Katona Csaba

„Ezen gyászünnepélynek kiválóan városi jelleggel kell bírnia…”
Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök 1870. évi újratemetésének háttere

„Ilyen parancs fut szét a város népe közt,
hogy eltemetni, sem siratni nem szabad,
hagyják, heverjen ott megkönnyezetlenül.”
(Szophoklész: Antigoné. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

„Június 9-én tartatott meg a Barátok kriptájából [1] a forradalmi áldozat gróf Batthyány Lajos hamvainak a Kerepesi temetőbe nagy ünnepélyességű eltemettetése.” [2] Ezekkel a szavakkal emlékezett meg az első magyar kormányfő újratemetéséről Nagy Iván [3] 1870. évi naplójában. Ez a lakonikus tömörség jellemezte a miskolci Szűcs Sámuel [4] naplóbejegyzését is: „Ezen hónapban ment végre Pesten, az 1849-ben kivégzett gróf Batthyány Lajos miniszterelnök hamvainak ünnepélyes eltakarítása.” [5] Elsőre talán meglepően hat, hogy a két naplóíró milyen puritán visszafogottsággal hajtott fejet a későbbiekben a magyar történelmi emlékezetben oly kiemelt helyre emelt Batthyány Lajos megidézett emléke előtt. Ám ha kicsit alaposabban vesszük szemügyre az újratemetés körülményeit, legfőbbképpen pedig annak hátterét, mindjárt érthetőbbé válik a hangzatos jelzők később olyannyira megszokott használatának mellőzése. Az alábbiakban tehát Batthyány Lajos 1870. évi újratemetésének lényegi mozzanatait szándékozom felvázolni, jobbára az ünnepélyes aktust előidéző okokra, illetve az újratemetés körülményeit befolyásoló háttértényezőkre fókuszálva, semmint magának az eseménynek az apró részleteit körüljárva, [6] rámutatva arra, hogy egy kétségkívül országos jelentőségű esemény miképp és miért vált formai kereteit tekintve állami helyett városi ünnepséggé.

A kivégzés

„Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás,
amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.”
(Szophoklész: Antigoné)

Gróf Batthyány Lajost — aki 1848. március 17-én elsőként kapott miniszterelnöki kinevezést Magyarországon [7] — 1849. október 6-án, az aradi vértanú tábornokokkal egy napon végezték ki a pesti Újépület (Neugebäude) udvarán „por és golyó által”, azt követően, hogy a fogoly késsel elkövetett öngyilkossági kísérlete dugába dőlt. Batthyány azért próbálkozott meg életének kioltásával, hogy a megszégyenítő akasztást elkerülhesse. Erre végül nem került sor, az első magyar miniszterelnökkel sortűz végzett. [8] Talán nem hiábavaló felidézni Johann Franz Kempen von Fichtenstamm [9] altábornagynak, a kivégzés elrendelőjének érzéketlenséget tükröző szavait a történtekről: „Valahogy — még nem tudni, hogyan — egy kis tompa tőr birtokába jutott, s ezzel a jobb álcsont alatt megsértette a verőeret, ezáltal elvérzett volna. Miután a vérzést elállították, s minden akadályt sikerült megszüntetnem, este agyonlövettem. Nekem az ezekből az akadályokból adódó tárgyalások rossz érzést okoztak, ezt akárhogy igyekeztem is, nem tudtam lerázni.” [10]

Az Újépületben őrzött fogolytársak megdöbbenve értesültek előbb az ítéletről, majd  a kivégzésről, amint azt számos visszaemlékezés is tanúsítja. [11] Hasonlóképp köztudott, hogy külföldön mekkora felháborodást keltett Batthyány és politikustársai (Csány László, Szacsvay Imre stb.) pesti, illetve a honvédtábornokok aradi kivégzése, [12] ugyanakkor igencsak jellemző, hogy Kempen mit írt naplójában erről: „Október 5. Batthyány Lajos ítéletének kihirdetése semmiféle szimpátiát nem keltett iránta: még rokona, Károlyi Lajos [13] is ezt mondta, s a közvélemény élesebben ítélte el, mint a törvény.” [14]

A titkos temetés

„Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?”
(Szophoklész: Antigoné)

A holttest az ítélet végrehajtása után három órán át a helyszínen maradt a „szabályoknak” megfelelően, majd ezt követően szállították át a Rókus Kórház halottasházába, ahol az a sors várt volna rá, hogy a kórházban elhunyt nincstelenekkel egyetemben közös sírba vessék a Józsefvárosi temetőben. [15] A földi maradványokról azonban az özvegy, Zichy Antónia grófnő [16] megbízásából a Batthyány család orvosának, Hausmann Ferencnek [17] kellett gondoskodnia, aki korántsem veszélytelen feladatát lelkiismeretesen látta el. Megbízatása ugyanis nem merült ki abban, hogy Batthyány holttestét végsőnek szánt nyughelyére kísérje. Szántóffy Antal [18] józsefvárosi plébánossal együtt ugyan a  temetőbe vitették a kórházból a maradványokat, ám a temetésre nem került sor, mert a plébános úgymond nem találta „megfelelőnek” a sírgödröt. Utasítására a kórház kocsisa a holttestet továbbszállította a pesti ferences templomba.

Szántóffy erről a bátor akcióról az alábbiakat vetette papírra: „Miután színleg plébániám temetőjében sírt ásattam volna, Hausmann orvostudor és Bártfayné [19] kíséretében esti 10 óra felé bérkocsiban megjelentem a rókusi kóroda kapuja előtt, mely egynehány perc múlva kinyílván, a boldogult miniszterelnök tetemeit egy egészen közönséges, mint nevezni szokták, létrásszekér vitte kifelé, mint rendelve volt, a józsefvárosi temetőbe. Hárman a fiákerben nyomban követtük minden akadály nélkül, csak a vámháznál a katonai őrség vizsgáltatta a halottas kocsi tartalmát, míg végre a temetőbe érve, leszálltam a kocsiról, és mint a hely ura, színlelten kissé szigorúbb szavakban kifejezést adva tettetett elégedetlenségemnek az ásott sír nem elegendő mélysége s egyéb célszerűsége felett, ez ürügy alatt a halottas kocsisnak megparancsoltam, hogy miután éjjel új ásás által a dolgon segíteni nem lehet, forduljon vissza, s hajtson, amerre parancsolni fogom. S így történt, hogy ismét a vámház mellett el — hol többé kérdőre sem vontak — egyenesen a Szent Ferenciek zárdája felé hajtattam, hol mintegy éjjel 11 óra felé érkeztünk meg, s hol már vártak bennünket. Boldogult Dank Agáp [20] néhány csak öregebb páter kíséretében, kik a titokba be voltak avatva, égő fáklyákkal fogadott bennünket. A halottaskocsi hazarobogott, a holttetemek pedig a sírboltba vitettek, és egyházi szertartás mellett néhány atya és segédkező jelenlétében ünnepélyesen beszenteltettek.” [21]

Az önkényuralom évei alatt

„Hát városszerte meghirdetni rendelem,
hogy eltemetni s megsiratni sem szabad.”
(Szophoklész: Antigoné)

A szerény sírt a titkos temetést követően mindössze egy vörösmárvány tábla fedte, amelynek felirata ez volt: „1849-ben okt. 6-án az Úrban elhunyt G. B. L. Áldás és béke hamvaira.” [22] Ezt a kőlapot befelé fordítva helyezték el, így a sírban nyugvó azonossága — legalábbis elvileg — rejtve maradt. A befalazott, jel nélküli üreg ma is látható a mellé helyezett kőtáblával együtt a templomban. A temetést követően Batthyány Lajos özvegye előbb Franciaországban, majd — számos más emigránshoz hasonlóan — Svájcban, közelebbről Genfben telepedett le gyermekeivel, ahogy azt Klapka György tábornok is megemlítette emlékirataiban: „Míg ezek történtek vala, honfitársaim száma Genfben mindegyre gyarapodott. Gróf Batthyányné, a szerencsétlen Batthyány Lajos özvegye, gyermekeivel [23] együtt ideköltözött, s a gyönyörű Boissičre-villát vette bérbe, hol mély gyászba merülve, gyermekei nevelésének élt.” [24]

Maga az özvegy, Zichy Antónia grófnő ekképp emlékezett meg a ferences rend áldozatkészségéről: „… a rend akkori főnöke, dacára az uralkodó zsarnokság s kegyetlenségnek, félretevén minden félelmet, saját személyem kérésére hallgatván, megengedte az üdvözült hamvait örök nyugalomra tetetni.” [25] Be kell azonban látni, igen naiv elképzelésnek hat az, hogy Batthyány holttestének holléte nem került nyilvánosságra igen hamar és a hatalom ne tudott volna róla. Ma már persze nehéz lenne megmondani, hogy valóban sikerült-e megőriznie az érintetteknek az akció titkát, illetve ezzel párhuzamosan azt, hogy hol nyugszanak valójában a miniszterelnök maradványai, vagy pedig a hatalom egész egyszerűen csak elnézte, és hallgatólag tudomásul vette a történteket, mivel nem akarta tovább élezni az egyébként is erős elfojtott feszültséget? Itt és most ennek talán nincs is jelentősége, bár az a tény már önmagában erős kétségekre ad okot, [26] hogy az Aradon Batthyányival egy napon kivégzett honvédtábornok, Damjanich János [27] özvegye [28] minden évben október 6-án misét mondatott a forradalom és szabadságharc vértanúinak emlékére a templomban. [29]  

1856-ban Zichy Antónia és gyermekei hazatértek svájci emigrációjukból, de nem Pesten, hanem vidéken, a Pápához közel eső, Veszprém vármegyei Dákán telepedtek le. Az özvegy a nyilvánosság előtt mindig gyászfátyollal mutatkozott, az őt övező tiszteletet kellőképp jellemzi Halász Imre [30] emlékezése: „Három évvel Batthyány temetése előtt, 1867. június 8-án, a koronázási nap estéjén fényárban úszott a főváros. Éjfélig bolyongtam az utcákon. Egy titokzatos nap glóriája sugározta be az akkor még nemigen nagyvárosias Budapestet. Minden ablak ki volt világítva. Csak egy előkelő úri lakásnak ablaksora volt sötét. Ki lehet az, aki tüntetni merészel a nemzet nagy örömünnepén? E kérdés hangzott fel egy felháborodott csoportból. Egy korosabb úr odaszólt: azok özvegy gróf Batthyány Lajosné ablakai. A megilletődés hallgatása vonult végig az emberek arcán. […] Ha igaz volna a régiek naiv hite, hogy éjfélkor a halottak néha felkelnek sírjaikból, akkor ezen az éjszakán egy szétroncsolt homlokú férfiú szellemárnya bizonyára ott lebegne hosszasan mélázva ama sötét ablakok előtt.” [31]

A kiegyezés után

„S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.”
(Szophoklész: Antigoné)

A Magyarországra visszatért özvegy többször ellátogatott férje sírjához, a hivatalos és méltó újratemetés kérdése azonban csak a kiegyezést követően jöhetett szóba. Ekkor viszont mind aktuálisabbá vált, hiszen Batthyány személye megkerülhetetlen volt a dualista államban, amelynek azonban egyszerre kellett lojálisnak lennie 1848–1849. forradalmi szellemiségéhez és az uralkodóhoz, I. Ferenc Józsefhez. A miniszterelnök emléke egyre nagyobb súllyal nehezedett a politikai élet szereplőire, mind világosabbá vált, hogy kivégzése nem „csupán” embertelenség, de súlyos politikai baklövés is volt. A forradalom és szabadságharc „főszereplői” közül azok, akik később a magyar nemzeti panteon kiemelt személyiségeivé lettek, élve vagy holtan szinte mind „meglelték a helyüket” az új rendszer kánonjában: Deák Ferenc a kiegyezés atyjaként az ország első számú szellemi/politikai tekintélye volt, Kossuth Lajos torinói emigrációjában a függetlenség és 1848 kikezdhetetlenségének szimbólumává lett, [32] Széchenyi István gróf — a legnagyobb magyar — a nemzet halottjaként [33] nyugodott immár évek óta. Batthyány Lajost azonban álszemérmes hallgatás övezte egészen addig, amíg annyira kínossá nem vált mindez, hogy valamit lépni kellett.

Az azonban, hogy a helyzet lassan mind tarthatatlanabbá vált, korántsem azt jelenti, hogy feloldása könnyű feladat lett volna. 1849-ben, Batthyány kivégzése idején ugyanaz az uralkodó ült a magyar trónon (igaz, nem épp törvényes viszonyok közepette, hiszen nem véletlenül került sor 1867-ben is I. Ferenc József megkoronázására), mint a kiegyezés évében. A magyar miniszterelnök posztját ekkor Batthyány hivatali utódjaként — harmadikként az ország történelmében —  gróf Andrássy Gyula [34] töltötte be, akit 1848–1849. évi viselt dolgaiért ugyanazon király regnálásának kezdetén ítéltek halálra, mint Batthyányt. Hogy az ítélet végrehajtására csupán in effigie került sor, az annak volt köszönhető, hogy Andrássynak lehetősége volt konstantinápolyi követként külföldön maradnia. A „dramatis personae” sora még hosszasan kígyózik, elég csak azt megemlíteni, hogy a Batthyány-kormány egykori miniszterei közül báró Eötvös József [35] Andrássy Gyula kormányában ugyanazt a tárcát irányította, mint 1848-ban a gróf vezette kabinetben, a kiegyezés atyja, a „haza bölcse”, azaz Deák Ferenc pedig igazságügy-minisztere volt 1848-ban az első magyar miniszterelnöknek.

Egy erőszakos halállal elhunyt politikus újratemetése olyan korban, amikor egykori ellenfelei és harcos-, valamint eszmetársai az adott állam vezetői pozícióit töltik be, nem lehetett más, mint politikai kérdés. Hogy a politika milyen mértékű szerepet játszott egy ilyen aktus esetében, azt megvilágítják Fejérváry Géza [36] miniszterelnöknek II. Rákóczi Ferenc 1906. évi újratemetése [37] kapcsán papírra vetett sorai is: „Miután végül a jelenlegi politikai viszonyok ezen ünnepély megtartására néz­ve nem éppen kedvezőknek jelezhetők, [38] s így egy ily nemzeti ünnep har­monikus, zavartalan lefolyásának első rangú politikai feltétele aligha van meg, mindezeknél fogva legcélszerűbbnek — úgy a gyakorlatilag helyes kivitel, mint politikailag a hazafias ügy érdekében állónak — tartanám, a szóban lévő ünnepélyt a jövő év tavaszára halasztani.” [39]

Kitekintés:

(újra)temetések a politika uszályában

„A holtat eltemetni meg nem engeded.”
(Szophoklész: Antigoné)

A kérdés — léptékváltással tágabb értelmezési keretbe helyezve — tehát az volt, ami a Monarchia hajnalán oly sokszor, oly sok mindenhez kötődve várt választ: hogyan lehetséges egyszerre „hűségesnek” lenni a forradalom és szabadságharc szelleméhez és az azt leverő (és a véres megtorlásban kétségkívül felelős) uralkodóhoz? [40] Nem túlzás azt állítani, hogy a korszak egészét uraló kétarcúsághoz „méltó” félmegoldás született az újratemetés ügyében is — más nem nagyon születhetett. Nem volt ez szokatlan dolog, Batthyányién kívül több más (újra)temetés és temetés villantotta fel a Monarchia szellemiségének kétpólusú voltát. Nem feltétlen hiábavaló tehát kissé elidőzni ennél a kérdésnél, hiszen így nem az adott rendszerből és korból kiragadva, hanem folyamatában lehet érzékelni és így értékelni az első magyar miniszterelnök újratemetésének hátterét.

Elöljáróban Güntner Péter véleményét idézném: „1867 után mind a politikai, mind a művészeti és irodalmi élet kiemelkedő szereplőinek temetése az adott év egyik legfontosabb eseményévé vált. Batthyány Lajos temetése mellett többek között Deák Ferenc (1876), Andrássy Gyula (1890), Klapka György (1892), Kossuth Lajos (1894), Arany János (1882), Munkácsy Mihály (1900), Jókai Mór (1904), Mikszáth Kálmán (1910) és Lechner Ödön (1914) temetési szertartása emelhető ki. A legnagyobb temetések kivétel nélkül Budapesten zajlottak le, meghatározott menetrend szerint. A meneteknek előre kijelölt néhány kilométeres útvonala volt. A temetések még grandiózusabbá válásában legtöbbször a kormány és más politikai csoportosulások is szerepet játszottak.” [41]

Gyakran idézik különféle emlékművekkel, köztéri szobrokkal kapcsolatosan, hogy ezek esetében figyelembe kell venni azt a sajátos kettős fénytörést, amely egyszerre világítja meg a megidézett személy vagy esemény korát (természetesen valamilyen konkrét értelmezéssel egybefonódva — ez indokolja a megalkotását), illetve azt a kort, amelyben maga az emlékmű keletkezik, ily módon teremtve meg a párhuzamot a múlt és jelen között. Ez teljességgel igaz az olyan események esetében is, mint amilyen egy-egy ismert történeti személy újratemetése. A 20. század végéről két fontos magyarországi példát lehet említeni: Nagy Imréét 1989-ből és Horthy Miklósét 1993-ból, de lehetne említeni Rajk László 1956. évi újratemetését is. Emellett aligha véletlen, hogy a 2006-ban elhunyt világhírű magyar labdarúgó, Puskás Ferenc grandiózus — és méltatlannak minősített vitákat is kiváltó — temetése kapcsán is megidéztettek a 19. század híres (újra)temetései, köztük épp Batthyányé is: „„A nagy politikustemetések — és egyben nagy újratemetések — sorát az 1870-ben majdnem végső nyughelyére, a Kerepesi temető egy márványüregébe helyezett Batthyány Lajos nyitotta.” [42]

A kettős idősíkra vonatkozó fentebbi gondolatot tovább lehet árnyalni, hiszen gyakorta nem a megidézett múltról árulkodik egy-egy ilyen látványos esemény, hanem nagyon erőteljesen, már-már kizárólagosan az adott kornak a múlthoz fűződő viszonyáról (lásd fent az értelmezési keretről írtakat). Batthyány Lajos gróf újratemetése jó példa erre, ahol — meglátásom szerint — ezek az arányok igen erőteljesen eltolódtak és sokkal inkább ez utóbbi szempont érvényesült a gróf valós emberi és politikai alakjának, horribile dictu szellemi örökségének megidézése helyett. Vagyis a legfőbb mérce a politikai viszonyrendszer volt, nem az elhunytnak járó végtisztesség.

Ferenc József , akinek csökönyös ellenzése (érzékenysége?) egyik fő akadálya volt Batthyány rehabilitációval is párosuló újratemetésnek, valamivel később, 1894-ben beleegyezett egy számára talán még kínosabb „procedúra” végrehajtásába, abba, hogy a Torinóban meghalt Kossuth Lajost Budapesten helyezzék örök nyugalomra. Ugyanakkor az uralkodó egy bizonyos ponton túl nagyon is merevnek bizonyult: „Kossuth Lajos halála hatalmas belpolitikai vihart kavart, mert Ferenc József hajthatatlansága miatt a temetés napján nem rendeltek el nemzeti gyászt, a temetésen pedig uralkodói utasításra a kormány és a köztisztviselők hivatalosan nem jelenhettek meg. Így Wekerle Sándor miniszterelnök kezdeményezésére a temetést nem az állam, hanem a főváros rendezte meg. A nemzeti gyász el nem rendelése zavargásokat váltott ki, a tüntetők a fekete zászlót ki nem tűző középületek ablakait több esetben betörték.” [43]

A király még ahhoz sem járult hozzá, hogy Torinóból Budapestre Fiume érintésével szállítsák a halottat. Indokul azt hozta fel, hogy a német császári pár épp Abbáziában nyaral, így igen nagy tapintatlanság lenne Horvátországot érinteni. Gerő András értékelése szerint: „Ferenc József nem csak az ellentét szerepjátékából adódó magatartáshoz ragaszkodott. Itt túlléphet saját addigi határain. Mérhetetlenül kicsinyes reakciója arról szól: nem csak tagadta, gyűlölte is Kossuthot . A politikai viszony személyessé vált.” [44]

Ferenc József akkor volt képes valamelyest felülemelkedni korlátjain, amikor személyes/kortársi viszony nem terhelte meg azzal kapcsolatos álláspontját/érzéseit, akit (újra)temettek. 1906-ban II. Rákóczi Ferenc esetében ez így volt, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Rákóczi-szabadságharc után akkor már két évszázad telt el, ráadásul akkor már Ferenc József mögött volt mind Batthyány, mind Kossuth újratemetése. Rákóczi hazahozatalának ügye évtizedek óta húzódott, amikor végre megszületett a királyi engedély. Érdemes idézni az uralkodónak Tisza István [45] miniszterelnökhöz intézett utasítását: „A magyar történelem kiváló alakjai közül egyedül II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugszanak idegen földben, s e hamvak hazaszállítása a nemzetnek ismételten kifejezett közóhaját képezi. Hála legyen érte az isteni gondviselésnek, azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik.” [46]

Vagyis Ferenc József maga is hangoztatta, hogy Rákóczi az idők távlatában immár nem politikus, hanem történelmi személyiség. Ennek jegyében önmagához mért viszonylagos nagyvonalúsága abban is kifejezésre jutott, hogy a fejedelmet — Batthyányival ellentétben — hivatalos rehabilitáció is megillette. Az 1715. évi 49. tc. ekképp fogalmazott Rákócziról és emigráns társairól: „mindazokat, kik […] jelenleg is távol vannak […] mint törvényes királyuknak s a hazának nyilvános ellenségeit, és mint árulókat s az igaz szabadság felforgatóit, a jelen határozat erejével összesen és egyenként törvényesen száműzöttnek, s az érdemelt törvényes büntetés rájok szabása végett mindenütt üldözendőknek s elfogatandóknak, összes ingó és ingatlan javaikat pedig a királyi kincstár részére elkobzandónak nyilvánítják és jelentik ki.” Amikor az országgyűlés 1906. október 23-án megszavazta a Rákóczi és társai hamvainak hazahozataláról szóló törvényjavaslatot — amely a fent idézett törvény 2. és 3. §-ait eltörölte —, az uralkodó 24-én szentesítette azt. Rákóczi azonban nem az első magyar miniszterelnök volt, hanem egy két évszázaddal korábbi rendi/függetlenségi mozgalom vezetője…

A döntés és a kivitelezés:

háttértényezők

„Ne bizd ezt másra, menj hát és tedd meg magad.”
(Szophoklész: Antigoné)

Visszatérve a konkrét esetre: Batthyány újratemetése komoly akadályt támasztott a már felsoroltakon kívül a rehabilitációval szemben az, hogy a miniszterelnököt az ítéletben felségsértésben találták vétkesnek. [47] Ezt súlyosbította az a szokatlan élénkség, amivel már kevéssel a kivégzést követően a hatalom kiállt ítéletének jogossága mellett a megdöbbentő hírre felháborodott nyugati közvélemény [48] előtt: pl. Anton Schmerling [49] igazságügy-miniszter a Wiener Zeitungban jelentetett meg egy, az ítéletet „magyarázó” írást. [50] Ezeket nem lehetett meg nem történtté tenni, így csupán egy másik út volt járható: az uralkodó és a kormány hallgatólagos jóváhagyásával, ám aktív részvétele nélkül kellett Batthyány Lajost exhumálni, majd pedig új, immár nyilvános sírhelyén végső nyugalomba helyezni.

Ehhez az áttételes megoldáshoz Pest városa kínálta a kulcsot: az a döntés született, hogy hivatalosan a város temetteti újra a miniszterelnököt. Arról azonban, amire később sor került, ti., hogy a kormány hivatalosan semmilyen szinten nem képviselteti magát, ekkor még korántsem esett szó, hiszen nyilvánvaló volt, hogy országos jelentőségű eseményről van szó, ha nem is államiról. [51] A főpolgármester maga is úgy fogalmazott, hogy „az országhoz méltó dísszel és ünnepéllyel” [52] kell a szertartást véghezvinni.

A háttérben megbúvó kormányzati beleegyezés jele volt az is, hogy a kormányhoz közel álló Pesti Napló indított gyűjtést még 1869 végén Batthyány síremlékére, ami értelemszerűen a kihantolás és újratemetés gondolatát is felvetette. [53] Az sem véletlen, hogy az eredeti elképzelések szerint a magyar katolikus egyház feje, az esztergomi hercegprímás celebrálta volna a gyászszertartást az először elkészített tervezet 3. pontja szerint. [54] Ugyancsak érdemes idézni ennek a tervezetnek a 4. pontját, hiszen eszerint „hatóságilag meghívandók lennének […] a törvényhozás mindkét háza, a minisztérium.” [55] Sőt, az a 7/h pont szerint az ország képviselői és a felsőház tagjai is részt vennének a temetési menetben, a 7/i pont szerint pedig a miniszterek is. [56] Ebből — és ennek komoly jelentősége van — azonban semmi nem valósult meg, pedig a nekik szánt meghívólevél meglehetősen határozottan fogalmazott, amikor arra célzott, hogy valamennyi meghívott az újratemetés rangját „saját magas személye által [….] emelni, ennek meg nem történhetése esetén pedig […] egy helyettest nevezni s bennünket kegyet határozatáról mielőbb értesíteni kegyeskedjék.” [57]

Gondot okozott a megfelelő indoklás is: hiszen ha nincsen rehabilitáció, akkor vajon mi az az ok, ami miatt meg kell bolygatni az éveken át érintetlen sírt? Meglehetősen átlátszó indokot sikerült felhozni: megjelent egy általános szabályrendelet, [58] amely szerint egészségügyi okok miatt „a városunkban létező összes szentegyházak sírboltjába való temetkezés megszüntetett.”. [59] Erre hivatkozva fogadta el Pest városánál 1870. január 21-én „a közgyűlés osztatlan helyesléssel” e javaslatot: „Nehogy a sírboltok megrendelt elzáratásával a nagy halottat megillető kegyeletes emlék feledékenységbe menjen, kívánatos lenne, hogy a városi hatóság néhai Batthyány Lajos holttetemeinek a kerepesi köztemetőben leendő méltó és ünnepélyes elhelyezése iránt intézkedést tétessék.” [60]

 Az eseménysor lebonyolítására annak rendje és módja szerint bizottságot állított a város, [61] amelynek élére az újratemetés egyik legfőbb szorgalmazója, Királyi Pál, [62] Pest város főjegyzője került. Királyi szívügyének tekintette a feladatot, ő volt az, aki már 1869 utolsó napjaiban kezdeményezte, hogy induljon gyűjtés a volt miniszterelnök síremlékének felállítására. [63] Nyilvánvaló volt azonban, hogy Pest városa nem cselekedhet a család, vagyis az özvegy, Zichy Antónia grófnő és az időközben felnőtt fiú, gróf Batthyány Elemér [64] beleegyezése nélkül, ezért Pest polgármestere  levélben fordult a kivégzett miniszterelnök hátramaradott családtagjaihoz.

Zichy Antónia udvarias levélben válaszolt a hivatalos megkeresésre, kifejezve mindenekelőtt, hogy a tisztelet, amely „Pest városi tisztelt hatóság részéről nyilváníttatott, enyhíti némileg szomorú sorsa feletti” [65] bánatát. „Pest városi hatóság és a közönség kívánságának engedve” beleegyezését adta a holttest exhumálásához és újratemetéséhez. Ugyanakkor azonban, mint az várható volt, feltételeket is szabott: „… a város hatósága magát fiammal, Batthyány Elemérrel érintkezésbe tegye, a kegyeletteljes szándokának mi módoni kiviteléről; amit azon okból is óhajtunk, hogy részünkről a temetőbeni illő hely megszerzéséről gondoskodhassunk. Úgy szinte az ünnepélyes temetésnek kitűzött idejéről jókor értesülve legyünk, miután a gyászünnepélyben mind én magam, mind az üdvözült családja rész venni kívánunk.” [66]

Az exhumálásra és az azonosításra [67] 1870. március 29-én a bizottság úgy kerített sort, hogy azon jelen volt Batthyány Elemér is. [68] A temetés előtt két nappal, június 7-én a rendezőbizottság Királyi Pállal az élén meglátogatta Zichy Antóniát és átadták neki a férje holttestét rejtő új érckoporsó kulcsát, majd másnap ebben a koporsóban addigi nyughelyén, a ferences templomban ravatalozták fel Batthyány Lajos gróf maradványait. [69]

Mire azonban ezekre az eseményekre sor került, már szó sem volt arról, hogy a kormány vagy az országgyűlés bármilyen szinten hivatalosan képviseltesse magát: az eredeti tervek oly mértékig „szelídültek”, hogy immár a temetési menetben sem szántak szerepet a kormánytagoknak. Sőt az az elképzelés is az enyészeté lett, hogy az esztergomi prímásérsek, Simor János [70] celebrálja a gyászszertartást. Nem lehetetlen, hogy halogató taktika húzódhatott meg a háttérben: Pest május 24-én kénytelen volt levéllel fordulni hozzá, hiszen — „legnagyobb megütközésünkre” — még csak választ sem kaptak Esztergomból a korábban megküldött felkérésükre… [71] Pár nappal később, 27-én kelt az a levél, amelyben azt az értesítést kapták, hogy a magyar katolikus egyház fejét épp Rómába szólította a kötelesség, ezért Szabó József püspököt kéri fel, hogy helyettesítse. [72]

Az újratemetés

„Szólj hát, a temetésen résztvettél te is,
vagy hogy nem is tudtad, megesküszöl reá?”
(Szophoklész: Antigoné)

Az újratemetésre 1870. június 9-én került sor. A részletes menetrendről a Királyi Pál-féle bizottság egy kétnyelvű (magyar és német), nyomtatott programot is kiadott. [73] Ebből egyebek között kiderült az is, hogy hivatalosan kik vettek részt a temetési szertartáson — legfőbbképpen pedig az, hogy kik nem. A menetet a városi őrmester nyitotta meg Pest huszáraival, őket a céhek, a temetkezési egyletek, a kereskedő testületek és „egyéb pesti polgárok” követték, majd lovas bandérium, a különféle törvényhatóságok küldöttei, az egyetemi hallgatók, az Akadémia, az egyetemek vezetői, a központi hatóságok delegáltjai, az egyházi személyek és a városi hatóság következtek, ez utóbbi élén a pesti főbíró és főpolgármester haladt. Őket zenészek követték, majd a hamvakat vivő gyászkocsi, amelyet a gyászszertartást végző egyházi személyek kísértek, 24  kivont karddal szolgáló, illetve 100, kezében fáklyát tartó pesti polgárral, akik Batthyány özvegyét és gyermekeit, illetve a kocsit vették körül. A menetet városi huszárok zárták le.

A város, illetve a család szerepét nagyon komolyan kihangsúlyozták. [74] Ez nyilvánult meg pl. abban, hogy a hamvakat a városi főjegyző, Barna Zsigmond [75] vette át a temetőben, illetve, hogy a „ravatal közelébe eső főhely a nagy halott özvegyének és a család tagjainak tartatik fent.” [76] Azt, hogy a város mennyire fontosnak tartotta kellően kidomborítani a saját szerepét (egyébiránt teljes joggal), azt jelzi, hogy a tanácsi közgyűlésen Gamperl Alajos [77] helyettes főpolgármester felszólalt június 8-án, azaz egy nappal a temetés előtt, hogy a képviselők minél többen legyenek jelen másnap. [78]

A temetés a tervek szerint, teljes rendben zajlott le, részben a főváros közönsége, részben pedig a nagyszámú vidékről érkezett gyászoló révén óriási tömeg [79] kísérte utolsó útjára az első magyar miniszterelnököt, ezt az özvegy, Zichy Antónia is fontosnak tartott kiemelni a Pest városához írott köszönőlevelében. Ahogy ő fogalmazott, a temetésre „nemes Pest városa hazafias kezdeményezésére és áldozatkészsége folytán a nemzet általános részvétnyilatkozatai [80] között” [81] került sor.

 Ugyancsak jellemzőnek mondható, hogy a nagyszámú magánemberen kívül Pest mellett számos törvényhatóság képviseltette magát a temetésen. Hogy mennyire fontosnak tartották részvételüket és miképp tekintettek az újratemetésre, azt számos példával lehet érzékeltetni. Alább hosszabban idézem Zala vármegye közgyűlési jegyzőkönyvét 1870. május 2-áról: „Barcza Sándor [82] első alispán úr előadja, miszerint a megye közönsége gróf Batthyány Lajos emléke iránti mély kegyelet- és hálaérzetét a legutóbb tartott közgyűlés alkalmával is tanúsította az által, hogy országos síremlékének célba vett felállítására megyeszerte közadakozások gyűjtését rendelte el, [83] s miután a Nagy Hazafi hamvainak nemzeti gyászünnepéllyel [84] leendő eltakarítása, és a 20 éven át zárva magában foglaló nyughelyéről a pesti városi közsírkertbe leendő áthelyezésére Pest városa a végre megbízott választmánya által folyó év június hó 9. tűzetett ki határnapul, s a törvényhatóságok közül máris többen kegyeletük tanúsítását leendő képviseltetésük által elhatározták, azért indítványozza első alispán úr, hogy Zala megye közönsége is mint az országos közérzület hív osztályosa, jelen közgyűlés alkalmából az ország gyászünnepélyén [85] leendő képviseletét határozza el.” [86] A hosszadalmas idézetből világosan kitetszik, hogy Zala vármegye egyértelműen országos eseményként tekintett Batthyány Lajos kihantolására és ünnepélyes újratemetésére. Ennek megfelelően az indítványozó első alispán vezetésével húsztagú küldöttséget választott meg a közgyűlés, úgy azonban, hogy az „ez alkalommal jelen nem lévők közül is még számosan fognak ezen küldöttséghez csatlakozni, és azt oly számra egészíteni ki, mely megfelelő legyen a megye kegyeletének, mellyel gróf Batthyány Lajos emléke iránt viseltetik.” [87]

Talán nem érdektelen röviden pár másik példát is legalább az említés szintjén felvillantani. Jászberény városából Pestre érkezett többek között a főbíró, [88] de a Jászkunság központjából a Hármaskerület képviseletében ott volt a temetésen az első alkapitány is. [89] Szepes vármegye nyolc fővel képviseltette magát, [90]   Kassa városa öt főt küldött Pestre, [91] Ung megye pedig 19 tagú küldöttséget indított útnak! [92] A váci püspök ugyan nem tudott eljönni, de szükségét érezte, hogy levélben jelezze, római tartózkodása az oka távolmaradásának. [93]

Itt említeném meg, hogy volt olyan törvényhatóság is (Ungvár), amely külön köszönetet mondott Pest városának, ugyancsak kiemelve, hogy országos jelentőségű eseményre került sor városi szervezésben: „nem mulaszthatjuk el […] ezen nemzeti [94] gyászünnepély előkészítése körül tanúsított s bármely világfővárosnak dicséretére válható nemes áldozatkészségéért hazafias köszönetünket ezennel kifejezni.” [95] Hasonló módon rótta le háláját Temesvár városa is, amely utólag fordult levélben Pesthez, mondván, hogy „megható és a hon fővárosa méltóságához illő módon” bonyolódott le a gyászszertartás, és Pest városa „nem csupán önmagát tisztelte meg, hanem […] az egész nemzet és a haza összes lakossága [96] kegyeletének, a hála érzetének adóját rótta le.” [97]

A törvényhatóságokkal ellentetében a kormány tagjai — akárcsak 1894-ben Kossuth Lajos temetésén — csupán saját személyükben voltak jelen. [98] Így 1848–1849 egykori szereplői közül lerótta tiszteletét a gyászszertartáson maga a miniszterelnök, gróf Andrássy Gyula, kormányának tagjai közül pedig báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi, valamint Gorove István [99] közlekedés és közmunkaügyi, Kerkápoly Károly [100] pénzügy- és Szlávy József, [101] földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter, de rajtuk kívül megjelent pl. az 1848-ban vagy 1849-ben miniszteri tárcát viseltek közül Deák Ferenc és Horváth Mihály [102] történetíró is [103] (aki egyébiránt Genfben a Batthyány-gyerekek nevelője volt).

A gyászbeszédet természetesen nem kormánytag, de nem is a család képviselője, vagy Pest város valamely tisztségviselője mondta. Ez a megtiszteltetés a pesti ferences rendház főnökének jutott, egyébiránt teljes joggal, hiszen ők ápolták gondosan a néhai miniszterelnök sírját 1849 és 1870 között. A sors igazságtalansága, hogy Dank Agáp, akinek közreműködése nélkül 1849-ben nem sikerült volna legalább ideiglenesen méltó nyughelyet biztosítani Batthyány maradványainak, majdnem napra pontosan egy hónappal az újratemetést megelőzően, 1870. május 8-án Rómában elhunyt. A szertartást Szabó József [104] esztergomi kanonok, nikopoliszi címzetes püspök celebrálta, míg a gyászbeszédet [105] Piry Cirjék, [106] a ferencesek pesti rendházának akkori főnöke tartotta meg, aki — túl azon, hogy ismertette a holttest elrejtésének történetét —, (egyházi emberhez illően) a megbékélés fontosságát hangsúlyozta, kerülve minden közvetlen vagy közvetett politikai utalást, beszéde egy részét egyenesen az özvegyhez, Zichy Antónia grófnőhöz intézve, [107] az úgymond kellemetlen témákat teljes mértékig kerülve. [108] Másnap, 10-én került sor a belvárosi plébániatemplomban [109] a gyászistentiszteletre, [110] amely azonban nem volt teljességgel nyilvános, csak az mehetett be, akinek erre külön engedélye volt. [111]

Batthyány Lajos új sírja ekkor még egy márványlapokkal fedett márványüreg volt, amelynek helyén valamivel később, 1874-ben építették fel a ma is látható impozáns mauzóleumot, amelynek terveit Schickedanz Albert [112] készített el. [113] Az özvegy, Zichy Antónia ezeket a munkálatokat éppúgy figyelemmel kísérte, mint a korábbiakat. Erről tanúskodik „Budapest vőlegénye”, báró Podmanczky Frigyes [114] hozzá intézett levele is, amelyben részletesen szólt az előkészületekről: „Az egész emlék csakis legjobb minőségű terméskőből, különféle színezetű márványkőből, s a díszítéseket illetőleg bronzból fogna elkészülni. Azon pont, melyet az emlék elfoglal, a lehető legszebb s egész Pestre s a budai hegyekre nyújt fenséges kilátást.” [115]

Végezetül érdekességként feltétlenül említést érdemel, hogy utólag tekintve milyen — merőben más jellegű — jelentőséggel gyarapodott a Batthyány-mauzóleum az által, hogy irányt szabott a neki helyet adó temető fejlődésének: „A tudatos, felülről is befolyásolt és a nemzet egészét megcélzó pantheonizáció itt csak a múlt század utolsó évtizedében, de legkorábban 1870-ben, a Batthyány-újratemetéssel indult meg. A Kerepesi úti temető 1886-ig csak köztemetőként funkcionált — a térképek is Pesti temető (1859), Allgemeiner Kerepesser Friedhof (1863) vagy Neuer allgemeiner Friedhof (1872) névvel jelölték —, ezzel a céllal is jött létre, és nem azért, hogy az ország legrangosabb temetője, magyar pantheon legyen (ellentétben például a párizsi Pčre Lachaise temetővel vagy a bécsi Zentralfriedhoffal, amelyek deklaráltan egy-egy nemzet temetőjeként alapíttattak, és amelyek rangját, közvetlenül megnyitásuk után, szekunder temetésekkel — kimagasló személyiségek hamvainak újratemetésével — adták meg).” [116]

Értékelések

„Ki úgyis meghalt, azt minek megölni még?”
(Szophoklész: Antigoné)

Az újratemetés Janus-arcú voltát ragadta meg Jókai Mór abban a rövid írásában, amelyben megemlékezett Batthyány Lajosról: „A honfi kegyelet ma adja meg Batthyány Lajos hamvainak az ünnepélyes végtisztességtételt. És ezzel egyúttal Batthyány politikájának az elismerést. […] Huszonkét év kellett hozzá, hogy Batthyányt előkeresse a föld alúl a nemzet, és ráírja a koporsójára: „Magyarország első miniszterelnöke”. Ennek a szónak „első” két jelentése van. Értse meg azt a kormány! Megértette a nemzet. [117] A nemzet megértette, Budapest tömve van e napon az ország minden vidékeinek küldötteivel.” [118]

Vajon miképp lehet értékelni azt, hogy az újratemetésre úgy került sor, hogy Batthyány de facto megkapta ugyan azt az erkölcsi elismerést, ami emberként és politikusként is megillette, ám kanonizáltan, törvény szerint, de iure mégsem, tekintettel számos érintett, pozícióban lévő személyiség (mindenekelőtt a király) „érzékenységére”? Reálpolitika vagy méltatlan eljárás? A vélemények — teljesen normális módon — megoszlanak. Stéfán Ildikó ekképp vélekedett: „Az állam számára ez kompromisszumos megoldás volt: megadta Batthyánynak és rajta keresztül 48-nak az országos elismerést úgy, hogy közben nem keveredett konfliktusba sem az uralkodóval, sem a Monarchia másik felével.” [119]

Rá hivatkozva hasonlóan megengedő hangnemet ütött meg Güntner Péter is: „A kiegyezés utáni első gyászünnepély, mely már a megváltozott politikai hangulatot tükrözte, Batthyány Lajos újratemetése (1870) volt. A temetést ekkor már nem demonstratív szándék vezette, hanem a helyreállt alkotmányosság diadala volt.” [120]

Urbán Aladár véleménye is hozzájuk áll közel: „A végtisztesség ünnepélyes, hivatalos, de a kormánytól független lebonyolításának lehetősége az volt, hogy ha Pest városa vállalja magára a feladatot. […] A résztvevők joggal bíztak abban, hogy a gyászszertartás során, Batthyány méltatásakor nem hangzanak el vádak, amelyek Bécs vagy az uralkodó felelősségét érintik. Ezt a feladatot a gyászbeszédet mondó Piry Czirjék, a ferencesek pesti rendházának főnöke hazafias tapintattal oldotta meg. [121] […] Batthyány újratemetését tehát sikerrel és felemelő módon szervezte meg a főváros, mint a sajtó megállapította: méltóan a nemzet önbecsüléséhez.” [122]

Velük ellentétben Pölöskei Ferenc határozottabban mutatott rá a „megoldás” ambivalens jegyeire: „Kivégzése beárnyékolta az udvar és a magyarság viszonyát. Jellemző, hogy 1870. évi újratemetése hivatalosan csak a főváros és a család, s nem a kormány vagy a parlament ügye volt.” [123]

Lovas Krisztina ugyanezt emelte ki: „Batthyány Lajos miniszterelnök újratemetése jól tükrözi a dualizmus érzelmi ellentmondásosságát: a hivatalos politika szereplői magánemberként vettek részt korábbi társuk búcsúztatásán. Az ünnepélyes temetésen a kormánypolitikusok részéről nem hangzott el beszéd, a szertartást egyházi személyek vezették le. Batthyány politikai szerepét azonban ekkor már nem lehetett elhallgatni.” [124]

A leghatározottabban pedig talán László Ferenc fogalmazta meg nézetét: „Ferenc József kiegyezése a nemzettel lehetőséget teremtett ugyan a 48-as nosztalgiák fölélesztésére, ám Batthyánynak nem sok jutott a figyelemből. Sőt, kényelmetlen figura lett belőle: kényelmetlenné vált az őt kivégeztető Ferenc Józsefnek éppúgy, mint a Kossuthért lelkesedő függetlenségiek számára. A belvárosi ferences templomba annak idején becsempészett holttest ünnepélyes újratemetésére is csak 1870-ben került sor, amikor Pest városa közegészségügyi rendelkezést készült hozni a városi templomokba temetkezés tilalmáról s a korábbi sírboltok lezárásáról. Ekkor említette fel a tanácskozás egyik résztvevője Batthyány Lajos holttestét, s csak ekkor született határozat eltemetéséről, az első nagy magyarországi újratemetésről. […] Az 1870. június 9-i ünnepélyes temetés, majd mauzóleumának 1874-es fölállítása sem leplezhette azonban el megítélésének merőben ambivalens jellegét.” [125]

Összegzés

„A holtat hagyd nyugodni már s többé ne bántsd.”
(Szophoklész: Antigoné)

A vélemények tehát megoszlanak. Batthyány alakja egyébként is meglehetősen bizonytalan kontúrokkal vázolható fel legtöbbünk előtt. [126] Nevéhez két olyan dolog kötődik, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy elfedje személyiségét és cselekedeteit: az, hogy ő volt az első magyar miniszterelnök, illetve koncepción alapuló kivégzése. [127] E két, könnyedén memorizálható tény ismerete azt látszik sugallni, hogy jelentős tudás birtokában vagyunk őt illetően, többnyire azonban közhellyé merevült mondatok ismételgetése tapad nevéhez, szigorúan a fentiek mentén körözve.

Ha valaki bármiben az első, az eleve alkalmas arra, hogy más, meglehet fontosabb tényezők háttérbe szoruljanak, így a gróf esetében reformkori politikai szerepe. A mártírhalál ugyanakkor glóriát von alakja köré. Meglehetősen groteszk, hogy az igazságtalan ítélet és a brutális kivégzés érdemmé nemesedik... Nem az. Hanem egy roppant fájdalmas esemény, amely miatt többeknek kellett (volna) elszámolniuk a lelkiismeretükre nehezedő súllyal. Batthyány nem akart meghalni. Különösen érzéketlennek, már-már cinikusnak érzem, hogy újratemetésén elhangozhatott az is, hogy „kész volt elleneitől a halált elfogadni és meghalt.” [128] Fogoly volt, elítélték, megölték: nem vállalta ezt a sorsot, hanem ez jutott számára.

Természetesen mindig egyszerűbb beérni a rövid és sommás magyarázatokkal, mintsem árnyaltabban megítélni egy-egy kényelmetlen kérdést, és ha figyelembe vesszük a fentieket, a romantika is óhatatlanul fogyatkozást szenved. Mindamellett szögezzük le itt: Batthyány Lajos gróf nem az életét kioltó golyók okán nagy alakja a magyar történelemnek, hanem azon cselekedetei által, amelyek 1848-ban éppen őt tették alkalmassá a „ministerium” vezetésére és nem pl. Deák Ferencet vagy Kossuth Lajost. Ekképp pedig az elsőség sem történelmi érdem, az oda vezető út viszont nagyon is az (aminthogy miniszterelnöki működése is) — de nem a teljesítményorientált világot idéző hangzatos sorszám (első) és a méltatlan halál.

Keskeny az a határsáv, amely a „nemzet javát szolgáló” aktuálpolitika jegyében fogant ésszerű intézkedéseket elválasztja a szemforgató képmutatástól; félő, e szűk mezsgye nem is létezik, és minden csupán nézőpont kérdése. 1849. október 6-án egy politikus közéleti pályája véget ért — a lehető legdurvább módon. Egy ember meghalt. Kivégezték. Életében tehertételt jelentett az aktuális hatalomnak, amelynek dühödt megtorló intézkedése [129] — akaratán kívül — vélhetően erősebb ellenfelet formált a halott miniszterelnök emlékéből, [130] mint amilyen a még élő politikus lett volna, ha néhány év börtön után szabadon élhet, és nem esik áldozatul a dühnek, amely oly keményen sújtotta őt. [131] 1867 után a halott árnya immár nem csupán elítélőire, hanem a kiegyezés alapján formálódó új államalakulat hatalmi pozícióit betöltő egykori harcostársaira is rávetült, alakja, emléke számukra is tehertétellé vált. Újratemetése időlegesen háttérbe szorította ugyan emlékét, de elleplezni nem tudta azt a kétarcúságot, amely az adott korra olyannyira jellemző volt: megadták számára azt a kegyeleti aktust, amely voltaképpen mindenkinek jár (ti., hogy ne jeltelen sírban nyugodjék), ugyanakkor azonban, hogy ne sérüljön a hatalom érdeke, farizeus módon az erkölcsi elismerést hivatalosan már nem kaphatta meg. [132] Az élők érdeke győzött a holtak igazsága felett. 1849. október 6-án egy ember halt meg, de 1870. június 9-én a politikust temették újjá.