Decentralizáció Kelet-Közép-Európában

Dieringer, Jürgen: Demokratisierung, Ökonomisierung und Europäisierung: Dezentralizationsprozesse in Ostmitteleuropa. = Südosteuropa. 53. Jg. 2005. 4. H. 483–499. p.

A budapesti Andrássy-egyetem politikatudományi tanszékvezető tanára az EU keleti bővítésében eddig érintett rendszerváltó országok közül a „visegrádi négyek”, illetve a jövőben érintendők képviseletében Románia decentralizálási folyamatait értékeli. Decentralizálás: a totális államszervezés több irányban nagyjában párhuzamosan haladó lebontási folyamata. A lépések menet közben erősen egymásba is kapaszkodnak (legalább is ez volna kivánatos), mégis, az elindítást és a célbaérést tekintve, 1. a jól tagolt intézményrendszer kiépítése mint „demokratizálás”, 2. a piacgazdaság kereteinek megteremtése mint „ökonomizálás” és 3. regionális struktúrák létrehívása mint EU-kompatíbilis struktúra, „europaizálás” – sorrendjét veszik fel. Hol tart az átalakítás (egészében és országonként eltérő ütemében), milyen eredményeket könyvelhetünk el, illetve milyen hibák csúsztak a számításokba?

1. Demokratizálás (1998/90-től). – Az önkormányzatiság helyreállítása során két hiba csúszott a menetrendbe. Az egyik: a helyi szintek a régiós környezetből kiszakítva nyerték el önállóságukat. A másik: a finanszírozás központi leosztású maradt. A következmény: a politikai nyilvánosság regionális szintje lényegileg kiesik, a parlamaneti képviselők és a polgármesterek egy-egy szélső körére háruló közélet képviseleti rendszere, politikuma foghíjas.

2. Ökonomizálás (1995/96-tól). – Alapfeladat volt a csődbe ment egyenirányítású gazdaságok integrálása a nemzetközi tőke munkamegosztásába. Ez országonként különböző fennakadásokkal, igen eltérő ütemben mára végül is megtörtént. De nem sikerült korrigálni a nagy csomópontokba húzó hagyományos koncentrációt, a tőkés integráció nem is csak tartósította, hanem még fokozta is a központ és periféria, főképp a főváros és vidék gazdasági erejében leképzett szélsőséges eltéréseket. Ez valamennyi visegrádi ország esetében így alakult. (Eurostat-kimutatás 2002. évről.) Az egyenlőtlen eloszlás egy másik metszetben kelet-európai „nyugati – keleti csapdát” hozott létre – az EU felé eső nyugati országrészek gazdasági fölényével, a keleti és déli részek elszegényedésével. Az önérdekét szem előtt tartó és hathatósan képviselő regionális politikai erő hiányában az ökonomizálás saját eszközeivel kevés a remény az önmagába záruló körből történő kitörésre.

3. Európaizálás (1999-től). – Elvileg az „ökonomizálás” alapvető korrelációját is jelenthetné, de ezt realizálja a legkevésbé. Az EU-támogatások elosztási alapjául szolgáló (a magyar megyék fölötti, „NUTS”-2 formátumú) közigazgatási-statisztikai-fejlesztési régiók kialakítása sok nehézséggel folyik, illetve ment végbe, ahol a folyamat lezárult. Itt is a központi irányítás („NUTS”-1) és a helyi önkormányzatok („NUTS”-5) között fennmaradt politikai vákuum a problémák főoka. Ennek, a Nyugat-Európában kialakult területi (tartományi) formátumnak Kelet-Közép-Európában szerves hagyománya nincs, az EU ugyanakkor elvárja létesítését és intézményesítését. Végül is ez Lengyelországnak sikerült – huszárvágással: a relatíve nagy kiterjedésű, történetileg létező 16 megyéjét (vajdaságok) minősítette és alakította át EU-régiókká, és jó uton halad, hogy eljusson az intézményi koherencia és a társadalmi konszenzus fejlettebb fokára. Felemás kompromisszumokkal oldódott meg a feladat: Csehországban, illetve Magyarországon (konszenzushiányos pártpolitikai okokból), Szlovákiában és Romániában (kisebbségpolitikai okokból). Az európai „regionális opratív programok”, Lengyelországot kivéve, így kénytelen-kelletlen mindenütt a „NUTS”-1 szinten keresztül futnak át, ami (adminisztratív, dinamikai stb.) veszteségekkel jár. (Ágh Attila aforizmája: „a decentralizáció központosítása”. In: Anticipatory and Adaptive Europeanization in Hungary. 2003.) A Magyarországon kijelölt s még messze nem kiépített 7 fejlesztési régió létezése egyelőre csak szimbolikus, a megyék kompetenciáit távlatban sem képesek magukhoz vonzani. A régiók civil aktivitása (helyi elitek, értelmiség) is hivatva lehetne az intézményesítés előmozdítása, de az aktivitás a legtöbb helyen az össznemzeti horizontnál marad. Így halt el Csehországban a morva régió lentről jövő kezdeményezése. Ugyanakkor még előttünk áll: lesz-e sikere a temesi régió erőteljes formában felvetődő eszméjének? Romániának különben minden ország közül a legjobb adottságai lennének a (Spanyol- vagy Olaszországéhoz hasonló) föderalizációig menő regionális szerveződésre, de különös módon a központi politika ellenállása itt a legnagyobb (a szuverenitás féltése?) ezzel a távlattal szemben. Másutt is a központi elit pártpolitikailag osztott vétózó – szabotáló magatartása a legfőbb akadály. Sajnálatos önsorsrontás: a további nemezeti folyamatok teljesebb sikere, hatékonysága fogja bánni.

Komáromi Sándor