Hermann Róbert

A császár felelőssége – I. Ferenc József és a megtorlás

„Kezét – mert ő ölt, maga a király – / egy nép arcába törölte bele. / Nem volt e földnek Petőfije már! / Így kezdett lenni Ferenc Józsefe” – írja Illyés Gyula „Október 6.” című versében. S ha történészi pontosságunk berzenkedik is az első sor miatt, hiszen I. Ferenc József 1849-ben nem volt Magyarország királya, legfeljebb a Habsburg-birodalom császára, a költemény a szabadságharcot követő megtorlás egy fontos kérdésében foglal állást a maga eszközeivel. Tudniillik abban, mekkora volt az ifjú császár felelőssége a Magyarországon végrehajtott bosszúhadjáratban.

Köztudomású tény, hogy az 1849. októberi kivégzések miatt olyan nemzetközi felháborodás támadt, hogy az uralkodó és az osztrák kormány jónak látta egy időre felfüggeszteni a kivégzések folytatását. Így a tizenötödik aradi vértanúként emlegetett Kazinczy Lajos ezredes 1849. október 25-i kivégzését követően egészen 1850 januárjáig nem hajtottak végre újabb halálos ítéleteket. Sőt, az osztrák minisztertanács október 26-i ülésén fontosnak tartotta, hogy a közvéleményt ne hivatalos közleményekkel, hanem informális módon tájékoztassák a kivégzések felfüggesztéséről, s arról, hogy ez az uralkodó akaratából történt. Az uralkodó kegyelmességének látszatát erősíthette az is, hogy 1850 májusában ő mentette fel Haynaut Magyarország teljhatalmú katonai és politikai kormányzóságának tisztéből, s így – látszólag – ő akadályozta meg a bosszúhadjárat folytatását.

Jelen tanulmány célja az, hogy a már ismert, s az osztrák Hadilevéltárból előkerült, korábban ismeretlen dokumentumok alapján rekonstruálja azt a döntési folyamatot, amely előbb 1849. augusztus 20-án a korábbi részleges amnesztiatervek elvetéséhez vezetett; illetve feltárja azokat az okokat, amelyek révén augusztus 27-31. között a halálos ítéletek előzetes jóváhagyásának előírásából azok utólagos bejelentési kötelezettsége lett.

A Schwarzenberg-kormány és a lázadók – a megtorlás koncepciójának alakulása az orosz intervenció kezdetétől augusztus közepéig

Az osztrák kormány 1849. május 14-én – immáron az orosz segítség biztos tudatában – megtárgyalta a magyar „lázadás elfogott vezetőivel úgyszintén közelebbi és távolabbi résztvevőivel szemben foganatosítandó eljárást.” Alexander Bach belügyminiszter a halál-, a börtön- és pénzbüntetést, vagyonelkobzást, sőt, még az, egy Európán kívüli országba való elszállítást is javasolta, „minthogy a bűnösök nagy száma azok őrzését nehézzé tenné.” Ezt a hadijog és a szükséges védelem állása is igazolná. Schwarzenberg úgy vélte, a bűnösök Amerikába szállítása sem nyújtana számára biztosítékot azok rövidesen történő visszatérése ellen, ezért az Észak-Ázsiába: Kamcsatkára vagy Szibériába történő szállítást tartotta egyedül megnyugtatónak. Bach és Krauss pénzügyminiszter ehhez a javaslathoz hozzáfűzték, miszerint osztrák bűnösök orosz büntetőtelepekre szállítása sok szempontból „nem lenne aggályok nélküli”, s ezért – még ha az oroszok erre netán hajlandóak is lennének – jobb lenne Oroszországtól megfelelő területet kérni, hogy ekképp a magyar száműzöttek „osztrák területen és osztrák csapatok őrizete alatt tartózkodjanak ott.” Kraus pénzügyminiszter ugyanakkor kijelentette, hogy az osztrák kormány szelíd szellemének jobban megfelelne, ha a kevésbé büntetendő esetekben, ahol vagyonelkobzást nem lehet alkalmazni, felfüggesztett börtönbüntetést szabnának ki. Ugyanakkor nincs nyoma annak, hogy akár az orosz területre történő deportálás, akár az Észak-Ázsiában orosz felségterületté alakítandó büntetőtelep ötletét az orosz-osztrák tárgyalásokon hivatalosan felvetették volna.

Bach a május 14-i minisztertanácsi határozat alapján június 28-án terjesztette elő közvetlenül az uralkodónak azt a proklamációt, amely a magyar felkelőkkel szembeni rögtönítélő és haditörvényszéki eljárások szabályairól intézkedett. A császár július 2-án vette tudomásul a szöveget, amely aztán Haynau aláírásával, 1849. július 1-jei dátummal jelent meg. A kiáltvány értelmében gyakorlatilag mindenki, aki nem segítette a cs. kir. és orosz intervenciós erőket, vagy nem húzódott teljes passzivitásba, büntethető volt. A kiáltvány célja a lakosság elrettentése, a forradalom közigazgatásának megbénítása volt, s Haynau és beosztott parancsnokai a továbbiakban ebben a szellemben cselekedtek.

Az első amnesztia-javaslat – furcsa módon – éppen az orosz intervenciót,  ezzel a katonai megoldást a leglelkesebben támogató Ludwig Welden táborszernagytól, a magyarországi cs. kir. csapatok fővezérétől érkezett. Welden május 14-én mind Schwarzenberg miniszterelnöknek, mind Cordon hadügyminiszternek azt javasolta, hogy amnesztiát kellene ígérni a cs. kir. zászlóhoz visszatérő, a magyarok oldalán harcoló volt cs. kir. csapatoknak, s azt is meg kellene vizsgálni, milyen módon vegyék rá a magyar oldalon szolgáló tiszteket az átlépésre. Az ügyet Schwarzenberg miniszterelnök május 16-án a minisztertanács elé vitte, ahol is az az általános vélemény alakult ki, hogy az amnesztiának jelenleg nincs még itt az ideje; „majd ha egy sikeres csapást mértünk és előnyomultunk, akkor lehet szó amnesztiáról. Jelenleg az a gyengeség aktusa lenne, s nem találna hitelre, ezért most folytatni kell a háborút.”

Az orosz intervenció részleteiről folytatott 1849. májusi varsói tárgyalások során a két fél abban állapodott meg, hogy az oroszok foglyaikat átadják az osztrák főhadiszállásnak. A június 10-én Varsóban kötött, 31 cikkelyből álló egyezménynek csupán az utolsó cikkelye foglalkozik a hadifogolykérdéssel: „Ha a foglyul ejtett lázadók között a két szövetséges hatalom alattvalói találtatnának, kölcsönösen kiadják őket egymásnak. Ugyanez történik a hadiszökevényekkel is.”

A foglyokkal való bánásmód, illetve a magukat megadóknak és az átállóknak nyújtandó kedvezmények kérdését először az oroszok vetették fel. Rüdiger lovassági tábornok, a III. orosz hadtest parancsnoka megkérdezte Paszkevicset, mi történjen azokkal a felkelő tisztekkel, akik vissza akarnak térni törvényes uralkodójuk zászlaja alá? Kegyelmet ígérhetnek-e ezeknek az orosz tábornokok? Maga I. Miklós cár is úgy vélte, hasznos lenne, ha egyetlen eszközt sem hagynának kihasználatlanul az ellenséges hadsereg gyengítésére, és helyes lenne megcsillogtatni a császári kegyelem reményét azok előtt, akik hajlandók harcolni a felkelők ellen, vagy rábírni társaikat az elpártolásra. Paszkevics tábornagy május 30-án ebben az ügyben írt Berg tábornoknak, a bécsi orosz katonai összekötőnek, Nesselrode orosz kancellár pedig Medem bécsi orosz nagykövetnek azzal, hogy tárgyalja meg a kérdést Schwarzenberggel, s kérje ki I. Ferenc József végleges döntését.

Medem június 2-án tájékoztatta Nesselrodét, hogy tárgyalt Schwarzenberggel, aki elismerte az amnesztia nagy erkölcsi hatását, de úgy vélte, ezt az osztrák kormány mégsem határozhatja el, mert a hadsereg elégedetlenségét hívná ki vele. A cs. kir. hadsereg helyzete nehéz, s ez lehetetlenné teszi a megbocsátást, mert ebben óhatatlanul a gyengeség jelét látnák. Ezt jelentékeny katonai sikereknek kellene megelőzniük ahhoz, hogy ebben a türelem aktusát lássák. Az uralkodó bizonnyal megragadja majd az első lehetőséget arra, hogy alkalmat adjon félrevezetett alattvalóinak a visszatérésre. Schwarzenberg hasonló értelemben válaszolt Berg bárónak, a cs. kir. főhadiszállásra beosztott orosz összekötő tábornoknak is. Mint látható, az óvatos orosz tapogatózás az átállókra vonatkozott, de még itt is merev osztrák elutasításba ütközött.

Az amnesztia kérdése nemcsak a magyarországi, hanem az itáliai hadszíntérrel kapcsolatban is felmerült. Schwarzenberg rosszallta, amikor Radetzky az elfoglalt anconai erődben szolgáló volt cs. kir. katonákat amnesztiában részesítette, s intette őt a hasonló kompromittáló megállapodás megismétlésétől. Június közepén a minisztertanácsnak kifejtette: a velencei felkelőkkel szemben erélyesebb katonai akciókra, s kevesebb tárgyalásra van szükség. A piemonti-szárd királysággal Milánóban folytatott fegyverszüneti tárgyalásokon azonban a piemontiak ragaszkodtak az egész Észak-Itáliára kiterjesztendő amnesztiához. Schwarzenberg ezt már csak azért is elutasította, mert úgy vélte, ez megkötné Ausztria kezét. „Vajon meg lehetne-e tagadni a kompromittáltaktól Bécsben, Prágában, Magyarországon, amit az olaszoknak megadnánk?” – írta. „Különleges elbírálás alkalmazása megbénítaná tevékenységünket Magyarországon, és hatalmas mértékben megingatná a rend híveinek bizalmát a kormányban...” Hasonló értelemben érvelt Bach belügyminiszter a minisztertanács július 7-i ülésén.

Július 22-én a minisztertanács elé került az 1848. november elejéig a magyar hadseregben szolgáló Móga János és Teleki Ádám tábornokok ügye, akiket a haditörvényszék rangvesztéssel, Mógát ezen felül öt év várfogsággal sújtotta. Gyulai Ferenc hadügyminiszter úgy vélte, mindkét ítéletet kegyelmi felterjesztéssel kellene eljuttatni az uralkodóhoz: Móga büntetését egy évre lehetne mérsékelni, Telekit pedig teljes kegyelemben részesíteni. Schmerling igazságügy-miniszter azonban úgy vélekedett, „jelenleg még nem alkalmas az idő arra, hogy egyesekkel szemben kegyelmet gyakoroljanak, amikor még sokakkal szemben vizsgálat van folyamatban, illetőleg még többen állanak előtte.” Célszerűbb lenne az uralkodónak az ítéletek jóváhagyását javasolni, s az elítéltek kegyelmi kérvényeit egy későbbi időpontra halasztani.

Július 26-án Johann Kempen von Fichtenstamm altábornagy, a pesti katonai kerület újonnan kinevezett parancsnoka felkereste a császárt. Naplója szerint az uralkodó „szorgalmazta a szigort a kompromittáltakkal szemben, s nagyon helyesen megjegyezte, hogy a magasabban állók azért is büntetendők, mert egyszerre rosszul és bután jártak el.” Schwarzenberg is a legnagyobb szigorúságot ajánlotta Kempennek, s úgy vélte: „még sok főnek kell lehullania, mint a kiálló mákfejeknek, amikor az ember végigszáguld rajtuk.”

Július végén az itáliai amnesztia ügyében fordulat következett be. Július 28-án Schwarzenberg értesítette a milánói tárgyalásokat vezető Karl Ludwig Bruck minisztert, hogy a kormány „tekintettel a számos és nyomós okra, amely a béke mielőbbi megkötését sürgőssé látszik tenni, úgyszintén a politikai bonyodalmakra, amelyekhez az ellenségeskedések felújítása esetleg vezethet”, elfogadta a lombardiai és velencei forradalmároknak adandó általános amnesztia gondolatát. Schwarzenberg úgy vélte, „Őfelsége Magyarország pacifikációja után abba a helyzetbe kerülhet, hogy ilyenfajta korlátozott amnesztiát engedélyez.”

Augusztus 6-án aláírták a piemonti-szárd királysággal a közkegyelmet is tartalmazó békeszerződést. Eszerint meghosszabbították Radetzky 1848 szeptemberében kiadott, a közkegyelemre vonatkozó proklamációjának érvényességét. Az amnesztia alól egyelőre kivettek 90 személyt, ami azt jelentette, hogy nem térhettek vissza otthonukba, s ha osztrák területen rekedtek, kérvényezhették kivándorlásukat.

Augusztus elején az osztrák kormány foglalkozott a Magyarországon követendő politika kérdéseivel is. Ezt részint a háború közelgő befejezésével kapcsolatos remények, részint pedig a komáromi magyar várőrség augusztus 3-i kitörése által okozott zavar magyarázta. Ennek híre augusztus 4-én este 9-kor érkezett az osztrák fővárosba, s a veszteségek meglehetősen súlyosaknak tűntek (amint azok is voltak.) A jelentést azonnal továbbították a császárnak, aki személyesen intézkedett a fenyegető veszély ellensúlyozása érdekében.

Augusztus 5-én Bach belügyminiszter hívta fel a minisztertanács figyelmét arra, hogy „mennyire végletes önkénnyel és gyakran milyen mértéktelenül szabják ki a katonai bíróságok a büntetéseket politikai bűncselekményekre.” A kedvezőtlen hatás miatt is sajnálná, mondta, „ha továbbra is halálra ítélnének alantos tiszteket, miközben felkelő tábornokok, mint Móga, öt évi várfogsággal megússzák a dolgot.” Schmerling igazságügy-miniszter is hasonló értelemben nyilatkozott.

Augusztus 10-én Bach ismét beszámolt a bécsi Militärzentraluntersuchungs Kommission által négy al- és főtiszt ellen hozott halálos ítéletről, s kérte az iratok megküldését annak megítélésére, „nem teszik-e magasabb politikai szempontok megengedhetetlenné ezeket a tervezett kivégzéseket.” Úgy vélte, nehéz dolog egyesek ellen ilyen szigorúan eljárni, „ha Mógával enyhébben bántak, Olaszországban amnesztiát hirdetnek meg stb.; ez csak izgalmat keltene, és különben is tekintettel kell lenni a császár ittlétére.” Ugyanezen a napon Schmerling igazságügy-miniszter a katonai hatóságok által a polgári személyekre kiszabott botbüntetések miatt emelte fel szavát, mondván, hogy a törvények tiltják polgári személyek ilyen büntetését, s még a katonáknál is korlátozzák azt. Közölte, hogy erről jegyzeteket készít, s a következő minisztertanácson előterjeszti azokat. (Erre 1849 végéig nem került sor). Az osztrák kormány érzékenységét nyilván nagyban növelte, hogy Klapka Komáromból kitört csapatai ekkor még Győrben és környékén állomásoztak.

Az augusztus 13-i minisztertanácson Bach véleményt kért Schmerlingtől három, korábban magyar szolgálatban álló tiszt halálos ítéletével kapcsolatban: „végre kell-e hajtani ezeket az ítéleteket, vagy a halálos büntetés helyett börtönbüntetést kell kiszabni, tekintetbe véve azt a tényt, hogy előreláthatólag sajnos sok hasonló eset fog még előfordulni.”

Augusztus 14-én a minisztertanács ismét foglalkozott két magyar tiszt halálos ítéletével. Schmerling azt javasolta, hogy szólítsák fel Welden táborszernagyot, Bécs katonai kormányzóját, éljen kegyelmezési jogával. A minisztertanács már csak azért is egyetértett a javaslattal, mert 1. a közelmúltban két „esküszegő” tábornokot (Franz Holtschét és Mógát) csak néhány év várfogsággal sújtottak; 2. „lehetetlen volna végrehajtani a halálos ítéletet az ezernyi magyarországi és velencei esküszegő katonai személy esetében; és 3. az ilyen szigorú büntetés arra kényszerítené a felkelők soraiban álló, de a visszatérésre hajló volt cs. kir. katonákat, hogy kétségbeesetten, életre-halálra harcoljanak.” Ez az ülés foglalkozott a Militärzentraluntersuchungs Kommission által eddig hozott ítéletekkel, és Bach előterjesztésére úgy határozott, hogy nincs elegendő alap arra, miszerint az uralkodónak a kiszabott börtönbüntetések enyhítését javasolják, mert ez inkább a gyengeség, mint a kegyelem jele lenne.

A részleges amnesztia terve

Augusztus 15-én megjött Haynau augusztus 9-én éjjel fél 3-kor Lovrinból írott jelentése, amelyben közölte, hogy hihetőleg a nap folyamán felmenti Temesvárt; illetve hogy a Jablonowski-dandárt visszaküldte Pestre, hogy a Pest-Győr összeköttetés megteremtésében segédkezzék. Ugyanezen a napon megérkezett Paszkevics átirata, miszerint a nála békeajánlattal jelentkező magyar hadiköveteket el-, illetve törvényes felsőbbségükhöz utasította. Bach ezek után úgy vélte, „hogy Haynau bárót talán fel lehetne hatalmazni, hogy ilyen tárgyalásokba bocsátkozzon.”

Schwarzenberg ennek alapján előterjesztést fogalmazott meg I. Ferenc Józsefhez. Ebben úgy vélte, a magyarok tárgyalási kísérletei azt bizonyítják, „hogy lehetetlen a háborút tovább folytatniuk.” E körülmények közepette maga az uralkodó is alkalmasnak ítélheti, hogy Haynaut olyan utasításokkal lássák el, „melyek lehetővé teszik, hogy a lázadóvezérek hozzá intézett várható kezdeményezéseire megfelelőképp válaszolhasson.” Schwarzenberg véleménye szerint ezek a következők lehetnének: „Tárgyalásokat a lázadó kormánynak semmilyen szervével sem szabad folytatni – csak a fegyveres erő vezetőivel, akik az alájuk tartozó csapatok nevében nyilatkozhatnak. Politikai kérdések és bármilyen kormányzati ügyre vonatkozó kérdések minden tárgyalásból kirekesztendők.” A megszabandó feltételek: minden fegyver és lőszer kiszolgáltatása és minden katonai kötelék feloszlatása. A megadandó engedmények: „büntetlenség biztosítása minden egyén számára őrmestertől lefelé.

Szabad külföldre távozás meghatározott időn belül a felkelők vezetői számára, és mindazoknak a tiszteknek, akik el akarnak menni.

Viszonylag enyhe igazolási feltételek azoknak a tiszteknek, akik az országban kívánnak maradni.

Azokkal az egyénekkel, akik a lázadó kormány kormányzati tevékenységében részt vettek, semmiféle tárgyalásba sem szabad bocsátkozni, és ellenük a hadsereg-főparancsnok 1849. július 1-i kiáltványának határozmányai szerint kell eljárni.”

Az első pillantásra nagyvonalúnak tűnő ajánlat elfogadásához persze a minisztertanács és az uralkodó jóváhagyása is kellett. Az uralkodó augusztus 17-én Ischlben kézhez is kapta az előterjesztést, de semmilyen módon nem intézkedett vele kapcsolatban; nyilván azért sem, mert meg akarta várni Schwarzenberg végleges előterjesztését. Az ajánlat értékéből azonban sokat levon, hogy két nappal Görgei fegyverletétele után, s attól több száz kilométernyi távolságban született. Azaz: legalább egy hét kellett volna ahhoz, hogy Haynau temesvári főhadiszállására érkezzen. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a terv csak részleges amnesztiát irányzott elő: azaz a politikai vétkesekre (kormánytagok, képviselők, kormánybiztosok) nem terjedt volna ki.

Augusztus 16-án megérkezett a hír, hogy a cs. kir. csapatok megkezdték előnyomulásukat Győr felé, tehát várható volt, hogy Klapka komáromi mozgó csapatai rövidesen visszakényszerülnek az erőd falai mögé. A „Wiener Zeitung” aznapi különkiadása Haynau augusztus 10-i jelentése alapján beszámolt arról, hogy Temesvár erődjét előző nap 12 órás küzdelem után sikerült felmenteni, az ellenség rendetlenül menekült Lugos felé, s a cs. kir. csapatok kezébe 6000 fogoly és szökevény került. A jelentés alapján a győzelem nagynak, de nem döntőnek tűnt.

Nem tudni, hogy a temesvári csata híre az aznapi minisztertanács előtt, vagy az után érkezett-e meg Bécsbe? Tény viszont, hogy a minisztertanács lényegében Schwarzenberg előző napi előterjesztésének szellemében tárgyalt a magyaroknak adható engedményekről. A határozat indokló részében arról volt szó, hogy „a felkelők most már seregestől megadják magukat”, s Paszkevics Görgeinek adott válasza után feltételezhető, „hogy a lázadók vezetői most már az osztrák vezénylő tábornokhoz fordulnak.” Emiatt kell mérlegelni, milyen utasításokat adjanak Haynaunak. A minisztertanács néhány ponton pontosabbá tette, másutt szűkítette a Schwarzenberg előterjesztésében foglaltakat. Így megtiltotta a tárgyalást a lázadó kormány bármilyen szervével. Ennek alapján feltételezhetjük, hogy az amnesztia hatályát a hadügyi igazgatás más vezetőire sem terjesztette volna ki. (A későbbi aradi vértanúk közül ebbe a kategóriába esett Aulich Lajos, Láhner György, Kiss Ernő). A legénységi állományból csak a magyar királyság területén születettek kaptak volna büntetlenséget: a nem osztrák alattvalókat kiutasításra ítélték volna, a Habsburg-birodalom nem magyar területein születettekből pedig büntetőszázadokat kellett volna létrehozni. Kivételt csak a volt cs. kir. sorezredekben szolgáló osztrák alattvalók képeztek volna. A tisztikarnál a cs. kir. sorezredi alakulatok soraiban magyar oldalra kerülteket, „ha a katonai szolgálat ellátásán kívül nem róható fel nekik büntetendő cselekmény”, nyugdíjazni, vagy 1848 szeptemberi rangjukkal újraalkalmazni lehetett volna. Az amnesztia nem vonatkozott volna a polgári személyekre. A többi pontban a határozat Schwarzenberg előterjesztését követte.

Hozzáteendő, hogy a minisztertanács ugyanezen a napon tárgyalta Radetzky előterjesztését is, amelyben azt javasolta, hogy a Velence megadásáról folytatott tárgyalások sikere érdekében hatalmazzák őt fel arra, hogy – a korábbi utasításokkal ellentétben – büntetlenséget ígérjen a velencei forradalmárok oldalán szolgáló volt cs. kir. katonáknak és tiszteknek. A minisztertanács ezen a napon foglalkozott a Velencének adandó feltételekkel. Az adriai kikötőváros ekkor már hónapok óta tartott, s komoly ember- és anyagi áldozatokat követelt. A minisztertanács ezért arra utasította Radetzkyt, hogy hasonlóan a Piemonttal kötött béke feltételeihez, ajánlja fel a szabad elvonulást a velencei forradalmárok számára. A város védelmében részt vett volt cs. kir. tiszteknek egy bizottság előtt kellett volna megjelenniük, s ha tisztázták, hogy az Ausztria elleni katonai ténykedésen kívül más nem terheli őket, minden további következmény nélkül szabadon engedték volna őket.

Schwarzenberg e napon válaszolt Paszkevics augusztus 9-i levelére. Válaszában közölte, hogy a császár minden bizonnyal hajlandó kegyelmet gyakorolni abban a pillanatban amikor Magyarország visszatér az engedelmesség útjára. „Őfelsége maga óhajtaná, hogy a felkelők afelől kétségbe ne hagyassanak, mert ez a bizonyosság talán hozzájárulna ahhoz, hogy megkönnyítse a kötelességükhöz való visszatérést. Amíg azonban a magyarok fegyvereiket le nem teszik, és azt követelik, hogy törvényes kormányukkal úgy tárgyalhassanak, mint hatalom a hatalommal, az idő előtti engedékenységnek valószínűleg nem lenne más eredménye, mint a forradalom forrásának állandósítása, hogy az az első alkalommal újra kitörhessen.”

Schwarzenberg szintén e napon a minisztertanácson elfogadottak és az előző napi előterjesztésben foglaltak alapján újabb felterjesztést írt Ferenc Józsefhez a magyar felkelőknek adandó amnesztiával kapcsolatban. Ebben ismét hangsúlyozta: „Magától értetődik, hogy bármelyik kategóriába tartozó egyének ellen nem katonai természetű cselekedeteikért különleges esetben vizsgálat indítása nem elképzelhetetlen.” Már befejezte az előterjesztést, amikor levelet kapott Bach belügyminisztertől, aki este fél 10-kor arról értesítette őt, hogy futár jött Pestről, aki Podolsky pesti városkapitánysági hivatalnok levelét hozta. Eszerint „a felkelők felhatalmazták Görgeit, közölje az oroszokkal, hogy készek megadni magukat és letenni előttük a fegyvert.” „Éppen most kaptam meg Bach miniszter úrtól a mellékelt feljegyzést – vezette rá Schwarzenberg utóiratként az uralkodónak szóló aznapi előerjesztésre –, ezt sietek Felséged legmagasabb tudomására hozni, mint ami a legteljesebb mértékben alátámasztja a tárgy sürgősségét.”

Az augusztus 17-i minisztertanács résztvevői már ismerték a temesvári csata hírét, ám megjegyzés nélkül tudomásul vették az uralkodónak az előző napi minisztertanácsi határozat alapján megfogalmazott előterjesztés tervezetét. A minisztertanácson a temesvári csata – a fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága szerint – szóba sem került. Haynaunak a szőlősi (világosi) fegyverletétel hírét tudató jelentése, amelyet Roman Soltyk huszárszázados hozott Bécsbe, valószínűleg már a minisztertanács után érkezett meg, s a „Wiener Zeitung” különkiadásban közölte azt. A fegyverletétel hírét hozó Soltyk századost Schwarzenberg továbbküldte Ischlbe, hogy első kézből közölje az uralkodóval – születésnapi ajándékként – a hírt. Ugyanezen a napon megérkezett a hír, hogy a cs. kir. csapatok ismét megszállták Győrt, azaz immáron a komáromi magyar haderőtől sem kell tartani.

Augusztus 18-án megérkezett Lüders orosz gyalogsági tábornok augusztus 6-i nagyszeben-nagycsűri győzelmének híre is: ennek alapján biztosra lehetett venni, hogy rövidesen Erdélyben is véget ér a háború. Az aznapi minisztertanács – immár e hírek ismeretében – nem tartotta szükségesnek bármilyen módon intézkedni a magukat megadókkal kapcsolatban, s átsiklott a Görgeinek adandó, a cár által kért kegyelem ügyén is; egyedül Paszkevics és Lüders kitüntetésének ügyével foglalkozott. Az est folyamán megérkezett az aradi vár megadásának híre is.

Az augusztus 19-i minisztertanácson az ügy nem került szóba. Ez a minisztertanács foglalkozott Radetzkynek azzal a kiáltványával, amelyet itáliai politikai menekültek hazatérési idejének kitolásával kapcsolatban adott ki. Radetzky a kiáltvány kísérőiratában megjegyezte, hogy az engedményből többeket név szerint kizárt, s ezek között olyanok is vannak, akik magas méltósággal és rendjelekkel rendelkeznek. A tábornagy javasolta, hogy az illetőket ünnepélyesen fosszák meg ezektől; azt a minisztertanács el is fogadta. Szintén ez az ülés tárgyalta Schwarzenberg azon előterjesztését, hogy a politikai menekültek és kiutasítottak ellen azonnal felségárulási pereket kellene indítani, mert ezáltal vissza lehetne őket tartani a visszatéréstől; s az erre vonatkozó részletes előterjesztés kidolgozásával Schmerling igazságügy-minisztert bízták meg. Schmerling erre hajlandónak is mutatkozott, hozzátéve, hogy a dolognak úgy kell tűnnie, mintha az említett eljárásokat a rendes bíróságok előtt, a hadbíróságok által gyakorolt túlzottan szigorú ítélkezés meggátlására folytatnák le.

Az amnesztia ügye közben valahogy elaludt, sőt, augusztus 18-20. között az osztrák álláspont hirtelen megkeményedett. (Nem győzzük hangsúlyozni, hogy a minisztertanács állásfoglalásának mindaddig csak teoretikus jelentősége volt, amíg azt I. Ferenc József jóvá nem hagyja, s Haynau meg nem kapja az ennek alapján megfogalmazott utasítást). A kérdést bonyolítja, hogy Schwarzenbergnek augusztus 16-án este, a minisztertanács után már tudomása volt a magyar fegyverletételi ajánlatról, tehát Görgei augusztus 11-én Rüdigerhez intézett leveléről. Azonban úgy vélhette, ez csak sürgeti az augusztus 16-i minisztertanácsi határozat alapján megfogalmazott utasítás mielőbbi kiadását. Augusztus 17-én – nem tudni, hogy a fegyverletétel hírének vétele előtt-e, vagy után – pedig arról írt Radetzkynek, hogy Magyarországon a harcok gyors léptekkel közelednek a végkifejlethez; azaz valóban úgy látta, hogy a háborúnak rövidesen vége.

Mi történhetett tehát? Hiszen ha Schwarzenberg az oroszok előtti magyar megadási szándék ismerete után is elfogadandónak tartotta az enyhébb igazolási feltételeket tartalmazó előterjesztést, s a temesvári csata hírének vétele után sem javasolta a minisztertanácsnak annak félretételét, az augusztus 20-i minisztertanács miért döntött sokkal keményebb rendszabályok mellett? Vajon nem a szőlősi (világosi) fegyverletétel híre okozta-e az utasítás „pihentetését”, mint ezt korábban Andics Erzsébet feltételezte? De ha a „pihentetést” magyarázza is a Világosról érkező hír, mi magyarázza az osztrák magatartás augusztus 18-20. között bekövetkező megkeményedését? Megváltozott volna Schwarzenberg véleménye, vagy valami más történt? A kérdést tovább bonyolítja, hogy a korábban ismert okmányok alapján nem volt világos, vajon az augusztus 16-i, 17-én elfogadott előterjesztés mikor került az uralkodó elé.

Schwarzenberg 1849. augusztus 18-án Gyulai Ferenc hadügyminiszterhez intézett sajátkezű átirata alapján legalább annyit bizonyosan állíthatunk, hogy a miniszterelnök a magyar fegyverletétel híre ellenére is megmaradt korábbi előterjesztése mellett. „Az Őfelsége nevében közlendő engedményeket sietni fogok Nagyméltóságod tudomására hozni, amint választ kapok ezzel kapcsolatos, a minisztertanács által előterjesztett legalázatosabbb előterjesztésemre, ami valószínűleg a holnapi napon megtörténik” – írta. Ezek az engedmények pedig nem lehettek mások, mint az augusztus 16-án megfogalmazott és elfogadott, s a 17-i minisztertanács által jóváhagyott előterjesztésben foglaltak, hiszen a minisztertanács 17-én vagy 18-án nem foglalkozott újabb, a korábbiaknál keményebb feltételek megfogalmazásával. Azaz Schwarzenberg a temesvári győzelem és a szőlősi fegyverletétel ellenére is azon a véleményen volt, hogy a magukat megadó magyar tisztekkel szemben kíméletesen kell eljárni.

Véleményünk szerint a részleges amnesztiaterv elvetésének egyetlen oka volt: az uralkodó, I. Ferenc József személyes fellépése. Erre mutat Schwarzenberg Haynauhoz intézett augusztus 20-i levele: „Őfelsége a Magyarországról érkező fontos hírek hallatára legmagasabb elnökletével mára minisztertanácsot hívott össze....” Mindebből az következik, hogy a kemény megtorlás politikáját nem annyira az osztrák kormánynak, mint inkább magának az uralkodónak kell tulajdonítanunk.

Az orosz dilemma

Az oroszok Görgei augusztus 13-i szőlősi fegyverletétele után némileg kínos helyzetbe kerültek. Még július végén, majd augusztus elején megpróbáltak határozott ígéreteket kihúzni Haynauból, illetve Schwarzenbergből arra nézve, hogy milyen bánásmódot ígérhetnek a magukat megadó magyaroknak, de Haynau – talán nem véletlenül – félreértve a kérdést, csak arra az esetre vonatkozóan nyilatkozott, ha a fegyverletétel a cs. kir. csapatok előtt történik; Schwarzenberg pedig csak a fegyverek feltétele utánra ígérte a kegyelem lehetőségét – ha az uralkodó is úgy akarja.

Ebben a helyzetben az oroszok korrekt szövetségesként, de a magyarokkal szemben nem korrekt tárgyalópartnerként viselkedtek. Paszkevics mind Haynaut, mind Schwarzenberget tájékoztatta a magyarok tárgyalási kísérleteiről, valamint az ő visszautasító válaszáról. Ugyanakkor a magyarokkal nem közölték egyértelműen, hogy nem tudják biztosítani az életüket; s vagy félreértve az osztrák álláspontról kapott  tájékoztatást, vagy a győzelem dicsőségére vágyva – amire Paszkevicsnek a Görgeivel szemben elszenvedett eddigi harcászati és hadászati kudarcok után igencsak szüksége volt – nem tudatták a magyarokkal Haynau feltételeit.

A fegyverletétel után Paszkevics zavarban volt. Görgei a cár nagylelkűségére számít, írta augusztus 15-én I. Miklósnak. „Akasztófára juttathatom-e mindazokat, akik felséged jóságában reménykednek? Csak azért, mert Felséged hadainak adták meg magukat, szigorúbban büntessék őket? Megmondtam Schwarzenberg hercegnek, megeshet, hogy a magyar hadsereg Felséged hadai, s nem az osztrákok előtt teszi le a fegyvert. Akkor mit tegyek? Nem akart felhatalmazni erre az esetre.” Közben ez történt, s ezzel véget ért a háború. A tábornagy úgy vélte, most Miklósnak kell döntenie. „Mi lesz, ha a többi lázadó alakulat megtudja, hogy társaikat kegyetlenül átadtuk az osztrákoknak, akik már csak azért is bosszút állnak rajtuk, mert felséged nagylelkűségében bízva tették le a fegyvert. Beleegyezhetem-e én ebbe? Az egyezmény értelmében jogaim nincsenek.” Paszkevics úgy vélte, a császár nem teheti meg, hogy ne egyezzék bele az amnesztiába, ami megnyugtatná az országot, hiszen a politika ezt követeli meg. „Bízom benne, nem sok embert fognak megbüntetni.”

Paszkevics becsületére legyen mondva, hogy augusztus 16-án előterjesztést intézett Ferenc Józsefhez is, a fegyvert letevők érdekében: „Legyen szabad Felséged nagylelkűségéhez folyamodnom azoknak érdekében, akik elsőként szakítottak korábbi hibáikkal, és példát mutattak az engedelmességhez való visszatérésre. – hangozzanak el Felséged trónusának magasából a megbocsátás és feledés szavai.” Paszkevics szerint ez semmivé teheti „a még mindig a forradalom szellemét lehelő néhány lázadóvezér és a külföldiek erőfeszítéseit”, s „megkönnyíthetik és általánossá tehetik a lefegyverzést.” Hasonló szellemben írt Scharzenberg miniszterelnöknek is.

I. Miklós cár augusztus 16-án Varsóban értesült a fegyverletételről. Aznap két levelet is írt Ferenc Józsefnek. Az elsőben úgy vélte, a fegyverletétel alkalmat ad Ferenc Józsefnek, hogy „uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd. (...) Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra; és érdemük szerint bánni a felbujtókkal, az országot nyomasztó bajok okozóival.” Az ugyanezen a napon írott második levélben határozott formában már csak Görgeinek kért kegyelmet; az ország megbékítésével kapcsolatban csupán annyit írt, hogy ez „a bölcs szigorral párosított kegyelem rendszerével lenne biztosítható.” A levelekkel fia, Sándor trónörökös utazott Bécsbe.

Ischltől Bécsig

Ferenc József 1849. augusztus 15-én még Schönbrunnban volt, s aznap utazott el Bad Ischlbe, hogy ott ünnepelje a születésnapját. A Bécs és Ischl közötti út általában két napig tartott, de 16-án az uralkodó már ott volt. Követte őt a kabinetirodaként működő Katonai Iroda (vagy legalább is az iroda munkatársainak egy része) is. A császár augusztus 17-én itt kapta meg Schwarzenberg augusztus 15-i előterjesztését, de – mint láttuk – egyelőre nem foglalkozott vele.

Augusztus 18-án a születésnapi ebéd után jött az osztrák kormány távirata Bécsből, hogy Görgei 30-40.000 ember élén letette a fegyvert. Ferenc József rövidesen elhagyta az ebédet, majd egyenruhát öltve tért vissza, s közölte, hogy visszautazik Bécsbe. Még aznap el is indult. Útközben elkerülték egymást a cár augusztus 16-i levelét hozó Sándor orosz trónörökössel, aki 18-án délelőtt 11-kor ért Bécsbe, de miután nem találta ott a császárt, utánaindult Ischlbe. Sándor végül 18-áról 19-ére virradó éjjel Strengbergnél találkozott a császárral, és 19-én délután 5 órakor együtt érkeztek meg Bécsbe.

A császár augusztus 20-án reggel 7 órára minisztertanácsot hívott össze. Ezen Schwarzenberg felolvasta a korábbi minisztertanácsokon a magyar felkelőkkel való bánásmódról megfogalmazott tervezeteket, s a miniszterek „a figyelembe veendő körülmények érett megfontolása után” a következő eljárást javasolták I. Ferenc Józsefnek:

A honvédsereg valamennyi, a Magyar Királyság területén született legénységi állományú tagja büntetlenséget kap; a katonai szolgálatra alkalmatlanok elbocsátandók. A további legénység felhasználásával kapcsolatban Haynaunak kell ideiglenes intézkedéseket tennie, s a végleges rendszabályokra javaslatot tennie. A birodalom más koronatartományaiból beállt altisztekből és közvitézekből büntetőszázadokat kell létrehozni, s erődítési munkákra kell őket felhasználni.

Azokat a nem osztrák alattvalókat, akik nem törzstiszti vagy tábornoki rangban szolgáltak a magyar hadseregben, át kell adni szülőhazájuk hatóságainak; azokat, akiknek átadása nehézségekbe ütközne, szintén be kell sorozni a büntetőszázadokba.

A felkelők vezetőit (tábornokait) és törzstisztjeit őrizetbe kell venni, és ellenük az eljárást haladéktalanul meg kell indítani. Ugyanígy kell eljárni azokkal a főtisztekkel szemben, akik „a fegyveres lázadás előtt tisztként szolgáltak a cs. kir. hadseregben.” A többi tiszteket úgy kell kezelni, mint a legénységet.

Bármely kategóriába tartozó személyek ellen nem katonai természetű cselekedeteikért „különleges esetekben vizsgálat megindítása nem elképzelhetetlen.” Azokkal szemben, akik a „lázadó kormány” kormányzati tevékenységében részt vettek, Haynau július 1-jei kiáltványa szellemében kell eljárni. A császár még a minisztertanácson megadta jóváhagyását ezekhez az elvekhez, azzal a kiegészítéssel, „hogy Haynau a már meghozott ítéletek végrehajtásával várjon, míg az erre vonatkozó legfelsőbb különleges utasítások meg nem érkeznek.” Egyben utasította Schwarzenberget, hogy a fentiek értelmében fogalmazza meg a Haynaunak szóló értesítést. A miniszterelnök még aznap megírta a minisztertanácsi határozat szövegét szinte szó szerint átvevő levelét, azzal a kiegészítéssel, hogy az uralkodó a legrövidebb időn belül várja a javaslatot, „hogy az időközben bekövetkezett megadást figyelembe véve a büntethetőségre vonatkozóan milyen kategóriákba kellene osztani a hadbírósági eljárás során azokat az egyéneket, akik a felkelésben – akár a lázadó kormány, akár a felkelő hadsereg soraiban – részt vettek, és eszerint az utasítás szerint büntetlen nem maradhatnak.”

Az augusztus 20-i minisztertanács határozatai alapján fogalmazott instrukciót Grünne vitte Aradra. Miután az utasításban arról volt szó, hogy a halálos ítéleteket egyelőre ne hajtsák végre, elterjedt a hír, hogy Grünnét egyenesen a kivégzések megakadályozására küldte volna a császár.

A szigorúságot az uralkodó lelki alkatával magyarázza Angyal Dávid. Szerinte Ferenc Józsefben volt hajlam az irgalomra, de csak közönséges bűnösök iránt. „Mihelyt hadserege becsületének, fegyelmének s állama nyugalmának megzavarása került szóba, Isten kegyelméből reá ruházott hatalmának megtorlását [sic!] szent kötelességének hitte. A politikai bűnök elrettentő büntetésével úgy vélte, tartozik alattvalóinak is, akik szenvedtek e bűnök miatt.”

Mik lehettek azok a konkrét okok, amelyek a császárt erre az elhatározásra vezették? Angyal Dávid monográfiájában kiemeli, hogy I. Ferenc József milyen hihetetlenül erős bizalommal volt hadserege iránt; de ugyanilyen mértékben megkövetelte a hadsereg feltélen engedelmességét is. Egy 1849. szeptemberi bécsi díszszemle alkalmával, amikor valamely manőver nem úgy sikerült, ahogy elgondolta, magához intette a 69 éves Ludwig Welden táborszernagyot, „Bécs rémét”, s bosszúsan így kiáltott rá: „Ha valamit megparancsolok, az úgy is történik!” Mire Welden vágtában sietett az adott alakulathoz, s röviddel ezután a legalázatosabb hangon jelentette: „Felséged parancsai végrehajtattak.” A szemtanúi beszámoló szerint a császár az említett szavaiban és arckifejezésében „valami kimondhatatlanul imponáló volt.” Anyjához írott leveleiben is állandóan említi, hogy megszemlélte a bécsi helyőrség csapatait, s hogy az alakulatok hogyan teljesítették parancsait. A császár számára tehát aligha volt nagyobb vétek e földön, mint a katonák lázadása az általa képviselt isteni rend ellen. Ez volt az általános lelki alap.

A konkrét tények is a magyarok ellen szóltak. I. Ferenc József és családja kétségkívül a márciusi forradalmakban látta minden baj kútfejét, s e forradalmakban kitüntetett szerepet játszottak a magyar rebellisek. A Zsófia főhercegnő által képviselt udvari klikk a kezdetektől fogva Jellačićot támogatta, s alapvető fontosságúnak tekintette a magyar önállósági törekvések megregulázását. 1848. október 5-én Zsófia és I Ferenc József is ott voltak a szeptember 28-án a pesti hajóhídon népítélet áldozatául esett Lamberg Ferenc báró, altábornagy, kinevezett magyarországi főparancsnok bécsi gyászmiséjén; október 6-án aztán az újabb forradalom elől kénytelenek voltak – 1848. márciusa óta immár másodszor – menekülni. Márpedig a bécsi októberi forradalmat legalább annyira a magyar ármányok, mint a bécsi radikális demagógok agitációja következményének tekintették; s a forradalom leverésének egyik utolsó aktusa az esküszegő tisztek által vezetett magyar hadsereg Schwechatnál a törvényes hatalmat képviselő Windisch-Grätz serege ellen vívott csatája volt. Magának a december 2-i trónváltozásnak is az egyik oka a magyar lázadás volt: hiszen V. Ferdinánd szentesítette azokat a magyar törvényeket, amelyek alapján s amelyek védelmében a magyar lázadás folyt.

Hiába foglalta el Windisch-Grätz 1848-49 telén Magyarország kétharmadát, tavasszal a maradék egyharmadról kiindulva a volt cs. kir. tisztek által vezetett magyar hadsereg a határig űzte a büszke osztrák ármádiát. Miközben Radetzky hadserege száz óra alatt mért végzetes vereséget 1849 tavaszán a reguláris piemonti-szárd hadseregre, a szedett-vedett csürhének tekintett magyar haderő elől a cs. kir. csapatok minden hadszíntéren hátrálni voltak kénytelenek. A Prágát és Bécset megregulázó Windisch-Grätz csődöt mondott, az itáliai hadszíntéren kiválóan szereplő Ludwig Welden is csak a visszavonulást tudta elrendelni, s a császár és kormánya a háború gyors befejezését már csak úgy remélte elérni, ha katonai segítséget kér Oroszországtól. Márpedig a világtörténelemben addig és azóta is példa nélkül álló esemény volt, hogy egy nagyhatalom egy, a saját jogértelmezése szerint belső ügynek tekintendő lázadás ellen egy másik nagyhatalom fegyveres segítségét legyen kénytelen igénybe venni.

I. Ferenc József konkrét élményei sem voltak kedvezőek. 1849. májusi magyarországi útja alkalmával tanúja lehetett a Poeltenberg Ernő vezette VII. hadtest ténykedésének; június 28-án a Győr elleni támadás alkalmával, majd július 2-án Komáromnál is láthatta, hogy milyen szívós ellenállásra képesek a magyar csapatok; az utóbbi alkalmával Görgei herkálypusztai lovasrohama miatt környezete egy ideig őt magát is veszélyben hitte, s a minisztertanács is sietett visszahívni őt a császárvárosba. A legdühösebb kétségkívül a Görgei vezette hadseregre és annak tisztjeire lehetett, hiszen az ő 1849 tavaszi teljesítményük miatt volt kénytelen az orosz segítséghez folyamodni, s az ő nyári működésük miatt húzódott el az orosz segítség ismeretében rövidnek remélt hadjárat.

És most e hadsereg tisztjei nem előtte, törvényes uralkodójuk előtt hódolnak meg, hanem az előtt a haderő előtt, amelyet miattuk volt kénytelen segítségül hívni; azaz még annak látszatát is el akarták kerülni, hogy megbánták volna bűneiket, s beismerték volna, hogy az isteni rend ellen vétkeztek. S úgy tűnik, megátalkodottságukkal nem állnak egyedül, hiszen Arad vára is az oroszok előtt kapitulált, Komárom védői pedig még jelét sem adják annak, hogy a megadásra gondolnának. A cár pedig ezeknek a lázadóknak kér kegyelmet.

Az augusztus 21-i minisztertanács tárgyalta Paszkevics két, Schwarzenberghez intézett átiratát, amelyben azt tanácsolta, hogy Komárom őrségének kedvező feltételeket kell adni, „és általában az önként meghódoló felkelőkkel kegyesen kell bánni.” Lényegében ugyanígy értelmezte a minisztertanács Zichy Ferenc két, augusztus 7-én és 8-án kelt levelét is. A minisztertanács kommentár nélkül tért napirendre a javaslatok felett.

Komolyabb vitára csupán a Görgeinek adandó amnesztia ügye adott alkalmat, augusztus 22-én. A kérdés – mint láttuk – már a 18-i minisztertanácson is szóba került, és I. Miklós Ferenc Józsefhez írott levele még sürgetőbbé tette. Ezúttal az uralkodó utasította Schwarzenberget, hogy írjon Haynaunak a megkegyelmeztetés ügyében. A többség a megkegyelmezés mellett, és amellett nyilatkozott, hogy Görgeit egy karintiai városba internálják. Az indokok között szerepelt maga a fegyverletétel; az a tény, hogy ezt Görgei diktátori minőségében tette, tehát mintegy törvényesítette az eljárást, s végül, de alighanem elsősorban I. Miklós kívánsága és ajánlása. Még így is volt azonban két miniszter, maga Schmerling és Leo Thun, aki a korántsem marciális vallás- és közoktatásügyi tárca gazdája volt, akik azt javasolták, hogy Görgeinek csak egy vizsgálat megtörténte után kellene kegyelmet adni. Úgy vélték, így lehet eloszlatni a nagyközönség Görgei iránti rokonszenvét, s utaltak Zichy Ödön kivégzésére, valamint arra, hogy az oroszoknak történt megadás „arcátlanságnak tetszik.” A két miniszter azt javasolta, hogy írják meg Haynaunak: a császár hajlandó kegyelmet adni, de csak előzetes vizsgálat után. A két miniszter érvelése kétségkívül logikus következménye volt az augusztus 20-i minisztertanácsi határozatoknak. Talán ezzel a közvetett módszerrel próbálták ráébreszteni kollégáikat a többi vádlott elleni tömeges perek képtelenségére is.

Ferdinand Thinn von Thinnfeld lovag, földművelés- és bányaügyi miniszter azonban figyelmeztette minisztertársait, „hogy a Görgei elleni vizsgálat során olyan tények kerülhetnek napvilágra, amelyek megnehezítenék őfelsége számára a kegyelem megadását, most viszont minden további nélkül megadható, és ha a Görgeinek adandó kegyelem politikai szükségszerűség, minden előzetes vizsgálat nélkül meg kell adni neki.” Thinnfeld ugyanis – Thunnál és Schmerlingnél kevésbé teoretikus politikus lévén – felismerte azt a tényt, hogy ha Görgeit előzetes vizsgálat után felmentik, akkor alárendeltjei ellen sem lehet súlyos ítéletet hozni. Másként fogalmazva, azt tudatosította kollégáiban, hogy a politikai elvek és a politikai szükségszerűség csatájában ezúttal (is) célszerűbb az utóbbi mellett dönteni.

A minisztertanács emellett megtárgyalta Haynau egy, nagy valószínűséggel augusztus 18-án Schwarzenberghez intézett beadványát. Haynau ebben panaszkodott Paszkevics eljárására, mondván, hogy az mindmáig nem szolgáltatta ki neki a Görgei fegyverletétele alkalmával kezére került hadianyagot, hanem Nagyváradra szállíttatta; hogy az oroszok öt-hat húszasért (azaz 1,5-2 forintért) vásároltak magyar huszárlovakat a foglyoktól. Aggasztó jelként számolt be arról, hogy az oroszok rokonszenvet mutatnak a magyar lázadókkal szemben. Tudatta, hogy Komáromba és Péterváradra futárokat küldött a két erőd megadása érdekében. Berg orosz tábornok, a főhadiszállásán lévő összekötő megkérdezte tőle, mikor lesznek a cs. kir. csapatok eléggé erősek ahhoz, hogy az oroszok megkezdhessék kivonulásukat az országból, mire Haynau augusztus 15-én levélben közölte vele, hogy amint Pétervárad és Komárom megadja magát, s a csapatok elfoglalják új diszlokációjukat, többé nincs szükség az orosz jelenlétre.

I. Ferenc József ugyanezen a napon Paszkevicshez írott válaszában néhány szépen hangzó általánosság után tudatta: „Bizonyos, tábornagy úr, hogy ha csak szívem sugallatát kellene követnem, örömest borítanék áthatolhatatlan fátylat a múltra, és csakis azoknak az eszközöknek keresésével foglalkoznék, melyek begyógyíthatnák a kegyetlen forradalom által a szerencsétlen Magyarországon ejtett sebeket. Nem felejthetem el azonban, hogy szent kötelességeim vannak többi népeim iránt is, és hogy birodalmam közjava olyan kötelességeket és meggondolásokat kényszerít rám, melyeket nem szabad szem elől tévesztenem.” Végezetül megjegyezte, Paszkevics igazságot szolgáltatott érzelmeinek, amikor előre feltételezte: annál teljesebb lesz az öröme, minél tágabb tért engedhet a kegyelem gyakorlásának, azonban egyszersmind mindig fontolóra veszi azokat a komoly okokat, amelyek elválaszthatatlanok a közbiztonság kérdéseitől.

Ugyanezen a napon a cárnak is írt, méghozzá három levelet is. Az elsőben megköszönte a magyarországi pacifikációval kapcsolatos bölcs és nagylelkű tanácsait, s biztosította arról, hogy már az az érdeklődés, amellyel a cár Görgei iránt viseltetik, biztosítaná számára a kegyelmet. Ugyanakkor kérte a cárt, hogy a varsói egyezmény értelmében adja át neki Görgeit. A második levélben I. Ferenc József a cár kegyelmet ajánló levelére meglehetősen kétértelműen válaszolt: „Ha magam nem lettem volna meggyőződve arról, hogy a törvény szigorát a forradalom vezetői részére fenn kell tartani, és hogy a tévútra vezetett tömegeket mással nem lehet megnyugtatni, mint a bocsánat hangjával, – úgy atyai tanácsaid elégségesek lettek volna, hogy e felfogás részére megnyerjenek. Remélem, kedves barátom, hogy az intézkedések, melyek e tárgyban elhatároztattak, helyesléseddel fognak találkozni.” Noha I. Miklós levelében kegyelmet kért a megtévedteknek, s csupán a felbujtók megbüntetését ajánlotta, I. Ferenc József a megtévedtek kategóriájába csupán a tévútra vezetett tömegeket sorolta. A harmadik levélben arról értesítette a cárt, hogy – kívánságának megfelelően – a továbbiakban nem a magyar lázadók oldalán küzdött 9. huszárezred, hanem az 5. vértesezred ezredtulajdonosa lesz.

Ezzel egy időben Schwarzenberg közölte Paszkeviccsel, hogy az osztrák kormány figyelembe fogja venni tanácsait. „A kegyelmet bölcs szigorral párosítani – íme így határozta meg őfelsége, Miklós császár az általunk megoldandó kérdést” – hivatkozott a cár levelére, majd hozzátette: azzal hízeleg magának, hogy a cél elérésére vonatkozó intézkedések el fogják nyerni Paszkevics helyeslését. A konkrétumokra áttérve sürgette a hadifoglyok átadását, „hogy Haynau tábornok őfelsége szándékai szerint mielőbb megindíthassa az eljárást ügyükben.”

A levelek egyértelműen jelezték: az uralkodó és az osztrák kormány köszöni szépen, de nem kér az orosz tanácsokból. Ugyanakkor Ferenc József még augusztus 27-én is kérte a cár tapasztalatából fakadó jó tanácsait az újjászervezés munkájához. Miklós augusztus 31-én kelt válaszában még az eddigi homályossággal fogalmazott: „Igazságos szigort a vezetőkkel szemben, és kegyelmet a megtévedteknek, ezt látom egyedül megbízható módszernek a nyugodt stabilitás megteremtésére, ez minden, amit mondhatok.”

 

Nincs kegyelem – az 1849. augusztus 27-i és 31-i minisztertanácsok és I. Ferenc József augusztus 29-i utasítása Haynauhoz

Haynautól 1849. augusztus 27-éig nem érkezett felterjesztés a foglyok kategorizálásával kapcsolatban. Ezért Schmerling igazságügy-miniszter – Haynau kezdeményezési jogát hangoztatva – az aznapi – I. Ferenc József elnöklete alatt tartott – minisztertanácson javasolta a „vezérfonalul szolgáló alapelvek” megállapítását. Úgy vélte, Haynau július 1-jei kiáltványának érvényben kell maradnia a jövőbeli átállások esetére. „Ezeknek az eseteknek a megítélésében nincs ok az enyhítésre; reguláris magyar csapatok nincsenek már, tehát minden jövőbeli átállást rögtönítélő bíróság elé kell utalni.” A jelenleg vizsgálat alá vonandóknál el kellene egymástól választani a polgári és katonai egyéneket, és mindkét csoport számára más-más minősítést kellene meghatározni. A polgáriaknál, „mivel lehetetlen vizsgálatot indítani sok ezernyi vétkes ellen, négy kategóriát kellene meghatározni, mint a legvétkesebbeket, és ezeket a törvény teljes szigorával kellene megítélni.” E négy kategóriába tartoznak: 1.) az ideiglenes (Szemere-)kormány tagjai; 2.) az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjai; 3.) az április 14-i határozat részesei (azaz a Debrecenben ekkor jelen volt képviselők és felsőházi tagok) 4.) a forradalmi kormány kormánybiztosai. Mivel azonban e kategória tagjain kívül polgári egyének is véthettek súlyosan „őfelsége kormánya ellen, azt az általános határozatot is ki kellene mondani, hogy a törvények szigora sújtsa mindazokat a polgári hivatalnokokat és lelkipásztorokat, akik április 14-e után kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki a lázadó kormány érdekében.”

Ami a katonákat illeti, Ferenc József máris kijelentette, hogy a tábornokok és törzstisztek kivételével „el kell bocsátani századostól lefelé minden tisztet, aki nem szolgált korábban tisztként a cs. kir. hadseregben”, Schmerling szerint a legfelsőbb kegyelmet itt is tovább ki lehetne terjeszteni. A kegyelem alól kivett kb. 500 tiszt ellen ugyanis fizikai lehetetlenség vizsgálatot lefolytatni, s valamennyiüket elítélni. Itt is azt az általános határozatot kellene kimondani, „hogy mindazok megkapják megérdemelt büntetésüket, akik a forradalmi kormány szolgálatában vagy érdekében kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki. Ezt a büntetést kivétel nélkül ki kell szabni mindazokra a tábornokokra és tisztekre, akik korábban az osztrák hadseregben szolgáltak, és átálltak a lázadók oldalára.” Tehát amit Schmerling egyik kezével adott, azt a másikkal visszavette volna. A bonyolult megfogalmazás ugyanis csak azt a réteget mentesítette volna, aki úgy lett törzstiszt a honvédseregben, hogy korábban nem szolgált a cs. kir. hadseregben – feltéve, hogy nem fejtett ki kiemelkedő tevékenységet a forradalmi kormány szolgálatában vagy érdekében. Ez a megfogalmazás a törzstisztek közel felét érintette volna.

Schmerling szerint a legnehezebb kérdés az, hogy „a törvények teljes szigorával, halálbüntetéssel kell-e sújtani minden vizsgálat alá kerülőt, vagy halálbüntetés helyett másfajta büntetést kelljen elszenvedniük a kevésbé vétkeseknek.” Úgy vélte, a legvétkesebbeknek a törvény értelmében kellene lakolniuk, a többiek esetében Haynaura kellene bízni, hogy másfajta büntetést szabjon ki rájuk. Végül javasolta, hogy Haynau „a legvétkesebbek névsorát (...) a halálos ítéletek végrehajtása előtt felterjessze hogy meg lehessen állapítani, vajon minden egyes esetben érvényesíteni kell-e a törvények teljes szigorát vagy sem.” Az előterjesztéssel kapcsolatban senki sem tett ellenvetést, csupán Bach jegyezte meg, hogy Haynaut megfelelő hatalommal kell felruházni, „hogy a megérdemelt büntetést, ha szükséges, gyorsan végre tudja hajtani.” Ez a határozat, amely a császár elnöklete alatt tartott minisztertanácson született, mind a megtorlás méreteit, mind súlyosságát tekintve megkötötte volna Haynau kezét, hiszen nem hajthatta volna végre azonnal a halálos ítéleteket; igaz, Schmerling előterjesztésének tónusa és Bach megjegyzése nem a legjobb előjeleket mutatta a halálos ítéletek kegyelem útján való enyhítésére.

Közben azonban Haynautól is jött több levél. A fővezér augusztus 19. óta folyamatosan panaszkodott az uralkodónak, s legalább egy ízben Schwarzenbergnek is az oroszok inkorrekt magatartására, a magyar foglyokkal való túl enyhe bánásmódjukra, s az ezáltal a magyarokban keltett politikai reményekre. A minisztertanács augusztus 20-i utasításai alaposan felborították a gyorsított eljárások révén történő megtorlással kapcsolatos számításait.

Augusztus 26-án egy hosszú, félhivatalos levelet intézett a császárhoz. Megköszönte a vele szemben gyakorolt kegyet, s tudatta, hogy ami a kezére került lázadók osztályozását illeti, már elébe ment a minisztertanács és őfelsége határozatának; csupán a büntetőszázadok felállítása nem szerepelt eddig tervei között. Ezután megütközését fejezte ki amiatt, hogy a minisztertanács határozata akadályozza őt az ítéletek végrehajtásában. Hangsúlyozta, hogy a lázadók megbüntetését mind a győztes hadsereg, mind a közhangulat követeli. Hogy hová vezetett az eddigi amnesztia politika, azt éppen a háború mutatta meg; ha nem irtják ki gyökerestül e gaz mérges gyökereit, újra és újra felüti a fejét. Nem csupán Magyarországnak, hanem a monarchiának a részvételbe olyannyira bevont többi tartományainak, sőt, egész Európának kell egy, a haditörvényeken alapuló elrettentő példát kapnia, a felforgató pártnak el kell venni a kedvét az újabb bűnös izgatásoktól, az újabb zendülésektől, s a monarchia békés fennállását, Európa nyugalmát innen többé nem szabad megrendíteni.

Felhívta a császár figyelmét arra, hogy az oroszok állandóan hirdetik, hogy ők kegyelemért folyamodtak a császárhoz, s így akarnak maguk iránt rokonszenvet kelteni. Ha már most ezek után a császár született kegyességénél fogva érdemtelen kíméletre találná indíttatni magát, ezt soha sem őfelsége atyai kegyes szívének tulajdonítanák, hanem azt a bennük illetéktelenül felébresztett remények kielégítését látnák.

„Nem kicsinyes bosszúvágy, vagy nemtelen, szívtelen vérszomj indítanak azon kérésre, hogy Felséged azon feltétlen bizalmat, amellyel eleddig a forradalom leküzdésére megajándékozni méltóztatott, ne vonja meg a felforgatás törvényesen bűnösnek ítélt orgánumainak és a hadsereg becsületét bemocskolóknak a megbüntetése során; ez, legbensőbb meggyőződésem szerint magának a trónnak is érdekében áll” – folytatta. Ha ő, Haynau, szabad kezet kap, az egész világ forradalmi pártjának minden gyűlölete őt fogja érni; ő mint őfelsége hűséges alattvalója, szívesen vállalja ezt magára, öntudata teljesen nyugodt marad, mert csak a törvény jogos szigorát engedi alkalmazni az emberiség javára. Ha azonban őfelsége az előzetesen közölt különleges utasításokkal kijelöli a szigor és a kímélet határait, akkor a gyűlölködők a szigort őfelségének fogják tulajdonítani, azok köszönete azonban, akik kegyelemben részesülnek, nem őt fogja illetni; ezt egész Európa lázadói és cimboráik a hívatlan külföldi közbenjárásnak fogják tulajdonítani. Végül felhívta a figyelmet arra, hogy Schwarzenberg levelének két pontja között ellentmondás van: egyrészről ugyanis megerősíti Haynau július 1-jei kiáltványának pontjait, más részről pedig megtiltja az ítéletek végrehajtását. Ezért ő utasította a hatóságokat, hogy állítsák le a rögtönítélő eljárásokat, mert ezek ítéleteinek végrehajtása nem tűr halasztást; s őfelsége további legfelsőbb határozatának megérkeztéig az egyébiránt időrabló haditörvényszéki eljárásokat kezdjék meg.

Haynau levelének különleges nyomatékot adott, hogy levele mellékleteként megküldte a császárnak a magyar kormány által 1849. augusztus 10-én az orosz fővezérséghez intézett – egyébiránt el nem küldött – államirat francia fordítását, s egyben érzékeltette, hogy az ebben foglalt ajánlat, ti. a magyar korona felajánlása a cári családnak magyarázatot ad az orosz hadsereg sok tekintetben megfoghatatlan magatartására a magyar hadjáratban. Félreismerhetetlen az oroszok eljárásának célja, írta, azaz az, hogy a fanatizált lázadó hadseregben és a nemzetben szimpátiát ébresszenek maguk iránt, s ez sikerült is nekik.

Valószínűleg ez a levél adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy a császár a kíméletlen megtorlás politikája mellett döntsön. Szintén befolyásolhatta a döntéshozókat, különösen Schwarzenberget – s így rajta keresztül az uralkodót – Jakob Parrot altábornagynak, az orosz főhadiszállásra beosztott összekötőnek az az augusztus 20-án kelt jelentése, amely szerint az oroszok kitüntető figyelemmel bánnak a magyar hadifoglyokkal, s a magyarok is bennük bíznak. Parrot úgy vélte, attól lehet tartani, hogy „bármifajta, az esküszegőket érintő kegyesség nem a honatyai kegyelem folyományának, sokkal inkább az orosz közbenjárás elkerülhetetlen következményének fog tekintetni.” Vele ellentétben az orosz fősereg mellé kirendelt cs. kir. főbiztos, Zichy Ferenc gróf éppen az ellenkező következtetést vonta le: szerinte az oroszbarát érzelmek csak azáltal ellensúlyozhatók, ha az uralkodó minél előbb kegyelmet gyakorol – igaz, ez alól nyomban ki is vette volna a politikai vétkeseket.

I. Ferenc József augusztus 29-én kelt utasításában elégedetten nyugtázta, hogy Haynau amnesztiát adott a magyar hadseregben szolgált legénységi állományú, illetve a cs. kir. hadseregben korábban tisztként nem szolgált tisztek számára, s hogy a volt cs. kir. tisztek ellen eljárást indított. A fenti kategorizálás alapján, három csoportba sorolta a még perbe fogandókat: 1.) az ideiglenes kormány, az OHB tagjai, az április 14-i határozat részesei és a kormánybiztosok 2.) a felkelő hadsereg minden tábornoka, még ha korábban nem is volt cs. kir. tiszt (ebbe a kategóriába a cs. kir. hadsereg kezére került tábornokok közül senki sem tartozott); 3.) az április 14. után a forradalmi kormány szolgálatában vagy érdekében „különösen kiemelkedő és veszélyes tevékenységet” kifejtett honvédtisztek, polgári hivatalnokok és lelkipásztorok. Utasította Haynaut, „hogy a halálbüntetést csak a legbűnösebb és legveszedelmesebb egyéneken hajtsák végre”, a többiek kegyelem útján szabadságvesztéssel bűnhődjenek. Végül arra utasította Haynaut, hogy „azokról a személyekről, akiken a halálbüntetést végrehajtották, esetről esetre tegyen jelentést nekem.” Azaz, ismét az uralkodó volt az, aki a kormány által előterjesztett enyhébb irányelveket megszigorította: a halálos ítéletek előzetes felterjesztésének követeléséből így lett a végrehajtott halálos ítéletek utólagos bejelentésének kötelezettsége.

A dolog érdekessége, hogy a kéziratnak az uralkodó katonai irodája anyagában található fogalmazványa Schmerling igazságügy-miniszter keze írása. Ez már csak azért is különös, mert az ekkortájt kiadott uralkodói kéziratok között Schwarzenberg kézírásán kívül a kormány más tagjának keze vonásával nem találkozunk a fogalmazványokon.

Az augusztus 31-i minisztertanácsi ülésen – amelyen sem a császár, sem Schwarzenberg nem volt jelen – az oktrojált alkotmány horvátországi kihirdetéséről szóló tudósítás, illetve egy pénzügyminisztériumi tisztviselő Magyarországra küldése után ismét szóba került a Haynaunak adandó utasítás ügye. Schmerling igazságügy-miniszter beszámolója szerint I. Ferenc József – Haynau fent ismertetett beadványa ügyében – magához hívatta őt, hogy milyen választ adjanak Haynaunak. A minisztertanács jegyzőkönyvének eredeti szövege szerint a testület először ismét a 27-i értelemben határozott volna: „Ez abban állana, hogy a legfelsőbb rendelkezés szerint semmiféle halálos ítéletet nem lehet végrehajtani addig, amíg azt nem jelentették, s innen jóvá nem hagyták.” A legveszélyesebbek kategóriáit meghatározták és közölték Haynauval, az uralkodó akarata az, hogy a halálbüntetést csak a legveszélyesebb és legbűnösebb személyeken hajtsák végre, a börtönbüntetésekről maga Haynau határozhat. Ám az eredeti szöveg helyébe – Schmerling sk. javításával – utóbb más szöveg került. Eszerint „valahányszor egy-egy halálos ítéletet végrehajtnak, ezt esetről esetre be kell jelenteni.” Az eredeti szöveg I. Ferenc József kérdésére hivatkozik, ugyanakkor a császár – mint láttuk – két nappal a minisztertanács előtt már intézkedett az ügyben: ő utasította Haynaut arra, hogy a halálos ítéleteket csak végrehajtásuk után kell bejelenteni.

Nem valószínű, hogy I. Ferenc József ne tudta volna, milyen utasítást adott ki. Nyilván Schmerling sem értette félre őfelségét, hiszen az említett utasítást ő maga fogalmazta, s nyilván emlékezett még a tartalmára. De akkor mi történhetett? Elképzelhető, hogy a minisztertanácson vita folyt a Haynaunak küldendő alapelvekről, s a minisztertanácsi jegyző nem volt képes követni a vitát, illetve a hozott határozat szövege nem volt számára egyértelmű; aztán a jegyzőkönyv átnézésekor Schmerling javította ki a rosszul megfogalmazott pontot. Mindenesetre az uralkodó kabinetirodája a Haynaunak adott augusztus 29-i utasítást szeptember 10-én másolatban eljuttatta a minisztertanácshoz is.

Ennek magyarázata az, hogy a szeptember 9-i minisztertanács tárgyalta Ludwig von Wohlgemuth báró, altábornagynak, Erdély katonai és politikai kormányzójának kérdését, hogy a haditörvényszéki ítéletek végrehajtásával kapcsolatban miként kellene viselkednie. A minisztertanács határozata alapján Wohlgemuthtal azokat az instrukciókat kellene közölni, amelyeket Haynau kapott. A Haynaunak adott utasítást Schwarzenberg másnap, szeptember 10-én küldte meg Wohlgemuthnak, tehát azon a napon, amikor a kabinetirodától megkapta az eredeti utasítás másolatát.

A minisztertanács augusztus 31. után lényegében feladta azt a kísérletet, hogy bármilyen módon megpróbálja befolyásolni a magyarországi megtorlás menetét; ha az ügy egyáltalán szóba került a minisztertanács többnyire a szigorúbb rendszabályok mellett foglalt állást, vagy egyszerűen tudomásul vette azokat.

Mint a fentiekből is látszik, 1849 augusztusában két alkalommal is az uralkodó személyes fellépése révén került sor a magyar forradalom résztvevői ellen tervezett megtorló rendszabályok szigorítására. Igaz, elképzelései e tekintetben egybevágtak az általa kinevezett, s a magyarországi hadjáratot sikeresen befejező Haynauéval. De a császár – ha akarta volna – kivonhatta volna magát a táborszernagy érveinek hatása alól. Igaz, a birodalmát megmentő katonák iránt egész életében hálát érzett, de e hála nem akadályozta meg abban, hogy a Bécset legyűrő Windisch-Grätzet ne menessze, s 1850 nyarán Haynuval is ez történt.

Az osztrák kormány tagjai között sem volt különösebb nézeteltérés a megtorlás szükségességéről, csak a kivitelezés módjáról. Schwarzenberg és minisztertársai azonban – tapasztaltabb politikusok lévén – kétségkívül jobban érzékelték ennek politikai kockázatait, mint a császár. De, úgy tűnik, egyikük sem szállt szembe a magas uralkodói akarattal, s az I. Ferenc József politikai tanítómesterének tartott Schwarzenbergben is erősebb volt az udvaronc az önálló politikusnál. Schwarzenberg büszke volt arra, hogy az ő ura igazi szuverén, s eltérő véleményét mindig alárendelte az uralkodóénak. Abban tehát, hogy 1849 augusztusától október végéig a keményebb vonal, a minél kíméletlenebb megtorlás híveinek elképzelése érvényesült, döntő szerepe volt az ifjú császárnak. Annak a császárnak, aki Haynau menesztése után is több évet várt azzal, hogy a szabadságharcban való részvételükért Haynau bíróságai által elítéltek számára amnesztiát adjon. Arra pedig ezek az elítéltek is hiába vártak, hogy I. Ferenc József akár egyetlen szóval is kifejezze sajnálatát az 1849 után történtek miatt.

Az augusztus 31-i határozat döntötte el végső soron Batthyány Lajos miniszterelnök sorsát is. Batthyány pere és kivégzése az 1849. évi justizmordok tipikus példája. A volt miniszterelnök 1848. október 5-én éjjel hagyta el Bécset, s ment Sopronba. Október 10-én csatlakozott a Vas megyei nemzetőrség és népfelkelés csapataihoz, hogy részt vegyen a megyén átvonuló horvát csapatok elleni hadműveletekben. Erre azonban nem került sor, mert 11-én Hegyfalunál kificamította a karját. Rövidesen lemondott képviselőségéről, december elején azonban a sárvári kerületben újjáválasztották. December 31-én részt vett az országgyűlés zárt, majd nyílt ülésén, s ő javasolta, hogy küldjenek békekövetséget Windisch-Grätzhez. Ő maga is ott volt a küldöttség soraiban, azonban a cs. kir. fővezér őt nem volt hajlandó fogadni. A bicskei főhadiszálláson már ekkor szóba került, hogy Batthyányt le kellene tartóztatni. Miután a cs. kir. csapatok elfoglalták a fővárost, 1849. január 8-án Windisch-Grätz utasítására letartóztatták, majd perbe fogták Batthyányt.

A per célja elsősorban az volt, hogy Batthyányra rábizonyítsák a bécsi forradalomban való bűnrészességet. A vádirat első változatában vádként szerepelt a külhatalmakkal (Franciaország, frakfurti parlament) történő kapcsolatfelvétel, a horvátokkal és az osztrák kormánnyal történő megegyezés elmulasztása, reguláris cs. kir. csapatoknak zászlójuktól való elbocsátása, az uralkodói jóváhagyás nélküli 1848 szeptemberi honvédújoncozás és papírpénzkibocsátás, valamint a Jellačić elleni népfelklés szervezése; a Batthyány lemondása utáni időszakból a cs. kir. csapatokkal szembeni ellenállás és a törvénytelennek tekintett országgyűlésre való visszatérés. A vádak képtelenségét az adta, hogy többségük az 1848. október 3-i manifesztum kibocsátása előtti időszakra esett; illetve hogy Batthyány ténylegesen nem szállt szembe Jellačić hazavonuló – hordaszerű – cs. kir. csapataival, hiszen október 11-én balesetet szenvedett. Februárra kiderült, hogy Bécsben nem találtak érdemi dokumentumot, ami Batthyány bűnösségét igazolná. A Leuzendorf hadbíró által 1849 április-májusában végzett újabb kutatások sem jártak eredménnyel. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy Schwarzenberg miniszterelnök érzékeltette vele: az ügy politikai szempontból nagy fontosságú. A hadbíró június 13-i előterjesztésében kifejtette, hogy Batthyány ellen az október 3. előtti vádak ügyében a hadbíróság nem illetékes; a katonai fellebbviteli törvényszék azonban úgy határozott, hogy a Batthyány elleni vádakat egyetlen eljárás keretében, csak a főbb pontokra szorítkozva kell vizsgálni, hiszen a vádlott tevékenysége összefüggő egészet alkot. Június 24-én pedig az osztrák minisztertanács arra a kérdésre, hogy ha Batthyányt esetleg halálra ítélnék, végrehajtsák-e az ítéletet, úgy döntött, hogy a főbűnösöknek el kell nyerniük büntetésüket.

Batthyány védekezését nagyban megnehezítette az a tény, hogy a cs. kir. hatóságok nem voltak hajlandók szabadlábra helyezni; nem egyeztek bele abba, hogy védelmét Deák Ferenc lássa el; s megakadályozták István nádor tanúságtételét is. A volt miniszterelnököt előbb Budán, majd – a főváros kiürítése után – Olmützben hallgatták ki. Batthyány jól és szellemesen védekezett, s azt bizonygatta, hogy az ország veszélyeztetett helyzetében nemigen cselekedhetett másként; s hogy ő, mint miniszterelnök, köteles volt az áprilisi törvények értelmében eljárni.

 A hadbíró augusztus 29-ére készült el a vádirattal. Eszerint Batthyány a bankjegykibocsátással, a szentesítés nélküli újoncállítással és a külhatalmakkal történő kapcsolatfelvétellel beavatkozott a felségjogokba. Vádolta még a horvátokkal való kiegyezés elmulasztásával, valamint azzal, hogy nem akadályozta meg minisztertársainak Béccsel szemben ellenséges intézkedéseit. Miniszterelnöki lemondása után bűnösnek mondta az október 6-i forradalom előidézésében játszott szerepe, a Vas megyei népfelkelésben való részvétele, az október 15. előtt Bezerédj Istvánhoz intézett hegyfalvi levél felségsértő kitételei, valamint az országgyűlésre való visszatérése miatt. A hadbíró szerint ezek a cselekedetek önmagukban, de még inkább összefüggésükben kimerítik a felségárulás fogalmát. Ezért a hadbíróság Batthyányt augusztus 30-án az ő előterjesztésére felségárulásért egyhangúlag teljes vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítélte. Ugyanezen a napon viszont a hadbíró rendkívül jól megindokolt kegyelmi kérvényt terjesztett elő, amelyet a hadbíróság hasonlóan egyöntetűen támogatott. Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy Bécsben közölték Leuzendorffal: Batthyány elítélése politikai szükségszerűség, ugyanakkor a súlyos ítéletet uralkodói kegyelem fogja követni.

Erre a minisztertanács augusztus 31-i határozatának eredeti szövegfe alapján meg is lett volna a lehetőség. Ez ugyanis arra utasította volna Haynaut, hogy a halálos ítéleteket végrehajtás előtt jóváhagyásra terjessze fel a minisztertanácshoz. Azonban Ferenc József augusztus 29-i utasítása ezzel ellentétes módon, az ítéletek végrehajtása utáni utólagos bejelentésre kötelezte a cs. kir. fővezért. Ennek következtében Haynau pozíciója megerősödött, így elérte, hogy Batthyányt és a többi foglyot szállítsák Pestre. Schwarzenberg örömmel láthatta, hogy így a politikai vezetés, s maga a császár is mentesül Batthyány elítéltetésének ódiumától. Haynaunak pedig esze ágában sem volt megkegyelmezni. Október 3-án elrendelte az ítélet késedelem nélküli végrehajtását, majd úgy módosította, hogy az ítéletet október 6-án hajtsák végre.

Batthyány nem félt a haláltól, de az akasztást megalázónak tartotta. Ezért a felesége által becsempészett tőrrel a kivégzés előtti éjszakán felmetszette a nyaki ütőereit. Ám a tőr nem volt elég hosszú és elég éles, Batthyány csupán súlyos vérveszteséget szenvedett, de életben maradt. A pest-budai katonai kerület parancsnoka, Kempen altábornagy tudta, hogy Batthyány felakasztása ilyen körülmények között lehetetlen, de az ítélet végrehajtását sem akarta elhalasztani. Ezért úgy döntött, hogy agyonlöveti Batthyányt. A grófot, aki a súlyos vérveszteségtől még mindig tántorgott, ketten kísérték. A kivégzőosztag előtt fél térdre ereszkedett. "Éljen a haza! Rajta, vadászok" – kiáltotta.