Európa, Törökország és Közel-Kelet:
Lehetséges-e a harmonizáció?

Bulent Aras, Salih Bicakci: Europe, Turkey and the Middle East: Is Harmonisation Possible? in East European Quarterly, XL, No. 3, September 2006, pp. 367-381.

Törökország uniós csatlakozásának lehetősége heves vitákat váltott ki az EU-ban, de a Közel-Keletet sem hagyta érintetlenül. Török politikai szereplők a nagy érdeklődést a nemzetközi politikában jelentőségük emelkedéseként értékelték. Vajon mit adhat az eddig főként belpolitikával foglalkozó Törökország számára ez a hirtelen jött regionális befolyás? A régió számára Törökország milyen ígéretet hordoz? Vajon mik lesznek a kiemelt területek az ország közel-keleti politikájában? Képes lesz-e Törökország erősíteni az EU közel-keleti stabilitási, biztonsági politikáját? Miért érdekelné Európát Törökország közel-keleti helyzete?

Törökország politikai elitje számára nem kérdéses, hogy jelentős béketeremtő szerepet játszhatnak a térségben. Ebben a cikkben főként Törökország, számos közel-keleti problémával foglalkozó politikájának europaiasodására fókuszál a szerző.

1969-ben Törökország megfigyelőként csatlakozott az Iszlám Konferenciához, amelyet a jobboldali Suleyman Demirel-kormány főként politikai, nem pedig vallási találkozónak tekintett. Törökország semleges próbált maradni, például 1969-es Rabati Konferencián, ahol ellenezték a diplomáciai kapcsolatok megszakítását Izraellel. Az Európai Közösség tagjai ugyanakkor egészen az 1969. december 1-2-i Hágai csúcstalálkozóig keveset haladtak a közös álláspont kialakításában. Miközben Izrael a németek támogatását élvezte, a francia diplomácia inkább Izrael-ellenes arab-párti politikát folytatott. A Hágai találkozó alatt jött létre az Európai Politikai Együttműködés /EPC/, melynek fő területe a közel-keleti kérdés volt. Az EPC három közös irányzatot hozott létre a közel-keleti politikában: az 1971-es Schumann jelentés, az 1973-as Brüsszeli nyilatkozat és az 1977-es Londoni nyilatkozat.

Törökország ugyanakkor az 1973-as háborúban kiegyensúlyozó politikát követett. Nem fogadták el az arab területek erőszakos izraeli megszállását és később közölték, hogy a törökországi amerikai katonai támaszpontokat nem használhatják Izrael támogatására. Az 1973. októberi háborút követően Franciaország megpróbált az európai államokkal közös álláspont kialakítani. Ennek ellenére az 1973-as Koppenhágai csúcstalálkozón nem tudtak közös álláspontot kialakítani, főleg az olajembargó kérdésében voltak jelentős eltérések.

A következő két háború során az ENSZ rendelkezései és az olajembargó hatással voltak Európa álláspontjára a palesztin-izraeli konfliktusban, de maradtak különböző szintű egyéni különbségek. Másrészt Törökország a 40-es évek végétől határozott álláspontot képviselt a palesztin kérdésben. Az 1974-es év jelentős fordulópont volt a palesztinok problémájával kapcsolatosan, mivel Arafat és a PFSZ nemzetközi elismertségre tett szert és megfigyelői státuszt nyert az ENSZ-ben, valamint az Arab Csúcstalálkozó a PFSZ-t ismerte el a palesztin nép egyedüli törvényes képviselőjének. Igaz Ankara a kezdetekben fenntartásokkal kezelte a PFSZ-t, de 1975. januárjában felvette a kapcsolatot a kairói török követségen keresztül. Törökország az 1950-es évektől kezdődően határozott politikát folytatott, mely szerint a palesztinok jogainak elismerésével –beleértve a saját önálló államuk megalapításának jogát is – lehet a kérdést megoldani. Az EU szintén arra az álláspontra jutott, hogy csak a palesztinok jogainak elismerésével lehet sikeres a békefolyamat. Törökország az ENSZ-ben leadott szavazataival és nemzetközi fórumokon egyaránt a palesztinok érdekeit védte. Törökország 1988-ban sorrendben 11.-ként ismerte el a független palesztin államot, de elsőként nyugatról. Az Európai Közösség 1988. november 21-én Brüsszelben a palesztin függetlenséget az arab-izraeli konfliktus megoldása felé tett pozitív lépésként értékelte. Másrészt Törökország az arab-izraeli helyzetet a régió instabilitásának forrásaként látta és kötelezőnek érezte a részvételt a krízis enyhítésében. Előzetes egyeztetés nélkül Ankara és az Európai Közösség hasonló politikába kezdett. Miközben Törökország és az USA álláspontjában a konfliktust érintően jelentős különbségek voltak, Ankara és az európai államok véleményében nem látszott lényeges eltérés. Európa és Törökország egyaránt a Közel-Kelet stabilitását veszélyeztető tényezőként tekintett a konfliktusra.

Emellett voltak különbségek is Törökország és a nyugat-európai államok véleményében: míg Ankara a kis mértékű, közvetlen beavatkozás nélküli megoldást, addig Európa a Szovjetunió bevonásával, széleskörű nemzetközi konferenciát részesített előnyben. Törökország semmit nem akart támogatni, ami növelte volna a szovjet befolyást a térségben, emellett igyekezett „békefenntartó” szerepét a nyugattal való kapcsolatainak megsértése nélkül betölteni. Turgut Ozal szintén tisztában volt az Izraellel való kapcsolat fenntartásának jelentőségével. Az izraeli kapcsolatra úgy tekintett, mint „ablak a jövő eseményeire”, fontosnak tartotta, hogy a probléma megoldása során az „ablaknak nyitva kell maradnia”. 1989-ben a békefolyamat szempontjából pozitív események jelentek meg, mind izraeli, mind egyiptomi részről, melyeket Törökország is üdvözölt (Shamir-terv és Mubarak béketeremtési kísérlete). Ezek a próbálkozások ugyan eredménytelenek voltak, de Törökország konstruktív szerepet játszott bennük. A Barcelona-folyamat részeként ezekben az években az EU szintén egy új biztonsági tervbe fogott, törekedve a Palesztin Hatóság és a polgárok támogatására gazdasági eszközökön keresztül. Meglehet, hogy Törökországnak és az EU-nak nem volt jelentős szerepe a megegyezésben, de hozzájárultak a folyamat előrehaladásához.

Az elkövetkező időszakban, mikor a békefolyamat kudarcot vallott, mind az EU, mind Ankara jelentős mértékben támogatta segélyprogramokkal a palesztinokat. Török külpolitikusok érzékenyek voltak az Izraellel való kapcsolat fenntartására, ugyanakkor erősen kritizálták az elfoglalt területeken a palesztinok sérelmére elkövetett erőszakos cselekményeket. Európa érzékelte a konfliktus kezelésének szükségességét, aminek első jele a 2002. június 22-i Sevillai Nyilatkozat volt, mely a tárgyalást tartja a konfliktus kezelés módjának az 1967-es határokat tekintve kiindulási alapnak.

Több közel-keleti állam értékeli Törökország EU csatlakozásával kapcsolatos igyekezetét és eredményeit. Első alkalommal választottak meg egy törököt az Iszlám Országok Szervezete elnökének. A közel-keleti kérdéssel kapcsolatos török politika és az EU fő irányvonala közötti különbségeket az elmúlt néhány esztendőben sikerült megszüntetni. Törökország jelenlegi iraki politikája például –annak ellenére, hogy már 50 éve az USA stratégiai partnere - egybeesik a fő európai törekvésekkel.

Törökország új, aktív közel-keleti politikája nagy érdeklődésre tart számot az európai kül- és biztonságpolitikai körökben, és már a teljeskörű csatlakozást megelőzően kezd komoly szerepet vállalni az EU regionális politikájában. A potenciális problémák ellenére a Török-EU kapcsolat széleskörű várakozásoknak és elvárásoknak felelhet meg. Törökország szerepe az EU aktívabb, dinamikusabb, nagyobb befolyással járó közel-keleti politikájának erősítése.

Törökország és az EU együtt több eredményt érhet el a Közel-Keleten, mint külön-külön, Törökországnak az EU nélkül egyedül kellene szembenéznie a közel-keleti stabilitás és a biztonság hiányának kezelésével. Ami az Uniót illeti, kihagyná a történelmi lehetőséget, hogy integráljon egy demokratikus muszlim államot. Törökországot uniós csatlakozása még értékesebb partnerré teszi, és az EU felé hajló külpolitikáját megerősítheti, vagyis a külpolitikák harmonizációja nemcsak lehetséges, hanem jelentős mértékben szükséges is. Ezért az előttünk álló évtizedekben látni fogjuk Törökország befolyásának erősödését az EU politikájában; az Unió közel-keleti aktivitásának növekedését; további közös szerepvállalást a palesztin-kérdésben, és gazdasági fejlesztéssel kapcsolatos területeken.