G. Vass István:

Ravasz Károly beszámolója a Csehországba deportált felvidéki magyarok helyzetéről

(1947. január 30. – február 2.)

A felvidéki magyarokat érő újabb megpróbáltatásokról, az 1946. november 15-én kezdődött deportálásokról, valamint az ennek nyomán meginduló újabb menekülthullámról a magyar Külügyminisztériumba november 17-én érkeztek az első jelentések. Másnap – a szükséges diplomáciai lépések megtétele mellett – a minisztérium nagyszabású bel- és külföldi sajtókampányt kezdeményezett, amely az első napokban sikeresnek mutatkozott. A magyar sajtó nagy hévvel és tiszteletreméltó odaadással vett részt ebben az akcióban.

A magyar belpolitika megosztottsága miatt azonban a kormány és a politikai pártok részéről sem a diplomáciai akció, sem a sajtókampány nem részesült kellő és hatékony támogatásban. A megosztottságot mutatja például, hogy a Külügyminisztérium Elnöki osztálya – Gyöngyösi János külügyminiszter utasítása ellenére – heteken keresztül késleltette azoknak a diplomáciai státussal rendelkező személyeknek Pozsonyba utazását, akiknek feladata lett volna a helyszínen tájékozódni, és a kormány, illetve rajta keresztül a közvélemény számára megbízható adatokat szolgáltatni. [1] Így a minisztérium a lapokat sem tudta folyamatosan hiteles információkkal ellátni, ezért a szerkesztők kénytelenek voltak nem megbízható helyről származó információkat is felhasználni, aminek következtében néhány esetben a valóságnak meg nem felelő híreket is közöltek. Mindössze három ilyen tudósítás jelent meg, de ez elég volt ahhoz, hogy a csehszlovák kormány az egész magyar akció hitelét lerontsa, és az ilyen irányú tevékenységet megbénítsa. Ezt követően a magyar lapok heteken át alig adtak hírt a felvidéki eseményekről. [2]

A Külügyminisztérium Politikai osztálya december 10. táján kezdeményezte, hogy a Sajtó osztály tudósítókat küldjön ki Csehszlovákiába a lakosságcserével összefüggő tevékenység céljából, akik ennek keretében szintén tájékozódhattak volna, és információkat szolgáltathattak volna a szlovákiai magyarok deportálásáról is. A miniszter a javaslatot jóváhagyta, 1947. január 20-áig azonban egyetlen sajtótudósító kiutazására sem került sor. [3]

Ilyen körülmények között különösen nagy feladat hárult arra a néhány külügyi tisztviselőre, aki ebben az időben, Csehszlovákiában teljesített szolgálatot. [4] Wagner Ferenc, a pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatal vezetője, és munkatársa, Farkas Lehel elsősorban az érintett dél-szlovákiai magyar községeket kereste fel, és ott gyűjtött adatokat. A prágai Meghatalmazotti Hivatal feladata volt a deportáltaknak új lakóhelyükön való felkeresése, róluk minél pontosabb adatok összegyűjtése és a Minisztériumba való továbbítása. Természetesen ezen túlmenően feladatának tekintette az érintettek tájékoztatását, jogi tanácsadással, a helyi hatóságoknál való közbenjárással való segítését is. Ismereteim szerint a hivatalnak Ravasz Károly volt az egyetlen olyan munkatársa, aki 1947 januárjában feladatul kapta ezt a hatalmas munkát. [5]

A magyar külügyi vezetésnek az 1947 elején egyre intenzívebbé váló diplomáciai tevékenységéhez mindenekelőtt a helyzet és a történtek pontos ismeretére volt szüksége. Február végén, március elején újra megindultak a csehszlovák féllel folytatott kétoldalú tárgyalások a lakosságcsere-egyezmény végrehajtásáról. A magyar külügyi vezetés a tárgyalások előfeltételének tekintette a deportálások beszüntetését, valamint az érintettek hazatérésének engedélyezését és kártalanításukat. (A deportálások 1947. február 26-án valóban abbamaradtak, az érintettek hazatérésére és kártalanítására azonban a csehszlovák fél ígérete ellenére nem került sor. [6] ) A korabeli iratok tükrözik azt a bizonyos fokú zavart és bizonytalanságot, amely az információhiányban szenvedő külügyi apparátus magatartását jellemezte. Előfordult, hogy adatok hiányában nem szenteltek kellő figyelmet a történteknek. Egyébként 1947. január közepén úgy vélték, hogy a deportáltak száma meghaladja az 50 ezret, később, 1947 szeptemberében pedig a minisztérium hivatalos belső kiadványában 80 ezerre becsülték a novembertől február végéig deportáltak számát. [7]

Nagy szükség volt tehát arra az érzelmektől nem mentes, de mégis tárgyilagos hangra, ami Ravasz Károly alább közölt beszámolóját jellemzi. De legalább ilyen nagy szükség volt az alapos és kitartó adatgyűjtésre, és az adatok körültekintő feldolgozására. Ravasz Károly 1947–1948 folyamán még több alkalommal meglátogatta a deportáltakat, s a további jelentéseit is hasonló megbízható adatszerűség jellemzi. A Csehszlovákiában dolgozó külügyi tisztviselők 1947 kora őszén azt a feladatot kapták, hogy készítsenek összefoglaló jelentést a deportálásról és a deportáltak helyzetéről. A jelentés elkészítéséhez a saját adatgyűjtésükön túl felhasználták az egyházi szervek által rendelkezésre bocsátott adatokat, valamint a magánszemélyektől nyert információkat is. A számtalan nehézség és akadályozó tényező ellenére igyekeztek körültekintő munkát végezni. Az 1947. október 6-án keltezett egyik részjelentésben – amelyet egyébként előadóként Ravasz Károly jegyzett – a deportált személyek számát 40 200 főben határozták meg, bár hozzátették, hogy a deportáltak tényleges száma ennél valószínűleg lényegesen magasabb volt, hiszen sok községbe adatgyűjtés végett be se engedték őket. [8]

Ravasz Károlynak a felvidéki magyarok ügye iránti elkötelezettségét mutatja, hogy ausztráliai emigrációja idején szükségesnek tartotta még egyszer összefoglalni a felvidéki magyarok deportálásával kapcsolatos ismereteit, tapasztalatait. Feljegyzését az 1950-es évek elején megküldte a magyar Külügyminisztériumnak, ahol azonban az írást ad acta tették. [9]

Magyar állampolgárok érdekvédelmére meghatalmazott helyettese Szlovákiában

Pozsony – Bratislava

129/pol–1947.

Pozsony, 1947. február 6.

Tárgy: Dr. Ravasz Károly min. fog. látogatása
a Csehországba deportált magyaroknál

Melléklet: 2 db.

magyar külügyminiszter úrnak

                                                                           Budapest

Csatoltan tisztelettel felterjesztem dr. Ravasz Károly miniszteri fogalmazónak a Csehországba deportált magyaroknál tett látogatásáról szóló feljegyzését, és az általa bejárt területen lévő magyarokról készített kimutatást.

A feljegyzésben felsorolt lokális intézkedéseken és a már tervbe vett diplomáciai lépéseken felül tisztelettel javaslom, hogy a Külügyminisztérium Szociálpolitikai osztálya a csatolt feljegyzés alapján állapítsa meg, hogy a Csehországba átköltöztetett magyarok munkaviszonyai nem állnak-e ellentétben a Csehszlovákia által aláírt nemzetközi munkaügyi egyezményekkel, és ha igen, úgy mi lenne a nemzetközi munkaügyi szervezetnél teendő panasz legmegfelelőbb formája.

Dr. Wagner s. k.

miniszteri o. tanácsos

hivatalvezető

MOL XIX–J–1–j–1945–1964–Cseh–16/b–765/pol/1947. sz. (44. doboz.) Géppel írt, aláírás nélküli másolat.

Dr. Ravasz Károly

min. fogalmazó                                                            Rosty–Forgách követ úrnak

                                                                                  Dr. Wagner Ferenc tanácsos úrnak

Feljegyzés

Prága, 1947. február 3.

A Csehországba átköltöztetett magyarok új életkörülményeinek megvizsgálása céljából január 30-án és 31-én bejártam a berouni, rakovniki és podbořany-i, február 2-án pedig a Mlada Boleslav-i területet. [10]

A Mlada Boleslav-i állomáson találkoztam a transzporttal, amely aznap érkezett Gútáról. [11] Az „embervásár” – ahogy a deportált magyarok azt az eljárást nevezik, amikor cseh intézők és gazdák végigjárják a vagonokat és kiválogatják a maguk részére a legmunkabíróbbnak látszó családokat – érkezésemkor már lezajlott. Krétával rá volt írva minden vagonra, hogy hová irányítják, és a tolatómozdony éppen szedte szét a szerelvényt, mialatt nagy sírással folyt a szétszakított rokonok és szomszédok búcsúzkodása. A munkaerőhiányra jellemző, hogy hamar elkeltek olyan családok is, amelyek nagyon csekély munkaerőt képviselnek. Így Nagy Lajos, munkaköteles koron felüli gútai lakos ugyancsak munkaköteles koron felül lévő feleségével és 14 éves László fiával, akik különben magyarországi áttelepülésre is ki vannak jelölve. Akadt gazdája egy olyan családnak is, amely egy 24 éves leányból, ennek 4 éves fiából és 60 éven felüli szüleiből állt, akik szemmel láthatóan olyan törődött állapotban vannak, hogy mindenféle munkára alkalmatlanok. Így tehát a 24 éves leánynak kell majd eltartania az egész családot, ami a kollektív mezőgazdasági bérből teljesen lehetetlen.

Felszálltam több vagonba is. Egymásra hajigált bútorok, csomagok, ruhák, különböző használati tárgyak képe fogadott. Ezek között helyezték el az elhozni engedett malacokat és aprójószágot, és ezek között helyezkedtek el – úgy, ahogy tudtak – a család tagjai: férfiak, asszonyok, öregek, gyermekek, csecsemők: mindannyian feketék a 4 napos utazás kormától. Túlságosan hideg a vagonokban nem volt, mert a felállított kályhák, és az emberek és állatok gőze eléggé átmelegítették.

Az emberek leggyakoribb kérdése az volt, hogy mi történik otthonhagyott földjeikkel, vetésükkel, házukkal, jószágukkal, ingóságaikkal. Rendkívül kétségbeesett és elkeseredett hangulatban voltak.

A megérkező transzport látványa az, ami a legszörnyűbb, s amelynek megtekintése okvetlenül felháborít minden, csak valamennyire is humánusan gondolkodó embert. Az új lakásukba való beköltözésük után az átköltöztetett magyarok megszemlélése már nem mutatja olyan nyilvánvalóan a velük történtek felháborító voltát.

Az átköltöztetett magyarok kivétel nélkül cselédként kerülnek egy-egy nagybirtokra, majorba, vagy falusi gazdához. Jogi helyzetüknél fogva azonban tulajdonképpen cselédeknek sem lennének nevezhetők, mert szabad költözködési joguk, munkavállalási szabadságuk, sőt személyes ingóságaikon túl tulajdonjoguk és tulajdonszerzési lehetőségük nem lévén, jogi helyzetük a jobbágyokénak felel meg, azok legjogfosztottabb korában.

A magyar cselédekkel való bánásmód természetesen nagyon különböző. Mindig függ a gazdától, és függ magának az átköltöztetett magyarnak magatartásától is, hogy hogyan alakul egymáshoz való viszonyuk. Általában a cseh gazdák magatartása emberségesnek mondható, panaszt a cselédekkel szemben használt hang ellen kevés helyen hallottam, és sehol sem tettek említést arról, hogy magyar voltuk miatt szidalmaznák, vagy bántalmaznák őket. [12]

A lakásviszonyok természetesen szintén nagyon különbözők. A két szélsőségként felemlíthetem, hogy van olyan eset, amikor egy kőpadlós helyiséget kap a magyar család, amely egyúttal konyhául is szolgál, viszont került magyar család szép, jó állapotban lévő, azelőtt németek által lakott 3 szobás házba is. Általában rosszabbak a lakásviszonyok a régi cseh települési területen, míg a szudétavidéki községekben a cseh telepesek több német lakóházat kaptak, és azok egyikét átadják lakásul magyar cselédjüknek. A legtöbb panasz a lakások ellen Nove Benatky környékén hangzott el. Itt a lakások igen gyakran nedvesek, nyirkosak, és a heti 50 kg szén és negyedévi 1 m³ fa nem elégséges az átfűtésükre.

A deportált magyarok a legtöbbször nem tudják, hogy mi a járandóságuk. Ezért mindenhol, amerre jártam, szétosztottam a mezőgazdasági kollektív szerződés példányait, és abból készített magyarnyelvű kivonatokat, amit igen nagy örömmel fogadtak.

Vannak gazdák, akik a kommenciót hiánytalanul kiadják, számos helyen azonban hátralékban vannak, sőt előfordul, hogy több mint egy hónap után még semmit sem fizettek. Mindenhol felhívtam az átköltöztetett magyarokat, hogy aki járandóságát nem kapta meg, forduljon panasszal a kerületi munkavédő hivatalhoz. Megállapítottam, hogy a berouni, rakovniki és podbořany-i kerületben a munkavédő hivatal kivizsgálja a magyarok panaszait, és igyekszik is azokat orvosolni. A gazdákat a munkahivatal azzal fenyegeti, hogy ha nem fizetnek, elveszik tőlük a magyar munkaerőt, amire már volt is eset. Ezzel szemben a boleslavi kerületben a deportált magyarok még nem mertek a munkavédő hivatalhoz fordulni, mert a gazdák és intézők munkatáborral fenyegetik őket. A podbořany-i kerületben az teszi a helyzetet nehézzé, hogy a cseh telepesek 1946. évi termésüket a munkaerőhiány miatt nem tudták betakarítani, és így a legjobb szándék mellett sincs módjukban új cselédjeiket rendszeresen fizetni.

Közellátási jegyeiket az átköltöztetettek a legtöbb helyen megkapták. Igen sok panasz forrása, hogy a 88-as rendelet [13] rendelkezéseivel egyenes ellentétben igen nagy számban hoztak el tanoncviszonyban állókat. Sok iparost, sőt elvétve kereskedőket és értelmiségieket is elhoztak. Ezeket itt szintén mezőgazdasági munkára osztották be. Az iparosok számos esetben fordultak a munkavédő hivatalhoz azzal a kéréssel, hogy őket szakmájukban alkalmazzák. A munkahivatalok által ilyen esetben alkalmazott eljárás nem egységes. Átlagosan az mondható, hogy ha az iparost egy cseh vállalkozó a munkahivataltól kikéri, és gazdája nem ragaszkodik hozzá, akkor a munkahivatal hozzájárul az alkalmazáshoz.

Ugyancsak ellentétben a 88-as rendelettel, a gazda legtöbb helyen dolgoztatja az asszonyt is, akkor is, ha annak kisgyermekei vannak.

Az orvosilag munkaképtelennek, de transzportképesnek nyilvánítottak is kénytelenek dolgozni, hogy magukat és családjukat eltarthassák.

A kényszerátköltöztetett magyarokon kívül elég nagy számban vannak Csehország területén önkéntes magyar munkavállalók is. Nagyobb számú önkéntes munkáscsaláddal a Jezrny Vtelno-i uradalomban, a brandys-i Melichar gyárban és a Mlada Boleslav-i Škoda gyárban [találkoztam]. Ezeket azzal bíztatják, hogy hozzátartozóikat nem hozzák el kényszermunkára. Ezt az ígéretet azonban nem mindig tartják be. Így például a Brandysban dolgozó Bódis Józsefnek és Bódis Lajosnak elhozták Naszvadról 56 éves apját, Bódis Lajost, 53 éves édesanyjukat és 14 éves öccsüket. Ezek most a kolini járásban lévő Ujezdecen vannak.

A kényszeráttelepített magyarok szétosztása Csehország területén a mezőgazdasági munkaerő-szükségletnek megfelelően történt. Ritkán kerül egy transzport a közmunkabehívókon feltüntetett helyre, és még ritkább, bár előfordul, hogy ahhoz a családhoz kerüljön valaki, aki a behívóján fel van tüntetve. Utamon alig találtam olyan községet, amelyikben még nem lennének magyar családok, de ezekben is már várták őket. Ritka az olyan falu, amelyikbe csak egy magyar család került. Ezzel szemben sok helyen egész magyar kolóniák keletkeztek, különösen az azelőtt németek által lakott községekben, ahol a magyar lakosság többségben van a cseh telepesekkel szemben, akik rendszerint család nélküli fiatalemberek, és mindegyikük kap egy vagy több magyar családot. Egy transzportot, amely rendszerint ugyanannak a községnek a lakosságát foglalja magában, egy kerületben osztanak szét. Így az egy-falubeliek közel vannak egymáshoz, és ha csak tehetik, fel is keresik egymást. A gyermekek cseh iskolába járnak, az átköltöztetett magyarok elcsehesedésétől azonban csehországi tartózkodásuk állandósulása esetén sem kell több generáción keresztül tartani, mert minden területen elég nagy számban vannak ahhoz, hogy nyelvüket megtartsák, és a csehekkel való keveredésüket eleve kizárttá teszi az az osztályellentét, mely még nemzetiségi különbözőség nemlétében is mindenhol megvan a birtokos parasztság és a nincstelen földmunkásság között.

Természetesen igen sok függ attól, hogy a csehszlovák kormány az egyéves munkaszolgálat lejártával hogyan kívánja az átköltöztetett magyarok helyzetét rendezni. Az kétségtelennek látszik, hogy mindent el fog követni, hogy őket új lakóhelyükön tartsa, minthogy megfelelő mezőgazdasági munkaerőről másként sem egy, sem tíz év múlva gondoskodni tudni nem fog. Nagy kérdés azonban, hogy meddig lehet eltiltani embereket attól, hogy egy államon belül lakóhelyüket szabadon válasszák meg, és meddig lehet őket megtartani a teljes jogfosztottság állapotában. Nagy kérdés, mi lesz a magyarok otthonhagyott vagyonával: ha már vissza nem mehetnek, kapnak-e érte kártérítést, hogy abból házat, földet szerezhessenek új lakóhelyükön. Lesz-e joguk új lakóhelyükön megtakarított keresetükből ingatlant vásárolni?

Az utolsó kérdés ugyan csak elvi jelentőséggel bír, mert a mezőgazdasági munkabér oly csekély, hogy abból megtakarítani szinte teljesen lehetetlen. Az átköltöztetett magyarságra, ha magával hozott csekély tartalékait felélte, a teljes elproletarizálódás vár. A legrosszabbul fizetett munkát kell végeznie, és a felemelkedés lehetősége egyelőre jogilag sincs megadva számára.

Sok függ attól is a szudétavidéki területeken, hogy a cseh telepesek telekkönyvi tulajdonba fogják-e kapni kisbirtokaikat, vagy kolhozok alakulnak, amelyeken a cseh telepeseknek eszmei tulajdonrészük van, amiről még folyik a vita a cseh jobboldal és baloldal között. Az utóbbi esetben aligha lenne sokáig fenntartható az a különös állapot, hogy kolhozparasztok cselédekkel dolgoztassanak.

Az átköltöztetett magyarok közül természetesen ki-ki saját természete szerint különbözőképpen viseli sorsát. Általában azok, akik odahaza is szolgáltak, hamarabb beletörődnek sorsukba, és ezek közül sokan már önként is maradnának, mert egyes helyeken jobb soruk van, mint otthon volt. Azok, akik nem szokták a szolgálást, nehezebben szokták meg, hogy parancsoljanak nekik, és a nehéz munkát is. A legtöbben azzal a kérdéssel fordultak hozzám, hogy mikor mehetnek haza, de láthatóan számolnak azzal, hogy sokáig, esetleg véglegesen itt kell maradniok, és eszerint rendezkednek be.

Az átköltöztetett magyarok érdekében a lokális tennivalók a következők lennének:

1)      A magyar állampolgárok kiszabadítása.

2)      A magyarországi áttelepülésre kijelöltek (ú. n. védlevelesek) érdekében való eljárás.

3)      Munkaügyi tanácsadás.

4)      Nyilvántartás.

5)      Magyar olvasmányokkal való ellátás.

ad 1) A csehszlovák Népjóléti Minisztérium illetékes referense állítólag hajlandónak nyilatkozott a munkakötelezettség alól felmenteni minden magyar állampolgárt, aki azonnal vissza szándékozik térni Magyarországra, és az ehhez szükséges okmányokkal rendelkezik.

ad 2) Bár a védleveleket általában respektálták, mégis több százra rúg ma már a kivételek száma. Ezek mentesítése, vagy éppen hazaszállítása érdekében mind ez ideig semmit sem sikerült elérni. Amennyiben a vegyesbizottság folytatná tárgyalásait, foglalkoznia kell ezzel a kérdéssel. Amennyiben csehszlovák részről visszaszállításukat nem lennének hajlandók semmiképpen sem vállalni, legalább azt kellene elérni, hogy az elsők között kerüljenek magyarországi áttelepülésre, és kapjanak időnként lehetőséget arra, hogy otthoni ügyeiket rendezzék.

ad 3) Az átköltöztetett magyarok munkaviszonyból eredő ügyeiben – bár ilyenekkel gyakran keresik fel a prágai magyar meghatalmazott hivatalát – a csehszlovák hatóságok közbenjárást természetesen nem fogadnak el, nem emelhetnek azonban kifogást az ellen, hogy tanáccsal lássuk el őket a tekintetben, hogy mik a jogaik, és panaszaikkal hová forduljanak.

ad 4) Nyilvántartásba veendő, hogy mely község lakosai hova kerültek, és hogy egy-egy községben mennyi a magyarok száma. Ezt a nyilvántartást az általam bejárt területre el is készítettem és feljegyzésemhez csatolom. Továbbá a pozsonyi magyar meghatalmazotthoz címzett és felbélyegzett borítékokat osztottam ki az átköltöztetett magyarok között azzal, hogy abban számoljanak be sorsuk alakulásáról.

ad 5) A Külügyminisztérium Kulturális osztálya gondoskodjék könyvekről és folyóiratokról, melyek az átköltöztetett magyarok között terjeszthetők lennének.

Beszámolóm befejezéséül meg kell még emlékeznem arról a látható örömről, sőt meghatottságról, melyet a deportált magyarokban az a puszta tény keltett, hogy magyar részről valaki érdeklődik a sorsuk iránt.

MOL XIX–J–1–j–1945–1964–Cseh–16/b–765/pol/1947. sz. (44. doboz.) Géppel írt, aláírás nélküli másolat