Visszapillantás a pokoli időkre
A történetírói hitelességről

Göncz László: Egy peremvidék hírmondói – Mura menti életképek a 20. század első feléből: Budapest – A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, 2006. 276 p.

Nagyon fegyelmezett pásztorai vannak a muravidéki magyarságnak, számadói, akik lelkiismeretesen figyelnek a közösségi élet minden értékteremtő megnyilvánulására, miközben a sokszor elperelt múltbeli értékeket is igyekeznek visszaszolgáltatni valódi tulajdonosaiknak, a táj lakóinak. Közülük Göncz László az, aki az elmúlt évtizedben végzett történelmi kutatásai és publikálásai révén mindazok figyelmének középpontjába emelte a muravidéki magyarság elmúlt közel száz éves múltját, akik különösen érzékenyek a nemzeti sorskérdéseink iránt. A Fejezetek Lendva történetéből 1920-ig című, 1996-ban megjelent tanulmánykötete már jelezte a szerző történeti múlt iránti elkötelezettségét, a 2001-ben közzétett A muravidéki magyarság 1918-1941 című monográfiája azonban egyszerre emelte őt a régió-történészek mályuszi értelemben vett legkiválóbbjainak sorába. (Feladatukat Mályusz Elemér a legapróbb helyi értékek gondos, lelkiismeretes begyűjtésében és értelmezésében határozta meg.) És ha mindeközben arról sem feledkezünk meg, hogy Bence Lajos 1994-ben Írott szóval a megmaradásért címmel megjelentette a szlovéniai magyar nemzeti közösség irodalomtörténeti összefoglalóját, Identitás és entitás címmel pedig irodalom- és művelődéstörténeti írásait gyűjtötte egybe (2005), miközben Halász Albert Jeles napok, népi ünnepek a Muravidéken című monográfiájában (1999) a táj népszokásait, néprajzi jellegű örökségét mentette át az utókornak –, bátran beszélhetünk az értékekre ügyelő számadói gondosság muravidéki példamutatásáról is. (Illene itt egy kitérőt tenni mindazok életművének méltatása felé – elsősorban Varga Sándorra, Szúnyogh Sándorra és Varga Józsefre gondolok –, akik a szülőföld szeretetében mutattak a számukra követendő példát, de ez legyen a krónikás későbbi feladata.)

Göncz László a muravidéki magyarság Trianont követő közel negyed százados történetének a bemutatásakor méltán érezhette, hogy a történeti források önmagukban túlontúl szikárak, szinte visszafogottak ahhoz képest, amit a régió kisebbségi sorsra jutott lakossága a valóságban átélt és megszenvedett. Lehet számszerűsíteni a megszüntetett, felszámolt magyar iskolákat, de a tragédia igazi dimenzióját a személyes vallomások hitelesítik csak; a gyötrelem annak az egykori kisdiáknak az elmondásában mutatkozik meg igazán, akit magyar létére szlovén tanító tanít szerb nyelvre, és oktatja a cirill betűvetésre. Szinte Tompa Mihály-i látomássá nő a „nehogy ki máshol sír e nemzeten / megutálni is kénytelen legyen” kétségbeesés annak a muravidéki magyarnak az esetében, aki felismeri: mégiscsak elviselhetőbb az élet a titói Jugoszláviában, mint a szovjetek által megszállt Magyarországon. A történésznek és a túlélni szándékozónak egyaránt szüksége van az eseményeket hitelesítő emberi vallomásokra. 

E felismerés nyomán indult Göncz László „országjáró” körútjára, hogy személyes beszélgetések során hallgassa meg és rögzítse a XX. század első felében lezajlott események tanúinak vallomásait, visszaemlékezéseit és számvetését. Az Egy peremvidék hírmondói című kötetében nem kevesebb, mint harmincnégy „Mura menti életképet” közöl, amelyek tablószerű elrendezésben a régió történelmének szinte a teljességét mutatják meg. Vannak visszaemlékezők, akik mindvégig hűek maradtak a szülőföldjükhöz, s ha a sorsformáló időkben az események – tanulási lehetőség, katonaság, hadifogság, munkaszolgálat – elsodorták is őket távolabbi vidékekre, az első adandó alkalommal visszafordultak az otthonuk felé, mert csak a szülőfalu biztonságában tudták elképzelni az életet. Vannak olyanok a megszólalók között, akik távolról jöttek a Muravidékre, és a mediterrán szépségű táj magához láncolta őket, gyökeret fogtak, és maradtak új szülőföldjükön. Ők akár szerencsésnek is mondhatják magukat, hiszen voltak, akik ebbe belepusztultak, vagy menekülniük kellett valahová a vakvilágba. Ismét másokat keserves időkben, kényszerrel hurcoltak el a Lendvavidékről, s ha szerencséjük volt, évek múltán visszatérhettek otthonukba. Voltak, akik tehetséget éreztek magukban, hogy a közösségért vállaljanak aktív életet – ezek a beszélgetések a legszínesebbek, tényekben, információkban a leggazdagabbak –, ismét másokat tehetetlenül sodort magával a történelem vihara. De bármilyen erős is volt a sodrás, emberségben, tisztességben mindvégig kitartottak. És ami még ennél is több: magyarok maradtak, még akkor is, amikor ebből nem származott előnyük. Skalics Gusztáv, a Moravske Toplice-i református lelkész a regionális hazafiság lényegét fogalmazta meg, amikor kimondta: „a magyarnak magyar, a szlovénnak szlovén vagyok”.  

Kevesen ugyan, de néhányan még emlékeznek a trianoni döntést követő időkre. Göncz László A muravidéki magyarság 1918-1941 című monográfiájában részletesen tárgyalja a ma már szinte valószínűtlen eseményeket: a Párizs-környéki béketárgyalások kezdeti szakaszában a délszlávok közös államáért küzdő küldöttségnek eszébe sem jutott a Muravidék követelése; francia politikusok (Tardieu és körének) ötlete volt, hogy Klagenfurt környékének az osztrákok számára történő odaítélését követően a szerbek iránti kompenzációként felajánlják ezt a „félreeső”, minden idegen számára jelentéktelen területet. A szerb katonai körök kezdetben ezt úgy fogadták, mintha Grönland fókatrágyás vidékét kínálták volna nekik. 1918. decemberében, amikor az utódállamok politikusai és kormányai éppen önálló államiságuk kikiáltásával voltak elfoglalva, a Muravidéken „megszületett a Bagonyai Határozat (Bagojina; 1918. december 1.), amelyben a wilsoni elvek értelmében a budapesti kormánytól a muravidéki szlovének részére autonómiát követeltek a közigazgatás, a vallás és az oktatás terén. A határozat megfogalmazásában döntő szerepe lehetett Obál Béla muravidéki származású eperjesi egyetemi tanárnak, a későbbi kormánybiztos jelenlétének, aki azokban a napokban Jászi Oszkár miniszter megbízásából a Muravidéken tartózkodott, és Muraszombatban, valamint Barkócon (Bakovci) is a bagonyihoz hasonló népgyűléséken vett részt. A muraszombati nagygyűlésen megfogalmazódott Mura megye létrehozásának gondolata, amelynek keretében a Vas és Zala megyei szlovénok egységes vármegyében élhetnének – írja Göncz László. Csak december 26-án érkezik a jelentés Budapestre, hogy Jure Jurišič katonai parancsnok vezetésével a Csáktornya irányából érkező, húsz főből álló szerb csapat megszállta Lendvát. Ugyanez a különítmény december 28-án Muraszombatba is bevonult. A Muramente hovatartozásáról a határtárgyalások során először 1919. január 4-én esett szó. Mi több, 1919. május 5-én Párizsban a jugoszláv küldöttség Szentgotthárd érdekében még lemondott Alsólendváról és környékéről. Ugyanakkor Bence Lajos irodalomtörténeti monográfiájában rámutat arra, hogy 1919. május 12-én Žerjav [?], a szlovén kormány tagja azt nyilatkozta, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak „nincs szüksége a vend vidékre, mert legjobb országhatár a Mura, amely ingoványos árterületeivel a vendvidéket teljesen elzárja Jugoszláviától”. Csak ezt követően változott a délszláv küldöttség álláspontja, és pecsételődött meg végérvényesen a Muravidék sorsa. Gondoljunk csak bele: a területet majdnem Magyarországon felejtették!

A visszaemlékezők elsősorban a magyar iskolák és intézmények felszámolására, az értelmiség elüldözésére, az optálásra, a szlovén telepesek érkezésére, a földek kisajátítására és a szlovén betelepülők javára történő odaítélésre emlékeznek. „…a két világháború között a korabeli délszláv állam nem tette lehetővé, hogy a magyar nemzetiségűek bérelhessenek, illetve vásárolhassanak földet. A szegénység a hetési falvakban a harmincas években iszonyatos volt” – nyilatkozta Varga Károly. Fordán József másutt arról beszél, hogy a délszláv államban a két világháború között végrehajtott földreform rendkívül hátrányosan érintette a pinceieket. A magyarok ugyanis nem kaphattak földet. Lukács Péter emlékeiből felidézi, hogy a királyi Jugoszláviában a hodosi iskolában az első négy osztályban magyarul tanultak, a felső osztályokban azonban többnyire szlovén nyelven folyt a tanítás. Tanulták a szerb nyelvet is, így ő elfogadható szinten elsajátította a cirill betűvetést. Mindezeket szinte kiegészítve Göncz János elmondta, hogy a harmincas évek második felében a lakosság körében a jugoszláv uralommal szembeni elégedetlenség egyre nőtt, és ezzel párhuzamosan a magyar fennhatóság alá kerülés vágya is fokozódott. A muravidéki magyarok is egyre komolyabban reménykedtek bizonyos magyar történelmi területeknek az anyaországhoz való visszakerülésében. A magyarság számára a Muravidék visszacsatolása az anyaországhoz felszabadulásnak számított. Valamennyi megszólaló utal arra, hogy a muravidéki magyarság az élet minden területén tapasztalhatta a hátrányos megkülönböztetést, a másodrendű állampolgároknak kijáró egzisztenciális kiszolgáltatottságot, nemzeti hovatartozásuk miatt azonban különösebb retorzióban nem volt részük.

A Muravidék Magyarországhoz történő visszacsatolása majdnem olyan körülményes volt, mint az elszakítása. A visszaemlékezők közül többen elmondták, a jugoszláv állam összeomlását követően először német katonák szállták meg a vidéket. Az ottani magyarság azonban ebbe nem nyugodott bele, és küldöttséget menesztettek Kaposvárra, hogy követeljék a magyar csapatok Muravidékre történő bevonulását. Bíró József személyesen látta, amikor Dobronak irányából 1941. április 6-án jöttek kerékpáron a német katonák. Április 16-án a németek átadták a Muravidéket a magyar katonai hatóságoknak. A muravidéki magyarok többsége a történelmi igazság helyreállításaként élte meg az eseményeket. Újra beszélhették nyilvánosan is az anyanyelvüket, újra voltak magyar iskolák, magyar lapokat olvashattak, és magyarul intézhették ügyeiket a közintézményekben. Az idő multával azonban egyre szaporodtak a baljós jelek: a trianoni Magyarország területéről ide vezényelt tisztviselői kar egyre fölényesebben viselkedett, egyre gátlástalanabbul élt vissza a hivatal adta lehetőségekkel. A zsidók elhurcolását már döbbenettel vette tudomásul a muravidéki magyarság, a nyilasok megjelenése pedig már kifejezetten erős ellenszenvet váltott ki belőlük.   Göncz János véleménye szerint a lakosság többet várt a magyar hatalomtól, bár ma már tudja, hogy a társadalmi-szociális helyzet javítását megakadályozták a háborús események. Varga József pedig rámutatott, hogy a magyar hatalmi szervek viselkedésében is többen csalódtak. Szerinte volt eset, amikor a hivatalnokok visszaéltek a helyzetükkel.

Mind gyakoribbá váltak a „partizánvadászatok”, majd közeledett a front, és egyre rémületesebb hírek érkeztek az oroszok előrenyomulásáról. Majd jött a katonai visszavonulás és ezzel együtt a lakosság egy részének a menekülése. Lebár Károly elmondása szerint a tanítók és a papok az utolsó pillanatban hagyták el a vidéket, miután a magyar fennhatóság megszűnt, és visszaállt a háború előtti állapot. Emlékezete szerint 30 kilós csomaggal távozhattak a magyar fennhatóságú területre. Közben néhányan a Don-kanyart is megjárták, köztük volt Török László, másokat leventeként hurcolták el, hogy a drezdai bombázást is átélve orosz fogságba esve, az oroszországi hadifogoly-táborokat is megjárva kerüljenek újra haza, mint ahogyan ez Könye Ferenccel megtörtént.

A történelemben megszokott okszerűséggel következett ismét a megtorlás: az igazoltatások, az elszámoltatások, a letartóztatások, az internálások, a gyűjtőtáborok kínjai. És a petesházi lakosság tragikus kitelepítése. Mivel a második világháború időszakából a falu határában intenzív kőolaj-kitermelés folyt, indokként arra hivatkoztak, hogy veszélyes lenne a lakosságnak Petesházán maradni. A helyiek közül többen úgy vélték, hogy politikai okokból telepítették ki őket. Úgy gondolták – bár ezt soha senki nem erősítette meg –, hogy az ún. kolonisták, azaz telepesek 1942-ben történő kitelepítését megbosszulandó ürítették ki a negyvenes évek végén Petesházát. Ezzel együtt sem hitte senki, hogy a muravidéki magyarok számára még ennél is rettenetesebb idők következnek. Hajós Ferenc lendvai alkotmányjogász, a Szlovén Köztársaság első budapesti nagykövete így emlékezett a háborút követő évekre: „Ismerve a különböző magyarországi belpolitikai túlkapásokat (kulák-kérdés, az értelmiség zaklatása stb.) a muravidéki magyarság körében olyan vélemény is megfogalmazódott, hogy jobb Jugoszláviához tartozni, mint a szovjet megszállási zóna területét képező Magyarországhoz.” Lebár Károly megfogalmazása szerint: a második világháború után muravidéki magyarként sokan úgy érezték, hogy a jugoszláv államban kedvezőbbek a körülmények, mint a szovjetek által megszállt Magyarországon.

A kor egyik ugyancsak hiteles tanúja, a később politikai szerepet is vállaló Varga Sándor a hidegháború időszakában elmérgesedő magyar-jugoszláv ellentététről beszél részletesen. Az informbiro-konfliktus 1948-ban kezdődött. „Az OZNA (az államvédelmi titkosszolgálat) állandóan zaklatta a falubelieket, s folyton az iránt érdeklődött, milyen magyarországi kapcsolatokat ápol a határ menti lakosság. Sokan a magyarok közül akkor teljesen elszigetelődtek, mivel a magyarság vállalásának semmi értelmét se látták. A gyér számú értelmiségi rendkívül visszafogottá vált. Köztudott azonban, hogy az akkori hatalom talált egy-két embert, akit bevont saját céljai megvalósításába, s kémkedésre bírta őket. Megpróbálták beszervezni az embereket. (…) Körülményesen ugyan, de 1950-ig a kettősbirtokosok még átjárhattak a magyarországi oldalra, ahol némi információt szerezhettek az ottani állapotokról. Az anyaországi helyzet azonban semmiképpen sem volt a muravidéki magyarok számára vonzó.” Ekkoriban a nála fiatalabbakban a nemzeti tudat rohamosan gyengült, mert a magyarságról és Magyarországról semmi jót nem hallottak. Őt az anyaországtól való teljes elzártság éveiben is erősen foglalkoztatta a magyarság számára egy olyan érdekvédelmi szervezet létrehozásának kérdése, amelyet jogilag is be kell építeni az adott rendszerbe, ennek érdekében még többet tett, amikor 1950-ben kérte a kommunista pártba való felvételét. Ezt megelőzően, már 1949-ben, Vlaj Lajos szorgalmazására Lendván megalakult a Szlovéniai Magyarok Művelődési Szövetsége, amelynek munkájába Varga Sándort is bevonták. Talán ez volt az első társadalmi szervezet, amely – jóllehet, többszöri átalakulás révén – alapja lett a muravidéki magyarság négy évtizeddel későbbi önszerveződési kezdeményezésének.

Az 1920-1991 közötti évek, évtizedek eseményei a muravidéki magyarságot az önfeladás, a közösségi önfelszámolás peremére sodorták. A magyarságtudatában megroppant közösség, amelynek a kritikus években az anyaországa is hátat fordított (mi több: azóta sem igazán lelkes a támogatásban), 1991-ben Szlovénia függetlenné válásának pillanatában úgyszólván az abszolút nulla pontról kezdte meg a talpraállást. Vajon milyen esélyekkel? Mekkora az erózió a muravidéki magyarok lelkében. Mekkora pusztítást végzett magyarságtudatukban a hozzájuk mostoha történelem? Az erózió máig felbecsülhetetlen.

Éppen az informbirós években jutott el a szlovéniai magyarság arra a pontra, hogy a szülők már nem íratták a gyerekeiket magyar iskolába, ezért a számukra még fenntartott néhány magyar osztály is megszűnőben volt. Ekkor, az 1959-1960-as tanévben központi kezdeményezésre a Muravidéken bevezették a kétnyelvű oktatást, aminek a lényege, hogy a magyar és a szlovén gyerekek mindkét nyelvet tanulják. A politikai vezetés azt remélte, hogy ezzel – ha minimális szinten is, de anyanyelvi oktatásban részesíti a magyar gyerekeket. Ennek eredménye máig vitatott. Peilschmidt Mária tanítónő utólag úgy ítéli meg, hogy a magyar gyermekek számára a kétnyelvű oktatás nem volt ideális módszertani megoldás, sőt bizonyos értelemben a szlovénosítás kezdetének tekinthető, aminek bevezetését nem szabadott volna a gyerekek alacsony létszámával magyarázni. A szülők viszonylag közömbösen viszonyultak az új módszerhez.

A kétnyelvű oktatás bevezetését a szlovénok ellenezték, sőt a magyar tanítók közül is mindannyian amellett kardoskodtak, hogy csak szlovén nyelvű iskolák legyenek. Varga Sándor már 1962 táján észlelte, hogy nehézségek vannak. Az egyik fő problémát abban látta, hogy a muravidéki tanítók nem voltak felkészülve erre az igényes feladatra. Ők akkor már többnyire szlovén tanítóképzőt végeztek, nem nagy lelkesedést mutattak a kétnyelvű oktatás iránt. Varga Józsefnek utólagos véleménye, hogy nem lehet kizárni annak a lehetőségét sem, hogy az illetékes hatalmi szervek a sajátos modellel valamelyest a magyar közösség asszimilálását is kívánták szolgálni. Velük szemben Hajós Ferenc úgy véli, hogy a modell elutasítása még inkább összeroppantotta volna a nemzetiségi oktatást. Egy azonban bizonyos: néhány igazán kimagasló, ma már idősebb értelmiségitől eltekintve – akik a lehetőségeikhez mérten hűségesen szolgálták a közösség megmaradásának ügyét – a muravidéki magyarság az 1991-et követő másfél évtizedben teremtette meg a maga értelmiségét. A közösségépítés szép eredménye az a színvonalas intézményrendszer, amely eredményeivel ma már kivívta a kárpát-medencei magyarság egyértelmű elismerését.

A tények rendíthetetlen tisztelete vezette Göncz Lászlót, amikor történeti kutatásainak eredményeit a valóságban kívánta kritikai ellenőrzésnek alávetni. Ezért kereste fel a XX. század még élő tanúit, s kérte őket a visszaemlékezésre. Ebből született az Egy peremvidék hírmondói című, szinte egyedülálló történelmi mű. Manapság a történészek kedvelt témája az „oral history” emlegetése mint a történeti forráskutatás egyik leghitelesebb formája, de kevesen vesznek maguknak fáradságot, hogy a gyakorlatban is vállalják annak nehézségeit. Való igaz: kínos műfaj, sok utánajárást igényel. Csak a legelszántabbaknak van hozzá türelmük. Következésképpen csak a legelszántabbak jutnak el a „műfaj” adta újabb felismerésekhez, a választott téma soha-le-nem-zárhatóságának boldogságához. Az Egy peremvidék hírmondói című kötetben olvasható élet-intejúk a kérdések újabb sorát nyitják meg. Könye Ferenc a vele készített beszélgetés során említi, hogy „a húszas-harmincas években azokból a hodosi családokból, amelyekben akadt felesleges munkaerő, vagy ha a nagyobb családoknál nem volt elegendő földbirtok, többen idénymunkára mentek Szlavóniába és Bácskába, illetve Franciaországba és Németországba. (…) Bácskába és Szlavóniába főleg aratni jártak el az emberek. Volt olyan esztendő, hogy nyolc mázsa jószágot is kerestek, ami akkoriban szép jövedelemnek számított. Mivel az őrségi vidékről sokan voltak idénymunkán, a megkeresett termést általában vasúton szállították haza.” Az ilyen jellegű regionális kapcsolatok feldolgozása is nagy kihívást jelentene.

Fordán József hosszan beszélt a partizánok bevonulását követő megtorlásokról. A délszláv hatalom visszatértével 1944-1945-ben, a partizánuralom idején Pincéről nyolcvan személyt hurcoltak el a munkatáborokba, ami a lakosság számát tekintve a legnagyobb arányú volt a magyarok lakta Muravidéken. Őt magát Muraszombatban letartóztatták a nyilas pártban való szerepvállalás miatt, és két évre ítélték, azaz két év kényszermunkára és két év közügyektől való eltiltásra. A brestanicai lágerbe került. Fordán József megjegyzi: a letartóztatása akkor történt, „amikor kivégezték Benkó Józsefet, a híres muraszombati húsgyár tulajdonosát”. Másutt Vida Ilona megemlíti, hogy őt a lakosság körében „közkedvelt, a második világháború végén meggyilkolt Halász Dániel tisztelendő úr tanította, akit a magyar gyerekek is nagyon szerettek, hiszen – szlovén nemzetisége ellenére – szépen megtanult magyarul”. Ismét a legsúlyosabb tragédiáknál vagyunk! Újabb feltáratlan terület, amelynek „megkutatása” valódi kihívást jelent a történész számára. De hogy ne szaporítsam a témák sorát, már csak egyet idézek: Camplin Ivan pontosan emlékszik rá, hogy a két világháború között Muraszombatban még nagy számban éltek magyarok. Én csak a hiányérzetem fogalmazom meg: mikor születik monográfia a muraszombati magyarokról?

Mák Ferenc