Az európai romák és nemzetközi szerveződésük
Pečínka, Pavel: Emanzipation oder Folklore? Die europäischen Roma-Organisationen. = Osteuropa. 57. Jg. 2007. H. 1. p. 73-83.
Az Európai Parlament 2005-ös roma-határozata kapcsán 12-15 millióra becsüli az európai romák létszámát. (Egyes elemzések ugyanakkor csak 9 milliót adnak meg.) E tömeg lényegesen nagyobb hányada esik Kelet-Európára, arra az övezetre, amely társadalmi-szociális haladottságban mindenkor elmaradottabb volt, és a mai napig az, miután negyven év diktatúráját is elszenvedte. (Románia: 2,5 millió, Bulgária: 800 ezer, Magyarország: 600 ezer, Szlovákia: 500 ezer, Szerbia: 450 ezer, Oroszország: 400 ezer, Csehország: 300 ezer, Macedónia: 250 ezer, Albánia: 100 ezer – ezzel szemben Spanyolország: 800 ezer, Franciaország: 340 ezer, Görögország: 200 ezer stb. – J-P. Liégeois 1994-ben Strasbourg-ban kiadott munkája, a Roma, tsiganes, voyageurs szerint.) Ezért természetszerű, hogy az összefogás, az érdekérvényesítés ösztönzése is elsősorban a keleti térfél kényszereiből ered. Legfeljebb a nyilvánosság lehetőségét nyugati emigrációs térpontokon találta meg, szétszóródó holokauszt-túlélők és disszidensek közreműködésével. Az 1930-as évek csekély sikerű próbálkozásai után a továbblépés feltételei a háborús cezúrát követően az ’50-es évek végétől érnek be. A kezdeteket Ionel Rotaru (Románia) párizsi székhelyű Roma Világbizottmánya (Communauté mondiale gitane, CMG, 1959), illetve az ezt folytató Nemzetközi Cigány Bizottmány (Comité International Tsigane, CIT, 1965) jelentette, utóbbi a magyarországi Vanko Rouda elnöklete alatt. A CIT alapvető törekvéseként a romák világméretű asszimilációjának megállítását, valamint jogi és szociális helyzetük javítására alkalmas stratégia kidolgozását jelölte meg, élve a nyílvánosság legváltozatosabb, korszerű eszközeivel. A CIT 1971-ben a London melletti Chelsfieldben megrendezte első nemzetközi roma-kongresszusát, amelynek résztvevői létrehívták a Roma Világszövetséget (World Roma Union, WRU; később International Roma Union, IRU) Rouda, illetőleg más adatok szerint a szerbiai Slobodan Berberski vezetésével. A kongresszus deklarálta a „roma nemzet” megalakulását (első ízben a roma név használatával), megjelölve zászlaját és himnuszát is. Sikeresen felvették a kapcsolatot az indiai őshaza fórumaival és személyiségeivel.
A Világszövetség hét évvel később tartotta következő kongresszusát Genfben, ekkor váltott nevet. Élére új elnök került a Szlovákiából emigrált Ján Cibula személyében. Cibula nagyívű szervező tehetséggel létrehozta az IRU területen kívüli „kormányát”, amelyet az ENSZ egyes szervei is elismertek. A haramadik kongresszus (Göttingen, 1981) 22 ország 300 küldöttje, akik között jugoszláv roma delegáltak kerültek előtérbe (elnök: Sait Bali, alelnök: Rajko Djurič), felhívta a világ kormányait a romák emberi jogainak Helsinki szellemében történő kezelésére, a németországi vezetést pedig a roma-holokauszt tényének elismerésére, illetve az áldozatok kárpótlására. Hamarosan ismertté vált az NSZK kormányának ezirányú pozitív állásfoglalása, de a kárpótlás témája még sokáig napirenden maradt. 1986-ban az IRU az UNICEF tagja lett. A negyedik kongresszusra 1990-ben, Varsóban került sor, első ízben kelet-európai színhelyen, ahol ebben az időpontban már a vasfüggöny sem tarthatta vissza az érintett országok cigányságát a részvételtől. Djurič került az elnöki székbe, a kiszélesített választmányba helyből, valamint Prágából delegáltak új erőket. A fő napirendet a páneurópai koncepció adta, amely az EU keleti bővítésének ígéretében összeurópai kisebbségként kívánta meghatározni a roma társadalmat. A tanácskozáson ugyanakkor bírálat érte az EU demokrácia-deficitjét. Az összeurópai perspektíva mentén haladt tovább a prágai kongresszus (2000) is, amelynek küldöttei az állam nélküli „nemzet” státuszát elemezték, egyben pedig igyekeztek elhatárolódni a rendszerváltások nyomán felállt, szociális érdékérvényesítő-egyeztető főprofilú, ugyanakkor pártosodó és korrupcióra is hajlamos nemzeti romaszervezetektöl. Emellett tárgyalták itt a romani nyelvi standard kérdését, és szorgalmazták a romani nyelvű adások megindítását a Szabad Európa Rádióban, továbbá közös tévécsatorna, sajtóorgánum létrehívását.
Prágában meglehetősen szűk körű maradt a nyugati részvétel: a nyugati küldöttek kétségeket tápláltak a területen kívüli elképzelések realitása iránt, egyben a választmány Varsó óta erőre kapott belvillongásai is riasztóak voltak számukra. Hamarosan kiviláglott azonban: a területen kívüli entitás elmosódó nemzetköziségét illetően a keleti térfélen sem volt teljes az egyetértés. Abban a felfogásban az IRU koncepciójához a tömegek lényegében nem is tudtak kapcsolódni. Valamivel árnyaltabb, követhetőbb elképzelést kínált az újabb keletű Roma Nemzeti Kongresszus (Roma National Congress, RNC), az IRU dinamikusabb versenytársa.
*
A RNC létrejötte és működése a lengyelországi Rudko Kawczynski nevével forrt egybe. Kawczynski kezdettől fogva német környezetben tevékenykedett. 1975-ben Hamburgban alapított szervezete, a Roma and Sinti Union élén főként a Németországba irányuló jugoszláviai roma migráció emberi jogi védelme érdekében hallatta hangját, polgári engedetlenségi akcióktól sem tartózkodva. Radikalizmusa miatt ellentétbe került nemcsak a hatóságokkal, de a német országos szinti-roma szövetséggel is. A szervezet különösen bátor kiállással lépett fel a jugoszláviai romák németországi tartózkodási joga érdekében; emlékezetes akciói voltak az 1990-ben Bázelnél megszervezett határzár több ezer macedón-roma migráns kitoloncolásának blokkolására, valamint a 2000. évi kampány a Koszovóból menekült romák hazatelepítése ellen. Kawczynski ténykedése 1990-ben büntetőeljárás hatálya alá esett, ennek ítéletvégrehajtását alkotmánybírósági fellebbezés nyomán függesztették fel.
A hamburgi Roma-Szinti Szövetség eközben, felvéve a „Nemzeti Kongresszus” nevet (gyakran a civil- és emberi jogi mozgalom-jelleget kidomborító névkiegészítéssel), a ’90-es évek közepétől kitágította hatókörét, és az EU-szervek és fórumok irányában indított offenzívát. Ennek keretében, „irodák” útján, az információtovábbítással egészítette ki tevékenységét. A határokon átívelő kisebbség szerveződését az RNC is a befogadó országoktól politikailag független struktúrában képzeli el, ugyanakkor mégis egyedi bázisokon felépített formában. Bázisháló gyanánt kifejezetten nem érdekképviseleti, nem önkormányzati szerveket, bár ugyanúgy „választott” szervezeteket tart szem előtt. Kérdés azonban: milyen úton és módon jöhetnek létre ilyen szervezetek, amelyek helyett jelenleg egy-két nemzeti iroda működik? Közöttük egyedül a cseh iroda aktív, elhíresült például 1999-es tiltakozó akciója annak a disznóhízlaldának a működése ellen, amely az egykor romákat is fogva tartó náci koncentrációs tábor helyén létesült.
*
Újabb előrelépést jelent az Európa Tanács mellett konzultációs szinten működő Európai Roma Fórum (European Roma Forum, utóbb: European Roma and Traveller Forum, ERTF) létrehívása 2004-ben, korábbi finn javaslatra és anyagi támogatással. Ennek igényét főként a nyugatra irányuló roma migráció továbbszélesedése motiválta. Első választmánya tulajdonképp az RNC, illetve az IRU csúcsvezetőségét reprezentálja, ami azt jelzi, hogy integrált formában a két szervezet eddigi törekvéseit kívánja továbbvinni. Bár azokat helyettesíteni nyílván nem tudja valamennyi témában. Viták is kísérték a Fórum felállását – számon kérték például a roma etnikai identitás nyitva hagyott kérdését (no csak: roma nacionalizmus!?), ezen belül a nyelvi kritérium mellőzését, aminek a nyelvileg tökéletesen asszimilált spanyolországi romák persze meg sem tudnának felelni.
Struktúráját tekintve a Fórum a főbb nemzeti szervezetek delegáltjaiból áll össze, egyelőre még kidolgozás alatt álló arányítással és választási eljárással. Máig valamennyi tagállamban sikerült felállítania képviseletét. A Fórum igyekszik kezelni a kelet-európai rendszerváltás nyomán gombamód szaporodó szervezetek anarchiáját vagy éppen a roma elit és a tömegek között végbemenő szakadást is. Fontos mindenekelőtt a közvetítő tevékenysége a roma kisebbség és az EU-vezetési szintek, illetve az egyes tagállamok között. Ennek keretében áttekinti a roma-problematika országonként eltérő területeit és tematikáját, küldötteit eszerint instruálja, illetve differenciált javaslatokat tesz a romák kisebbségvédelme és társadalmi felemelése érdekében. Az ERTF alig néhány éves ténykedésének eredményességét ma még nehéz értékelni, de legyünk tisztában azzal, hogy ennyi idő alatt a módszereit sem fejleszthette ki valódi arányaiban.
Komáromi Sándor