitételek, a sarija-szabályok és egyebek érvénytelenítése) maga össz-iszlám kérdés, és a megoldás csak ezen az úton kereshető, szemben az europaizálás és egyfajta euro-iszlám elképzelésével. Ez utóbbi felettébb átgondolatlan és önveszélyes propozíció: a kívülről történő beavatkozás legcsekélyebb kísérlete is csak olajat önthet a tűzre.

Az iszlám bizonyos mértékű europaizálódása tulajdonképp már lezajlott a történelemben a modern török nemzetállam-eszme kibontakozása (XIX. század) és megvalósítása (1908) során, amikor is a hatalom le tudta vetni a maga iszlám identitását, mégpedig a tanok sérelme nélkül. Csakhogy ez a törekvés is belülről fakadt, nem állt semmiféle külső kényszer alatt. Később ez még egy sor arab államban vagy például Iránban is végbement. Más kérdés, hogy a vallás leválasztása a politikáról létrehívta a világiság fundamentalista vallási ellenzékét, az iszlamizmust (tulajdonképp: pániszlamizmust), amely ellenzéki pozíciójában lényegében maga is politizálódott. Ezt az utat járta több törökországi iszlamista pártalakulat, melyeket 1970 körül Necmettin Erbakan alapított. Ismeretes, hogy a pártok egyike Erbakan vezetésével 1996-ban parlamenti mandátumhoz is jutott, utóda: Recep Tayyip Erdogan pedig már a 2002-es választások nyertese lett.

Erbakanról azután azt is tudjuk, hogy évtizedeken keresztül, amíg hatalomra nem jutott, Európában szervezkedett a bevándorolt csoportok körében, legelőször Németországban. Iszlamista propagandatevékenységére válaszul jött létre először a török állami vallásügyi hivatal külföldi osztálya, amely magához vonta az imámok külföldi megbízásainak jogát, és törvényben szabályozta ottani tevékenységüket. A moshék körül eközben gombamód szaporódó iszlám kulturális központok és hamarosan létrejövő országos (németországi) csúcsszervezeteik tevékenysége ennek ellenére az anyaország számára teljesen áttekinthetetlenné, megbízhatatlanná vált. Annál is inkább, mivel a moszlim törökök ezekben elvegyültek más iszlám országok migránscsoportjaival, sőt az iszlámra áttért németekkel (!) is.

Még kevésbé bírnak betekintéssel e csoportok életébe a német hatóságok (ha csak nem titkosszolgálati eszközökkel), nem is beszélve a nyilvánosságról. De a hatóságoknak nem is közvetlenül ez a gondja, hanem az integrációpolitika eszköziségének a hiánya. A német belügy és az iszlám szervezetek törekvései egy pontban találkoznak: az iszlám vallásgyakorlat nyilvánosságának elismertetésében, ami alapfeltétele az iskolai hitoktatás bevezetésének, valamint a bevett egyházaknak járó támogatások megadásának. A szövetségi belügy 2006-ban megtette ajánlatát: egyetlen csúcsképviselet jöjjön létre az egyeztetések lebonyolítása érdekében. 2007-re létre is jött a Németországi moszlim koordinációs tanács . Ekkor azonban újabb bonyodalom lépett fel: a tartományok a maguk hatókörén belül, saját helyi tapasztalatok birtokában önállóan gondolnának egyeztetni. A probléma akár úgy is megfogalmazódhat: ki tudja, mit is fog át az a legfelső szintű koordinációs tanács, és hogy a szövetségi szintről olyan alszervezetek juthatnak előnyökhöz, amelyeknek egyáltalán nem a moszlimok érdekvédelme lebeg a szeme előtt, sokkal inkább iszlamizáló törekvéseikre nyernek legitimációt.

Ezek a veszélyek nem is tagadhatók. Ennyiben jogos a német közönség bizalmatlansága a moszlim, illetve moszlim hátterű bevándorló lakossággal szemben. A helyzet teljes áttekinthetetlensége is arra int: a gyökerénél kellene megfogni a bajt, azaz az iszlám vallási intézményesítését közvetlenül a vallás képviselőin keresztül, a ténylegesen jelenlévő reformteológusok, vallástörténészek segítségével kell dűlőre vinni, a politikailag manipulált vagy manipulálható iszlám szervezeteket pedig ki kell hagyni az egyeztetésből. A szakma képviselői között akad jónéhány tekintélyes személyiség Németországban is, még több a francia egyetemeken, de a témának ez az oldala nem is országokhoz kötődik. Úgyhogy utaljunk inkább néhány olyan tudósra, aki a nemzetközi mezőnyben az élen jár, mint Naszir Hamid Abu Zaid egyiptomi vagy Aziz al-Azmeh szír teológus. Előremutató elképzeléseik legalább a fiatal nemzedékeket megnyerhetik.

Komáromi Sándor