Csiszár Rita

A kétnyelvű családi kommunikáció különböző típusai a migráns eredetű bécsi magyar diaszpóra és az alsóőri (Burgenland) őshonos magyar kisebbség körében

A kisebbségi anyanyelv átörökítésében kulcsfontosságú szerep hárul a családra mint a legfontosabb szocializációs ágensre, ahol a gyermek az adott kétnyelvű közösség, valamint az azt körülvevő tágabb társadalmi környezet nyelvhasználati szabályait és azok helyes alkalmazását elsajátítja (vö. Réger, 2002 [1990]: 11; Kiss, 1995: 86). Egyúttal a család – mint intim szféra – azt a nyelvhasználati színteret is jelöli, „amelyben a beszélők a külvilág kontrollja nélkül elméletileg szabadon dönthetnek a nyelvhasználatról” (Bartha, 1993: 71, vö. Egger, 1994: 65–6). A kisebbségkutatással foglalkozó szakemberek szerint azonban a 20. században bekövetkezett társadalmi-gazdasági folyamatok hatására a többségi környezetben élő őshonos eredetű kisebbségi család egyre kevésbé képes ezt az elsődleges nyelvi szocializációs feladatát ellátni. Ez a tendencia pedig a kisebbségi nyelvátadás lehetőségeinek beszűküléséhez vezet (pl. Imre, 2002: 69–94; Borbély, 2002; Szarka, 1999: 4). Hasonló a helyzet a migrációs eredetű diaszpórák esetében is; kivételnek számítanak azok a közösségek, ahol a nyelvváltás három generációt meghaladó idő alatt zajlik le. Sőt, olyan dokumentált esetet is ismer a szakirodalom, ahol már az „első generációs” szülők sem adják tovább anyanyelvüket gyermekeiknek, így a nyelvcsere két generáció alatt lezajlik (vö. Hoffmann, 1991: 188; Clyne, 1982).

Az alábbi tanulmány a családi nyelvhasználatra összpontosítva arra keresi a választ, hogy a vizsgálat látóterébe került, Ausztriában élő magyar családok esetében milyen tipikus kommunikációs elrendezések figyelhetők meg a tagok között, továbbá, hogy ezek a modellek miképpen járulnak hozzá a közösségben a nyelvcsere, illetve a nyelvmegtartás folyamatához. Vajon az Osztrák Köztársaságban élő magyarok két nagy csoportjában, [1] a migrációs eredetű bécsi diaszpóra különböző hullámaiban, valamint a burgenlandi Alsóőrben [2] élő őshonos magyarság soraiban mennyire képes a család betölteni a kisebbségi anyanyelv megőrzésében neki szánt fontos szerepét? Tapasztalhatók-e jelentős eltérések e tekintetben az Alsóőrben élő [3] magyarok, illetve a bécsi magyarok – pl. a kivándorlás ideje, oka és a kibocsátó ország alapján – rendívül heterogén csoportjai között?

A fővárosban élő migráns diaszpóra nagyfokú belső rétegzettsége miatt az elemzés tárgyát a helyi magyarság két legnépesebb migrációs hulláma alkotja; az 1956-os forradalom idején, valamint az 1980-as évek végén Ausztriában letelepedett csoportok első és második generációja. Ugyanakkor, a rendszerváltás körüli években Ausztriába érkezett magyarok sem képeznek homogén közösséget; két legnagyobb csoportjukat a Magyarországról és az Erdélyből érkező migránsok alkotják. Felmerül tehát a kérdés, hogy a családi kommunikációnak vannak-e olyan helyzet-specifikus vonásai, amelyek az osztrák fővárosban élő magyar diaszpórán belül csak az „ötvenhatosokat”, a nyolcvanas évek magyarországi magyarjait, illetve az „erdélyieket” – a csoportok külső megnevezéseit alkalmazva – jellemzik.

A terepmunka során gyűjtött információkat felhasználva a családi kommunikáció különböző modelljeinek létrehozására teszek kísérletet. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek az elrendezések (i) minden esetben a prototipikus nyelvválasztást modellezik, tehát jelöletlen helyzetekre vonatkoznak, [4] azt mutatják meg, hogy a család tagjai otthoni környezetükben, közvetlen családtagjaik jelenlétében általában melyik nyelvet használják egymással folytatott kommunikációjukban; és (ii) bár a különböző modellek hasznos és rengeteg tanulsággal járó elvonatkoztatások, a gyakorlat sokszínűségét teljes egészében mégsem képesek megragadni.

Házastársak közötti kommunikáció

A házastársak közötti kommunikáció során a nyelvválasztást leginkább az határozza meg, hogy a társak nyelvi kompetenciájának összege melyik nyelv esetében nagyobb. Különösen igaz ez a megállapítás a vegyes házasságban élőkre, ahol – az osztrák partner magyar nyelvi kompetenciájának hiányában – a házastársak közös nyelvévé szinte automatikusan a német válik. Az általam vizsgált mintában (és interjúpartnereim ismeretségi körében) a vegyes házasságban élők – egy kivétellel [5] – mindig az államnyelvet választották.

Az első generációs magyar anyanyelvű adatközlők jelöletlen helyzetekben minden esetben magyarul beszélnek egymással függetlenül attól, hogy mikor vándoroltak ki Ausztriába, illetve, hogy az anyaországból vagy Erdélyből származnak-e. (A fenti „szabály” alól bécsi interjúpartnereim között egy kivételre leltem. [6] )

Alsóőrben a házastársak magyar anyanyelve önmagában még nem jelent biztosítékot arra nézve, hogy egymás között is a kisebbségi nyelvet használják; az anyanyelv és a ténylegesen használt nyelv összefüggésében – a nyelvválasztás más színtereihez hasonlóan – a kor [7] a legmeghatározóbb változó a burgenlandi kis faluban. Az 1950-es évek második felétől kezdődően született párok egymással általában vagy az általuk „vegyesnek” nevezett kevert nyelvet vagy a német nyelvet beszélik. Szüleik generációjában (az 1920/30-as évek szülöttei) az azonos alaphelyzet – mindkét fél magyar anyanyelvű és alsóőri születésű is egyben – a magyar nyelv házastársak közötti használatát eredményezte. Gyermekeik házassága esetében (kb. az 1970 után születettek) már egyöntetűen a német nyelv használatos. Egy 1931-es születésű férfi így szól a feleségével használt nyelvről:

„Áprilisban lesz 52 éve, hogy együtt vagyunk. Egy szót, egy szót nem beszéltünk mi még egymással németül. Mi ezt természetesnek lássuk, hogy ez úgy van. De egy szót se, még azt se, hogy komm her <komm her = gyere ide>, vagy micsoda. Az nem jön ki a számon. Az viszont van, hogy az unokámnak, vagy a lányunknak mondjuk németül, hogy gyere ide, vagy mit tudom én, ha éppen úgy csúszik ki.” (A1931-F-10)

Vegyes házasság esetén – a bécsiekhez hasonlóan – ma a házastársak közötti kommunikáció nyelve kizárólag a német. A többségi nyelv kizárólagos használata a házastársak között egészen az 1970/80-as évekig nem volt ilyen automatikus. Ezt megelőzően a faluba feleségnek érkezett német nyelvű asszonyok kevés kivétellel jól elsajátították férjük nyelvét, [8] és ezt alkalmazták is a családi kommunikáció különböző viszonylataiban. [9] Ugyanakkor, az 1910/20-as években született, fiatal alsóőri házasok is már mindkét nyelvet használták egymással abban az esetben, ha mind a feleség, mind pedig a férj vegyes házasságból származott.

„Itt sokan vannak, akik idegen faluból, hogy tiszta németek voltak, jól tudnak magyarul. Azok mind megtanultak magyarul. (…) Az az asszony [az adatközlő a szomszéd házra mutat] is nem innétvalósi, az is jól tud magyarul, de nem beszélt az sohasem. De a másikak, valamelyiken meg sem tudni, hogy ő valaha németül beszélt. Mindenegyik nem, olliknak elejbe üt az a német szó.” (A1927-N-11)

„Az apósom az igazi magyar bajszos ember volt. Az anyósom az meg Bad Tatzmannsdorfból származott. De ott igazba úgy volt, hogy az apósom magyarul beszélt, az anyósom meg németül jobban. De ő megtanult itt magyarul Felsőőrbe jól. De hát azok úgy beszéltek jobban, papa hát az magyarul, mama meg németül válaszolt. Megértették. Náluk mind a kettő bent volt, minden egyik.” (A1927-N-12)

Szülő-gyermek kommunikáció

A bécsi és az alsóőri kétnyelvű közösségek családi kommunikációját vizsgálva egymástól alapvetően eltérő elrendezésekkel találkoztam. A kutatás során feltárt különböző kétnyelvű szocializációs és kommunikációs mintákat négy szempontcsoport figyelembevételével csoportosítottam:

a szülők anyanyelve;

a szülők által választott nyelv a gyermekeikkel való kommunikáció során;

a gyermekek által választott nyelv a szülőkkel történő interakciók alkalmával;

a házastársak egymással való kommunikációjának szokásos nyelve.

A fenti négy változónak, vagyis a nukleáris családot alkotó családtagok nyelvválasztási stratégiájának függvényében a mintában különböző családtípusok különböztethetők meg. Az így kapott modellek abban térnek el a Harding és Riley (1986), valamint Romaine (1995) által felállított kategóriáktól, hogy a szülők nyelvi státusán, a szülői nyelv(ek) és a közösségben használt domináns nyelv viszonyán, valamint a szülők által alkalmazott kommunikatív stratégián kívül (vö. Bartha, 1999: 169) további két fontos szempontot is figyelembe vesz: a gyermekek nyelvválasztását a szüleikkel való családi kommunikáció során, továbbá a házastársi kommunikáció nyelvét.

Az egyes típusok ismertetésénél – a könnyebb átláthatóság miatt – különbséget teszek a között a két helyzet között, amikor (I.) mindkét szülő anyanyelve a kisebbségi nyelv (magyar), illetve amikor (II.) a vegyes házasságban élő szülők közül az egyik anyanyelve a kisebbségi nyelv (magyar), a másiké a közösség domináns nyelve (német).

I.) Magyar anyanyelvű szülők esetében a családi kommunikáció különböző fajtái az alábbiakban foglalhatók össze:

szülők  >          gyermek:          magyar
gyermek           >          szülő:    magyar a magyar mint családnyelv
szülők egymás között:  magyar

szülők  >          gyermek:          magyar
gyermek           >          szülő:    német   a magyar mint aszimmetrikus családnyelv
szülők egymás között:  magyar

szülők  >          gyermek:          magyar/német
gyermek           >          szülő:    magyar/német   kevert családnyelv
szülők egymás között:  magyar/német

szülők  >          gyermek:          német
gyermek           >          szülő:    német   magyar mint a házastársak nyelve
szülők egymás között:  magyar/német

A magyar mint családnyelv

Ebbe a kategóriába azok a családok sorolhatók, amelyekben az azonos anyanyelvű szülők gyermekükkel és egymással is csak a saját anyanyelvükön kommunikálnak, és ezt a nyelvet használják a gyermekek is a szülőkkel folytatott interakcióikban. A családban használt kisebbségi nyelv eltér a közösség domináns nyelvétől. Ezt az elrendezést a szakirodalom Romaine (1995) elnevezése óta „nem domináns otthoni nyelv közösségi támogatottság nélkül” (valamint az eset első dokumentálója révén Haugen-féle család) néven ismeri, és az emigráns, valamint őshonos kisebbségi kétnyelvűség egyik sajátosságának tekinti. Fent felsorolt jellemzői miatt a továbbiakban erre a kommunikációs típusra, „a magyar mint családnyelv” kifejezéssel hivatkozom.

Kisebbségi helyzetben ez a típus kedvez leginkább a nyelvmegőrzésnek, hiszen a gyermekek is aktív nyelvhasználókká válnak, és kompetenciájuk lehetőséget teremthet számukra a kisebbségi anyanyelv későbbi használatára, esetleg továbbadására. Ugyanakkor, a magyarnak családnyelvként való használata szükséges, de nem elégséges feltétele az anyanyelvi repertoár teljes körű kialakulásának, ugyanis a családi kommunikáció során gyakran csak az informális regiszterek épülnek ki.

Bartha (2002) a New Brunswick-i magyar közösségben a szülői attitűdöknek és a családi kommunikációs stratégiáknak a gyermekek individuális kétnyelvűségével való kapcsolatát elemezve a szülői nyelvi viselkedésnek ezt a típusát autoritatív stratégiának nevezi. A megnevezés onnan ered, hogy a szülő akkor is a kisebbségi nyelvet használja, ha ez a kódváltás interakcionális szabályainak sorozatos megsértésével és tekintélyközpontú nevelési elvek érvényesítésével jár.

Az általam vizsgált minta részben igazolja a szerző megfigyeléseit; a magyar mint családnyelv stratégia alkalmazásakor előfordul, hogy a szülők különböző kényszerítő körülményekkel élnek a nyelvi nevelés során. Erről tanúskodik egy kétgyermekes (értelmiségi) erdélyi édesapával készített interjú következő részlete:

„Az emberek általában igyekeznek megtartani szépen beszélni magyarul. Inkább a gyerekeknél □□□ nálunk is volt egy ilyen fázis. Oda kellett figyelni. Ha németül mondták, leállt a beszélgetés □□□ ez hogy’ is van magyarul? Itt a négy falon belül németül beszélni nem volt szabad. Negyedik-ötödik osztály körül át-átváltottak németre, nem úgy kint, amikor közöttünk voltak, hanem, amikor kettesben voltak. Volt büntetés is; TV-től való eltiltás □□□ amivel meg lehetett húzni nekik a csíkot.” (WG1-8EF-7)

Egy Ausztriában felnőtt erdélyi származású lány – aki jelenleg vezető pozíciót tölt be a cserkészetben és más magyar szervezetben is – így emlékszik vissza a családi kommunikációs norma megsértésével járó büntetésre:

„Szüleim hallgatóztak az ajtóba és jöttek be, ütötték a fejünket, hogy „magyarul beszéljetek lányok!” A szülő mennyire figyel oda. A neveléstől függ. Az ember mennyire neveli bele a gyerekébe, hogy fontos az, hogy tudjon magyarul, hogy magyar társasághoz tartozzon, a népe történetét tudja”. (WG1-8EF-9)

Ugyanakkor, több első- és második generációs adatközlő elmondása szerint a magyar családnyelv hosszú távú fenntartásához nem kellett semmiféle büntetéshez folyamodniuk, ui. a gyermekek számára ez jelentette a természetes helyzetet, és nem tettek kísérletet a „családi nyelvpolitika” megváltoztatására.

„A gyerekeim itt nőttek fel, mi otthon mindig magyarul beszéltünk és beszélünk most is, sőt meg sem próbáltak németül beszélni, de ők is □□□ valahogy egy ellenállást tapasztaltam □□□ szívesen választják ketté ők is. Hogy otthon magyar legyen a szó (…).”(WG1-8MF-10)

„Én énrólam tudom, hogy én ezt nem próbáltam meg, vagy legalábbis nem hiszem, hogy megpróbáltam volna. És a Zoliról sem emlékszem, hogy ezt megpróbálta. Szerintem azt, még azt senki sem kérdőjelezte meg, hogy otthon magyarul beszéljünk és az egyszerűen □□□ és ha már egyszer nekem van gyerekem, akkor én is megpróbálok vele magyarul beszélni,  mert akkor a rokonokkal hogy beszél különben magyarul?” (WG2-F-2)

A migrációs eredetű diaszpóra mindegyik hullámában találhatók olyan családok, akik e szerint a kommunikációs elrendezés szerint élik mindennapjaikat; a nyelvi viselkedés szempontjából erősen polarizált ötvenhatos kivándorlók közül különösen az önmagukat politikai menekülteknek vallókat jellemzi ez a stratégia. Szintén nagyon elterjedt kommunikációs módozatnak találtam az 1980-as években Magyarországról kivándoroltak között is. Az általam vizsgált erdélyi családoknak pedig mindegyike ebbe a modellbe illeszthető. Ők a magyar családnyelv használatát a bécsi magyarok közösségén belül önmagukkal azonosítják; tipikusan és szinte kizárólag az erdélyiekre jellemző nyelvhasználatnak tekintik. Ezt támasztják alá a következő interjúrészletek.

„Az erdélyi családokban otthon csak magyarul beszélnek.” (WG1-8EF-4)

/Az Erdélyi családokban Cs.R./ „(…) Jobban figyelnek arra, hogy az a gyerek tényleg tanuljon meg magyarul, mert a magyarországi magától értetődőnek veszi, mivel úgyis hétvégén megyünk haza. Bennük van, hogy amit tiltottak, annál jobban csinálja az ember. Egyetlen túlélésünk az volt, hogy magyarul beszélünk.” (WG1-8EN-6)

Jóval ritkább a magyar mint családnyelv alkalmazása az őshonos kisebbség körében. Ez a múltban rendkívül elterjedt kommunikációs minta manapság az idősebb nagyszülői korosztály és középkorú gyermekeik családi kommunikációjára a legjellemzőbb. Azokban a családokban, ahol a gyermekek az 1960-as évek végén, illetve az 1970-es évek elejét követően születtek – a faluban kivételnek számító egy helyi családtól eltekintve – már nem találkozhatunk ezzel a modellel. A fiatalabb generáció közül az a néhány család alkalmazza ezt a kommunikációs mintát, akik Magyarországról, valamint Erdélyből érkeztek a közösségbe.

„Sajnos a szüleim már meghaltak, édesanyám még csak most két éve, de hogyha én a szüleimhoz elmentem, mi nem laktunk egy házba, de itt Alsóőrben is voltak szüleim, és én a szüleimhez elmentem, CSAK □□□ akkor eszembe sem jött volna, hogy ott németül beszéltem. Mondom, nálam az az elképsz…, elképzel □□□ Hogy mondják Unvorstellbar <Unvorstellbar =elképzelhetetlen>? Hogy én a szüleimmel németül.” (…) „Két öcsém van. Mind a kettő, mind a kettőnek van felesége, mind a kettő, mind a két feleség nem tud egy szót sem. És ő is beszélt pont úgy, hogyha jött, hazajött Alsóőrbe a szüleimhoz csak magyarul, vagy hogyha énhozzám jön, csak mi magyarul beszélünk, de odahaza ott egy szót se.” (A1956-F-8)

2. A magyar mint aszimmetrikus családnyelv

A második esetben a szülők szintén kisebbségi nyelven beszélnek egymással, és gyermekeiket is így szólítják meg, ám a gyermekek a szülőkkel való kommunikációjukban az államnyelvet választják. A gyermekek a nyelvválasztásukban megnyilvánuló aszimmetria miatt – bár kiváló passzív nyelvismeretre tehetnek szert – többségében nem válnak aktív nyelvhasználókká, így a későbbiekben a kisebbségi anyanyelv továbbadójává sem (vö. De Houwer, 1999: 75).

Ez a szituáció többnyire a magyar családnyelvi elrendezésből alakul ki a gyermek iskolába kerülésének ideje táján. A többségi nyelvben egyre növekvő kompetenciával párhuzamosan a gyermek kísérletet tesz arra, hogy megváltoztassa a családban addig érvényben lévő kommunikációs normákat; áttér a többségi nyelvre, és ezt részesíti előnyben szüleivel való kommunikációjában is. Egyes családokban ez a stratégia – leginkább a szülők közbelépésének köszönhetően – csak átmenetileg funkcionál, és a gyermek visszatér az anyanyelv használatára (1. számú modell), míg más esetekben a helyzet állandósul. Az aszimmetrikus családnyelvi stratégia egyaránt kialakulhat fokozatosan vagy hirtelen.

Ez a nyelvcsere irányába mutató modell viszonylag elterjedt az ötvenhatos migránsok között, és kisebb arányban, de találkozhatunk vele az 1980-as évek második felében Magyarországról érkezett magyar családoknál is.

A magyar mint aszimmetrikus családnyelvi modell a szülők és gyermekek kommunikációjában viszonylag ritkán fordul elő az alsóőri kétnyelvű beszélőközösségben. Ez az elrendezés leginkább a nagyszülők/dédnagyszülők és unokák nyelvi viselkedésére jellemző (vö. Gal, 1979: 110).

„Aztán, amikor a kislány annyira volt, hogy kezdett beszélni, az nem is tudott magyarul beszélni. De akkor a mamám odament, a mama megértette, de a mama nem tudta neki mondani németül, aztán mindig akkor a mama mindig mondta neki, én nem értelek. Akkor mindig jött énhozzám, hogy hogyan mondja a nagymamának. (…) Én mindig magyarul, most is. Pedig ő igen szépen beszél magyarul, azért ő inkább németül beszél most is énvelem. Én is megértem, meg ő is megérti.” (A1927-N-11)

3. Kevert családnyelv

Ebbe a kategóriába azok a családok sorolhatók, amelyekben a családtagok egymással minden viszonylatban mindkét nyelvet használják; a szülők egymás közötti kommunikációjuk során éppúgy keverik és váltogatják a nyelveket, mint a gyermekekkel való interakció során. A Bartha által interakció-központú stratégiának nevezett modellben általában a téma határozza meg az aktuális nyelvválasztást. „A téma szerinti választás stratégiája minden olyan kétnyelvű helyzetben természetes, amikor a beszélő az egyes nyelveket eltérő kontextusokban sajátította el, így egy-egy adott fogalom mentális szótárbeli reprezentációja vagy csak az egyik nyelven létezik, vagy ha mindkettőn, másik nyelvi előhívása hosszabb időt venne igénybe” (2002: 126)

„Minden esetre a szüleimmel beszélek, az □□□ nagyon sokszor előfordul, hogy elkezdünk magyarul beszélni, utána nem jut egy szó eszembe, akkor németül mondom, és akkor németül beszélgetünk tíz percig, és akkor megint egy magyar jön, és akkor megint magyarul. Tehát egy óra folyamán tizenötször  változik a nyelv. Ez legtöbbször így volt, hogy □□□ egy részt németül, egy részt magyarul beszélgettünk. (…) Szülők, ha egymással beszélnek, akkor is egyszer németül egyszer magyarul, de azt hiszem többször még magyarul. Jól tudnak, már akkor is perfekt tudtak. Ők nagyon jól beszélnek németül és nincs probléma vele, hogy magyarul vagy németül beszéljenek.” (WG1-56MF-2)

Az általam vizsgált mintában két családnál találkoztam ezzel a nyelvhasználati stratégiával; egyik esetben a sváb származású szülők titokban már Magyarországon is németül beszéltek egymással, amit aztán 1956-os kivándorlásuk „legalizált”. Ausztriába kerülve gyermekükkel azért kezdtek el németül beszélni, hogy mielőbb megtanulja a többségi nyelvet. [10] A másik esetben az 1980-as években feleségként Ausztriába kerülő fiatalasszony növekvő némettudásával párhuzamosan – az osztrák apa határozott kérésére – egyre nagyobb arányban használta a németet azóta már felnőtt gyermekével. Az egy évtizede bekövetkezett válás ellenére az egyedülálló édesanya azóta is kevert nyelvet beszél fiával. [11]

Úgy tűnik, a stratégia működőképességének feltétele, a szülők magas államnyelvi kompetenciáján kívül, a többségi nyelvhez fűződő pozitív attitűdök és az a meggyőződés, hogy a többségi nyelv megfelelő ismerete rendkívül fontos az egyén számára.

A bécsi mintával ellentétben ez a kommunikációs módozat viszonylag elterjedt a burgenlandi Alsóőrben. Az ötvenes korosztályhoz tartozó megkérdezettek és azok rokonai közül többen ezt a nyelvhasználati módozatot követik nukleáris családjukban, abban az esetben, ha az anyanyelvnek az átlagos beszélőnél fontosabb szerepet tulajdonítanak. A magyar nyelv jelenléte a középkorú és annál fiatalabb megkérdezettek családjaiban – a nagyszülőkkel folytatott kommunikáció kivételével – feltételezi a kisebbségi nyelvvel szembeni pozitív attitűdöt és a szülőknek a helyi közösséggel szembeni – többnyire a társadalmi munkának különböző formáiban is megnyilvánuló – elkötelezettségét. A felsőőri kétnyelvű gimnázium egykori tanulójának válasza arra a kérdésre, hogy milyen nyelvet használ a szülőkkel folytatott kommunikáció során, így hangzik: „Kevert, egyszer magyarul, egyszer németül.” (A1985-F-1)

4. A magyar mint a házastársak nyelve

A negyedik elrendezésben a kisebbségi nyelv kizárólag a házastársak közötti kommunikációban használatos, minden más családi relációban kizárólag a többségi nyelv a norma. Ebből következően, erre a családmodellre hivatkozva a későbbiekben a magyart mint a házastársak nyelvét fogom használni. A nyelvi szocializációnak ez a típusa biztosan egygenerációs kisebbségi nyelvhasználatot eredményez, hiszen a gyermekek otthon nem sajátítják el szüleik anyanyelvét.

Ezzel a családi kommunikációs mintával kizárólag ötvenhatos családoknál találkoztam, akik így szerettek volna mielőbb „beilleszkedni” új osztrák környezetükbe, esetleg megkímélni gyermekeiket a kétnyelvűség negatív következményeitől. Ebben a modellben a szülők közötti kommunikációnak két válfaja ismeretes; az egyik esetben a házastársak a kisebbségi anyanyelvükön kommunikálnak egymással a gyermekek előtt, míg a másikban a gyermekek jelenlétében csak az államnyelvet használják, és „este, amikor már a gyerekek lefeküdtek, a hálószobában magyarul suttognak.”

Tudomásom van több olyan esetről is, amikor a szülők hivatalos személyek (főképpen pedagógusok, esetleg menekültügyi hivatalnokok) tanácsára tértek át a kisebbségi nyelvről az államnyelvre, hogy gyermekeik számára megkönnyítsék a többségi nyelv megtanulását és későbbi iskolai, illetve munkahelyi előmenetelét (vö. Romaine, 1999: 61–73; Szépfalusi, 1992: 125). A nyelvvesztés – közösségi szinten pedig a nyelvcsere – irányába mutató tényező jelenlétére az ausztráliai bevándorlási politika kapcsán Kovács (2005: 75) is felhívja a figyelmet.

Alsóőrben a családi nyelvhasználatnak ez a módozata ismeretlen.

II.) A vegyes házasságok létrejöttének hátterében objektív és szubjektív tényezők egyaránt állhatnak; a közösség kis létszáma sok esetben nem teszi lehetővé az endogám házasságok létrejöttét, ugyanakkor az exogám kapcsolatok nagyarányú megnövekedése a közösség értékrendszerében bekövetkező változást is jelezheti (vö. Gal, 1978). A vegyes házasságok során a családban használt nyelv(ek) kiválasztásában Siguan (1980) szerint a legmeghatározóbb faktor a házaspár lakóhelye; ui. hosszú távon a párok többsége ezt választja a kommunikáció közös nyelveként. A szerző további fontos tényezőnek tekinti, hogy (1) milyen a két nyelv egymáshoz viszonyított presztízse; (2) a beszélők milyen mértékben szolidárisak a kisebb presztízsű vagy a közösségben kevésbé használatos nyelvvel; illetve (3) miként alakulnak a közösségben a nemi szerepviszonyok. A szakirodalomban konszenzus mutatkozik abban a tekintetben is, hogy a családon belül a legmagasabb presztízsű nyelvnek van a legnagyobb esélye a túlélésre (Mougeon-Beniak, 1992: 296–97).

A nemzetközi és a magyar szakirodalom az etnikai exogámiát egyaránt mint a nyelvcsere egyik meghatározó faktorát tartja számon (pl. Fasold, 1984: 18; Appel & Muysken, 1987: 35; Clyne, 1981: 67, 105; Romaine, 1994: 54. Edwards, 1994: 10). A vegyes házasság és a gyermekekkel használt nyelv kérdésének tárgyalásakor ugyanakkor fontos, megválaszolásra váró kérdés, hogy melyik házastárs képviseli a többségi nyelvet. Az európai és angolszász kultúrkörben általában nagyobb az esély a kisebbségi nyelv átadására, ha annak hordozója az anya. Ugyanakkor ennek ellenkezőjére is találhatunk példát; Siguan (1980) szerint azonos feltételek esetén a nyelvátadásban az apa anyanyelve a döntő. Mirnics a szerb–magyar házasságokat vizsgálva szintén arra a következtetésre jutott, hogy „általában a gyermeket az anya is az apa nyelvén fogja tanítani és iskoláztatni, még akkor is, ha magyar nyelvi kultúrája és fogalomgazdagsága esetleg jóval nagyobb, mint a férjéé” (1994: 123–4).

A vegyes házasságok általam vizsgált eseteiben – amikor az egyik szülő anyanyelve a kisebbségi nyelv (magyar), a másiké a közösség domináns nyelve (német) – a családi kommunikációnak leggyakrabban az alábbi két elrendezésmódja [12] figyelhető meg a mintában:

szülő1 (magyar anyanyelvű)      >          gyermek:          magyar
szülő2 (német anyanyelvű)        >          gyermek:          német

gyermek           >          szülő1:  magyar „egy személy-egy nyelv” elve
gyermek           >          szülő2:  német
szülők egymás között:  német

szülő1 (magyar anyanyelvű)      >          gyermek:          német
szülő2 (német anyanyelvű)        >          gyermek:          német

gyermek           >          szülő1:  német   a német mint családnyelv
gyermek           >          szülő2:  német
szülők egymás között:  német

Az „egy személy–egy nyelv” elve

Az 5. számú elrendezés megegyezik a szakirodalomban Ronjat-féle család néven ismert kétnyelvű szocializációs modellel, ahol a különböző anyanyelvű szülők mindegyike saját anyanyelvén kommunikál gyermekével születése óta. A családban a nyelvi szocializáció a Grammont formának [13] nevezett egy személy–egy nyelv elve (Romaine, 1995:183, Döpke, 1992) alapján folyik, amikor is a gyermek mindkét szülővel azok anyanyelvén kommunikál. Ebben a modellben az egyik szülő nyelve megegyezik a környezet nyelvével, amely egyben a szülők között használt közös nyelv is.

Általában tudatos tervezést és kölcsönös megállapodást feltételez ennek a stratégiának az alkalmazása, hiszen a többségi nyelvet beszélő osztrák szülő a legritkább esetben rendelkezik olyan magyar nyelvi kompetenciával, ami lehetővé tenné, hogy a családon belül ne jöjjenek létre ún. „kommunikációs szigetek” (Kim, 1993: 59), amelyek a német nyelvű családtagnak a kommunikációból való állandó kizárását eredményeznék. Komoly erőfeszítéssel jár az egy személy–egy nyelv elvének megvalósítása annak a második generációs (ötvenhatos szülők gyermeke) adatközlőmnek is, aki négy gyermekét így próbálja/próbálta meg kétnyelvűen felnevelni. A magyarul nem beszélő férj ugyanis igényli, hogy a jelenlétében elhangzottakat a feleség a megnyilatkozást követően azonnal németre fordítsa.

Bár mindegyik migrációs hullámhoz tartozó családban (erdélyiek kivételével) van példa a Grammont-formula alkalmazására, a stratégia az 1980-as évek második felében (és még később) Magyarországról kivándorolt személyekre a legjellemzőbb. Adatközlőim véleménye szerint csak abban az esetben lehet ezzel a kommunikációs formával találkozni, ha a szülők közül az anya beszéli a kisebbségi nyelvet. Bár sem az interjúalanyok között, sem pedig kiterjedt ismeretségi körükben nem sikerült olyan vegyes házasságot találni, amelyben az apa kisebbségi anyanyelve a családon belül átadásra került volna, az anya kisebbségi anyanyelve sem garantálja a magyar nyelv továbbadását a következő generációnak. A bécsi mintában szereplő négy vegyes házasságban élő feleség közül mindössze egy másodgenerációs édesanya használja a német mellett a magyart is a gyermekeivel történő kommunikációban.

Az alsóőri őshonos lakosság vegyes házasságot kötött tagjai esetében nincsen olyan család, amely az egy személy–egy nyelvét alkalmazná gyermekei nyelvi nevelése során, függetlenül attól, hogy az apa vagy az anya képviseli-e a kisebbségi nyelvet. (Ugyanezt a megfigyelést tette 1973-ban Gal (1979: 107) felsőőri terepmunkája során.)

A német mint családnyelv

Az utolsó modell (6. számú) esetében a szülő–gyermek, gyermek–szülő, valamint a szülő–szülő nyelvválasztásának viszonylatában egyaránt csak a többségi nyelv használatos. Ez a családi kommunikációs típus nem is tekinthető kétnyelvű nevelési formának, hiszen a gyermek nem kerül kapcsolatba a kisebbségi nyelvvel. Ez az elrendezés a kisebbségi nyelv egygenerációs nyelvvé válását eredményezi, és elterjedése a legrövidebb úton közösségi nyelvcseréhez vezet.

Bartha – a már hivatkozott New Brunswick-i kutatása során – azt a kommunikációs stratégiát, amikor a szülők kizárólag a többségi nyelven beszélnek gyermekeikkel, integratív stratégiának nevezte el. A szerző megfigyelései szerint az angol nyelv választása „összefügg a szülők saját nyelvtanulási előtörténetével, sokszor nehézségével. […] olyan szülők alkalmazzák, akik többsége nagyon jól, de mások számára is jól érzékelhető akcentussal beszél angolul” (2002: 126).

A német mint családnyelv kizárólagos használata kétségtelenül az ötvenhatban érkezett, a többségi társadalomból házastársat választó személyek esetében a legelterjedtebb, [14] de nem ismeretlen az 1980-as évek magyarországi migránsainak esetében sem. Gyakori előfordulása miatt adatközlőim a vegyes házasságot egyöntetűen a német családnyelvnek a 6. számú modellben leírtak szerinti használatával azonosítják.

„Az 56-os második generáció egyáltalán nem is beszél magyarul. Apuka tevékeny, de a gyerekek nem beszélnek. Vegyes házasság, nem volt odafigyelés.” (WG1-8EF-7)

            Alsóőrben jelenleg a német családnyelv jelenti a vegyes házasságra adott „nyelvi választ”: Az exogám házasság nyelvi hatása után érdeklődve a tipikus felelet így hangzik: „A vegyes házasságban már csak németül.” (A1985-F-1) A középkorú és annál fiatalabb magyar anyanyelvű szülők – anyák és apák egyaránt – gyermekeikkel is a többségi nyelvet használják az exogám házasságokban.

(…) „kezdődtek a vegyes házaspárok is. A vegyes házaspárnál én előttemi generációnál lehet mondani, hogy azok megtanultak még magyarul, ha törötten is beszélte, megérteni biztos megértette legtöbbje, persze biztos volt egy-kettő, aki nem. Legtöbbje az megtanult és a □□□ mennél fiatalabbak lettek, annál kevesebben tanulták meg a magyar nyelvet. Inkább az itteni család átvette a német a németet. (…) Vagy a most nem kell a fiatalasszony, vagy a fiatalember, akár az egyike német, az ö könnyen ööö, hogy mondják? Magának könnyen csinálta, és nem hajlandó volt, vagy nem hajlandó megtanulni azt a nyelvet, [a magyart] amit a házastársa tud.” (A1961-F-6)

„A fiataloknál most már nagyon nehéz, mert majd minden második házaspárnak vagy német a férje, vagy német felesége van, na most akkor már a gyerekek is.” (A1927-N-12)

A legidősebb nagyszülői generáció (80 éves kor körüliek) fiatalsága idején a többségi nyelvű házastársnak nemcsak magyarul kellett megtanulnia, de a nyelvet – a magyar anyanyelvű anyóssal, illetve apóssal egy háztartásban élve – házastársa szülein és annak rokonain kívül saját gyermekeivel is használnia kellett. Olyan esetekről is tudomásom van, ahol a faluban élő német anyanyelvű édesanya a mai napig főként magyarul beszél immár középkorú gyermekeivel:

„Én édesanyámmal is magyarú beszélek főleg, mert hát mondom mindent megért, meg hát beszélni is tud. Német ajkú, de már itt él, majdnem 50 évig. És hát már alsóőrinek látom, vagy úgy.” (A1961-F-5)

Ugyanakkor már a 19. század elején is kisebb elvárást támasztottak a magyar nyelv családon belüli kizárólagos használatával kapcsolatban az újonnan érkezett német nyelvű családtaggal szemben, amennyiben alsóőri új családjában jövendőbelijének egyik szülője maga is vegyes házasságból származott. Ebben az esetben a fiatalasszony férje szüleivel és saját gyermekeivel a magyar mellett a németet is használ(hat)ta.

A szülői stratégiák szerepe a gyermeki kétnyelvűségben

A fenti hat modell keretében alkalmazott kommunikációs stratégiák különböző mértékben járulnak hozzá a gyermeki kétnyelvűség kialakulásához és fenntartásához, azon keresztül pedig a közösségi kétnyelvűség stabilitásához. A nyelvi input mennyisége és intenzitása szempontjából a két szélsőséget az első, illetve az utolsó elrendezés képviseli. Legjobb eredménnyel a magyar mint családnyelv (1. modell) esetében számolhatunk; ez a stratégia a leghatékonyabb a nyelvcserével szemben. L1 elsajátítására L2 környezetben a német mint családnyelv választása esetén (6. modell) egyáltalán nincs lehetőség. A kétnyelvűség vegyes házasságban is sikeresen kialakítható, és szintén hozzájárulhat a közösségi kétnyelvűség fenntartásához, amennyiben a szülők közül a kisebbségi anyanyelvvel rendelkező saját nyelvét használja gyermekével, és azok is így beszélnek hozzá (vö. De Houwer, 1999). Azokban a családokban viszont, ahol a kommunikáció során kizárólag a szülők használják aktívan a kisebbségi anyanyelvet akár gyermekeikkel (2. modell), akár egymás között (3. modell), a gyermek legfeljebb passzív kétnyelvűvé válhat (a 3. modell esetében csak akkor, ha legalább „fültanúja” lehet szülei magyar nyelvű beszélgetéseinek).

Kétnyelvű környezetben a szülők által alkalmazott nyelvválasztási stratégiák nemcsak a gyermekek kétnyelvű nyelvi készségeire, de azok családon kívüli nyelvi gyakorlatára is hatással vannak. Azok a migráns adatközlőim, akik kisgyermekként kerültek Ausztriába, vagy már ott születtek, és családjukban a magyar családi nyelvként funkcionált, a különböző nyelvhasználati színtereken sokkal gyakrabban választották a magyar nyelvet, mint az egyéb nyelvi stratégiát alkalmazó családokban felnőtt interjúpartnereim. Hasonló következtetésre jutott Bartha (2002: 128) is az általa vizsgált amerikai–magyar közösségben; míg az autoritatív nyelvi stratégia keretében nevelkedett gyermekek az amerikai magyar élettel kapcsolatos nyelvhasználati színterek mindegyikén (helyi közösségi rendezvények, cserkészet, egyházi összejövetelek stb.) a magyar nyelvet választották, az integráló modell szerint felnőttek ugyanezeken a színtereken a többségi nyelvet preferálták.

A testvérek egymás közötti kommunikációja

Megfigyeléseim és az interjúk tanúsága szerint, a testvérek akkor használják legnagyobb valószínűséggel L1-et egymás közötti interakcióik során, amikor otthon a magyar mint családnyelv funkcionál; a szülők nemcsak egymással és gyermekeikkel használják anyanyelvüket, hanem a gyermekek is ezt a nyelvet választják a szülőkkel való kommunikáció során. Amennyiben a szülők a többségi nyelven érintkeznek egymással, illetve a gyermekek a szüleikkel is a domináns nyelvet használják – mint az a többi elrendezésben fennáll – rendkívül kicsi az esélye annak, hogy a testvérek a kisebbségi nyelvet fogják használni egymás között.

Ugyanakkor, a magyar családnyelv (1. számú modell) sem garantálja automatikusan az anyanyelv használatát a testvérek között. Gyakori eset, hogy a gyermekek a többségi nyelven növekvő nyelvi kompetenciájukkal párhuzamosan iskolás korba érve – még ha átmenetileg is, de – inkább a többségi nyelvet részesítik előnyben otthon is (Kim, 1993: 36). Ez fordulópontot jelenthet a családi nyelvválasztási szokásokban (vö. Bartha, 2002: 124–5); a gyermekek gyakran kísérletet tesznek arra, hogy megváltoztassák a családban addig érvényben lévő kommunikációs normákat; szüleikkel és testvéreikkel a továbbiakban az államnyelvet használják (2. modell: a magyar, mint aszimmetrikus családnyelv).

Kielhöfer és Jonekeit megfigyelései szerint a kétnyelvű gyermekek „gyengébb” [15] nyelve különösen a 6. és 12. életév között szorul vissza látványosan, és ebben az időszakban a legnagyobb az esélye annak, hogy a gyermekek a kisebbségi nyelv használatát végképp feladják. A szülők jelentős része ilyenkor a gyermeki viselkedés (sok gyermek egyszerűen nem hajlandó megszólalni az adott nyelven) és az egyre dominánsabbá váló környezeti nyelv nyomásának engedve feladja addigi konzekvens nyelvi nevelési elveit (1998: 65–66). Ennek a gyakori jelenségnek köszönhetően a szerzőpáros szerint „a kétnyelvűség relatív birtoklásáról csak a pubertáskor után beszélhetünk. A gyengébb nyelvet „a nyelvelsajátításnak ennek a kritikus időszakán” át kell segíteni. Ebben az életkorban a gyermekek nemcsak nagyon könnyen tanulnak nyelveket, de ugyanolyan könnyen – akár véglegesen – el is felejtik.” (ibid. 66)

Zelliger felső-ausztriai magyarok között végzett kutatása során szintén megállapította, hogy a gyermekek óvodai, iskolai közösségbe kerülve „egyre jobban ’rászoknak’ a németre,” (…) „és ez a továbbiakban az otthoni kommunikációra is átterjed. Ettől fogva legfeljebb a szülők jelenlétében, az ő kifejezett elvárásuk alapján beszélnek magyarul egymás között” (2001: 175). A jelenséget egyik interjúpartnerem szavaival illusztrálva:

„Minden gyerek megpróbálja, hogy egymás között németül beszéljen. Minden ismerősnél. A kérdés, a szülő hogy’ áll ehhez a dologhoz. Megmagyarázni, megszerettetni.” (G1-8EF-1)

Fontos szerepet játszik a gyermekek egymás közötti nyelvválasztásában nyelvi kompetenciájuk is, amelyben – a szülők által alkalmazott azonos kommunikációs stratégiák ellenére is – nagy különbségek lehetnek ugyanazon családon belül. A gyermekek születési sorrendje gyakran korrelál anyanyelvi kompetenciájukkal: a születési sorrendben hátul állók már kevésbé sajátítják el a kisebbségi nyelvet, mint idősebb testvéreik (Zelliger, 2001: 180). A fiatalabb testvérek nagyobb valószínűséggel használják a domináns nyelvet egymás között is (vö. Dorian, 1977). Szépfalusi ennek okát egyrészt az iskolaélmény döntő hatásában, másrészt a szülők növekvő közömbösségében látja (1992: 142). Ugyanakkor, a testvérek egymástól eltérő kapcsolati hálói, valamint az eltérő anyanyelvű (esetleg eltérő értékrendet képviselő) szülőkkel való azonosulás különböző mértéke is hozzájárulhat ahhoz, hogy az egyik gyermek szívesebben és jobban beszél magyarul, mint testvére(i) (vö. Fodor, 2005).

Egyéb családtagok jelenlétének szerepe a gyermeki kétnyelvűség kialakításában és fenntartásában

Kétnyelvű környezetben a gyermekek első nyelvi kompetenciájára jelentős hatást gyakorol a kisebbségi nyelvben egynyelvű családtagok és rokonok huzamosabb jelenléte a családban (vö. Zelliger, 2001: 175). Dorian (1977) – a nagyszülők kiemelkedően fontos szerepe miatt – „nagymama jelenségnek” nevezi azt a helyzetet, amikor a szülei nyelvét otthon nem elsajátító gyermek a nagyszülőhöz vagy más rokonokhoz fűződő erős érzelmi kötődése hatására tanulja meg a kisebbségi nyelvet.

            Az alsóőri gyermekek és fiatalok nyelvi fejlődésében – különösen több generáció együttélése esetén – mindig rendkívül fontos szerepet játszott a nagyszülők, esetleg dédnagyszülők jelenléte. Kiemelkedő jelentősége van ennek manapság, hiszen a legfiatalabb generáció legfeljebb a nagyszülői generáció tagjaival használja, vagy tőlük hallhatja a magyar nyelv alsóőri változatát. Bár egyre gyakoribb, hogy a nagyszülők németül is megszólítják unokáikat, valamint hogy a fiatalok kizárólag az államnyelvet választják az „öregszüleikkel” folytatott kommunikáció során, a gyermekek nekik köszönhetően legalább receptív magyar nyelvtudásra szert tehetnek. (A magyar nyelv jelenlétét továbbá az is biztosítja, hogy a nagyszülők a gyermekek szüleivel többnyire a vegyes nyelvet használják, így legalább fültanúi lehetnek a kisebbségi nyelv használatának.)

„A dédnagyszüleim nem is beszéltek németül, velük úgy is csak magyarul tudtunk beszélni. És ezért valahogy így alakult, hogy meg is maradt. (…) Szüleimmel nem annyira, de a nagyszüleimmel szoktam azért még magyarul beszélni.” (A1983-N-2)

„Szülőkkel kevert: egyszer magyarul, egyszer németül. És a nagyszülőkkel csak magyarul, mert azok nem tudnak. Tudnak németül, de nem jól, szóval.(…) Az egész család tud magyarul. Hogyha mindenki összejön, szóval karácsonykor, akkor úgy van, hogy a nagyszülőkkel magyarul beszélek, a másikakkal meg németül és így.” (A1985-F-1)

Az ötvenhatban kivándoroltak esetében – a sokáig fennálló utazási tilalom miatt – a nagyszülők ilyen irányú szerepéről az unokák magyar nyelvelsajátításában nem beszélhetünk. Hasonló okok miatt nem valósulhatott meg eleinte az erdélyi nagyszülők kiutaztatása sem, amit később anyagi okok is gátoltak. Az 1980-as években Magyarországról kivándoroltak közül viszont többen is beszámoltak arról, hogy magyar nyelvtudásukat nagyszüleiknek köszönhetik, akik évente akár több hónapot is eltöltöttek az osztrák fővárosban.

A családi kommunikáció különböző modelljeinek megítélése a közösségen belül

A fent ismertetett családi kommunikációs modellek közül a bécsi kétnyelvű magyar közösségben annak a legnagyobb a presztízsértéke, amely leginkább hozzájárul a családtagoknak, különösen pedig a gyermek(ek)nek a magas szintű magyarnyelv-tudásához. Magyar anyanyelvű szülők esetében a magyar családnyelv kizárólagos használata, vegyes házasságnál pedig az egy személy–egy nyelv elve az a stratégia, amely ennek az elvárásnak eleget tesz.

A csoportnormától való eltérés esetén a fővárosban gyakran megfigyelhető volt, hogy az adatközlő szülők a kutatóval szemben különböző hárítási stratégiákat alkalmaztak: néhányan már az interjúra sem vállalkoztak (vagy már a megkereséskor visszautasítottak, vagy a megbeszélt időpont előtt lemondták a találkozót), mások tabuként kezelték a gyermekeik magyar nyelvtudására, illetve a családi kommunikáció különböző irányaira vonatkozó kérdéseket, ismét mások pedig hosszú magyarázatokba kezdtek a kisebbségi nyelv családi elsajátításának problémáival és akadályaival kapcsolatban, esetleg igyekeztek az ilyen jellegű kérdéseket „rövidre zárni.”

Az anyanyelv átadásáról szólva – függetlenül az adott család „sikerére” vagy „kudarcára” – a szülők hangsúlyozták, hogy a kétnyelvűség kialakítása, különösen pedig megőrzése nagy erőfeszítéseket igényel (vö. Hoffmann, 1991: 45). A kétnyelvűvé válás – a laikus véleményekkel ellentétben – nem egy magától értetődő folyamat, hanem szorgalmat, erőpróbát, akaraterőt és türelmet igénylő feladat. (Kim, 1993: 247; Lloyd, 1999: 5) A siker zálogának interjúpartnereim az „egyszerre csak egy nyelven beszélni” maximáját (ez megfelel a két legnagyobb presztízsértékű modell stratégiájának), valamint a szülői nyelvhasználat következetességét tekintették [16] (Kim, 1993: 251).

            De Houwer (1999: 83–5) szerint a kétnyelvűség különböző aspektusaival kapcsolatos szülői elképzelések nagyban meghatározzák a kétnyelvű nevelés folyamatát és végeredményét. Az általa felsorolt faktorok közül a bécsi magyar minta szempontjából különös jelentőségű a szülőnek az a meggyőződése, hogy befolyásolni képes gyermeke nyelvi viselkedését („impact belief”, p.83). Amennyiben ez a meggyőződés nagyon szilárd („strong impact belief”), a szülő úgy gondolja, hogy tudatos és következetes nyelvi viselkedésével egyrészt mintául szolgál gyermekének, másrészt büntetéssel vagy jutalmazással előmozdíthatja a gyermektől elvárt nyelvi viselkedés kialakulását. De Houwer hangsúlyozza, hogy a kisgyermekkori aktív kétnyelvűség kialakulásához – több egyéb tényező jelenléte mellett – nélkülözhetetlen ennek a hatás-meggyőződésnek valamilyen fokú jelenléte.

            A kisebbségi nyelvet gyermekeiknek átadó szülők ennek a meggyőződésüknek a következő módon adtak hangot. A megnyilatkozások kulcsszavai az „odafigyelés” és a „tudatosság”:

„Legkisebb sejt a család. Tudatosan megőrizni, odafigyelni. Kicsit oda kell rá figyelni.” (WG1-8EF-7)

A családi kommunikációs stratégiák kialakításában, illetve azok megindoklásában alapvető különbségek figyelhetők meg a migrációs eredetű diaszpóra különböző hullámainál. A magyar családnyelv kizárólagos használata magától értetődő természetesség és morális kötelezettség az ötvenhatosok csoportjában az erős magyar identitású – egy a nyolcvanas évek óta Ausztriában élő tanárnő kifejezésével élve „keményvonalas” – családok, és az Erdélyből származó családok mindegyike számára. Számukra – Szépfalusi szavaival élve – „az anyanyelv használata hitvallástétel lehet” (1992: 123).

A vegyes házasságban élők többsége kompromisszumként, esetenként önfeladásként értékeli a kialakult kommunikációs helyzetet; a gyermekek nem kielégítő, esetleg egyáltalán nem létező magyar nyelvtudását a házastárs hozzáállásával, a kellő tudatosság hiányával (Piller, 2002: 253), illetve a rendelkezésre álló idő szűkösségével magyarázza.

Az 1980-as években Magyarországról érkezettek körében találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a szülők egy „családi nyelvpolitika” keretében megtervezték gyermekeik nyelvi jövőjét (vö. „private language planning” Piller, 2002: 246, illetve „planned affair”, „planned bilingualism in the family” Grosjean, 1982: 169, 173), és kialakítandó kétnyelvűségüket a gyermek jövőjébe történő befektetésként értékelték. Emellett a magyar nyelv gyermekeknek történő továbbadását – magyar anyanyelvű szülők esetén – természetes nyelvi viselkedésnek tartották.

A burgenlandi Alsóőrben nemcsak a családban alkalmazott kommunikációs minták térnek el nagyban a bécsi diaszpóra egyes csoportjaiban használtaktól, hanem természetesen a szülőknek és a nagyszülőknek a gyermekek nyelvi nevelésével kapcsolatos elképzelései is különböznek a két vizsgálati színhelyen. Alapvető különbség, hogy a kétnyelvűség kialakításával kapcsolatban Alsóőrben semmilyen morális elvárást nem fogalmaznak meg sem a szülővel/nevelővel, sem pedig a gyermekekkel szemben. A nyelvi nevelés eszköztárából pedig hiányzik az autoritatív nyelvi stratégia.

Bár a magyar nyelv – különösen pedig a Magyarországon használt állami változat – egyre növekvő hasznosságát és szépségét adatközlőim közül többen is hangsúlyozták, elsődleges fontosságúnak a német nyelv megfelelő elsajátítását tekintik. [17] A középkorú generáció fő törekvése gyermekei nevelésekor arra irányult, hogy az államnyelvi kompetencia hiánya ne vezethessen gyermeke(i) iskolai kudarcához, valamint ne állhasson későbbi társadalmi-gazdasági mobilitása útjában (vö. Dixon, 1991: 242; Williamson, 1991: 76). A helyi iskola tanítóinak elmondása szerint a szülők manapság is időről időre hangot adnak annak az elvárásuknak, hogy a magyartanítás nem menjen a német „rovására”. Jól tükrözi a faluban érvényben lévő nyelvi viselkedési normákat annak a helybéli fiatalasszonynak a beszámolója, aki Alsóőrben (őshonos lakosként) szinte egyedüliként a magyart használja két kis gyermekével (9, illetve 6 évesek):

„Meg akkor csodálkoznak, hogy a gyerekeinkkel magyarú beszélünk: “Mit? Magyarú is tudnak a gyerekek?” [Az adatközlő utánozza a falubeliek csodálkozást kifejező intonációját.] Meg úgy evótam Zsófive mikor még kicsiny vót bevásárónyi, akkor még itt vót az az egy bót. Aztán alsóőrive találkoztam ott hát főleg. „Ja, magyarú?” Hát mondtam, mondtam ezek miért szólítanak meg? Hát hogyan beszénék én különben evvel a gyerekkel? Mit beszéljek vele? Hogyan? Nem értem. Az öregek megszólítottak, ja, hogy olyan csodákozva, hogy „ja, magyarul beszész vele? Hát mondtam, mit kő azon csodálkoznyi, vagy mért olyan különös az? Nem úgy közvetlenül mondták meg, de lehetett látni rajtuk, hogy talán gondolják, hogy na, most ez a gyerek milyen tehetetlenül fog beszényi németül, nem?” (A1964-N-4)

A gyermekek nyelvi nevelésének eme fő szempontja a magyar nyelv családi szférából való fokozatos kiszorulásához vezetett. Mivel a német nyelv ismeretének már évtizedekkel ezelőtt is nagy presztízse volt az idősebb (mai nagyszülői) generáció körében, ők sem ítélték el gyermekeiknek az unokákkal szembeni nyelvi gyakorlatát. A nyelvhasználat – sok bécsi családdal szemben – az adatközlők szerint soha nem volt családi konfliktus kiváltója.

Ugyanakkor a magyar nyelvnek az elsődleges szocializációs színtérről történő fokozatos kiszorulását nagyban „támogatta” a tágabb társadalmi-gazdasági-politikai környezet, valamint a 20. század közepén uralkodó deficit-orientált kétnyelvűségi diskurzus jelenléte.

„Annyit megtanultak az unokák is magyarul, hogy megértették a nagyszülőket. Meg ahol nem értették meg, ott meg a nagyszülő is tudott annyit németül. Abból nem volt vita sehol Alsóőrbe.” (A1957-N-7)

„Amikor a lányom járt iskolába, akkor már, akkor már kezdtek itt németül tanítanyi, mert akkor köteles volt a német tanulás. De hát, hogyan mondjam, olyan sokat mégse tudtak. De akkor azok már mindenhogyan jobban kezdtek németül beszélni, mert ünekik igen nagyon nehéz volt iskolába, nem? Hogy mentek Felsőőrbe, mind a lányom is ment Felsőőrbe, azután meg Grazba ment iskolába, hát üneki nehéz volt, nem? De hát ö ölég jó feje volt, hát tudta továbbítani, de hát mégis nehéz volt neki. Aztán hát így a gyerekeknek mind nehéz volt. Akkor, mikor az én lányom már férjhez ment, akkor azok a gyerekekkel németül kezdtek beszélni, hogy könnyebb legyen, nekik, mint ünekik volt. Akkor kezdődött ez, mikor a, az a generáció kezdte, hogy németül kezdtek el beszélni odahaza is. (…) Mi akkor láttuk, hogy az én lányomnak nehezebb volt, mint az unokánknak, mert az nem tudott németül. Hát akkor beláttuk aztat, hogy jobb, hogyha németül beszélnek, mint magyarul. Aztán azért nem volt itten vita.” (A1927-N-11)

„Ez is jól beszél magyarul, csak ő nem beszél a gyerekekkel, hogy a gyerekeknek könnyebb legyen az iskola. Ja, hát vannak olyanok is, akik beszélnek magyart is a gyerekeikkel, de nagyon keves. Volt olyan, hogy a gyereknek magának nem volt rá interessze < Interesse=érdeklődés >, hogy magyarul tanuljon.” (A1931-F-10)

Összegzés

A kutatásban részt vevő nukleáris családok kétnyelvű kommunikációs elrendezéseit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a szülők anyanyelve, a szülő–gyermek, illetve gyermek–szülő kommunikációja során választott nyelv(ek), valamint a házastársak egymással való kommunikációjának szokásos nyelve(i) alapján, az Ausztriában élő magyar közösségben különböző elrendezésekkel találkozhatunk. A fenti változók függvényében kialakított családtípusok nagyban eltérnek egymástól abban a tekintetben, hogy a kétnyelvű családi kommunikáció során milyen szerepet tölt be a kisebbségi nyelv, és így az egyes kommunikációs elrendezések mennyiben járulnak hozzá a nyelvmegtartás, illetve a nyelvcsere folyamatához a közösségen belül. Amint azt láttuk, az egyes típusok előfordulásának gyakoriságában nem elhanyagolható különbségek tapasztalhatók egyfelől a migrációs eredetű bécsi diaszpóra egyes vizsgálati csoportja („ötvenhatosok”, „erdélyiek”, a nyolcvanas évek magyarországi magyarjai), másfelől az őshonos alsóőri kisebbség között.

Kisebbségi helyzetben az ún. magyar mint családnyelv (azonos anyanyelvű szülők gyermekükkel és egymással is csak a saját anyanyelvükön kommunikálnak, és ezt a nyelvet használják a gyermekek is a szülőkkel folytatott interakcióikban) típusa kedvez leginkább a nyelvmegőrzésnek, hiszen a gyermekek aktív nyelvhasználókká válnak, és kompetenciájuk lehetőséget teremthet számukra a magyar nyelv későbbi használatára, esetleg továbbadására. Ennek a stratégiának az elterjedtsége azonban nagyban eltér a migrációs eredetű és az őshonos magyar kisebbség köreiben. A bécsi migrációs diaszpóra minden hullámában találhatók olyan családok, akik e szerint a kommunikációs elrendezés szerint élik mindennapjaikat; a nyelvi viselkedés szempontjából erősen polarizált ötvenhatos kivándorlók közül az önmagukat politikai menekülteknek vallókat, valamint az erdélyi migránsok egész csoportját, és a magyarországi kivándorlók jelentős részét ez a stratégia jellemzi. Ugyanakkor, ez a kommunikációs minta a burgenlandi Alsóőrben jelenleg csak az idősebb nagyszülői korosztály és középkorú gyermekeik családi kommunikációjára jellemző.

A kétnyelvűség – megfelelő feltételek mellett – vegyes házasságban is sikeresen kialakítható; a szakirodalomban egy személy–egy nyelv elveként ismert elrendezés szintén hozzájárulhat a gyermekek magas szintű magyarnyelv-tudásához és a közösségi kétnyelvűség fenntartásához. Ez a kommunikációs stratégia Bécsben leginkább az 1980-as évek második felében Magyarországról kivándorolt személyekre jellemző. A burgenlandi őshonos magyarság vegyes házasságot kötött tagjai esetében viszont nincsen olyan család, aki gyermekei nyelvi nevelése során ezt a módszert alkalmazná.

A nyelvi input mennyisége és intenzitása szempontjából a másik szélsőséget a német mint családnyelv elnevezésű modell képviseli, hiszen itt a nukleáris családon belül minden kommunikációs viszonylatban csak a többségi nyelv használatos. Ez az elrendezés a kisebbségi nyelv egygenerációssá válását eredményezi, közösségi szinten pedig nyelvcseréhez vezet. A német családnyelv kizárólagos használata az ötvenhatos menekültek vegyes házasságban élő tagjai között a legelterjedtebb, de nem ismeretlen az 1980-as évek magyarországi migránsainak körében sem. Alsóőrben pedig ez a kommunikációs gyakorlat jelenti a vegyes házasságra adott automatikus „nyelvi választ”.

A két szélső pólus között átmenetet képeznek azok az elrendezések, amelyekben kizárólag a szülők használják aktívan a kisebbségi nyelvet, akár gyermekeikkel (a magyar mint aszimmetrikus családnyelv), akár egymás között (magyar mint a házastársak nyelve). Ilyenkor a gyermekek legfeljebb passzív kétnyelvűvé válhatnak. A nyelvcsere irányába mutató fenti modellek mindegyike viszonylag elterjedt az ötvenhatos migránsok egyik csoportjában. Az alsóőri adatközlők családjaiban – a német mint családnyelv modellen kívül – leginkább a kevert családnyelv elrendezéssel találkozhatunk, ahol a családtagok egymással minden viszonylatban – gyakran „keverve és váltogatva” – mindkét nyelvet használják.

A gyermeki kétnyelvűség kialakításában és fenntartásában a szülők és a gyermek(ek) által alkalmazott kommunikációs stratégián kívül fontos szerepe van a kétnyelvűség különböző aspektusaival kapcsolatos szülői elképzeléseknek (pl. hatásmeggyőződés) éppúgy, mint a testvér–testvér kommunikációnak, valamint az egyéb családtagok (többségében egynyelvű nagyszülők) huzamosabb jelenlétének. Ezen tényezők összessége, a családot körülvevő tágabb társadalmi-gazdasági-politikai kontextusba ágyazva, az aktuálisan uralkodó kétnyelvűségi diskurzussal karöltve együttesen határozza meg a kétnyelvű nevelés kimenetelét.

Irodalom

Appel, René – Muysken, Pieter (1987). Language Contact and Bilingualism, Edward Arnold, London.

Bartha Csilla (2002). Nyelvhasználat, nyelvmegtartás, nyelvcsere amerikai magyar közösségekben. In: Kovács Nóra-Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Akadémiai Kiadó, Budapest. 111-136.

Bartha Csilla (1999). A kétnyelvűség alapkérdései. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Borbély Anna (2002). A kisebbségi nyelv megőrzésének lehetőségei a magyarországi románoknál. In: Osváth Anna – Szarka László (szerk.): Anyanyelv, oktatás – közösségi nyelvhasználat a 20. század végén. Kisebbségek Közép-Kelet-Európában sorozat, VIII. Gondolat Kiadói Kör–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest. 95–113.

Clyne, Michael (1982). Multilingual Australia. River Seine Publications, Melbourne.

Clyne, Michael (1981). Deutsch als Muttersprache in Australien: Zur Ökologie einer Einwanderersprache, Franz Steiner, Wiesbaden.

Dixon, R. M. W. (1991). The endangered languages of Australia, Indonesia and Oceania. In: Robins, Robert H. – Uhlenbeck, Eugenius M. (szerk.): Endangered Languages, Berg, Oxford. 229–256.

Davis, Lawrence M. (1983). English Dialectology. An Introduction. University of Alabama Press, Alabama.

De Houwer, Annick (1999). Environmental factors in early bilingual development: the role of parental beliefs and attitudes. In: Extra, Guus –Ludo Verhoeven (szerk.): Bilingualism and Migration. Mouton de Gruyter, Studies on Language Acquisition 14, Berlin – New York. 75–95.

Dorian, Nancy C. (1977). The problem of the semi-speaker in language death. International Journal of the Sociology of Language 12: 23–32.

Döpke, Susanne (1992). One Parent, One Language: An Interactional Approach. John Benjamins, Amsterdam.

Edwards, John (1994). Multilingualism. Penguin, London.

Egger, Kurt (1994). Sprachkontakt in Familie und Kindergarten in Südtirol. In: Holz, Werner – Pröll, Ulrike (szerk.): Mit Sprachen leben – Praxis der Mehrsprachigkeit. Verlag Drava, Klagenfurt/Celovec. 65–73.

Fasold, Ralph (1984). The Sociolinguistics of Society: Introduction to Sociolinguistics. (Language in Society 5) Oxford, Basic Blackwell.

Fodor Dóra (2005). Nyelvi attitűd, nyelvválasztás és nyelvcsere egy aranyosgyéresi kétnyelvű családban. Kisebbségkutatás. 14 évf./2. szám 253–263.

Fries, S (1998). Different Phases: A Personal Case Study in Language Adjustment and Children’s Bilingualism. International Journal of the Sociology of Language. 133, 129–141.

Gal, Susan (1979). Language Shift: Social Determinants of Linguistic Change in Bilingual Austria. New York–San Francisco–London, Academic Press.

Gal, Susan (1978). Peasant men can’t get wives: language change and roles in a bilingual community. Language in Society. 7: 1–16

Harding, Edith – Riley, Philip (1986). The Bilingual Family: A Handbook for Parents. Cambridge University Press, Cambridge.

Heller, Monica (2000). Bilingualism and Identity in the Post-Modern World. Estudios de Sociolingüistica, 1 (2), 9–24.

Herczeg Petra (2006). Die Sprache als Erbe – Aufwachsen in mehreren Sprachen.

Wieser Verlag, Klagenfurt-Celovec.

Hoffmann, Charlotte (1991). An Introduction to Bilingualism. Longman, London.

Imre Anna (2002). A család és az iskola szerepe a nemzetiségi nyelv megőrzésében. In: Osváth Anna – Szarka László (szerk.): Anyanyelv, oktatás - közösségi nyelvhasználat a 20. század végén. Kisebbségek Közép-Kelet-Európában sorozat, VIII. Gondolat Kiadói Kör–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest. 69–94.

Kovács Magdolna (2001). Code-Switching and Language Shift in Australian Finnish in Comparison with Australian Hungarian. Ǻbo Akademis Förlag - Ǻbo Akademi University Press.

Kovács Magdolna (2005). Az ausztráliai magyarok nyelvvesztése: a kódváltás és nyelvváltás összefüggései. In: Kovács Nóra (szerk.): Tanulmányok a diaszpóráról. Gondolat Kiadó, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest.

Kielhöfer, Bernd – Jonekeit, Sylvie (1998) [1983]. Zweisprachige Kindererziehung, Stauffenberg, Tübingen.

Kim, Yun-Bae (1993). Muttersprachenerziehung Koreanischer Kinder innerhalb der Familie in Deutschland – Pilotstudie über bilinguale Entwicklung zweier Kinder. Wie elterliches Sprachverhalten und pädagogische Maßnahmen drohendem Muttersprachverlust und den sich daraus entwickelnden Problemen vorbeugen können. Europäische Hochschulschriften (Reihe 11), Verlag Peter Lang, Frankfurt am Main.

Kontra Miklós (1990). Fejezetek a South Bendi Magyar Nyelvhasználatból. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest.

Llyod, L (1999). Missing Linguistic Genes? The Bilingual Family Letter, 16 (2) 5–6; 8

Milroy, Lesley (1989[1987]). Observing and Analysing Natural Language. A Critical Account of Sociolinguistic Method. Language in Society 12. Basil Blackwell, Oxford.

Milroy, Leslie (1980). Language and social networks. University Park Press, Baltimore.

Mirnics Károly (1994). A kétnyelvűség a vajdasági vegyes házasságokban. Regio 5/4: 116–27.

Mougeon, Raimond – Beniak, Edouard (1992) [1989]. Language Contraction and Linguistic Change: the case of Welland French. In: Dorian, Nancy C. (szerk.): Investigating Obsolescence: Studies in Language Contraction and Death. (2. kiad.) Cambridge University Press, Cambridge. 287–312.

Osztrák Statisztikai Hivatal honlapja: www.statistik.at

Piller, Ingrid (2002). Bilingual Couples Talk – The discursive construction of hybridity. John Benjamins Publishing Company, Amsterdam/Philadelphia.

Piller, Ingrid (2001). Identity Constructions in Multilingual Advertising. Language in Society 30 (2) 153–186.

Piller, Ingrid. “I always wanted to marry a cowboy”: Bilingual couples, language and desire. 1–25.

Forrás: http://pages.unibas.ch/anglist/people/teachers/piller

Réger Zita (2002) [1990]. Utak a nyelvhez. Nyelvi szocializáció – nyelvi hátrány. 2. kiadás, Soros Alapítvány – MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Romaine, Suzanne (1999). Early bilingual development from elite to folk. In: Extra, Guus –Ludo Verhoeven (szerk.): Bilingualism and Migration. Mouton de Gruyter, Studies on Language Acquisition 14, Berlin – New York. 61–73.

Romaine, Suzanne (1995). Bilingualism. Blackwell (Language in Society) Oxford.

Romaine, Suzanne (1994). Language in Society: An Introduction to Sociolinguistics. Oxford University Press, Oxford.

Rottet, Kevin, J. (2001). Language Shift in the Coastal Marshes of Louisiana. Peter Lang, New York.

Siguan, Michael (1980). Changement de langue dans le couple et dans la famille. In: Nelde, Hans P. (szerk.): Sprachkontakt und Sprachkonflikt, Franz Steiner, Wiesbaden. 283–85.

Szarka László (1999). A közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatósága. Országos Kisebbségkutató Konferencia, Budapest, 1999. április 8–9. Előzetes szövegváltozat.

Szépfalusi István (1992. 2. bővített kiadás). Lássátok, halljátok egymást! - Mai magyarok Ausztriában. Magvető Kiadó, Budapest.

Tosi, Arturo (1999). The notion of „community” in language maintenance. In: Extra, Guus –Ludo Verhoeven (szerk.): Bilingualism and Migration. Mouton de Gruyter, Studies on Language Acquisition 14, Berlin – New York.

Viola Márta Sarolta (2003). Early bilingualism – My family. Case study. Szemináriumi dolgozat (kézirat) Universität Wien.

Wardhaugh, Ronald (1995): Szociolingvisztika. Osiris–Századvég, Budapest.

Williamson, Robert C. (1991). Minority Languages and Bilingualism: Case studies in Maintenance and Shift, Ablex, New Jersey, Norwood.

Zelliger Erzsébet (2001). Nyelvi és nyelvhasználati kérdések a felső-ausztriai magyar diaszpórában. Magyar Nyelv. 3: 171–183.