EU-bővítési feltételek és kisebbségvédelem: gondolatok Törökország nem muszlim kisebbségeiről

Toktaş, Şule: EU Enlargement Conditions and Minority Protection: a Reflection on Turkey’s Non-Muslim Minorities. = East European Quarterly, XL, 2006. 4. no. December 48–518. p.

A keleti irányú bővítés részeként Törökország 1999-ben tagjelöltté vált, és 2005. október 3-án megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat. A tárgyalások megkezdése hosszú, nehéz és összetett kapcsolat eredménye volt Törökország és az EU között. Bár több fordulópont és visszaesés is volt, mégis Törökország nyugatot követő politikája, amely az Ottomán Birodalmi idők óta a legerősebb törekvése a török külpolitikának, kerekedett felül a Törökország és az EU közti kapcsolatokban. Más szavakkal az egyetlen irány, melyet Törökország követett, a nyugat volt. Ebben az összefüggésben a tárgyalások megkezdése közel sem volt annyira váratlan, még egyes EU-tagállamok időzítés miatti aggályai ellenére sem. Ezzel egyidejűleg azonban ugyanerről a folyamatról nem jelenthetjük ki, hogy Törökország készen állna az EU-tagságra, vagy azt, hogy „eléggé” európaiasodott volna, mivel a török politikában egyes területeken erős ellenállás mutatkozik, és a török államiság általában rövid távon akadályozhatja a lehetséges teljes jogú tagságot. Ilyen vitatott kérdések a kisebbségek védelme és jogai, amely az olyan ellenállási pontok közé tartozik, mint a Görögországgal, valamint Ciprussal fennálló határviták rendezése.

Törökország kormányzásának alapvető eszköze az állam és társadalom kapcsolatában az általános állampolgárság, mely szerint minden török állampolgár ugyanazokkal a jogokkal és lehetőségekkel bír, és ezt az elvet az alkotmány védelmezi. Ennél fogva a csoportos jogok vagy az állampolgárság megkülönböztetése a török politika számára nehezen feldolgozható koncepciót jelentenek. Bár Törökország az Ottomán Birodalom hamvaiból született, és egyike a leginkább multikulturális társadalmaknak és kormányoknak, amelyek valaha fennálltak a történelem során, a köztársaság 1923-as megszületésével az egy nemzet – egy állam, más néven republikanizmus elvét követte. A török nemzetépítési folyamat része volt egy kulturális homogenizáció, illetve egy felsőbb kultúra kialakítása, a társadalmon belül meglévő különbségek ellenében, rovására. Az egyenlőség elve előnyben részesült a különbözőség felett, ebből következően az általános állampolgárság (melyben minden állampolgár egyedi és egyenlő kategóriát képvisel) hegemóniára tett szert a török politikában.

Hagyományosan Törökország három kisebbségi csoportot ismer el, a görögök nem muzulmán közösségét, zsidókat és örményeket. 1923 óta a kisebbségvédelem keretei, melyet a Lausanne-i Egyezmény fektetett le, érintetlenek maradtak, és az egyezmény 37–45. pontjai, amelyek a nem muzulmán kisebbségek jogait biztosították, még mindig a kisebbségi politika alapját képezik Törökországban. Ezek közé a jogok közé tartozik az oktatáshoz, a vallási szabadsághoz való jog, más állampolgárokkal azonos állampolgárság, illetve a kulturális jogok. Törökország tartózkodott attól, hogy hivatalosan elismerjen más, további kisebbségi csoportokat. Még olyan áron is, hogy harcba kellett bocsátkoznia az erőszakos kurd nacionalista mozgalommal nemzetközi színtereken. Összefoglalva, az általános állampolgárság és az egyenlőség elvének uralkodó jellege a politikai kultúrában, valamint a nem muszlim kisebbségek hivatalos elismerésének korlátozottsága a kulcsa Törökország viszonyának a kisebbségek védelme irányába.

Törökország válasza az EU által sürgetett „europaizálódásra” magában foglalta több reformcsomag elfogadását, melyek között kulcsfontosságú törvények és alkotmányi rendelkezések kiegészítése is szerepelt. Mindazonáltal Törökország reformfolyamata nem foglalta magában a hagyományos kisebbségi politika felülvizsgálatát, illetve az „egyéni jogok és szabadságjogok” szerkezetének újragondolását sem. Más szavakkal, bár az EU által szabott feltételek, melyeket a Koppenhágai Kritériumok tartalmaznak, elismerést, elfogadást nyertek, és Törökország megfelel nekik, de ezt inkább az emberi jogok szélesítésével, mint a kisebbségi politika változtatásával érték el. Törökország kiszélesítette a gondolati, a sajtó, a szervezeti és a gyülekezési szabadságot alkotmányi kiegészítésekkel, melyek további szabadságjogokat hoztak az olyan nem muzulmán kisebbségek számára is, mint pl. a kurdok, a szírek és mások számára. Ugyanezen módon törvényessé vált, hogy a töröktől eltérő nyelven sugározzanak rádió- és televízió-adásokat, kulturális alapon szervezeteket alapítsanak, illetve minden hit számára istentiszteleti helyet állítsanak fel, valamint az, hogy közösségi alapítványok számára tulajdont szerezzenek, vagy azoktól megváljanak. Ezeknek a reformoknak köszönhette Törökország, hogy megkezdhette tárgyalásait az EU-val.

Bár több reformot is véghez vittek, és megkezdték a tárgyalásokat, Törökország még mindig kritikával szembesül az EU részéről a kisebbségek védelme tekintetében. EU-tisztségviselők gyakorta hangsúlyozzák, hogy Törökország lelassította 2005-ben megkezdett reformfolyamatát. Olli Rehn bővítési biztos aggályainak adott hangot a kisebbségekkel kapcsolatos bánásmód miatt több alkalommal. A nem muzulmán kisebbségeket illetően a legalapvetőbb kiegészítés még mindig a török nemzetgyűlés előtt fekszik. Ez is azt mutatja, hogy a kisebbségek kérdése még mindig napirenden marad a tárgyalási folyamatban. Bár Törökország nem tűnik késznek kisebbségi politikájának megváltoztatására, az Európa Tanács és az EBESZ által képviselt normáknak való megfelelés még mindig élő elvárás Törökországgal szemben.

Bosznay Csaba