Demográfia és biztonságpolitika a globalizálódó világban
Adam, Rudolf: Demographie und Sicherheit […] im Zeitalter der Globalisierung. = Internationale Politik, 2006. Jg. 12. no. 24–32. p.
A német „Biztonságpolitikai Szövetségi Akadémia” (Bundesakademie für Sicherheitspolitik, Berlin) elnökének tanulmánya demográfiai folyamatok biztonság-stratégiai összefüggéseire figyelmeztet a világ és Európa jövőbeli folyamataival („Zukunftfragen”) foglalkozó folyóiratszámban.
Kiinduló megállapítása: a népesség nagyságrendje a hadászat mai szupertechnikai fejlettsége mellett már rég nem „hatalmi” tényező - a hadműveleti erő kellő embertartaléka értelmében (mint még a Hitler-ellenes koalíció küzdelmei során), a mennyiségi változók más megközelítésben azonban mégis figyelembe veendők biztonságpolitikai-stratégiai szemszögből is. A demográfiai változások és váltások önmagukban értéksemleges mozgások, minősítésüket szociális, természetkörnyezeti, valamint régió- és globális-nemzetközi összefüggéseikből nyerik. A tanulmány rámutat az egyensúlyi helyzetből egyik vagy másik irányba kilendülő demográfiai trendek előrelátható biztonságpolitikai következményeire, melyek nyomonkövetése vagy a moderálásukra irányuló törekvés elengedhetetlen a jövő stratégiai megtervezése során:
Fogyó, elöregedő népességgel képviselt társadalmak, mint éppen Európa legtöbb övezetében is, óhatatlanul konzervatívak, status quo-érdekeltek, hiányzik belőlük az innovációs kedv, a kockázatvállalás bátorsága. Egész felépítményük „puha” típusú, ami mintaként nem vonzó a fiatalos lendület régiói számára. Gazdasági veszélyeztetettsége a finanszírozhatatlanná váló társadalombiztosítás mellett főként az előregedési folyamat adott pontján beálló szakemberhiányból fakad. A veszély már Európa széleit is elérte: Oroszországot, Ukrajnát; mellettük Kína nézhet majd ennek elébe úgy 2030-tól kezdődően, generációknak a durva születésszabályozással elért kiesése miatt, aminek következtében fáradhatatlannak tűnő mai fejlődési lendülete bizonyosan megtörik.
Fiatal, dinamikus szaporulatú társadalmaknak előnyére válik az előretekintés, a lendület, a korlátok leküzdésének képessége. Ugyanakkor ellentmondásokkal is számolnia kell a fejlődésnek. Ha lépést tart a gazdasági növekedés a demográfiai terhelődéssel, természeti környezetfelélése és -pusztítása rövidíti le a tartamát, s akkor beköszönt a megsokszorozódott népesség létválsága. Ez a menetrend jósolható Kínának. Ha pedig a gazdaság lendülete eredendően hátramarad a népességnövekedéssel szemben, mint Afrika számos régiójában vagy a legtöbb arab övezetben, akkor a folyamat eleve válsággal indul, hogy mihamarabb kicsúcsosodjék a természeti tartalékokért vívott ökölharcban, a gátlástalan öntörvényűségben és bűnözésben, az általános irányvesztésben. Innen nyílik a nemzetközi migráció legbővebb hozamú forrása is.
Az egyensúlyvesztő népesedési trendek az adott társadalmak egyéb, örökölt és elnyúló válságai, a társadalmi rendszer erodálódása nyomán válnak igazán robbanásveszélyessé.
Multietnikus régiókon belül fellépő demográfiai arányeltolódások elkerülhetetlen etnikai feszültségekhez és konfliktushoz vezetnek a népességcsoportok között, mint az például Koszovóban látható volt, vagy ahogy Sri Lankán ma is zajlik.
Makroregionális és kontinensközi, globális népesedési eltolódások a fokozódó, tömegessé váló nemzetközi gazdasági migráció eleven forrásai. A migrációs hullámok biztonságpolitikai kockázata nem csekély a befogadó területek számára. A globalizálódó világban a megfelelő keretek közé szorított történelmi migrációkkal szemben az eltérő vagy éppen gyökeresen más kultúráknak és identitásformáknak elkötelezett idegen népesség befogadása – a nagyságrendi arányok, a beavatkozást, a hazai feszültségek importját sem kizáró anyaországi kapcsolatok vagy egyéb körülmények függvényében – különböző konfliktusforrásokat rejt magában; kiszámíthatatlan kísérőjelenségei, rosszul kalkulált kihatásai destabilizáló tényezővé válhatnak.
A demográfiai eltolódások biztonságpolitikai veszélyei a téma megfelelő kezelésével csökkenthetők, adott esetben akár el is kerülhetők. A folyamatokat mindenekelőtt figyelemmel kell kísérni, a trendeket be kell illeszteni a társadalmi jövőtervezésbe. Mindez a tervezés érzelmi vagy ideológiai elfogultságoktól mentes, felelős döntések kíván. Ez vonatkoztatható a népesedési változásokból eredő migrációs kérdésekre is. A demográfia ma a világ legtöbb pontján a biztonságpolitika központi kérdéseinek egyike. Horderejét jól érzékeltetik a világméretű változásfolyamatok:
Földünk összlakossága a második világháborút követő 3 milliárddal szemben ma 6,5 milliárd fő, és ütemes növekedése tovább folytatódik. Ennek nyomán ez a szám a 21. század közepére legszerényebb számítások szerint is 9 milliárdra emelkedhet. A várható növekedésből a szaporulatban leginkább szűkölködő Európa (1950-ben 350, ma 500 millió) aligha fogja kivenni a részét további migrációs feltöltődés nélkül, sokkal inkább elveszíti mai lakosságszámának ötödrészét. Kontinensünk népessége százalékarányban a 20. századközépi 12-ről máig 8 %-ra esett vissza az abszolút számbeli növekedés ellenére, 2050-re pedig már 4,5-re csökken. A népesedési verseny nyertesei, mint kb. már 1950 óta, mindenekelőtt Afrika (1950: 100, 2000: 900 millió, 2050: 1,9 milliárd) és India (az előbbi időpontok szerint: 400 millió, 1,1 és 1,6 milliárd). További részszámok megvilágítják: a tendencia 2000 és 2050 között kisebb mértékben Oroszországban is csökkenő, Kínában és az USA-ban pedig csak minimálisan növekvő; így Észak-Amerika, ha vissza nem is fordul, valamelyest szintén lemarad a népesedés versenyében, a migránsaival közvetlenül felé forduló Latin-Amerika például megkettőzi vele szemben 1950-ben még egyenlő népességarányát. Legdinamikusabban növekedhet – jelenlegi ütemének megfelelően (az AIDS és a népirtások esetlegesen folytatódó pusztítása ellenére) - a következő ötven évben Afrika lakossága, számos övezetének súlyos belső problémái közepette, valamint általában az arab világé, akár Észak-Afrikában, akár a Közel-Keleten. (Jemenben például a mai 20-ról 80 millióra.) Várható az arab népesedési nyomás súlyos ránehezedése az övezetekkel közvetlenül szomszédos Európára.
A népességrobbanás és a népesedési válság kezelése egyaránt jelentős kihívás az érintett övezetek szociális és biztonságpolitika-formálása számára. Bár ez adminisztratív síkon egyedi állampolitikák színterén jelentkezik elsődlegesen, a cselekvés azonban csak többoldalú – és lehetőleg mindenoldalú – összefogással, közös válságmenedzseléssel vezet eredményre. A „fejlett” Nyugat számára itt elháríthatatlan, egyszersmind meglehetősen kényes feladatsor jelentkezik egyrészről a fenntartható fejlődését veszélyeztető népességcsökkenés (aminek munkaerőpótlásául fogadja a más kontinensekről áramló, gyakran posztkoloniális népfelesleget), másrészről a kívántnál magasabb számú, egyúttal politikai menekült-tömegeket is magába foglaló beáramlás, az integráció során keletkező társadalmi feszültségek kezelésével. Nem mondhatni, hogy a kihívásnak az érintett államok eddig eminensen megfeleltek volna. De el lehet mondani, hogy ennek később kárát is látták. Németország például az összes ezzel kapcsolatban előfordulható hibát elkövette – a belső demográfiai válság kezdeti bagatellizálásától a bevándorló mint népesedési tényező „nemzeti” elvű mellőzéséig (pl. állampolgárság évtizedekig tartó megtagadása). Pozitív példa Izrael szamariai, galileai területkiürítése – annak belátása nyomán, hogy fogyatkozásnak indult népességével nem fogja tudni biztosítani a zsidó etnikai többséget a palesztinokkal szemben.
Európának – vezető államainak és közös EU-szinten is – fel kell készülnie arra, hogy a feléje irányuló migráció övezeteinek hathatós invesztíciós és technológiai segítséget nyújtson a demográfiai túlszaporulatot kompenzáló gazdasági fejlesztéshez. A segítségnyújtás megtérülő befektetésnek bizonyulhat a migrációs roham fékezése szempontjából, ezen felül az ott található nyersanyagforrások közös hasznosítására is. E megelőző, stratégiai célkövetéstől függetlenül pedig fokoznia kell erőfeszítéseit a régi és az új migráns-tömegek szervesebb, eredményesebb társadalmi integrációja érdekében. A globalizáció-kori bevándoroltatás több évtizedes tapasztalata azt is megmutatta, hogy az integrációs felszín alatt gyakran változatlan formában őrződik tovább az eredeti identitás, hogy radikális disszimiláció formájában törjön utat magának a második és harmadik nemzedékekben. A befogadó társadalmak biztonsági, stabilitási kérdéseinek oldaláról a legerőteljesebben fogalmazódik meg a követelmény: az integrációpolitikát – az identitások sommás magánszférába utalása vagy „multikulturális” szabadossága helyett: tervszerű harmonizációjukkal – merőben új alapokra kell helyezni. E feladatsor megoldását Európa nem takaríthatja meg magának, ha meg kívánja őrizni évszázados küzdelem árán kikovácsolt, „egyetemesnek” tartott eszményeit, mert a már jelenleg is problematikus migrációs jelenséggel hosszú távon kell továbbra is együtt élnie. Fogyó népességével kontinensünk mindezzel együtt is defenzívában marad, ezért jól felfogott érdeke, hogy alapértékeinek Észak-Amerikával meghosszabbított hatókörét az USÁ-val karöltve is megerősítse: az USA világszerepe, ellentétben Európáéval, fennmarad, vagy még tovább is erősödik.
Komáromi Sándor