Szarka László

A csehszlovák–magyar lakosságcsere
helye a magyar kisebbség tervezett felszámolásában
1945-1948 között

A csehszlovák kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy a győztes nagyhatalmak adjanak szabad kezet számára a csehszlovákiai németek és magyarok kitelepítésére. Miután ezt a magyarokkal kapcsolatosan a magyar fegyverszüneti szerződésben nem sikerült elérni, a szudétanémetek elűzéséhez hasonló eljárást is mérlegeltek a csehszlovák és szlovák hatóságok. [1] A két kisebbség lehetőleg minél nagyobb arányú kitelepítése érdekében Vladimír Clementis külügyi államtitkár 1945. július 3-án jegyzékben fordult a nagyhatalmak kormányaihoz, ebben 2-2,5 millió német és 400 ezer magyar „transzferét”, azaz egyoldalú kitelepítésének engedélyezését kérte. A Clementis-jegyzék szerint „a csehszlovák kormány képviselője a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal konzultálhatna arról a kérdésről, hogy a szlovákiai magyarok nagyobbik részének kitelepítése lakosságcsere formájában történhetne, amennyiben 345 ezer Magyarországon élő szlovák helyére, akiknek át kell települniük Szlovákiába.” [2]

A csehszlovák kitelepítési tervek legfőbb érveként a külügyi államtitkár a  „csehszlovák nép meggyőződésére” hivatkozik, amely szerint „a németek és magyarok transzfer útján való eltávolítása nélkül nem lehet biztosítani államunk rendes és nyugodt fejlődését, sem a közép-európai tartós békét és stabilitást”. [3] A nagyhatalmak prágai nagyköveteihez eljuttatott jegyzék a prágai kormánynak a nagyhatalmakkal szembeni utolsó nyomásgyakorlási kísérlete volt a potsdami konferencia előtt. A két kisebbség kitelepítését „a legégetőbb problémaként” állította be, és hangsúlyozta: a késlekedés ebben a kérdésben „az összes csehet és szlovákot komolyan nyugtalanítaná”.  A potsdami „nagy hármas” tagjaihoz eljuttatott csehszlovák kérést feltétel nélkül csak a szovjet kormány támogatta. A britek egyre több ellenvetéssel éltek, az amerikaiak pedig kezdettől fogva ellenezték a kollektív bűnösség elvének a németeken kívül más népcsoportokra való kiterjesztését. A potsdami konferencia jegyzőkönyvének XII. pontjában rögzített döntés végül csupán a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi németek Németországba való „rendezett és humánus  kitelepítését” engedélyezte, leállítva ugyanakkor a németek „további elüldözését” szülőföldjükről. A prágai s vele együtt a szlovákiai kormány (ez utóbbi hivatalos neve: megbízotti testület volt) a potsdami konferencia után kénytelen volt tudomásul venni, hogy a csehszlovákiai német kisebbségétől eltérően a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésére nem kapta meg a győztes nagyhatalmak beleegyezését. [4]

A „tiszta szláv nemzetállamhoz” vezető út 

Az 1945. április 5-i kassai kormányprogramban célul kitűzött szláv nemzetállam elérésé érdekében tehát a magyar kisebbség esetében a csehszlovák hatóságok kénytelenek voltak visszatérni a Magyarországgal megkötendő lakosságcsere-egyezmény elképzelésének megvalósításához. A kisebbségi magyar közösséggel szemben életbe léptek a beneši dekrétumok német- és magyarellenes jogfosztó intézkedései, a Szlovák Nemzeti Tanács magyarellenes rendeletei. A dekrétumok és nemzeti tanácsi rendeletek kisebbségi magyarokat megfosztották állampolgári, vagyoni, szociális és nemzetiségi jogaitól. [5]

A szlovákiai magyarellenes intézkedéseket kezdettől fogva komoly gazdasági érdekek is motiválták. Így például a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. februári rendelete, amely a szlovákiai németek és magyarok földingatlanainak elkobzásáról rendelkezett, az „szlovák föld" visszaszerzésére hivatkozva valójában a földtulajdon radikális nacionalizálását szolgálta. A két nem szláv csehszlovákiai kisebbség ellen irányuló első, valóban átfogó köztársasági elnöki rendeletet Edvard Beneš 1945. május 19-én adta ki 1945. 5. szám alatt, amelynek értelmében – a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. 50. számú rendeletével Szlovákia területére is szabályozottan – a magyar nemzetiségű lakosok birtokaira, üzemeire, értékes vagyontárgyaira, épületeire szlovák, illetve cseh nemzeti gondnokokat kellett kijelölni. Egy héttel később az SZNT 51. számú rendelete feloszlatta az összes dél-szlovákiai magyar egyesületet, s elkobzásra ítélte azok vagyonát. Ekkor szűnt meg például végérvényesen az 1925-ben alapított, galántai központú Hanza Szövetkezet, a pozsonyi Bartók Béla Dalegyesület, de még a csehszlovák államot alapító Masaryk elnök adományából alapított Masaryk Akadémia is, de a magyar települések, városok és falvak sok száz magyar intézménye is. [6]

Aligha lehet alábecsülni Edvard Beneš köztársasági elnöki dekrétumainak, illetve az azokat szlovákiai viszonyokra adaptáló Szlovák Nemzeti Tanács-i rendeleteknek a következményeit a magyar kisebbség helyzetére. A kétségkívül legkíméletlenebb köztársasági elnöki rendelet 1945. augusztus 2-án, a potsdami jegyzőkönyv aláírásának napján jelent meg: az 1945. évi 33. számú elnöki rendelet az aktív antifasiszták kivételével automatikusan megfosztotta a németeket és magyarokat a csehszlovák állampolgárságtól. Ez az elnöki dekrétum vált a szlovákiai magyarság minden további jogfosztásának és jogsérelmének alapvető forrásává, hiszen az állampolgárság elvesztése eleve kizárta a két kisebbséghez tartozókat az állami intézményekben, munkahelyen való alkalmazásából, az államosítások során elrendelt kártalanításokból, a hadikárok megtérítéséből, a nyugdíj és más állami járulékok folyósításából. [7]

Az állampolgári, kisebbségi, vagyoni és szociális jogok megvonásával a szlovákiai magyarok gyakorlatilag a teljes jog- és létbizonytalanság állapotába kerültek. A szülöföldjükről elűzött és az úgynevezett globális kitelepítés keretében teljes felszámolásra ítélt magyar közösség helyére a belső telepítések keretei közt a külföldi szlovák „reemigránsok” és az észak-szlovákiai területek szlovák kolonistáinak százezreit szerették volna betelepíteni. Mindez szorosan kapcsolódott ahhoz a hatalmi harchoz, amely a kommunista párt hatalomátvételét volt hivatott előkészíteni, s amiben a magyar kérdés radikális megoldására törekvő politikai elképzelések a kommunisták szlovákiai bázisát erősítették volna. [8]

A világháború befejező szakaszában a csehszlovák hadsereg, a szlovák ellenállás, majd pedig a csehszlovák kormány és a Szlovák Nemzeti Tanács részéről is többször mérlegelték a magyarok németékéhez hasonló fegyveres, illetve „spontán” elűzésének alternatíváját. [9] Közvetlenül a front elvonulása után a csehszlovák katonai és polgári hatóságok igyekezetek olyan légkört teremteni, hogy a magyarok tömegesen hagyják el szülőföldjüket és meneküljenek át Magyarországra. Az évszázadok óta helyben lakó magyar népesség azonban nem érzett magában semmiféle bűntudatot a visszatérő csehszlovák hatóságokkal szemben. Vavro Šrobár pénzügyminiszter bevezetőben említett 1945. tavaszi tervezetét ugyan rövid időre a Szlovák Nemzeti Tanács is elfogadta a magyar kérdés rendezését szolgáló programként, de a tervezetben javasolt erőszakos kitoloncolást csupán néhány Érsekújvár környéki magyar faluban, például Andódon, Udvardon és Tardoskedden próbálták alkalmazni, rögtön a háború utáni hónapokban. A magyar határra kiszállított, illetve kiűzött családok többsége visszatért házaiba. [10]

A szélsőséges elképzelések azonban nemcsak falvakra, hanem Pozsonyra és Kassára is kiterjedtek. Az 1936. évi 131. számú államvédelmi törvényre hivatkozva 1945. május 5-én Pozsonyban a helyi német és magyar közösség teljes kitelepítését célul kitűzve nagyszabású magyarellenes akció vette kezdetét. [11] A két közösség tagjainak nagyobbik részét az ideiglenes pontonhídon át Ligetfaluban, az ott kialakított táborokba zsúfolták, illetve rövid úton kiutasították az országból. A ligetfalusi internálótábort, amelyhez hasonló például Szereden, a korábbi zsidótábor helyén is működött, 1946 augusztusában számolták fel, addig a pozsonyi magyarok többsége állandó ellenőrzés alatt, kötelező közmunkákra kirendelve vagy a táborba zárva élt. Hasonló folyamatok zajlottak le a kassai magyarok elüldözése, internálása során is. Az 1938 után visszacsatolt terültekre betelepült anyaországiakat 1945 májusában az ország elhagyására kényszerítették, s ezt a módszert az autochton népességű településeken is megpróbálták alkalmazni, a magyar kormány és a határőrizeti hatóságok ellenállása miatt sikertelenül. Az anyaországi hivatalnokokkal, tanárokkal együtt sok ezer hétköznapi munkavállaló, felvidéki származású visszatelepülő vált elsőként hontalanná a csehszlovák szervek döntésének következtében. [12]

Az 1945. évi 71. és 88. számú elnöki dekrétum alapján elkezdődött a magyar kisebbség csehországi közmunkára való erőszakos elhurcolásának előkészítése. Ezt az eszközt a csehszlovák telepítési hatóságok először 1945 novemberében kezdték alkalmazni a magyarokkal szemben: ekkor még főként csak a munkaképes férfiakat szállították el a munkaerőhiánnyal küszködő Szudéta-vidékre. [13] Az akciókat kezdeményező és végrehajtó hatóságoknak ezzel egyszerre háromféle célja is volt: rákényszeríteni a magyar állam képviselőit a lakosságcsere-egyezmény mielőbbi megkötésére, másrészt a telepítésekkel helyet akartak teremteni az észak-szlovákiai szlovák telepesek dél-szlovákiai magyarlakta területekre való letelepítéséhez, harmadrészt pedig a belső telepítésekkel is elősegíteni a magyar—szlovák határvidék etnikai jellegének radikális átalakítását. A belső telepítések mögött kezdettől fogva a szociális és a nemzetiségi megfontolások is kimutathatóak: a munkanélküliséggel, megélhetési gondokkal küszködő hegyvidéki területek szlovák telepeseinek kellett volna a kompakt magyar területeket elszlovákosítaniuk. [14] Hozzájuk csatlakoztak a romániai, magyarországi, jugoszláviai és kárpátaljai szlovák „repatriánsok”, legnagyobb számban a lakosságcsere keretében érkező magyarországi szlovákok.

A csehországi deportálások és a lakosságcsere

Azt követően, hogy a csehszlovák kormány nem kapta meg a győztes hatalmak együttes támogatását a magyar kérdés általa tervezett megoldásához, azaz a németekéhez hasonló egyoldalú kitelepítésre, ismételten felmerült a kérdés, hogy a magyar kérdés „globális megoldására” a belső eszközöket (a kényszertelepítéseket, reszlovakizációt), vagy az egyoldalú kitelepítést („transfer”,  „odsun” ) és a lakosságcserét részesítsék előnyben. Karel Kaplan tárta fel először, hogy 1945 szeptemberében Clementis külügyi államtitkár Vorosilovtól, a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökétől kapott biztatást a magyar kérdés belpolitikai elintézésére. Clementis feljegyzése szerint Vorosilov kijelentette: „csupán a Szovjetunió támogatására számíthatunk a kitelepítés ügyében, de ha 3 millió szudétanémetet úgyis átdobtunk a határon, a helyükre 300 ezer magyart könnyen áttelepíthetünk”. [15] A szlovákiai magyaroknak a köztársasági elnök 81. számú dekrétumai és az illetékes szlovák és cseh hivatalok által kidolgozott telepítési tervek alapján 1945. október 25. és december 4. között végrehajtott első deportálás 9 274 magyar nemzetiségű személyt, az 1946. november 19-étől 1947. február 22-éig tartó második deportálás pedig 6 510 magyar családot, azaz 41 666 személyt érintett. [16] A két deportálást nem csupán a deportáltak száma különbözteti meg, hanem jellegében és céljaiban is különbözött egymástól. Míg 1945-ben jórészt önálló, munkaképes magyar férfiakat köteleztek csehországi munkára, a második deportálási szakasz rendőrségi, katonai erőszakkal végrehajtott szisztematikus kitelepítés jellegét öltötte a csehországi deportálásra kijelölt falvak esetében. Ugyanakkor mindkét deportálási szakaszban a csehszlovák és szlovák hatóságok és pártok számoltak azzal, hogy a kényszertelepítések beindításával rákényszeríthetik a magyar kormányt arra, hogy a lakosságcsere-egyezményről tárgyaljon, illetve 1947-ben az egyezmény végrehajtásához hozzájáruljon. Ennek érdekében a csehországi deportálást rövid ideig lakosságcserére kijelöltekre, majd pedig a reszlovakizáltakra, illetve azok egy jelentős részére is ki akarták terjeszteni. Ezzel is növelni kívánták a nyomást a magyar kormányra, amely végül mindkét esetben valóban kénytelen volt engedni a csehszlovák kormány nyílt zsaroló magatartásának. [17]

A deportálások elsősorban a komáromi, dunaszerdahelyi, ógyallai, somorjai és galántai járások magyar falvait érintették (összesen 220 faluból vittek el magyarokat), s az elhurcoltak Csehországba, főleg a kolíni, žateci, Mladá Boleslav-i, pilseni és kladnói  járásokba kerültek. A deportáltak összesen 6 602 házat és 3 884 hektár termőföldet hagytak maguk után. Az üresen hagyott házakba 2 667, a termőföldekre pedig 1 703 szlovák, illetve cseh nemzeti gondnokot jelöltek ki. A deportáltak vagyonát végérvényesen azonban csak 1948. március 19-én kelt kormányrendelet alapján 1948. május-június hónapokban foglalták le. A csehszlovák kormány a magyar kormány tiltakozó jegyzékeire válaszolva egyértelművé tette, csak abban az esetben állítja le a csehországi kényszermunka-akciókat, ha Magyarország hozzájárul a lakosságcsere-egyezmény haladéktalan megvalósításához. [18]

A csehországi deportálások kíméletlensége és embertelensége mély nyomokat hagyott a szlovákiai magyarság tudatában. Különösen a rendőrség és katonaság  által körbekerített magyar falvak, a jéghideg vagonok, a csehországi vasútállomások rabszolga-vásárra, török hódoltságra emlékeztető jelenetei-képei maradtak meg a kortársak emlékezetében. A kényszermunka-akciók kegyetlenségét Mindszenty József esztergomi bíboros és a szlovákiai katolikus egyház vezetői, a püspökök és a püspöki kar is élesen bírálta. A közreadott dokumentumok közt olvasható, hogy Jantausch püspök 1947 februárjában valamennyi  szlovák püspök megbízásából az SZNT elnökségéhez, Beneš köztársasági elnökhöz és Jan Masaryk külügyminiszterhez intézett memorandumában egyebek közt leszögezte: "Amikor házaikból a zsidókat vitték el, akkor is elhatároltuk magunkat ezektől a cselekedetektől mint az emberiességgel és a keresztényi szeretettel ellenkező dolgoktól. Ma ugyanezt tesszük, mert a mostani eljárás módozatai igen hasonlítanak azokra, amelyeket a múltban is kifogásoltunk." [19]

1945 szeptemberében-októberében a csehszlovák és szlovák hivatalok nyíltan azzal a céllal kezdték el a dél-szlovákiai magyar munkaképes lakosság Cseh- és Morvaországba deportálását, hogy "az illetékes magyar szerveknél szorgalmazzák a magyaroknak saját hazájukba való elszállításról kötendő államközi egyezményt". Gyöngyösi János magyar külügyminiszter, aki a magyarországi németek ügyében – éppen a csehszlovákiai magyarok helyezte miatt – ellenezte a kollektív bűnösség elvének bármilyen elfogadását, 1945 decemberében a prágai csehszlovák–magyar tárgyalásokon jelezte, hogy a magyar kormány csak a területtel együtt képes és hajlandó befogadni a Csehszlovákia számára nem kívánatos szlovákiai magyarokat. [20]

A csehországi kényszermunkára rendőri-katonai erőszakkal elhurcolt magyarok ügye a magyar kormány, a Magyarországra áttelepült felvidékiek csoportjai és a pozsonyi magyar baloldali értelmiségiek részéről erős ellenállást, szervezett ellenlépéseket, nemzetközi tiltakozási akciók beindítását váltotta ki. Ezek mellett néhány fiatal szlovákiai magyar lelkészt, egyetemistát is arra indítottak a felgyorsuló események, hogy Csehszlovákiai Magyar  Demokratikus Népi Szövetség néven szervezett mozgalmat alapítson a kisebbség sérelmeinek dokumentálására, a jogfosztottak és a magyarországi hivatalok tájékoztatására.

Ezzel együtt egyetérthetünk Karel Kaplan értékelésével:  „A deportálás kegyetlen, ám végül is eredménytelen kísérlet volt a magyar kisebbség eltüntetésére, amely nem csupán az érintettek ellenállásba ütközött, olyan félelmet is kiváltva belőlük, hogy inkább a Magyarországra való menekülést választották helyette, de nagyon jelentősen rontotta a csehszlovák–magyar kapcsolatokat is.” [21] Hozzátehetjük még, hogy a jogfosztottság éveinek kisebbségi magyar emlékezetében éppen a deportálások tapasztalatai és narratívái jelentik a legnagyobb traumát. Az egész kérdéskomplexum politikai utóéletében szintén a csehországi kényszermunka következményei okozzák a legtöbb és a legnehezebben feldolgozható, jóvátehető konfliktust. 

A kikényszerített lakosságcsere mint a kitelepítés eszköze

A csehszlovák kormány által változatos diplomáciai, külpolitikai és diszkriminatív kisebbségpolitkai eszközökkel kikényszerített lakosságcsere-egyezményt, amelyet 1946. február 27-én  Budapesten Gyöngyösi János külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár írt alá, a két fél kezdettől fogva eltérően értelmezte. Míg Prága és Pozsony számára az egyezmény „a magyar kérdés megoldásának legésszerűbb formáját”, a magyar kisebbségnek „nemzetközi határozat alapján megvalósuló megbüntetését”, a kérdés „átgondolt rendezését” jelentette, a magyar fél számára a csehországi deportálásokkal Magyarországra kényszerített egyenlőtlen megállapodás maradt. Ezzel együtt az egyezmény aláírásával Magyarországnak sikerült lefékeznie a magyar kisebbség vagyonának elkobzását, a csehszlovákiai magyarok jogfosztását, a belső széttelepítés alternatívájának megvalósulását. A lakosságcserére kijelölt szlovákiai magyarok számára biztosította ingóvagyonuk megőrzését, illetve a rendezett körülmények közötti magyarországi áttelepülés lehetőségét. 

A magyar kérdés egyoldalú transzferrel, elűzéssel való megoldásának elmaradt potsdami engedélyezése miatt Csehszlovákia vezető politikusai 1945 őszétől kezdve a kitelepítés legfontosabb eszközeként a csehszlovák-magyar lakosságcserét tekintették. S minthogy a csehszlovák és szlovák hivatalos szervek eredetileg azt remélték, hogy 300-400 ezer magyarországi szlovákot is sikerül meggyőzniük arról, jelentkezzenek a lakosságcsere-akcióba.

A csehszlovák hatóságok által végzett, különböző becsléseken, történeti tanulmányokon alapuló 1946. évi összeírás 450 ezer szlovák nemzetiségű, illetve származású személyt írt össze. [22] Ezeknek a minden tekintetben eltúlzott becsléseknek a következményeivel a lakosságcsere-egyezmény értelmében a magyarországi szlovákokat áttelepülésre toborzó csehszlovák különbizottságnak is szembesülnie kellett. Az 1946. március 4. és május 27. között a lakosságcsere-egyezmény által biztosított toborzó akció eredményeként 90 090 személy jelentkezett a csehszlovákiai áttelepülésre. Ez a szám utólag további 7 520 szlovák jelentkezővel egészült ki. [23]

A csehországi deportálásokkal és a folytatódó konfiskációkkal, jogfosztásokkal kikényszerített 1946. február 27-i csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény Magyarország szempontjából kétségkívül rendkívül előnytelen megállapodást jelentett. A csehszlovák állam biztosította a maga számára a jogot a magyarországi szlovákok toborzására Magyarország területén. Ugyanakkor szabad kezet kapott azoknak a csehszlovákiai magyaroknak a kijelölésére, akiknek a lakosságcsere keretében Magyarországra kellett távozniuk. A csehszlovák hatóságok 1946 augusztusának közepére készültek el a kitelepítésre kijelölt csehszlovákiai magyarok névjegyzékével. Az egyezmény V. cikkelye szerint számításba vehetők kategóriájában 105 047 főt, az úgynevezett háborús bűnösként az egyezmény VIII. cikke alapján áttelepítendőkkel együtt pedig 181 00 ezer személy nevét tartalmazta. [24]   Mindazonáltal a lakosságcsere-egyezmény módot teremtett arra, hogy a magyar kormány meghatározó és egyenrangú tényezőjévé váljék az egész lakosságcsere megszervezésének, ellenőrzésének és lebonyolításának. [25]

A lakosságcsere-egyezmény aláírása és az első transzportok elindítása közötti 14 hónapban a csehszlovák hatóságok a csehországi kényszermunkára való tömeges és karhatalmi erővel lebonyolított elhurcolásokat, az úgynevezett csehországi deportálásokat, illetve az ország egész területén történő széttelepítést tekintették a magyar kérdés belső megoldására leginkább alkalmas eszköznek. Minthogy azonban ez a megoldás a magyar kormány és közvélemény mellett a nemzetközi közvélemény részéről is jelentős tiltakozást váltott ki, a csehszlovák és szlovák hatóságok az erőszakos asszimiláció eszközéhez nyúltak.

A reszlovakizáció mint a kényszerasszimiláció eszköze 

A Szlovák Belügyi Megbízotti Hivatal által 1946. június 17-én meghirdetett úgynevezett reszlovakizációt, valamint az otthonaikból elűzött és földjeiktől megfosztott magyarok helyére való szlovák betelepítést tekintették a magyarkérdés végleges felszámolásához vezető belpolitikai eszköznek. [26] A szlovákiai magyarok legnagyobb tömegeit érintő akció során több mint négyszázezer ember nevében adtak be reszlovakizációs kérvényt. [27]

Eredetileg a reszlovakizációt a Slovenská liga és a szlovák tartományi kormányt alkotó megbízotti testület szakértői jóval szűkebb keretek közt tervezték, s elsősorban a kettős, illetve bizonytalan és váltakozó identitású népesség megnyerésének eszközét látták benne. Az 1946. június 17. és július 1. között kijelölt kéthetes reszlovakizációs kérelmezési időszakban 108 387 család, összesen 352 038 személy kérte szlovákká nyilvánítását. Az 1948-ban lezárult reszloakizációs akció végén a 410 820 kérelemből a reszlovakizációs bizottság hivatalosan 282 594 személy szlovák nemzetiségűvé nyilvánítását engedélyezte. [28]   

  1946-1947. évi reszlovakizáció történetére vonatkozó szakirodalom azt mutatja, hogy a szlovákiai magyarok egyéni és kollektív emlékezetében – igen összetett, tömeglélektani szempontból is izgalmas folyamatok következtében – a reszlovakizáció ma is egyfajta közösségi tabunak számít. A teljes jogfosztottságtól, a ki- és széttelepítéstől, a szülőház és a termőföld és minden más vagyontárgy elvesztésétől, a szétszórattatástól stb. való félelem a korabeli magyar közösség egészét jellemezte.

Az 1946 júniusában beindított reszlovakizációs akció a magyar nemzetiség megtagadásáért, a szlovák nemzetiség választásáért egy formális kérelem formájában mindenre felmentést ígért: a reszlovakizáltak visszakapták a csehszlovák állampolgárságot és az azzal járó jogokat, maradhattak házaikban, művelhették földjeiket, és az első ígéretek szerint a csehországi deportálások, illetve a magyarországi áttelepítés sem fenyegette őket többé. Az eredetileg a korábban magukat szlováknak vallók részére meghirdetett reszlovakizáció 1946 és 1948 között Magyarországgal, a szlovákiai magyarsággal szemben a nyomásgyakorlás egyik legkíméletlenebb eszköze lett. A jogaikat, házukat, vagyonukat, szülőföldjüket féltő szlovákiai magyarokat nemzetiségi identitásukban, legalapvetőbb emberi jogaik egyikében, nemzeti identitásuk vállalásában is megzsarolta a dél-szlovákiai régió etnikai átalakítását célul kitűző hatalom.

Azt követően, hogy az 1946. augusztus–szeptemberi párizsi béketárgyalásokon a csehszlovák delegációnak nem sikerült keresztülerőszakolnia a nem reszlovakizált és a lakosságcserébe nem bevonható szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítésének tervét, a csehszlovák politika igen határozott előkészületeket tett a magyar kérdésnek az úgynevezett globális megoldására. Ennek részeként a reszlovakizáltakat és a többi Szlovákiában maradt magyarokat a párkányi járásból kiindulva egytől-egyig Csehországba tervezték kitelepíteni és ott minden eszközzel asszimilálni.

Az egész periódus csehszlovákiai, szlovákiai kisebbségellenes intézkedéssorozata kétségkívül egységes politikai szándékot, a szlovákiai magyar kisebbségi közösség teljes felszámolását volt hivatott elérni, s ezért kutatni is csak egységes folyamatként lehet. A Dél-Szlovákia nemzetiségi megtisztításához igénybe vett eljárások, tervek, akciók egymással szorosan összefüggtek, a szlovákiai Telepítési Hivatal, a Megbízotti Testület, illetve a prágai kormány és a bel- és külügyminisztérium a helyzetet és Magyarország magatartását figyelembe véve döntött a rendelkezésre álló eszközök felhasználásáról.

A kényszertelepítések és következményeik

A csehszlovákiai magyarok belső és a Magyarországra irányuló kényszertelepítéseinek a következményei rendkívül súlyosak voltak. A kitelepítésekkel és a reszlovakizációval járó migrációs és asszimilációs veszteségeket elsősorban az 1950. évi népszámlálás adatai tükrözték. [29] A szlovákiai magyarok lélekszámának – mint utóbb kiderült – átmeneti csökkenése mellett a közösség súlyos anyagi veszteségeket is elszenvedett. A csehországi kényszermunkáról visszatértek igen sok esetben már soha többé nem kerülhettek vissza lakóházaikba. A földtulajdonok elkobzása, idegen telepeseknek való kiutalása, a lakosságcsere nyomán kialakult felemás helyzetek hatalmas vagyoni veszteséget okoztak a felvidéki magyarságnak. [30]

A csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményben kikötött vagyoni paritás alapelvének folyamatos megsértése, az úgynevezett csehszlovákiai magyar háborús bűnösök körének minden szempontból indokolatlan tömegessé tétele és az egyezményben meghatározott kvótán felüli besorolása a kitelepítendők közé azt okozta, hogy Magyarországnak nem maradt más eszköze a jogvédelemre, mint az, hogy 1947 áprilisáig nem járult hozzá a lakosságcsere beindításához. Erre végül a csehszlovák hivatalok által katonai-karhatalmi erő igénybevételével lebonyolított tömeges méretű csehországi deportálások kényszerítették a magyar kormányt. 

A belső telepítések során a dél-szlovákiai telepítési körzetekbe betelepített  5 900 szlovákiai családnak, a lakosságcsere során ugyanoda betelepült 9 200 magyarországi szlovák gazdasági egységnek, összességében mintegy 65 ezer szlovák nemzetiségű személynek a Csehországba deportált, Magyarországra kitelepített vagy elmenekült mintegy 110-130 ezer szlovákiai magyar házaiba, földjére való betelepítése alapvetően megváltoztatta a dél-szlovákiai városok, falvak etnikai arculatát. [31]

Ehhez járult hozzá a dél-szlovákiai régióknak – a mintegy háromszázezer reszlovakizált nyelvi, nemzetiségi átnevelését célzó – egynyelvűsítése. Ebbe a folyamatba tartozott a települések nevének megváltoztatása, a családnevek elszlovákosítása, a korábbi kétnyelvű gyakorlat szigorú tiltása, a magyar nyelvnek az iskolai nevelésből és az egyházi életből való kitiltása, a magyar kisebbségi közösség tilalmakkal való megbénítása, a magyar nyelvűség és a magyar nyelvű kultúra minden nyilvános formájának büntetése. [32]

A létezésének első húszéves periódusában igen öntudatos, jól szervezett kisebbségi magyar közösségnek a jogfosztásokkal szembeni magatartásának jórészt csak elszigetelődött helyi akciókban volt nyoma a legnagyobb üldöztetések idején. A szlovákiai magyarok, még az ellenállást hirdetők is a kisebbségi közösség jogainak védelmét alapvetően Magyarországtól várták. A vesztes Magyarország kormánya az első csehszlovákiai jogsértésektől kezdődően igyekezett minden lehetséges eszközt felhasználni a tiltakozásra és a csehszlovákiai magyarság védelmére. Memorandumok, jegyzékek sorozatával hívta fel a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság képviselőinek, a nyugati szövetségeseknek, a Szovjetunió kormányának figyelmét mindarra, ami Csehszlovákiában a magyarokkal szemben történt. [33]

    Az 1946. év egyszerre volt a remények és a rendkívüli megpróbáltatások esztendeje a csehszlovákiai magyarság számára. A békekonferenciára való magyar felkészüléstől, az első világháborút lezáró békerendszernél méltányosabb és tartósabb megoldások ígéretétől a szlovákiai magyarok azt remélték, hogy a magyar békeszerződésben a nagyhatalmak a határok 1919-1920. évi kijelölésénél elkövetett hibáikat korrigálják, és a csehszlovák–magyar államhatár megállapításánál figyelembe veszik a magyar-szlovák etnikai határvonalat. Ugyanakkor az év a február 27-én Prágában megkötött csehszlovák–magyar lakosságcserével elkezdődött az, ami a szlovákiai magyarok körében igen nagy csalódást és még nagyobb félelmeket váltott ki. [34]

A lakosságcsere-egyezménnyel kapcsolatos kifogásokat a legtömörebben az 1946. március elején Gyöngyösi János külügyminiszterhez intézett, ismeretlen eredetű szlovákiai magyar memorandum fejezte ki, amely a kisebbség felszámolását célzó csehszlovák intézkedések eszkalációjától tartott. Ezért a megállapodást alapvetően elhibázottnak tekintette: "…a csehszlovák–magyar egyezmény megkötése után azonban azt tapasztaljuk, hogy a csehszlovákiai magyarság nemzeti, gazdasági és egyéni egzisztenciájában nemcsak hogy semmiféle javulás nem tapasztalható, hanem ellenkezőleg, egész emberi létünk újabb megpróbáltatások elé kerül." [35]

Ismeretes, hogy a csehszlovákiai magyarság teljes felszámolásának elképzeléseit végül az amerikai békeküldöttség vétója akadályozta meg. A csehszlovák–magyar határok azonban nem változtak. Sem a magyar küldöttség által szorgalmazott kompenzációs területcsere-tervezetnek, sem pedig a Népi Szövetség népszavazásos határ-megállapítási tervezetének semmilyen esélye sem volt arra, hogy a békekonferencia munkáját meghatározó nagyhatalmak közül akár csak egy is felkarolta volna. Az egyoldalú transzferre vonatkozó csehszlovák követelés elvi elutasítása, a "népet földdel" elv makacs hangoztatása azonban kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy a békekonferencia a kérdés rendezését a két állam közötti megállapodásra bízta, ami az adott kiélezett helyzetben kétségkívül a magyar diplomácia alighanem egyetlen sikereként könyvelhető el.  

A lakosságcsere mérlegéről

     A lakosságcsere a szükséges szervezeti előkészületek gyors megtörténte ellenére csak 1947 áprilisában a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok cseréjével kezdődött.  A magyar fél kezdettől fogva nagy súlyt helyezett a magyar szempontból előnytelen szerződés végrehajtása során a személyi és vagyoni paritás betartására, így kívánván megelőzni azt a csehszlovák szándékot, hogy különböző eszközökkel a lakosságcserét a szlovákiai magyarság teljes felszámolására használja fel. A paritás megsértése elleni állandó magyar tiltakozások ellenére a vagyoni kölcsönösséget nem sikerült betartani: a lakosságcsere keretében szülőföldjét elhagyni kényszerülő 76 616 szlovákiai magyar kitelepített után összesen 16 ezer hold és 15 700 lakóház maradt, a 60 257 szlovák áttelepülő után Magyarországon viszont mindössze 15 ezer hold és 4 400 lakóház. [36]

A lakosságcsere 1947 áprilisától 1949 nyaráig tartott, igaz, 1948. december 22-e után már csak az egzisztenciálisan fenyegetett magyar családok, a családegyesítést kérvényezők, illetve a lakosságcsere lebonyolításában önként segédkezők áttelepülésére került sor. A lakosságcsere során kialakult vagyoni különbözet rendezésére az 1949. július 25-én csorbatói jegyzőkönyvben került sor, ahol a lakosságcseréből származó magyar követelést a csehszlovák kormány követeléseit (a Tanácsköztársaság okozta károkért, valamint a bécsi döntés, a második világháborús károkért a párizsi békekonferencián Magyarországra Csehszlovákiával szemben kirótt 30 millió dolláros jóvátételt, valamint a Magyarországon államosított csehszlovák vagyon együttes értékét) a két fél azonos nagyságúnak tekintette és kölcsönösen lemondott azok kiegyenlítéséről. [37]

A szlovákiai magyar közösség túlélését 1945-1949 között két, magyar szempontból eredetileg negatív tényező a lakosságcsere-egyezmény megkötése, illetve a tömeges reszlovakizáció –, valamint a nyugati demokráciák kiállása, a magyar kisebbség teljes felszámolását célzó csehszlovák követeléseknek a párizsi békekonferencián a nyugati szövetségesek részéről történt elutasítása eredményezte. A magyar kormány a lakosságcsere-egyezmény megkötésével látszólag szabad utat engedett a kitelepítéseknek. Az egyezmény kínálta diplomáciai lehetőségeket azonban mind a prágai kormánnyal szemben, mind pedig a párizsi békekonferencián a szlovákiai magyarság teljes felszámolását támogató szovjet kormánnyal szemben sikerült maximális mértékben arra felhasználnia, hogy a cserekvóta minimális keretei között és rendezett anyagi feltételek mellett menjen végbe a lakosságcsere. Ráadásul a bilaterális megállapodáson nyugvó lakosságcsere-egyezmény keretében Magyarországra telepített szlovákiai magyarok jelentették a diplomáciai zálogát annak, hogy a budapesti kormány képes volt megakadályozni az egyoldalú kitelepítés gondolatának megvalósítását, és a párizsi békeszerződés a két országot a még szülőföldjén maradt magyarok további sorsát illetően is kétoldalú megállapodásra kötelezte.