Az elszakadás politikája Koszovóban
Hoxhaj, Enver: The Politics of Partition in Kosovo. = Südosteuropa, 54. Jg. 2006. 3. H. 380–403. p.
Koszovó végső státusáról szóló döntés estéjén, 2005. november 4-én összeült az összekötő csoport, és papírra vetette Szerbia és az albán kisebbségek közötti etnikai és területi elválás lehetőségét. Az összekötő csoport, mely hat hatalmas országból áll (Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország, Egyesült Királyság és az Egyesült Államok), kulcsfontosságú szerepet tölt be Koszovó végső státusának meghatározásában. Az etnikai vonalak mentén történő szétválasztás lehetőségének kizárása az irányelvek köréből fontos momentum a hosszú távú békét célzó nemzetközi politikai törekvések fejlődésében. Ennek oka, hogy a szétválás nemhogy nem vetne véget a konfliktusnak, hanem további erőszakot is okozna, melynek következtében lakosság-kitelepítéssel jönnének létre etnikailag homogén területek. Koszovó kétmilliós lakosságának egy ilyen megoldás sem politikai, sem gazdasági, sem szociális szempontból nem áll érdekében etnikai sokszínűsége és nagy mérete (10 887 km2) miatt. Emellett a Szerb Állam és Koszovó albán többsége között fennálló hatalmi és területi konfliktus Koszovó és polgárai közötti ellentétté alakulhatna. Ez további kérdéseket vetne fel a nemzetközi politika balkáni szerepvállalását illetően, amely mind katonai, mind humanitárius tetteiben a volt-Jugoszlávia 1990-es évekbeli széthullása óta az emberi jogok és a többnemzetiségű társadalmak iránti elkötelezettség talaján nyugodott. Sőt, aláásná az eddig lezajlott politikai folyamatok hitelességét és eredményeit Boszniában és Macedóniában, etnikai feszültségeket keltene mind Szerbián, mind Montenegrón belül.
A tanulmány megkísérel magyarázatot adni arra, hogy mind a belső, mind a külső etnikai szétválasztás veszélyes lehet Koszovó és a Balkán számára egyaránt, és lehetséges forgatókönyvet ad a végső döntés meghozataláig. A szétválás nemhogy megoldaná Koszovó problémáit, és segítene polgárainak, de aláaknázná kormányzati működőképességét, társadalmának gazdasági fejlődését, modernizációját is.
A Szerbia és Koszovó albán többsége között fennálló hatalmi és területi konfliktushelyzet a XX. század eleji szerb terjeszkedés óta tart napjainkig. A századforduló óta ez az ellentét egy új dimenzióval gyarapodott. 1912 óta Koszovó két megoldatlan kérdéskört jelentett az albánok jogainak szempontjából: az önrendelkezés és az elszakadás volt az albán kisebbség által kívánt politikai függetlenségi törekvés középpontjában. A Szerb Állam kivonulását és a helyébe lépő „ideiglenes” ENSZ-adminisztráció szerepvállalását követően, Belgrád felhívja a figyelmet a Koszovóban élő szerb kisebbségre, és megpróbálja ebben a kérdésben is elérni, hogy az albánok esetében alkalmazott irányelveket kövessék. Koszovó elvesztését követően Szerbia átértékelte állami érdekeit, így jelenleg elsődleges célja, hogy a lehető legnagyobb területet biztosítsa magának. Amennyiben ez nem kivitelezhető, úgy a belső területi és etnikai felosztás a második lehetőség, melyben Koszovó intézményeinek szétdarabolása is szerepel a decentralizáció és a területi újjászervezés jegyében. A nemzetközi közösség ellenzi a szerb területi és politikai törekvéseket. Mindazonáltal nem zárja ki egy szerb entitás létrejöttét északon, valamint egy erős decentralizációt szerte Koszovóban. Ennek eredményeként egy „mini állam” jönne létre Koszovó új államában.
A cikk bemutatja, hogy minden szétválási forgatókönyv erkölcsi és politikai szempontból problematikusabb, mint ahogy azt gondolnánk. Hasonló követelések láncolatát indíthatná el a Nyugat-Balkánon, melyet etnikumok közti erőszak és homogén nemzetállamok létrehozására irányuló törekvések kísérnének. A történelem során lezajlott elszakadások (Írország, Palesztina, Ciprus és Bosznia) azt mutatják, hogy az elszakadás politikája gyakorta egy szétválasztó vagy maradásra kényszerítő politikává alakul. Az önrendelkezéssel ellentétben a szétválasztás lehet, hogy nem képes véget vetni a konfliktusnak, és külső hatalmak hosszasan kényszerülnek részt venni benne. A katonai beavatkozás és az ideiglenes kormányzatok nem lesznek képesek kivonulni a térségből. A szétválasztás etnikai államok létrejöttének kívánságához ad táptalajt, ami több évtizednyi instabilitást hozna egy krónikusan kiszámíthatatlan térségbe, és még több katonai és biztonsági erőt követelne a béke fenntartása. Nem Koszovó függetlensége, hanem elszakadása eredményezne a Balkán etnikai csoportjainak körében egy dominó-effektust. A függetlenség mindazonáltal nem jelentené azt, hogy egy heterogén nemzeti közösség etnikailag homogénné váljon. Szükségessé tenné lakosságok és területek cseréjét, valamint a határok módosítását. Egy ilyen megoldás olyan helyzethez vezetne, amelyet a nemzetközi közösség a jugoszláv összeomlás kezdete óta megpróbál elérni, nevezetesen igyekeznek a kiszámíthatóságot és a stabilitást elhozni a Nyugat-Balkánra, melyek szükségesek a reformokhoz, az Európai Uniós integrációhoz és multikulturalizmushoz.
Bosznay Csaba