Halász Iván

Nemzeti és etnikai kisebbségek és a kisebbségi jogi szabályozások Közép-Európában*

Bevezető

A kisebbségi kérdés hagyományosan a nemzetiségileg meglehetősen tarka közép-európai térség neuralgikus kérdései közé tartozik. A nemzetiségi feszültségek tulajdonképpen az egész 19. és 20. századra rányomták bélyegüket. Ennek a jelenségnek egyik fő oka, hogy a tágan vett régióban a 18. század végétől kezdve egészen napjainkig több párhuzamos nemzetépítés folyik. E „projektek” sokszor egymás ellenében születnek, egymást keresztezik. Ezek a feszültségek most – azaz az európai uniós csatlakozás környékén – is jelentősek, amit az is jelez, hogy mindig jól (vagy inkább ügyesen) hasznosíthatók a különböző politikai erők által. Pedig ha a pártatlan szemlélő ránéz e térség etnikai térképére, rá kell döbbennie, milyen mértékű és mélységű nemzeti homogenizáció zajlott le itt a 20. században. Nemcsak egyes kultúrák, hanem egész közösségek tűntek el. A régen pezsgő zsidó életből mára foszlányok maradtak. A német kultúra és nyelv is jelentősen visszaszorult és korábbi sokrétűsége meglehetősen egydimenzióssá vált. Igaz, az utóbbi évtizedekben új színekkel bővült az etnikai paletta, hiszen új etnikai közösségek jelentek meg a térség egyes nagyobb városaiban, de ez még nem pótolja a hajdani sokszínűséget.

A négy visegrádi állam közül csak Szlovákia maradt meg igazán többnemzetiségű országnak. A korábban soknemzetiségű Magyarország Trianon következtében már az első világháború után nyelvileg és kulturálisan meglehetősen homogén országgá vált. Ezt a tendenciát tovább erősítették az 1940-es évek tragédiái. Ugyanígy az 1945 utáni Cseh- és Morvaország, illetve a sajátos módon „átköltöztetett” [1] Lengyelország is komolyan „homogenizálódott”. Ez nem jelenti azt, hogy a kisebbségi kérdés teljesen eltűnt volna a három állam politikai és szellemi diskurzusából, hiszen mindegyikben maradtak kisebb létszámú őshonos kisebbségek (erről lásd a mellékleteket), de ezek csak töredékei azoknak a népcsoportoknak, amelyek 1944/1945 előtt éltek e területeken.

Bár a kommunista pártok uralma idején a „proletár internacionalizmus” szellemében, formálisan nem feledkeztek meg teljesen a nemzetiségekről, a kisebbségi közösségek revitalizálására 1989 után került sor. Az említett három, „etnikailag inkább homogénnek” ítélt országban ez az „újjászületés” nem okozott különösebb feszültségeket. Végül is a kisebbségi különjogok megadása olyan államokban, ahol már nem élnek számottevő kisebbségek, nem igazi „politikum”. A többségi társadalom, amikor már nem tart a kisebbségi mozgalmak politikai követeléseitől, néha nagylelkű gesztusokat tesz. Legjobb példa erre a szlovén szabályozás. Nemcsak külön önkormányzati rendszert, hanem privilegizált parlamenti képviseletet is biztosít az alig néhány ezer főnyi magyar és olasz nemzeti kisebbségeknek. Az 1993-ban elfogadott magyar szabályozás is több tekintetben ebbe a kategóriába sorolható, igaz, a beígért parlamenti képviselet nélkül. A nagyobb lélekszámú (az összlakosság 35-40%-át kitevő) kisebbségeknek általában van annyi erejük, hogy elérjék, amit akarnak. Ha közjogi területen nem is mindig, az oktatási és kulturális szférában általában sikeresek jogkiterjesztő és intézménymegtartó küzdelmeikben (lásd a második világháború előtti csehszlovákiai németeket). Néha az ilyen kisebbségek társnemzeti státust is el tudnak érni, ami esetleg elvezethet az adott ország föderalizálásához. Erre jó példa Belgium.

Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy a legrosszabb helyzetben a közepes lélekszámú kisebbségek vannak. Egyrészt a kis létszámú közösségektől eltérően még mindig félnek tőlük (néha teljesen irracionálisan), másrészt nincs olyan súlyuk, hogy komolyan vegyék és megfelelő jogokat biztosítsanak nekik. A Kárpát-medencében élő magyar közösségek jelentős része ebbe a problematikus „köztes” kategóriába tartozik. Néha a 7-10 százalék körüli kisebbségek is komolyan szóhoz jutnak és számottevő kormányzati partnernek bizonyulnak, de ez nem mindig tartós, hiszen nekik is számolniuk kell a parlamenti váltógazdálkodás törvényeivel. Erre példa a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja.

Az ún. visegrádi Közép-Európában két alapvető kisebbségi modell létezik. Az elmúlt évtizedekben viszonylag homogénné vált Csehország, Lengyelország és Magyarország, valamint a még mindig számottevő nemzeti kisebbségekkel rendelkező Szlovákia. Utóbbiban a több mint ötmilliós összlakosságból körülbelül félmillió fő a magyar kisebbség, és becslések szerint nagyon sokan a roma közösséghez tartoznak. Amíg az előbbi három államnak külön kisebbségi törvénye van, Szlovákiának a mai napig nincs. Van viszont multietnikus társadalma és azon belül olyan nemzeti kisebbségi közössége, a magyar, amely többé-kevésbé önerőből [2] tartja fenn és védelmezi intézményeit.

A klasszikus értelemben vett kisebbségi kérdés [3] ennek megfelelően leginkább politikai probléma Szlovákiában, de a többi térség államában sincs minden rendben. A romák súlyos szociális helyzete, az időnkénti rasszista támadások, a velük szemben megnyilvánuló politikai antiszemitizmus vagy a türelmetlenség bevándorlókkal szemben – másutt is probléma.

A roma kérdés megoldására mindegyik most tárgyalt országban rendszerint külön programok születnek, és külön intézményrendszer foglalkozik vele. Az általános kisebbségi szabályozás és intézményrendszer, legalábbis ahol van, rájuk is vonatkozik, hiszen őket is a nemzeti és etnikai kisebbségek közé sorolják. Így a roma közösségek tulajdonképpen kettős, sajátos intézményi lefedettségben működnek – az általános és a sajátos.

Más az antiszemitizmus. A holokauszt után a közép-európai térségben nem maradt nagyobb zsidó közösség. Több országban a zsidóságot nem tekintik nemzeti kisebbségnek, hanem kizárólag vallásnak. Sőt, a helyi zsidó közösségek domináns részének önmeghatározása is inkább közel áll ehhez a felfogáshoz, különösen Magyarországon és a Cseh Köztársaságban. Lengyelországban a 2005-ben elfogadott kisebbségi törvény (részletesebben lásd később) a zsidóságot a nemzeti kisebbségek közé sorolta. Szlovákiában nincs ugyan ilyen egyértelmű szabályozás, de a 2001. évi népszámlálási kérdőív nemzetiségre vonatkozó kérdése a lehetséges válaszok között a zsidót is felsorolta. [4] Az utóbbi két országban viszont tényleg csak nagyon kisszámú csoportok maradtak meg a második világháború után. Végül, a zsidóság az egész térségben szociálisan és a kulturálisan mélyen integrálódott az adott társadalmakba. Ennek ellenére majdnem mindegyik közép-európai államban léteznek olyan politikai csoportok, amelyek nyitottak az antiszemita propagandára. Ez a kérdés több tekintetben túlmutat a kisebbségi problematikán, ezért itt nem foglalkozunk vele.

Végül meg kell említeni, hogy több közép-európai államban léteznek olyan régiók és regionális csoportok, amelyek sajátos (nem mindig nemzeti) identitással rendelkeznek. Ennek néhány esetben lehet politikai relevanciája is. Ilyen például az úgynevezett morva kérdés a Cseh Köztársaságban és a sziléziaiak törekvései Lengyelországban. A múltban Kelet-Szlovákia is rendelkezett a dominánsnak mondható szlovák nemzetfejlődéstől eltérő sajátosságokkal, amelyekre támaszkodva a 20. század elején egyes magyarbarát Sáros megyei körök és helyi értelmiségiek kisebb csoportjai megpróbálták kialakítani, az 1918 előtti Magyarországhoz lojális kelet-szlovák, illetve szlovják identitást. Az önálló Csehszlovákia létrejötte, a modern szlovák nemzetfejlődés befejeződése, majd a kommunista modernizációs kísérlet megakasztotta ezt a folyamatot. Az egyes „keleti” kulturális, néprajzi, esetleg mentális sajátosságok mégis megmaradtak, igaz, mindenféle politikai töltet nélkül. A „keletiség” („východniarstvo”) feltámasztásának félig-meddig politikai tréfaként történt 1992-es kísérletét végül nagyon gyorsan maguk a szervezők szüntették meg. 

Magyarország a regionális tudatok szempontjából talán az egyik leghomogénebb a térségben. Itt nincs a morva, a sziléziai vagy a korábbi kelet-szlovákhoz hasonló probléma. Egyes publicisztikák többé-kevésbé szellemes főcímeitől eltekintve nem nagyon létezik „nyugati Pannonia” és „keleti Hunnia”, legalábbis abban a formában nem, hogy ezeknek a helyi identitásoknak nagyobb hatása legyen a politikára. A rendszerváltás után itt is megerősödtek az egyes sajátos helyi identitások, például a jászsági, a kunsági tudat, a pilisi próbálkozások, de ez a folyamat inkább csak hagyományőrzés, nincs mögötte regionális szervezkedés és politikai tudatosság. A hun kisebbség elismerésének igénye a politikai szélhámosságnak jobb esetben vegyes érzelmeket kiváltó, ezért helytelen tréfának tekinthető.

Minden létező közép-európai kisebbségi szabályozás az állampolgársággal rendelkező őshonos kisebbségekre vonatkozik. A térség államai a bevándorlási, menekültügyi és idegenrendészeti szabályokat leszámítva egyelőre törvényi szinten nem reagáltak a harmadik világból, távoli vidékekről érkező migránsok megjelenésére. Pedig lassan majdnem mindenütt kialakultak az első komolyabb, több esetben tízezer főnél is nagyobb bevándorló közösségek. Igaz, számuk még nem hasonlítható össze a nyugat-európai migráns csoportokéval, még az ausztriaiakkal sem.

A kínai kereskedők és vendéglősök már nemcsak a nagyvárosokban vannak jelen, hanem a közepes és kisebb méretű településeken is. A vietnami közösség Csehországban már a népszámlálási statisztikákban is megjelent. A délszláv háború során Magyarországra több ezer horvátországi és boszniai menekült és menedékes érkezett. Szerbiából is sokan jöttek, nem csak helyi magyarok. Mindegyik országba érkeztek migránsok a posztszovjet térségből is. Az olyan markáns, az egész város arculatát befolyásoló, sőt némileg megváltoztató közösségek, mint a csehországi Karlovy Vary-ban letelepedett oroszajkú bevándorlók, még ritkák a térségben. [5] Annak ellenére igaz ez, hogy a Cseh Köztársaság viszonylag sok, több tízezer ukrán vendégmunkásnak teszi lehetővé a legális munkavállalást. Logikus, hogy a nagyobb és az Ukrajnához közelebbi Lengyelországban még többen vannak.

Viszonylag jelentős a tágabban vett közép-európai térségen – Erdély, Vajdaság, Kárpátalja, a lengyel esetben Belorusszia vagy Nyugat-Ukrajna – belüli migráció is. Közismert, hogy a magyarországi demográfiai gondokon részben a határon túli magyar fiatalok bevándorlása segít. Az 1990-es években tovább növekedett a Cseh- és Morvaországban folyamatosan tartózkodó szlovákok száma, akik jelenleg a Cseh Köztársaság legnagyobb, de alig látható nemzeti kisebbsége. Több ezer szlovák fiatal most is cseh egyetemeken tanul és vélhetően sokan ott is maradnak. Megkockáztatható az a feltételezés, hogy az a tartalék, ami Magyarországon a határon túli magyarság, Csehországban az 1990-es években és részben most is a szlovák diákok és vendégmunkások. A cseh-szlovák viszony régen volt olyan jó, mint az utóbbi évtizedben. Václav Klaus, a jelenlegi cseh köztársasági elnök, felesége szlovák, több volt szlovák külügyminiszter felesége cseh. A szlovák szociáldemokrácia megalakításában az 1990-es évek első felében a cseh nemzetiségű és állampolgárságú Jaroslav Volf segített, a cseh vegyipar jelentős részét pedig egy letelepedett szlovák vállalkozó szerezte meg.  

Kisebbségi jogi szabályozás

A négy visegrádi állam közül három már rendelkezik átfogó kisebbségi jogi szabályozással és külön kisebbségi törvénnyel. Kivétel csak a leginkább multikulturális Szlovákia, mégis ott a legintenzívebb a kisebbségek közélete.

A törvényi szintű kisebbségi jogi szabályozások bemutatása előtt célszerű röviden áttekinteni a közép-európai országok alkotmányait és megvizsgálni, milyen formában szabályozzák a kisebbségek jogait. A cseh, a lengyel, a magyar és a szlovák alkotmány egyaránt tartalmaz ilyen vonatkozású rendelkezéseket. Pontosabban az 1992 végén elfogadott szorosabban vett cseh alkotmányban, amelyet 1992 végén fogadtak el, nincsenek ilyen cikkelyek. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogait tartalmazó fejezet a cseh alkotmányos rend szerves részét alkotó, az Alapvető Jogok és Szabadságok Chartája című dokumentumban található. Az 1992-ben elfogadott szlovák alkotmány „Alapvető jogok és szabadságok” című fejezetében szintén van egy külön, a nemzeti kisebbségi és etnikai csoportokról szóló jogi alfejezet. A hatályos magyar, valamint az 1997-es lengyel alkotmány nem hangsúlyozza ennyire a kisebbségi jogokat, ami azonban nem jelenti azt, hogy lényegesen kevesebbet biztosítana.

Közhatalmi berendezkedés tekintetében talán a magyar alaptörvény nyújt legtöbbet, hiszen a 68. cikk 1. bekezdése kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek a néphatalom részesei, államalkotó tényezők. Ez a megfogalmazás hasonlít a szövetségi berendezkedésű egykori szocialista országok alkotmányaira. A szlovák alkotmányban nincs ilyen nagyvonalú megállapítás, preambuluma azonban kimondja, hogy a szlovák nemzet az állam területén élő nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok tagjaival közösen, mint a Szlovák Köztársaság polgárai fogadják el az új alkotmányt, választott képviselőik útján. A cseh és a lengyel alaptörvény említi ilyen súllyal a hozzájuk tartozó személyek „államalkotó” vagy „alkotmányozó” jellegét. A cseh alkotmány csak a Csehországban, Morvaországban és Sziléziában élő cseh állampolgárokat említi mint az alkotmány letéteményeseit. A lengyel alaptörvény preambuluma a „Lengyel Nemzet – a Köztársaság valamennyi állampolgára” nevében született. A cseh alkotmány esetében érdekes a régi tartományok említése, a lengyelben viszonylag ritka az ilyen egyértelműen megfogalmazott politikai nemzetfelfogás. A kisebbségi szabályozás tekintetében éppen a lengyel alkotmány a legszűkszavúbb, nyilván azért, mert nemzetileg Lengyelország az egyik leghomogénebb állam a térségben.

Mindegyik alkotmányos szabályozás valamilyen formában említi a nemzeti és etnikai kisebbségek olyan alapvető jogait, mint nyelvük és kultúrájuk, hagyományaik és szokásaik fenntartása és fejlesztése, az intézményalapítás és működtetés lehetősége. Mindegyik alkotmány tiltja a nemzeti és etnikai alapú diszkriminálást. A politikai képviseletet és a közügyekben való részvételt illetően megint a magyar alkotmány jutott a legmesszebb. Kimondja, hogy a törvények biztosítják a kisebbségek képviseletét, és azt is, hogy helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre. A lengyel alkotmány ezen a téren csak azt mondja ki, hogy a kisebbségek joga a részvétel a kulturális identitásukkal kapcsolatos problémák megoldásában. Hasonlót deklarál a szlovák és a cseh alaptörvény is, az egyesülési joggal együtt.

A kisebbségi jogok közösségi és kollektív jellegét is a magyar alkotmány mondja ki a legvilágosabban, miszerint az állam biztosítja a kisebbségek kollektív részvételét a közéletben. Az utalás az önkormányzati rendszerre is ilyen, a „kollektivitás”-nak tett gesztus. A cseh és a szlovák szabályozás csak utal arra, hogy a legtöbb kisebbségi jog kollektívan gyakorolható.

Az anyanyelv használatának joga a hivatalokban főleg a hasonló jogi és szellemi hagyományú cseh és szlovák szabályozásra jellemző. Igaz, a szlovákban azzal, hogy először a kisebbségeknek a hivatalos nyelv elsajátításához való jogát említi és csak utána az anyanyelv hivatali használatának jogát. Ez azért van így, mert az alkotmány elfogadásának idején, 1992-ben a szlovák közélet meglehetősen bizalmatlan volt a kisebbségekkel szemben, és nemzeti jelszavaktól volt hangos. A bizalmatlanság a kisebbségekkel szemben leginkább az alkotmány 34. cikkének 3. bekezdésében nyilvánult meg, amely kimondja, hogy „A nemzeti kisebbséghez vagy etnikai csoporthoz tartozó állampolgárok számára, az Alkotmányban biztosított jogok gyakorlása nem irányulhat a Szlovák Köztársaság szuverenitásának és területi integritásának veszélyeztetésére, valamint a többi lakos diszkriminálására.” E korai bizalmatlanság következménye, hogy 2005-ben a szlovák alkotmánybíróság erre a rendelkezésre is hivatkozva nem tette lehetővé a nemzeti, etnikai vagy faji alapú pozitív diszkriminációt.  

Magyarország elsőként alkotta meg modern kisebbségi törvényét 1993-ban. A budapesti törvényhozás nyilván egyfajta példát akart mutatni a többi államnak, ahol nagyszámú magyar nemzeti közösség él. Ez nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény meglehetősen liberális és nagyvonalú. Ez később több problémát is okozott, ami az ezredforduló után a jogszabály komoly módosításhoz vezetett. Ennek ellenére ez a törvény nemcsak a sokat kritizált „etnobiznisz”-t hívta életre, hanem sokat segített már majdnem teljesen asszimilálódott nemzeti kisebbségek revitalizációjához, „újjáélesztéséhez” is. 

A sorrendben második a 2001. július 10-én elfogadott cseh kisebbségi törvény. [6] Ott a kisebbségi kérdésnek távolról sincs olyan rezonanciája, mint Magyarországon. A jogszabály létrejöttét ezért kisebb viták kísérték, ennek ellenére mégsem született könnyen. Cseh kontextusban – a romák és a múltból megmaradt és okozott sérelmek miatt – a németek vitatottak. A morva kérdés főleg az 1990-es években volt fontos, de amúgy sem tekinthető tisztán kisebbségi problémának.

Utolsóként, 2005-ben a lengyelek fogadták el a nemzeti és etnikai kisebbségekről és a regionális nyelvről szóló törvényt. [7]

Hangsúlyozni kell, hogy a jogi szabályozás mindhárom országban nemcsak ezekből a kifejezetten kisebbségi törvényekből áll, hanem egyéb (választójogi, nyelvhasználatai, közigazgatási eljárási stb.) jogszabályokból is. Mik tehát a főbb hasonlóságok és különbözőségek az egyes nemzeti szabályozások között?

A kisebbség definiálásának kérdése

Mindhárom törvény valamilyen formában meghatározza a nemzeti és etnikai kisebbség fogalmát. A magyar jogalkotó úgy véli, hogy nemzeti és etnikai kisebbségnek számít „…minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz tanúbizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.” A cseh törvényhozó következőképpen definiálta a nemzetiségi [8] kisebbség fogalmát: „A nemzetiségi kisebbség a jelenlegi Cseh Köztársaság állampolgárainak az ország területén élő olyan közössége, amely a többi állampolgártól rendszerint a közös etnikai származás, nyelv, kultúra és a hagyományok tekintetében különbözik, számbeli kisebbséget alkot, ugyanakkor kinyilvánítja azt a szándékot, hogy őt nemzetiségi kisebbségnek tekintsék, mégpedig azzal a céllal, hogy közösen törekedjen megőrizni és fejleszteni saját önazonosságát, nyelvét és kultúráját, valamint ezzel egy időben szeretné kifejezni és megvédeni a történelmileg kialakult közösségét.” A lengyel parlament kissé nehezebb utat választott, mert különvette a nemzeti és az etnikai kisebbség kategóriáját. „A nemzeti kisebbségnek a törvény értelmében a lengyel állampolgárok olyan csoportja tekinthető, amely a következő feltételeknek felel meg: 1) számszerűleg kisebbséget alkot a Lengyel Köztársaság lakosságához képest; 2) nyelv, kultúra vagy hagyományok tekintetében különbözik a több lakostól; 3) törekszik nyelvének, kultúrájának vagy hagyományainak megőrzésére; 4) rendelkezik saját, történelmileg kialakult nemzeti közösségtudattal, amelyet törekszik kifejezni és megvédeni; 5) ősei legalább száz éve a Lengyel Köztársaság területén éltek; 6) azonosul egy olyan nemzettel, amelynek saját állama van.” Az etnikai kisebbségnek hasonló kritériumrendszernek kell megfelelnie. Különbség csak az utolsó pontban van, ugyanis a nemzetközi gyakorlatnak is megfelelően az etnikai kisebbségnek nem kell saját anyaországgal rendelkeznie.

A lengyel kisebbségi törvényben van még egy fontos fogalom – a regionális nyelv. Ennek tekintik azt a nyelvet, amelyet az adott állam valamely területén azok az állampolgárok hagyományosan használnak, akik a többi lakoshoz képest számszerű kisebbségben vannak. A másik feltétel: ennek a nyelvnek különböznie kell az adott állam hivatalos nyelvétől, és nem tekinthető sem az államnyelv dialektusának, sem a migránsok nyelvének. A jogszabály csak egyetlen ilyen regionális nyelvet nevez meg: a pomerániai etnikai csoportét, ugyanakkor a lengyel nemzet részének tekinti a kasubokat és nyelvüket is. A több politikai és jogi vitát kiváltó sziléziai nyelvet nem ismerik el regionális nyelvnek.

A fenti definíciókhoz tartozik még néhány elem, amelyek a jogszabályokban szétszórtan találhatók. A magyar kisebbségi törvény például – a lengyelhez hasonlóan – szintén megköveteli a legalább száz évnyi tartózkodást az ország területén. Eszerint a magyar és a lengyel jogszabály csak az úgynevezett őshonos kisebbségekre vonatkozik, nem a legújabb kori migráció következtében létrejött új közösségekre. A cseh törvény bizonyos jogokat, például a többnyelvű településtáblákhoz való jogot, a bíróságok előtti és a hivatalos érintkezésben való nyelvhasználati jogot, a választási ügyekben történő szabad nyelvhasználatot, valamint az anyanyelvi oktatáshoz való jogot csak a Cseh Köztársaság területén hagyományosan és tartósan élő nemzetiségi kisebbségnek garantálja. Igaz, nem konkretizálja, hogy ez pontosan mit jelent, mennyit kell az adott népcsoportnak a térségben tartózkodnia, de a törvény célja akkor is nyilvánvaló. A törvény a nemzetiségi kisebbségeknek biztosít általában jogot, a kisebbségi névhasználathoz való jogot, a szabad identitásvállalás jogát, annak adatvédelmi garanciáit stb. Ide tartozik a saját kultúra, a nyelv és a hagyományok fejlesztésének joga is, de az állam anyagilag csak a hagyományosan és tartósan az ország területén élő nemzetiségi közösségek ilyen irányú tevékenységét támogatja.

A definíciókból az is kiderül, hogy mindegyik állam csak a saját állampolgárságú kisebbségi személyeknek hajlandó megadni a kisebbségi többletjogokat, ami természetesen nem vonatkozik a diszkrimináció tilalmára, hiszen az mindenkire érvényes. A nemzeti (nemzetiségi) és etnikai kisebbségek lényegét döntően a saját nyelvben, kultúrában és/vagy hagyományaiban látja, valamint az azok fejlesztésére és megtartására vonatkozó szubjektív akaratban. A többségi államok történelmileg kialakult entitásként érzékelik a nemzeti kisebbségi közösségeket .

Némileg eltérő a jogszabályok terminológiája. A cseh jogszabály csak a nemzetiségi kisebbségekről szól, a magyar a nemzeti és etnikai kisebbségek fogalmát használja, anélkül, hogy definiálná a két terminus közti különbségeket. A lengyel jogalkotó vállalkozott erre a feladatra. A cseh parlament nem határozta meg konkrétan, mely közösségeket tekint kisebbségeknek. A magyar és a lengyel jogalkotók pontosan felsorolták, sőt, a lengyelek a nemzeti és az etnikai kisebbségeket egyaránt megnevezték. Magyarországon így már a törvény elfogadáskor elnyerték a kisebbségi státust a honos népcsoportnak minősülő bolgárok, cigányok, görögök, horvátok, lengyelek, németek, örmények, románok, ruszinok, szerbek, szlovákok, szlovének és ukránok. Lengyelországban nemzeti kisebbségnek minősülnek a beloruszok, a csehek, a litvánok, a németek, az örmények, az oroszok, a szlovákok, az ukránok és a zsidók, etnikai kisebbségnek pedig a karaimok, [9] a lemkok, [10] a romák és a tatárok. [11] A lengyel szabályozás nem rendelkezik, hogyan lehet ezen kívül „felvételt nyerni” az elismert nemzeti és etnikai kisebbségek sorába, ezért elmondható, hogy a most idézett felsorolás zárt. Egy új kisebbség elismeréséhez törvényt kell módosítani. Magyarországon jogszabály szabályozza ezt a kérdést. A záró rendelkezések utolsó bekezdése ugyanis kimondja, hogy amennyiben a felsoroltakon kívül további kisebbség kíván bizonyosságot tenni arról, hogy megfelel az e törvényben foglalt feltételeknek, legalább 1000, magát e kisebbséghez tartozó választópolgár e tárgykörben a népi kezdeményezésre vonatkozó aláírásgyűjtő íveket az Országos Választási Bizottság elnökének nyújtja be. Az eljárás során az országos népszavazásra és népi kezdeményezésre vonatkozó törvény rendelkezéseit kell alkalmazni azzal, hogy az Országos Választási Bizottság eljárása során köteles kikérni a Magyar Tudományos Akadémia elnökének állásfoglalását a törvényi feltételek fennállásáról. Gyakorlatilag Magyarországon is a parlament dönt ezek után az új kisebbség elismeréséről. Az elmúlt években több ilyen aláírásgyűjtésre és kezdeményezésre került sor, de egyik sem volt sikeres. A legnagyobb port talán a hun kisebbség elismerésére irányuló kezdeményezés kavarta, de viták voltak az orosz és a bunyevác kisebbség és a zsidóság mint nemzetiség elismeréséről is. Az utóbbit a magyarországi zsidó hitközségek vezetése nem támogatta, hiszen ők nem nemzetiségnek, hanem vallásnak tekintik a zsidóságot.

A cseh jogszabályban nem szerepel az elismert kisebbségek felsorolása. Ez a jegyzék csak a törvényhez csatolt magyarázó részben található. Eszerint a Cseh Köztársaságban jelenleg a következő kisebbségek élnek: bolgárok, horvátok, magyarok, németek, lengyelek, osztrákok, romák, ruszinok, oroszok, görögök, szlovákok és ukránok. Szóba került még a zsidók nemzetiséggé nyilvánítása, de ők ezt nem igényelték. [12] A 2001. évi népszámlálási íveken az osztrák és a zsidó nemzeti identitás, mint lehetőség már nem szerepelt.

Szlovákiában nem létezik átfogó kisebbségi törvény, amely tartalmazhatná a létező és elismert kisebbségek felsorolását. Sőt, törvényi vagy rendeleti szinten nem is létezik a nemzeti/nemzetiségi kisebbség és az etnikai csoport. Ezek ugyanis a Szlovákiában használatos kifejezések konkrét definíciói. Utóbbi kimaradt a nemzetiségi kisebbségek nyelvének használatáról szóló 1999. évi 184. számú törvényből is. Nem létezik olyan formalizált eljárás, illetve mechanizmus sem, amely valamely csoport kisebbségként való elismeréséhez vezetne. Jelenleg de facto 12 kisebbséget ismernek el Szlovákiában. Erre enged következtetni a népszámlálási kérdőív és azok a különböző jogszabályok, amelyek közvetve vagy közvetlenül a nemzetiségi kisebbségek védelméről szólnak. A 2001-es népszámláláson a megkérdezettek 13 nemzetiség közül választhattak. A kérdőíven szlovák, magyar, cseh, roma, német, lengyel, horvát, szerb, ruszin, orosz, ukrán, zsidó és „egyéb” nemzetiségi-etnikai kategória szerepelt.

A kisebbségek képviselete

Amikor a nemzeti és etnikai kisebbségek képviseleti szerveiről és lehetőségeiről van szó, figyelembe kell venni, hogy ezt a kérdést nem, illetve nem csak az átfogó kisebbségi törvények szabályozzák. Rendszerint meg kell vizsgálni az alkotmányt, az általános választójogi szabályozást, az önkormányzatokra vonatkozó törvényeket és más jogszabályokat is.

A cseh, a magyar, a lengyel és a szlovák szabályozás összehasonlítása után megállapítható, hogy nem létezik egységes közép-európai modell. Mindegyik állam másként oldja meg ezt a kérdést. Országos parlamenti szinten csak a lengyelek tettek engedményeket a nemzeti kisebbségeknek. A szejmbe és a szenátusba történő választásokat szabályozó egységes jogszabály [13] 134. cikke ugyanis lehetővé tette, hogy az – egyébként kötelező – 5 százalékos bekerülési küszöb ne vonatkozzon azokra a választói bizottságokra (itt tulajdonképpen a választási listákról van szó), amelyeket a regisztrált nemzeti kisebbségi szervezetek tagjai állítottak össze saját soraikból és nyújtottak be az Állami Választási Bizottságnak. A lengyel parlament képviselőházaként működő szejmet ugyanis arányos rendszerben, a listák segítségével választják meg. Amennyiben tehát valamely elismert kisebbség szervezetének tagjai ilyen külön listát indítanak és ezzel szereznek legalább egy mandátumhoz szükséges szavazatot, bejuthatnak a törvényhozásba. Ezt a megoldást a lengyelek tulajdonképpen a németektől vették át. Egyébként éppen ennél a rendelkezésnél látszik, hogy a szabályozás során használt terminológiának milyen szerepe, esetleg súlyos hatása lehet az egyes közösségek lehetőségeire. A lengyel választási törvény az 5 százalékos küszöb alóli mentességet csak a nemzeti kisebbségek szervezeteinek adja meg, és egyáltalán nem említi az etnikai kisebbségeket vagy a regionális nyelvcsoportokat. Ez a különbségtétel nem tűnik teljesen indokoltnak, hacsak nem külpolitikai indítékokkal akarják magyarázni.

A lengyel szabályozás nem rendelkezik viszont külön a kisebbségi önkormányzati képviseleti rendszerről, amely hasonló lenne az 1993 után létrejött magyarországihoz. Magyarországon eredetileg két formában szerették volna garantálni az őshonos nemzeti kisebbségek közjogi képviseletét: a kedvezményes parlamenti képviselet biztosításával, valamint egy strukturált, a közvetlenül választott helyi és az elektorok útján választott országos kisebbségi önkormányzatok létrehozásával. A kedvezményes parlamenti képviseletet egészen mostanáig nem sikerült megvalósítani, annak ellenére, hogy a hatályos magyar alkotmány 68. cikke államalkotó tényezőnek és a néphatalom részeseiként deklarálja a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Igaz, ebből önmagából még nem következik a kedvezményes parlamenti képviselet biztosítása, amit azonban többször megígértek.

A magyar kisebbségi önkormányzati rendszer talán leginkább a szlovén megoldáshoz hasonlít. Az utóbbi időben ezt a rendszert jelentősen módosították. Ennek oka az, hogy az 1993-ban elfogadott jogszabály alapján túlságosan tágan lehetett értelmezni az identitásválasztás szabadságát, továbbá nem határozták meg pontosan, kik vehetnek részt a kisebbségi önkormányzati választásokon, azaz nem vezettek névjegyzéket a szavazásra jogosult választópolgárokról. Ezek a problémák végső soron több elméleti és működési zavarhoz, valamint az etnobizniszként elhíresült jelenség megszületéséhez vezettek. [14] Erre reagált a kisebbségi törvény és a hozzá kötődő egyéb jogszabályok 2005. évi módosítása, [15] amely bevezette a kisebbségi választásokon jogosult választópolgárok névjegyzékét, így korlátok közé szorította az addigi majdnem parttalan gyakorlatot. Mindenki csak egy ilyen névjegyzékben szerepelhet és csak egy kisebbségi önkormányzatban politizálhat. A települési jegyzők által a választások előtt vezetett névjegyzékbe való felvétel ugyanakkor önkéntes, tiszteletbe tartja az identitásválasztás szabadságát, és a névjegyzékből ki is lehet jelentkezni. A korábbi gyakorlathoz képest változás az is, hogy most már nemcsak helyi és országos szinten léteznek kisebbségi önkormányzatok, hanem megjelent a kisebbségi középszint is, nevezetesen a megyei kisebbségi önkormányzatok. Az ilyen önkormányzatok alapvető feladata a kisebbségek érdekeinek védelme és képviselete. A 2005. évi módosítás ezen a téren némileg megerősítette az önkormányzatokat.

A cseh szabályozás nem biztosít a kisebbségeknek kedvezményes módon megszerezhető parlamenti helyeket, sem külön választott kisebbségi önkormányzati rendszert. A helyi önkormányzatokról szóló törvény [16] 117. cikkének 3. bekezdése viszont kimondja, hogy az a települési önkormányzat, amelynek területén a legutóbbi népszámlálás szerint az állampolgárok legalább 10 százaléka a csehtől eltérő nemzetiségűnek vallotta magát, köteles külön bizottságot létrehozni a nemzeti kisebbségek képviseletére. E bizottság tagjai az önkormányzati képviselőkön kívül az egyes nemzeti kisebbségek szövetségei által delegált tagok. A testület legalább felének a nemzeti kisebbségek tagjainak kell lennie. Hasonló típusú nemzeti kisebbségi bizottságokat kell létrehozni a kerületekről szóló törvény [17] értelmében a kerületi képviselőtestületeknek is. Ezekre a testületekre hasonló szabályok vonatkoznak, mint a települési önkormányzatok mellett létrehozott bizottságokra, azzal a különbséggel, hogy kerületi szinten akkor kell létrehozni bizottságot, ha a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a területén élő állampolgárok legalább 5 százaléka tartozik a csehektől eltérő nemzeti kisebbséghez. Hasonló szabály érvényesül Prága fővárosban is. Ezek a bizottságok a magyar modelltől eltérően nem kisebbségenként szerveződnek, hanem közösek az összes érintett, azaz az önkormányzat területén élő nemzeti kisebbség számára. Feladat- és hatásköreik tekintetében sem különböznek jelentősen a rendes települési vagy kerületi önkormányzati bizottságoktól. Amikor a kisebbségek törvény által megkövetelt létszámáról van szó, érdemes még megjegyezni, hogy a helyi önkormányzatokról szóló törvény 29. cikke abban az esetben teszi lehetővé a település nevének, az utcanevek és más közterületek, továbbá a hivatalok feltüntetését kisebbségi nyelven, ha az illető kisebbség a helyi összlakosság legalább 10 százaléka, legalább 40 százalékuk ezt a lehetőséget petícióban is kérelmezte.

A helységnevek kisebbségi használatánál a lengyel kisebbségi jogszabály érdekes megszorítást alkalmaz: nem lehet használni azokat az elnevezéséket, amelyek 1939 és 1945 között a német birodalmi hatóságok vagy a szovjet szervek írtak elő. Egyébként külön nyilvántartást vezetnek azokról a településekről, amelyek jogosultak használni a lengyeltől eltérő nyelvű elnevezéseket.

A képviselet kérdésénél kell megemlíteni, hogy a cseh és a lengyel kisebbségi törvényben egyaránt vannak rendelkezések a kormány mellett működő konzultatív tanácsokról, amelyekben a nemzeti és etnikai kisebbségek képviselői dolgoznak, illetve amelyek kormányzati szinten foglalkoznak a kisebbségekkel. A lengyel törvény konkrétan rendelkezik a vallási ügyekkel, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségek ügyivel foglalkozó miniszterről, a kormány vajdasági képviseletét ellátó vajdáról, az utóbbi által kinevezhető nemzeti és etnikai ügyi megbízottról (kinevezése fakultatív lehetőség) és a Kormány és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Közös Bizottságáról. A miniszterelnöknek ezt a konzultatív-véleményező szervét röviden csak a Közös Bizottságnak hívják. E bizottság a kormányfő által az illetékes miniszter javaslatára kinevezett minisztériumi és közigazgatási képviselőkből, szakértőkből, valamint az egyes nemzeti, etnikai és regionális kisebbségek szervezetei által jelölt képviselőkből áll. Utóbbiak nem egyforma számban, létszámuktól függően képviseltetik magukat.

Hasonló testületről rendelkezik a cseh kisebbségi törvény is. A cseh kormány létrehozza a Kormány Nemzeti Kisebbségügyi Tanácsát, amely kezdeményező és tanácsadó szerepet tölt be. Tagjainak legalább fele az egyes nemzeti kisebbségek által delegált tagokból áll, másik része a közhatalmi szervek képviselőiből. A különböző tanácsadó, előkészítő és véleményező feladatok közé tartozik például a javaslattétel, hogyan kell elosztani a kisebbségeknek szánt pénzösszegeket.

Hasonló szerv működik a szlovák kormány mellett is. Az 1998-as választások után, amikor a Magyar Koalíció Pártja nyolc évre kormányzati tényező lett, létrehoztott egy új kormányalelnöki tisztséget. 2006 előtt Csáky Pál töltötte be, és az emberi jogokért, az kisebbségekért és a regionális fejlődésért felelt. Apparátusa a magyar Miniszterelnöki Hivatalnak megfelelő Kormányhivatalon belül működik. A kormányalelnök egyidejűleg elnöke lett a Kormány Nemzetiségi Kisebbségekért és Etnikai Csoportokért Felelős Tanácsának. Ebben a konzultatív szervben a kisebbségek képviselői és az érintett államigazgatási szervek küldöttei dolgoznak. A Tanácsban a roma kisebbség szervezeteinek küldöttei is képviseltetik magukat. Hangsúlyozni kell, hogy a roma kisebbség – tekintettel súlyos szociális helyzetére és létszámára – több országban külön konzultatív, koordináló és véleményező testületek jöttek létre. Szlovákiában ilyen volt például a Roma Közösségek Tárcaközi Bizottsága. A roma kérdéssel Szlovákiában külön kormánybiztos foglalkozik. Mivel a roma kisebbség problémái eltérnek az általános szabályozástól, ezen a helyen nincs lehetőség részletes kifejtésére. [18]

A sziléziai kisebbség elismerése körüli viták

Érzékeny kérdés annak meghatározása, melyik közösség tekinthető nemzeti és etnikai kisebbségnek, különösen akkor, ha ehhez komoly politikai többletjogok, lehetőségek társulnak. Magyarországon ilyen a már említett irreális hun és bunyevác kisebbség kérdése. A helyzetet bonyolítja, hogy néha elmosódnak a határok a csoportok és kategóriák a nemzeti, vagy csak etnikai kisebbség vagy regionális nyelv között. Miért tekintik a csehek önálló nemzeti kisebbségnek az osztrákokat is, miért választják ketté a magyarok a ruszin és az ukrán közösséget, miért számítanak a zsidók Lengyelországban nemzetiségnek, Magyarországon viszont csak vallásnak, a kasub nyelv miért regionális és nem egy etnikai csoport nyelve stb.? A nehézségek ott kezdődnek, hogy a nemzeti identitás kérdésében mindig van szubjektivizmus, továbbá minden országnak más a történelme vagy jelenlegi politikai dilemmái.

A közép-európai térségben felmerült problémák közül egyelőre csak a sziléziai kérdés járta végig a legfelsőbb szintű európai emberjogi bírói fórumokat, konkrétan a strassbourgi székhelyű Európai Emberjogi Bíróságot. Az egész 1995-ben kezdődött, amikor a Mozgalom Szilézia Autonómiájáért megpróbálta elismertetni a sziléziai nemzetiséget. 1996-ban a katowicei vajdasági bíróságnál kérelmezték a Sziléziai Nemzetiségű Emberek Uniója nevű szervezet bejegyzését. A bíróság a vajda ellenkező véleménye dacára bejegyezte a szervezetet. A vajda főleg azt kifogásolta, hogy a szervezet olyan kisebbséget akar védelmezni, amely nem is létezik. Ezen kívül a nyújtott alapszabály nem tartalmazta a „sziléziai nemzetiséghez tartozó személy” kritériumait. A katowicei fellebbviteli bíróság a vajdával egyetértésben kimondta, hogy a sziléziaiak nem tekinthetők nemzeti kisebbségnek, csupán etnikai csoportnak. Indoklása szerint egy nemzetiség akkor létezik, ha léte a szélesebb közvélemény számára különösebb kétség nélkül köztudomású. [19] E döntés ellen az Unió semmisségi kérelmet nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz, amely azt elutasította és fenntartotta a fellebbviteli bíróság ítéletét. A Legfelsőbb Bíróság szerint a sziléziai nemzetiség bejegyzése törvénysértő lenne, mert egy „nem létező kisebbség” élvezné a nemzeti kisebbségeknek járó jogokat. A sziléziaiak pedig csak etnikai kisebbség. A később elfogadott kisebbségi törvény az etnikai kisebbségek felsorolásánál is figyelmen kívül hagyta a sziléziai kisebbséget.

A Sziléziai Nemzetiségű Emberek Uniója az Emberi Jogok Európai Bizottságához fordult, hogy a lengyel szervek megsértették az egyesüléshez való jogot. Az Európai Emberi Jogi Bíróság 2001. december 21-i ítéletében a lengyel kormány álláspontjával értett egyet. Rámutatott, hogy a beadvány benyújtói részesülni akartak a választójogi kedvezményekben. Kimondta továbbá, hogy „az egyének és a csoportok jogai és szabadságai korlátozhatóak az ország mint egész nagyobb stabilitásának érdekében, ideértve az adott ország demokratikus választási rendjét.” [20] Arról viszont nem nyilvánított véleményt, van-e joga a lengyel bíróságoknak vizsgálni, létezik-e a sziléziai nemzetiség. A lengyel jogrend ugyanakkor valóban nem tartalmazott semmifajta eljárást valamely kisebbség létezésének elismerésére, kivéve olyan nemzetiségeket, amelyekről kétoldalú szerződések rendelkezetek. A többiek számára egyetlen lehetőség a megfelelő egyesület bejegyzése volt. Ezért a joghézagért a Bíróság kritikával illette a lengyel államot.

Az egész eljárás ezzel még mindig nem zárult le, mert a „sziléziaiak” fellebbezést nyújtottak be. Az ügy az Európai Emberi Jogi Bíróság Nagykamarája elé került. A sziléziai érvelés főleg azon alapult, hogy ők csak egyesületet akarnak bejegyeztetni és nem választási bizottságot. Az utalás a választási visszaélésre ezért legfeljebb gyanúsítgatás. A lengyel kormány azzal érvelt, hogy a szervezet bejegyzése a nemzetiség létének jogi elismerése lenne. Közben Lengyelországban közzétették a népszámlálási adatokat, amelyekből kiderült, hogy a sziléziai nemzetiség nem mesterséges képződmény, hiszen körülbelül 173.000 lengyel állampolgár a sziléziai kisebbséghez tartozónak vallotta magát. [21] Egyidejűleg némi meglepetést okozott, hogy a korábbi becslésekhez képest majdnem felével kevesebben vallották magukat német nemzetiségűnek. A népszámláláskor a nemzetiségre vonatkozó kérdés egyébként nyitott volt, és a kérdőív – az 1991. évi csehszlovák népszámlálástól eltérően – semmilyen lehetséges válaszkategóriákat nem tartalmazott.  

Az Európai Emberi Jogi Bíróság a másodfokú eljárásban vizsgálatra érdemes adatként kezelte a népszámlálás véleményét. A Nagykamara ítélete összhangban volt az első fokú ítélettel. A testület szerint Lengyelország nem korlátozta az érintettek gyülekezési szabadságát, hanem csak olyan jogi személy bejegyzését akadályozták meg, amely az alapszabály és a választási szabályozás következtében speciális státuszt, kedvezményeket is kapna, illetve kaphatna. A Bíróság úgy találta, hogy a lengyel állam intézkedéseit az adott ügyben a „sürgető társadalmi szükség” igazolta és nem sértették meg az arányosság elvét. Ebből az is következik, hogy az egyesület bejegyzésének elutasítása „egy demokratikus társadalomban szükséges” jogkorlátozás mértékén belül maradt. [22]

A sziléziaiak újból próbálkoztak a lengyel bíróságoknál. Megváltoztatták az egyesületi alapszabály több pontját, de a 2005-ben elfogadott lengyel kisebbségi törvénybe nem került be a sziléziai nemzeti vagy akár etnikai kisebbség említése.

A szlovák kisebbségi szabályozás főbb vonásai

A többi visegrádi országgal összehasonlítva Szlovákia még mindig multietnikus államnak tekinthető, hiszen a lakosságának körülbelül 15 százaléka valamely nemzeti és etnikai kisebbségi közösséghez tartozik, és még mindig nem rendelkezik átfogó jellegű kisebbségi törvénnyel. A gond az, hogy a lélekszámok, valamint történelmi okok miatt Szlovákiában a kisebbségi kérdés még mindig képes feszültségeket gerjeszteni. Megemlíthető továbbá, hogy a Szlovák Köztársaságban vannak komolyan szervezett, a parlamentbe, néha a kormányba is saját jogon bekerülő kisebbségi közösségek. Ennek eredménye, hogy sok vita és küszködés után a szlovákiai magyar közösségnek sikerült elérnie az állam által is finanszírozott magyar egyetem beindítását. 

A nemzeti és etnikai kisebbségek jogait a szlovák jogrendben a már említett alkotmány és a megfelelő nemzetközi egyezmények és szerződések garantálják. Így van ez a többi visegrádi állam vonatkozásában is. Az aláírt nemzetközi dokumentumok tekintetében Szlovákia sem különbözik a többiektől, és az egész régió viszonylag homogénnek mondható. A szlovák közéletben néha tapasztalható egyfajta ellenszenv a kisebbségi jogok „standardon felüli” megadásával szemben, akarva-akaratlanul elfogadják az alapvető dokumentumokat és azok tartalmát. Szlovákia tehát nem törekszik nagyvonalúságra a kisebbségekkel szemben, de amit a nemzetközi partnerei elvárnak tőle, azt többé-kevésbé teljesíti.

Szlovákia, mint láttuk, nem rendelkezik átfogó kisebbségi törvénnyel, annak ellenére, hogy a 2002 és 2006 közötti választási ciklusban, a kisebbségi kultúrák finanszírozásával foglalkozó jogi norma elfogadása a kormányzati pozícióban lévő Magyar Koalíció Pártjának egyik célkitűzése volt. Ez nem jelenti azt, hogy a szlovákiai kisebbségek helyzete jogilag nem szabályozott. Sok alkotmánybírósági határozat is létezik, fontos elveket állapít meg ebben a kérdésben. Ilyen volt például még 1995-ben, hogy az alkotmányban garantált jog megvalósításához szükséges törvény nem létezik, és olyan jogszabály elfogadása, amely azt a gyakorlatban nem teszi lehetővé, olyan állapotot eredményez, amely nincs összhangban az alkotmánnyal. Megfelelő jogi norma elfogadásának tehát alkotmányosan kikényszeríthetőnek kell lennie. Ez a megállapítás megfelel a materiális jogállam doktrínájának, ami meghatározó a szlovák alkotmánybíróság tevékenysége során. [23] 1998-ban az alkotmánybíróság elutasította azt a törvénymódosítást, amely etnikai kvótákat vezetett volna be a helyhatóságokban. Ezt főleg azok a szlovák nemzeti erők követelték, amelyek törvény által biztosított választott helyeiket akarták megőrizni a magyarok lakta településeken a szlovák vagy más kisebbségeknek a képviselőtestületekben. [24]

A szlovák alkotmány kisebbségekre vonatkozó rendelkezései tehát több különböző szintű és tárgyú jogszabályban vannak. Számos részleges utalás található az egyes jogi normákban. Ilyen a helyi önkormányzatokról szóló törvény, a könyvtárakról, a színházi tevékenységről, a rádióról és televízióról szóló jogszabály és sok hasonló jellegű rendelkezés. Legfontosabbak mégis a nyelvhasználat kérdését és az antidiszkriminációs rendelkezéséket tartalmazó törvények.

A nemzeti kisebbségek nyelvének használatáról szóló 1999. évi 184. számú törvény lehetővé teszi a kisebbségi nyelv használatát azokon a településeken, ahol az adott kisebbség a legutóbbi népszámlálás adatai szerint az összlakosság legalább 20 százaléka. A jogszabály kifejezetten nem sorolja fel a kisebbségi nyelveket. A törvény megfelel ugyan az alapvető európai jogi normáknak és elvárásoknak, mégsem nagyvonalú. [25] Az eljáró közigazgatási szerv határozatát például csak külön kérésre állítják ki a kisebbség nyelvén is abban a községben is, amely e törvény hatálya alá tartozik. A helyi önkormányzat ülésén csak akkor használható a kisebbség nyelve, ha azzal az összes jelenlévő egyetért. Ellenkező esetben felszólalhat ugyan saját nyelvén, de a tolmácsolás költségeit a községnek kell viselnie.

Az Európai Unió által is elvárt, az egyenlő bánásmódról és a diszkriminációval szembeni védelemről szóló 365. számú törvényt 2004 májusában fogadták el. A jogszabály egyebek között lehetővé tette az úgynevezett pozitív diszkriminációt is faji, nemzetiségi vagy etnikai alapon. A rendelkezés az akkori szlovák kormánykoalíción belül is vitákat okozott az intézkedést pártoló magyar politikusok és az azt ellenző – egyébként korábban USA-ban tanuló – kereszténydemokrata igazságügyi miniszter között, aki néhány képviselővel együtt megtámadta az alkotmánybíróság előtt. A testület 2005 végén úgy döntött, hogy a rendelkezések faji, nemzeti és etnikai alapon valóban nem alkalmazhatók. Problémát egyrészt az okozott, hogy az adatvédelmi és személyiségi szabályok miatt nem írható pontosan körül az a kör, amelyre a pozitív diszkrimináció vonatkozna, másrészt a hatályos szlovák alkotmány 34. cikkének 3. bekezdése kimondja, hogy „A nemzeti kisebbséghez vagy etnikai csoporthoz tartozó állampolgárok számára, az Alkotmányban biztosított jogok gyakorlása nem irányulhat a Szlovák Köztársaság szuverenitásának és területi integritásának veszélyeztetésére, valamint a többi lakos diszkriminálására.” E rendelkezés bizalmatlanságot fejez ki a kisebbségek törekvéseivel szemben, és utolsó szavai úgy is értelmezhetők, mint a nemzeti vagy etnikai alapon  gyakorolt pozitív diszkriminációt tilalmazó intézkedés. Annál is inkább, mert az alkotmány szellemisége szerint a pozitív diszkrimináció tilalma alól közvetetten kivételek voltak a nők, a fiatalkorúak és az egészségükben károsodott személyek. Utóbbi csoportoknak – az alaptörvény 38. cikkének 1. és 2. bekezdése szerint – munkájuk során joguk van fokozott egészségvédelemre és különleges munkafeltételekre, illetve munkajogi viszonyaikban különleges védelemre, felkészülésük során pedig támogatásra. Az Alkotmány 41. cikkének 1. bekezdése kimondja, hogy a gyermekek és a fiatalkorúak különleges védelmet élveznek. A pozitív diszkrimináció tilalma egyébként nem annyira a magyar kisebbséget sújtja, hanem a szociálisan sokkal nagyobb gondokkal küszködő romákat.

A szlovákiai szakembereknek az a véleménye, hogy a kisebbségi szabályozás területén a Szlovák Köztársaság az uniós csatlakozás előtt elérte a minimális kisebbségvédelmi standardokat, legalábbis abban az értelemben, ahogyan azok az EU tagállamaiban érvényesülnek. [26] Egyébként meg kell jegyezni, hogy a legtöbb ilyen norma a fordulatot hozó 1998-as választások után született. A korábbi politikai kurzus sokkal mostohábban bánt a kisebbségi jogokkal.  

A 2006-os választások előtt a kormányzati pozíciókat betöltő magyar politikusok komoly erőfeszítéseket tettek átfogó kisebbségi törvény elfogadására, erre azonban mégsem került sor. Az elkészült tervezetek komplexebb módon biztosítani és több ponton bővíteni kívánták a kisebbségek jogait és lehetőségeit. 20-ról 10 százalékra kívánták például csökkenteni a kisebbségi nyelvhasználathoz követelt küszöböt. Ezt a lehetőséget a községekről ki akarták terjeszteni az önkormányzati kerületekre is. Bővíteni akarták a kisebbségi nyelvek használatát a szóbeli ügyintézésben. A parlamenti képviselőknek meg akarták adni a felszólalás jogát saját nyelven, keresztül akarták vinni, hogy a fontos szertartásokat (esküvőket, temetéseket) a hivatalos szervek kérésre kisebbségi nyelven is elvégezzék stb.

A felsorolt elképzelések egyébként egyes szlovák jogászok szerint sem mennek túl a megszokott európai standardokon, amelyek aláírt és ratifikált nemzetközi jogi dokumentumokban is megtalálhatók, legfeljebb kissé lépnek túl a megkövetelt minimumokon. [27] Nem valószínű, hogy most a megváltozott politikai körülmények között sikerül e törvény elfogadtatása. A kisebbségi törvény hiányának egyik legfontosabb következménye az egyes fogalmak pontos tisztázása, a kisebb átláthatóság és részben a külön kisebbségi képviseleti szervek hiánya. Azért csak részben, mert nem mindegyik európai kisebbségi jogszabály tartalmaz rendelkezéseket a kisebbségi érdekeket képviselő, illetve kommunikáló kisebbségi önkormányzatokról, tanácsokról vagy bizottságokról. Szlovákiában valóban nem létezik elkülönült, esetleg közvetlen választások által legitimált kisebbségi önkormányzati rendszer. Igaz, a legnagyobb kisebbség, a magyar nem is érzi különösebb hiányát, hiszen saját jogon komoly parlamenti képviselettel rendelkezik, és számos településen többségben van a képviselőtestületekben is. Inkább a kisebb lélekszámú csoportok, valamint a szétaprózódott roma közösség esetében okoz ez gondot, hiszen így nehezebben alakul ki megfelelő politikai legitimitással felruházott kisebbségi reprezentáció. A magyar kisebbség képviselői főleg azt szeretnék elérni, hogy megváltozzon a számukra igazságtalan közigazgatási-kerületi beosztás. Jelenleg a többségi pártok megfelelő összefogása esetén egyetlen kerületben sincs lehetőség, hogy súlyukhoz mérten arányosan jussanak befolyáshoz, egy-két „véletlen” választási sikert leszámítva.   

Befejezés

Ha néhány szóval kellene összefoglalni Közép-Európa 1989 utáni nemzetiségi viszonyait a következő tendenciákat állapíthatjuk meg: 1. A legtöbb térségbeli ország a 20. században nemzeti homogenizálási folyamaton esett át. Ez leginkább Lengyelországban, legkevésbé Szlovákiában érződik. Magyarországon a helyzet hasonló a lengyelországihoz, bár a viszonylag asszimilálódott nemzetiségi közösségekben a jogszabályi változásoknak köszönhetően 1993 óta némi fellendülés tapasztalható. A Cseh Köztársaság két tekintetben tűnik ki. Itt jelent meg először a statisztikában is számottevő adatot produkáló bevándorló közösség (vietnami), valamint potenciálisan itt a legjelentősebb a régi tartományi eredetű regionális identitást (morva) vallók száma. Itt volna a nem nemzeti alapú regionalista, illetve etnoregionalista törekvések legkomolyabb társadalmi alapja. 2. A nemzeti kisebbségek helyzetének jogi szabályozása többé-kevésbé megoldott, legalábbis a nemzetiségi identitásúak lélekszámához képest. Ahol nincs átfogó szabályozás, de a kisebbségek összlétszáma számottevő, úgymond, az élet pótolja a hiányosságokat, azaz a kisebbség magának építi fel a megfelelő intézményrendszert vagy létszámánál fogva „kiharcolja”. 3. Egyik térségbeli országban sem bánnak, eufemisztikusan szólva, túl bőkezűen a bevándorló közösségekkel. Nyilván még nem szoktak ahhoz, hogy a harmadik világból érkező migránsok potenciális céljává vált, különösen az EU-csatlakozás után. A közép-európai szabályozás döntően az őshonos és az állampolgár státusú kisebbségi csoportokra koncentrál.

A Közép-Európa nemzetiségi viszonyai a legutóbbi, 2001. évi  népszámlálási adatok tükrében:

Cseh Köztársaság

Cseh 9.249.777

Morva  380.474

Sziléziai 10.878

Szlovák 193.190

Lengyel 51.968

Német 39.106

Roma 11.746

Magyar 14.672

Ukrán 22.112

Orosz 12.369

Vietnami 17.462

Bolgár 4363

Román 1238

Görög 3219

Albán 690

Horvát 1585

Szerb 1801

Egyéb 53.479

Ismeretlen 172.827

Összlakosság 10.230.060

Magyarország [28]

Bolgár 1358

Cigány 190.046

Görög 2509

Horvát 15.620

Lengyel 2962

Német 62.233

Örmény 620

Román 7995

Szerb 3816

Szlovák 17.692

Szlovén 3040

Ruszin 1098

Ukrán 5070

Szlovákia

Szlovák 4.614.854

Magyar 520.528

Roma 89.920

Ruszin 24.201

Ukrán 10.814

Cseh 44.620

Német 5405

Lengyel 2602

Horvát 890

Szerb 434

Egyéb 10.685

Ismeretlen 54.502

Összesen 5.379.455

Lengyelország

A 38,3 millió lakosból 173.000 sziléziainak, 153.000 németnek, 48.700 belorusznak, 31.000 ukránnak, 12.000 romának, 1100 zsidónak, 1100 örménynek, 8000 csehnek, 500 tatárnak és 50 karaitának vallotta magát. Ez azt jelenti, hogy a lakosság 96,74 %-a lengyelnek vallotta magát, 1,23 % jelölt meg más nemzetiséget és 2,03 % nem adott értékelhető választ. [29]