Törökország-Európa: a nemszeretem kapcsolat
Semo,Marc: Turquie-Europe : le désamour. = Politique internationale, 2006 ősz, 113. sz., p. 403-421.
(A cikk szerzője a „Libération” külföldi rovatánál újságíró.)
Ankara a 2005 októberében az EU-hoz csatlakozásra megkapott engedélyt „történelmi fordulatként” értékelte, amelyet úgy negyvenéves készülődés előzött meg. A harmonizációs dokumentum 80 ezer oldalas. Az első 35 fejezeten, amely a tudományra és kutatásra vonatkozik, már túl vannak.
Ennek ellenére a török állampolgárok mintegy fele úgy gondolja, hogy sosem lesznek az Európai Unió teljes jogú tagjai. Mintha kettős mércét alkalmaznának – szerintük – az uniós tagság mérlegelésekor. Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök, és pártja, az Igazság és Haladás Pártja (AKP) úgy nyilatkozik, hogy az önkormányzati és nemzeti törvényhozás egyeztetési folyamata miatt lassultak le a tárgyalások. Nagyon valószínű azonban, hogy a tavaszi kormányzati és az őszi helyhatósági választások miatt az egész 2007. év rámegy majd az egyeztetésekre. Kényes kérdésnek látszik Brüsszel óhajának teljesítése, hogy nyissanak tengeri és légi kikötőt is a Ciprusi Köztársaság felé. Ráadásul most kezd nyilvánosságot kapni Törökországban az Amerika-ellenes, Európa-ellenes állampolgárok hangja is.
A csatlakozási tárgyalások minden országban erős visszhangot váltanak ki a közvéleményből. De nem jellemző, hogy két év alatt olyan nagy százalékban fordulatot vegyen a hangulat, mint a törökök, illetve az ott élő kurdok esetében. Háromnegyedük elveszítette a bizalmát Európában, abban, hogy a tárgyalásoknak valaha is végére érnek, s hogy tárt karokkal várnák őket a kontinensen. Most úgy érzik, hogy sem szerelmi, sem érdekházasságról nincs szó közöttük, sokkal inkább valamiféle erőltetett házasságról. Létezik azonban egy elég határozott Európa-párti csoport is, amelynek tagjai – noha euroszkeptikusak – úgy vélik, hogy a kulturális különbözőség ellenére is helyük van Európában. Főleg fiatalok, magasan képzett egyetemisták ők. 50 százalékuk szerint Franciaország a csatlakozás legfőbb ellenzője, és 83 százalékuk meggyőződése, hogy a kereszténység „befolyásolja” az európaiak véleményét. Az erős iszlám kapitalisták éppúgy vágynak egy, a muzulmán országok közötti unióra, illetve egy részük a türkofón országok közötti gazdasági uniót is szorgalmazná.
A jobboldali, ultranacionalista párt, de a mérsékelten konzervatívok is ellenzik a nemzeti érdekekkel ellenkező európai elvárások teljesítését. A legjelentősebb ellenzék, a szociáldemokraták – Musztafa Kemal szellemi örökösei – is szívesen hangoztatják, hogy a ’tárgyalás’ nem egyirányú engedményekkel szokott járni…Jobb és bal oldalon egyetértenek abban, hogy Európának figyelembe kell vennie a ’valóságot és a különleges érzékenységeket’. Az Európa-ellenesség elsődlegesen a ciprusi kérdésben ölt testet. Erdogan, elődeivel ellentétben, hajlott a ciprusi egyesítésre Európa kedvéért, most azonban feltételhez köti a tengeri és légi kikötők létesítését. Mégpedig az embargó sújtotta török szeparatistákat (200 ezer ciprusi török) érő szankcióikon kívánna enyhíteni a politikai engedmény fejében. Egyensúlyozó művésznek tartják egyébként, aki a kurdoknak demokráciát helyez kilátásba, vallást ígér a mecsetekbe, kemalizmust Ankarának, Brüsszelnek, és biztonságot Washingtonnak.
2002-ben, megválasztásakor Erdogan úgy nyilatkozott, „Az Európai Unióhoz való csatlakozás a legnagyobb politikai projekt Törökország számára.”. Pályájának korábbi ismerői szerint rájött, hogy az integráció biztosítja leginkább a szólásszabadságot és az iszlám politika fejlődését. Európának köszönhető, hogy az AKP-nek sikerült valamelyest visszaszorítania a katonák befolyását a közéletre. Az Európa-szimpatizáns iszlámisták azonban éppen bűnbaknak teszik meg Brüsszelt. Amerikai republikánusok szerint az AKP-t sokkal kevésbé veszélyezteti a konzervatív vallásosság a saját ultrakonzervatív erkölcsi követelményeinél. 2004 szeptemberétől pl. újra alkalmazni akarják a házasságtörés 6 hónaptól 1 évig történő büntetését a polgári törvénykönyv alapján. „Minél erősebb a család, annál erősebb az ország.” – hangoztatja Recep Tayyíip Erdogan. A közvélemény nagyobb része is határozottan ellenzi pl. a házasságon kívüli együttélést. A nőknek továbbra is legfőbb feladatuk a férjük szolgálata. A törökök egynegyede szerint a férj indokolt esetben megverheti a feleségét. A női kendőviselet is kívánatos a számukra. Noha az egyetemeken tilos hordani, a kormányfő felesége és más politikus feleség is gyakran abban mutatkozik – kivéve a hivatalos alkalmakat. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint Törökországban a demokrácia védelmében kell tiltani a kendő viseletét.
1999-2005 között a gazdasági és intézményi reformok nagy vonalakban átalakították az országot. A kisebbségek kultúrához való jogát, nyelvhasználatukat a médiában már biztosítják. Az állambiztonsági bíróságot és a halálbüntetést megszüntették. A parlament elismerte a nemzetközi szerződések elsődlegességét a nemzeti rendelkezésekhez képest. A férfiak és nők helyzetét új szemlélettel (egyenlőség!) tárgyaló polgári jogokat fogalmaztak meg. Az új büntetőtörvénykönyv inkább figyelembe veszi az egyén jogait. Mindezek, a jogállam felé tett lépések nem vittek egyenesen előre, sok ellenzőre találtak, főleg a csatlakozást ellenzők körében. Ellentmondásos lett a büntetőtörvénykönyv is: a 216, 31, 303-as cikkelyek hat hónaptól három évig büntetik a török nemzet, az állami szervek, a köztársaság támadóit. Jelenleg több mint 50 intellektuel ellen folyik eljárás. Orhan Pamuk ellen például azért, mert kijelentette, hogy „egy millió örményt és 30 000 kurdot öltek meg ezen a területen, [Törökországban] és senki nem mer róla beszélni”.
A megszólítás ’török állampolgárok’-hoz szól, vagyis az ország mind a 72 millió lakosához, nemcsak a ’törökök’-höz. 2005-ben, hatvan értelmiségi történész megpróbálta néven nevezni, egy tudományos tanácskozás keretében az 1915-1918-as örmény genocídiumot, de az egyetemi konferenciát betiltották. A miniszterelnök később belátta, hogy a csatlakozási tárgyalásokra a tiltás rossz hatással lehet.
Vallásszabadság formailag immár létezik, de mindenki rendkívül gyanús, és a nem muzulmánok csak állami imám felügyeletével tarthatnak istentiszteletet (görögök, örmények, „misszináló keresztények”).
A demokratizálódási folyamatra árnyékot vet a hadsereg hatalomra kerülésének állandó lehetősége. 2006 nyarán ismét egy régi „sólyom” vette kézbe a hadsereg irányítását, aki elszánt ellensége a kurdoknak. A tábornok, Yasar Büykanit szerepét azonban könnyedén indokolja a nemzetközi terrorfenyegetettség, melyet úgymond, ő hivatott távol tartani az országtól.
Márpedig az ország területén élő 15 millió kurd rebellis része, például a szeparatista Öcalan pártjának tagjai folyamatosan támadásokat intéznek a polgári lakosság ellen is. A Brüsszel által erősen javasolt szabad nyelvhasználat a kurdok szerint elégtelenül valósul meg. Szociálisan is rendkívül rossz helyzetben vannak, többségük munkanélküli. A török-kurd nacionalista villongások mindenütt fel-felütik fejüket az országban. Recep Tayyip Erdogan jó retorikával „több szabadságot, több demokráciát, több jogot” ígért a kurdoknak, szavait azonban nem követték tettek. Mindenféle tárgyalás elutasított a kurd Demokratikus Társadalomért Mozgalom (DTP) elnevezésű párttal. Ezzel mintegy segítette a börtönből is hegemón vezetést gyakorló Öcalan pártjának (PKK) a tovább erősödését.
1999-ben, amikor Törökország ’várományosságát a felvételre’ egyhangúlag elismerték, még nagyon távolinak tűnt a jövő, amelynek során azonban lassan megmutatkoznak a dinamikus, egyszersmind széthullott társadalom feszültségei. Ma e feszültségek politikai és társadalmi hatásai hátráltatják a folyamatot. Más országok a választási szakaszban kerültek ilyen helyzetbe. Az Igazság és Haladás Pártja (AKP), nagyon nagy többségre számítva, az elnökségért jó eséllyel indult, de veszített. A laikus tábor fél és valóban, Ahmet Necdet Sezer távoztával az utolsó intézményi sorompó is felnyílt a radikális iszlám előtt. Az államfő, távoztában sűrűn élt alkotmányos vétójával. Megakadályozta néhány iszlámista beszivárgását magas közhivatali állásba, és ugyancsak megakadályozott pár kinevezést.
Nyilvánvaló, hogy sem Brüsszel, sem Ankara nem akar nyílt válságot, amelynek súlyos következményei lehetnének. Mindkét delegáció mindenképpen meg akarja akadályozni a tárgyalások kisiklását. „Az mindennél rosszabb lenne” – hangsúlyozzák – „mindenki számára bukás…”. 2007 végéig lehet halogatni a ciprusi kérdés megoldásáról szóló döntést. Az euroszkeptikusság és a török nacionalizmus eközben egyaránt erősödik. Az iráni atom kérdése a régióban egyre nyomasztóbb: félő, hogy Teherán megvalósítja elképzeléseit. Akkor pedig stratégiai egyensúlytalanság áll elő, ezesetben – Hilmi Özkök ezredes szavaival – „…Törökország … fontos döntéseket hoz majd”.
Ráadásul az országon belül megerősödött a „szuverének” hangja, akik szerint járhatnák a maguk sajátos útját, akár az Európai Unión belül is. Akárhogy is, Törökország sorsa magának az Európai Uniónak a sorsától függ. Az EU-ban két fő irányzat érzékelhető: Tony Blairé, mely nyitott és dinamikus, amely szerint Törökország megtalálná a helyét Európában, és egy másik: aggályoskodó, protekcionista és zárt, amelyben a törököknek nem jut nagy szerep.
Kakasy Judit